(Az alant
következőket négy és fél ezelőtt írtam egy másik fórumon, egy levélre
válaszolva, amit egy korábbi, hajdani tanárságommal foglalkozó cikkemhez
küldtek. Azért teszem ide, mert elkeserített a „virrasztás”, amin néhány,
eléggé nem becsülhető diák vett részt.)
Szinte kizárt, hogy
jelentett volna valaki, a diákjaim szerettek és szerették a tantárgyamat is,
ráadásul nem is voltak tiltott címek Arany János életművében. Gondolom, a
magyartanárok egy része azt nyilván tudta, hogy bizonyos versekkel nem tanácsos
foglalkozni, mert esetleg kínos kérdések merülhetnek föl. Én meg úgy gondoltam,
illik megindokolnom, miért tartom Aranyt költőnek is, embernek is a magyar-,
sőt a világtörténelem egyik legnagyobbjának (pedig ezt több, mint ötven évvel
ezelőtt gondoltam, azóta ez az értékítéletem csak erősebb lett). Talán valaki
az osztályomból büszkélkedett az új tudásával, talán idézett valamit, így
kerülhettek be a tanáriba A nagyidai
cigányok. Ott meg valamelyik beszari magyarszakos sietett szólni az
igazgatónak, hogy az nem lesz jó, ha én bomlasztok. Nagyobb összeggel mernék
fogadni (alig hiszem, hogy buknám), ez a mű ma sincs a tantervben (felhívtam
a 15 éves unokámat, most – 2023 május 31-én – megkérdeztem, nem is hallottak
róla, nemhogy tanulták volna). De ha lett volna, egy tájékozottabb
seggnyaló nyilván szólt már legalább nyolc éve, hogy sürgősen kivenni onnan,
áthallásos.
Arra nem emlékszem,
tudtam-e már akkor is, hogy Csóri vajda modellje
Kossuth Lajos, azt hiszem, nehéz volt nem tudni. Habár a 48-49-es „forradalom
és szabadságharc” iránt már akkor sem lelkesedtem, azért március 15-ére a
hatvanas évek még más fénnyel világítottak, azt akkor még bizonyosan nem
kérdeztem meg magamtól sem, miféle „forradalom” az, amiben pofon sem ütnek
senkit, és délben mindenki hazamegy ebédelni, este meg a szabadon megtartható színházi
díszelőadás (Bánk bán) után békésen nyugovóra térnek. És már másnap mindenki
megy a dolgára, mert „győzött” a forradalom – különös győzelem az, ahol nincs
ellenállás, mert ellenfél sincs (messze is van, mással is van elfoglalva). De
azt megkérdeztem magamtól, miért tartunk meghatározó nagyságnak egy hőzöngő,
kártékony diktátort, egy nyavalyás bűnözőt, akinek a förtelmes, betegesen
dagályos, ósdi szövegei már akkor is csípték a szememet, akinek a mauzóleuma
ott hivalkodik a Kerepesi temetőben, ahová érettségire való készülés címén
mindennap kimentünk Váradi nevű osztálytársammal, mely mauzóleumra ránézni sem
bírtam, nem is elsősorban annak építészeti vértolulása miatt.
Csóri vajda így kezdi
a cigányokhoz intézett beszédét:
„Régi híres nemzet cigányok nemzete,
Sötét ó világban vész el eredete;
Azt mondják, Faraó lett vón’ első vajda:
De ma is civódnak a tudósok rajta.
„Akar innen, akar onnan kerültünk is,
Akar - ha mindjárt az égből cseppentünk
is:
Dicső nép vagyunk mi, annyi már szentvaló;
Csak az irigyünk sok, hordja el a manó.
Érdekes változást fedeztem föl magamban
most, hogy a Magyar Tudományos Akadémia szétverése kapcsán beleolvasgattam az
intézmény történetébe. Azon belül is Arany János főtitkárságába (kétéves
betegszabadsága alatt nem vette föl a fizetését, pedig az szabályszerűen járt
volna), közben pedig elemzőket és Kossuthot feledve elgondolkoztam azon,
mennyire igaz, hogy a nagy művek az idők végtelenéig nagy művek maradnak, mert
alapvető fogalmakról szólnak. Ez a Csóri vajda ma éppen már nem is Kossuth.
Arany közel 170 évvel ezelőtt megírta a mi
Csóri vajdánkat, itt a 20-21. század fordulóján.
Most a nemzeti gőg kitöre nagy zajjal,
Mint dugóját a szesz kiüti robajjal.
Tetszett Csórinak, hogy a beszéde tetszik
Folytatá azértan, amint következik:
„Először is tehát ez a végzés márma:
Nem bocsátjuk többé a
magyart a várba.
De magunk kezére folytatván a harcot,
Széjjelverjük innét holnap a labancot.
„Másodszor: miután a ránkjövő héttel
Be fog következni az uj vajda-tétel,
E fő hivatalra oly férfiut híván,
Akit a mi lelkünk iszonyúan kíván:
„Örökös fejünkké
tesszük Csóri vajdát,
Ki Cigányországnak megveti alapját,
Összegyüjtve itten, a régi Nagy-Idán,
Mindazt, aki vitéz, mindazt, aki cigány.
Ha netán nem volna teljesen világos, ezt: Örökös fejünkké tesszük Csóri vajdát –
maga Csóri vajda mondja magáról. Miként ezt is:
„Ki legyen a vajda:
én-e, vagy pedig én?
A győzelem után szóba
jöhet megén’:
Most készüljünk harcra -
s hogy erősek legyünk:
Addig is - itt a kulcs:
nosza igyunk, együnk!”
Ha már magyaróra, nem mehetek el szó nélkül a Vörösmarty-vélemény mellett. Azt én nem tudom, a 45 éves koszorús költő érzett-e féltékenységet a nála 17 évvel fiatalabb kolléga iránt, azt meg végképp nem, sejtette-e hogy egy esetleges összehasonlításban (már akkor is mindenki szerette a toptventit, mindent és mindenkit próbáltak megmérni és rangsorolni, akiket semmiképpen sem lehetett), amiről ő is tudta, hogy be fog következni, valószínűleg nem ő lesz a nyerő – egy bizonyos: a fanyalgása hosszú időre (voltaképpen a jelenig) meghatározta az Aranymű sorsát. Pedig az idősebb mesterről már akkor is mindenki tudhatta, aki akarta, hogy a világképe nem az a kimondott etalon. Félreértés ne essék, én Vörösmartyt is a magyar-, sőt a világirodalom egyik legzseniálisabb alakjának tartom, ellentétben a kánonnal, a tespedt közhelygondolkodás ostobaságának vélem a ráaggatott „nagyromantikus” jelzőt, 60-70 évvel az expresszionizmus és közel százzal a szürrealizmus előtt ő már olyan verseket írt, amiknek Goya-szerű képeit, dúlt filozófiáját soha senkinek nem sikerült megközelíteni – de. Még valamiben egyedülálló volt, olyan csodaszép marhaságokat sem tudott írni senki más, mint ő (lásd Szózat, A merengőhöz és így tovább, van jóhéhány). Úgyhogy Az elveszett alkotmányról szóló értékelése (amivel még Arany önértékelését is befolyásolta) engedelmükkel nekem nem mérce.
Hadd mutassam meg a legelejét. Ez már csak
azért is igen „kedves” nekem, mert a gimnáziumi tanárságom végét ez jelentette,
pontosan ezek a sorok: „posvány volt, folyamok szélén, mely nemcsak hogy maga
nem folyt, nem, hanem a folyamárt is gátlá gyors haladásban, és ez elég érdem,
neve hogy felróva maradjon.” Akkor jött be ugyanis az
osztályterembe az igazgató elvtárs, amikor elemezni kezdtem Aranynak a
verssoraiból kiolvasható nézeteit a magyarságról, a magyar történelemről, mely
nézetek – miért is tagadnám – jelentős befolyással bírtak az én nézeteimre.
Hozzá kell tennem, az igazgató elvtársnak igaza volt, midőn az eltávolításomat
kezdeményezte, úgy is mint olyanét, aki rossz hatással van a tanulóifjúságra,
mert évtizedek múlva bebizonyosodott egy találkozás alkalmával, hogy Arany
János magamévá tett történelemszemlélete nem maradt visszhang nélkül, szegény
gyerekek (a tanítványaim) magukkal vitték az életbe.
Férfiat énekelek, ki sokat s nagy-messze rikoltott,
Sőt tett is valamit (kártyára kivált); ki hogy az volt
Aminek énekelem, tudniillik férfi,
mutatja
Hátramaradt nagy kostöke, karcsú makrapipája,
Melynek szűk fenekén némán gyászolja halálát
Már élveztelenűl maradott legutóbbi bagója.
És mivel érdemlé, hogy hét tömör éneken által
Emlékét az utókor előtt örökítsed, o Múzsa?
Nemzeteket gyilkolt? vérben fürödött? vagy erővel
Foglalt földeket el, mellyek nem voltak övéi?
Vagy népszinmüvet írt, amelly a nemzeti színen
Hasra bukott? vagy a tót újságot izélte Pozsonyban?
Vagy mi világrázó fontos dolgot hoza létre,
Amely hősi nevét unokáinak adja örökbe?
Nem tett ílyeneket; nem hódított soha várost,
Víg eposzát Pesten soha meg nem huszonötölték
Irni didascaliát még szépapja sem értett,
Bukfencet sem hányt a pesti "theateren" és nem
Nyalta le a krétát papucsodról, mennyei Fánni!
A maradásnak volt ő kortesbajnoka: posvány
Volt, folyamok szélén, mely nemcsak hogy maga nem folyt,
Nem, hanem a folyamárt is gátlá gyors haladásban,
És ez elég érdem, neve hogy felróva maradjon.
Na jó, ha már itt verselgetünk, jussunk is el végre
oda, ahová eredetileg akartam, a Magyar Tudományos Akadémia tervezett és minden
valószínűség szerint akadálytalanul kivitelezhető legyilkolásához. Azaz
oppardon, valakit még ideidéznék, akinek ugyancsak sokat jelentett Arany János.
Csak egy részlet zárszónak A magyar
jakobinus dalából, ha már magyarságról, történelemről beszéltünk:
… Dunának, Oltnak egy a hangja,
Morajos, halk, halotti hang.
Árpád hazájában jaj annak,
Aki nem úr és nem bitang.
Mikor fogunk már összefogni?
Mikor mondunk már egy nagyot,
Mi, elnyomottak, összetörtek,
Magyarok és nem-magyarok?
Meddig lesz még úr a betyárság
És pulyahad mi, milliók?...
Csak azt akartam mondani,
semmiféle esélyt nem látok arra, hogy a „pulyahad”
megakadályozza az Akadémia kivégzését. De jó, ha tudják, ezek a sorok itt
megmaradnak, ezeket nem tudja kivégezni a csúti büdös bunkó. Ha nemcsak az
Akadémiát, az országot is kivégzi, és a magyar nép eltűnik a térképről, Arany
János és Ady Endre akkor sem, sehogyan
sem pusztítható el. Nem hiszem, hogy ez a tény bármiféle vigaszt jelent egy
tömeggyilkos dúlását elszenvedőknek, de azért tényleg jó, ha ezt tudják.