Ünnepelünk. A nemzeti ünnepen. Pardon, a Nemzeti Ünnepen. Nemzeti Dohánybolt, azt is nagy kezdőbetűvel kell írni. Ruházati Bolt Nemzeti Vállalat, az is nagy kezdőbetűvel volt ’49-től ’56-ig. Aztán a forradalom elsöpörte a Ruházati Bolt Nemzeti Vállalatot. Körülbelül ez volt az egyetlen, amit elsöpört. Most ezt ünnepeljük.
Meghalt sokezer ember, kivégeztek sokszázat, romba dőlt a főváros – hurrá, ünnepeljünk. Páran nekimentünk a Föld akkor legnagyobb hadseregének, ők hoztak néhány tankot meg néhány katonát, a szovjet hadseregnek egy százalékban kifejezhetetlenül kis töredékét, nekem meg volt ellenük először egy Mannlicherem (a Károlyi kertben találtam, egy fának támasztva), később egy MP 40-esem, azt eldobtam, mert a nyomjelző lövedékek minden sorozat után a nyakamra hozták a gyalogságot, lett helyette a II. Világháborúból visszamaradt dobtáras „gitárom”. Ünnepeljünk.
Az egy főre eső elbukott forradalmakban abszolút világelsők vagyunk, nem számoltam utána, de kizárt, hogy volna versenytársunk – hurrá. Nincs még egy nép a világtörténelemben, ami hőzöngésben, fejjel a falnak menésben kiállhatna ellenünk, még ki sem nyitnák a szájukat, mi már meg is haltunk legalább százan. Ünnepeljünk.
Imádjuk a tömeggyilkosainkat, akár hazánkfia, akár idegen, a szlovák Kossuth apánkat, az osztrák Ferencjóskát (az hogy’ szerette a magyart), Horthy kormányzót, Rákosi pajtást, Sztálin apánkat, Kádár apánkat (mennyi apa), rajongunk értük. Most is van egy, zsebre tett kézzel vonul, mint egy fejbenyomott Johnny Walker, kicsit sem szégyelli magát, azt hiszi, a többiek irigylik. Imádjuk. A nép majd el akarja söpörni, csak előbb megvárja, amíg olyan erőszakszervezete lesz, mint Ferencjóskának meg Rákosi pajtásnak volt, akkor majd nekimegy – hurrá. Addig ünnepli. Mint a bukott forradalmakat.
Azt írják a nem kormánypárti médiumok, hogy Nyugaton meg Amerikában a magyar kormányt ítélik el, nem a magyar népet. Ezt így leírják, aztán elégedetten hátradőlnek, hogy ez milyen egy éleslátó distinkció volt. Pedig jó volna végre tudomásul venni, a peckes zsebredugottkezű a magyar nép választott vezetője. Mi akartuk. Mindannyian. A falusi futballista rajongói meg a többi hét és félmillió választókorú, aki nézi őket. A hét és félmillióból körülbelül másfél millió még rá is szavaz. Nem azért, mert rajongó, hanem mert mint a birka.
A kérdés már csak az, miért nem tud ez a nép kitermelni magából mást, mint köztörvényes bűnözőt, amikor vezetőt választ magának. Mert butaságban tartják évszázadok óta? Más népeket is tartottak butaságban. Hogyan sikerült a magyar népnek megmaradni a középkor szellemi szintjén?
Amíg valaki meg tudja válaszolni ezt a kérdést, addig ünnepeljünk. Halottakat, romokat, megtorlást. Menjünk lelkesen az utcára, mint 1957. május elsején. Lelkesedjünk. Megint van egy elnyomó köztörvényesünk. Addig is hurrá.
