Mondtam ugye a minap, még mindig megy a találgatás, miért vette ki a pénzét a bankár. Azóta az illető tartott sajtótájékoztatót, tolongtak azok, akik úgy vélik, a sajtót tájékoztatják. Még mindig azt hiszik, meg tudják fejteni a rejtélyt, még mindig azt hiszik, a bankár igazat fog mondani, és akkor ők tudni fogják.
Pedig a bankár nem fog igazat mondani, mert ha megteszi, nagyon rosszul fog járni. Azok az igazán gazdagok, akik örülnek, hogy van néhány, hozzájuk képest nem igazán gazdag, aki rendszeresen eljátssza, amit rábíztak, miszerint ő vezeti a gazdagok listáját, és ő milyen nagy ember és mi minden függ tőle - azok az igazán gazdagok nem helyeselnék, ha ez a bankár megmondaná az igazat. El kellene tűnnie a nyilvánosság elől. Mert azok, akik tényleg megmondják, hogyan legyen, nem szeretik a nyilvánosságot.
Volt valamikor az a mondás, hogy pénzért mindent lehet, és akkor jött a beugratós kérdés: tud úszni? Nem. És ha megfizetem? Na ugye, hogy nem lehet mindent pénzért. Szép korszak volt, jó korszak volt, a tudás fölényének utolsó éveit élte a világ, benne mi is (valamelyest), ahogy most számolom, úgy 50 évvel ezelőtt. Nem egyik napról a másikra ért véget, de elég gyorsan. Csak én például hosszú ideig nem vettem észre, hogy a kérdésre már az a válasz: akkor igen. Ha megfizetik, tud úszni. És tényleg? Egy fenét. Éppúgy nem tud, mint 50 év előtt, de most úgy teszünk, mintha tudna. Azok kapják ugyanis a pénzt, akiknek meg kell ítélniük, emberünk tud-e úszni. Tud, persze, hogy tud, mondja a zsűri, a kuratórium, a versenybíróság, bárki, az a lényeg, hogy mi, a közönség olyan értesítést kapjunk, miszerint ő tud úszni. Látjuk a saját szemünkkel, hogy nem tud? Hát persze, hogy látjuk. És? Kinek hiszünk? A saját szemünknek vagy a kuratóriumnak? Természetesen a kuratóriumnak…
Nemrég egy barátom sötét kedvében azt kérdezte, mit gondolok, milyen kilátásai vannak a jövőre, mire számíthat. Semmire. Szeretnél műanyaggrániton alácsordogáló szobavízesést? Hát távirányítóval ugattatható robotkutyát? Azt mondta, nem szeretne. Akkor mit akarsz? Miben reménykedsz? Villámgyorsan tört ránk a barbárság kora, és történelmi időben mérve villámgyorsan el is fog múlni, de a mi hátralévő éveink nem történelmi idővel méretnek, hanem emberivel. Semmi esélyünk nincs arra, hogy emberszámba vegyenek. Kinek van? A fiatal, magát demokratának és polgárnak nevező, öltönyös, zseléshajúnak van? Igen, ő azt hiszi, hogy neki van. És nincs? Persze, hogy nincs. Őt fizetőképes keresletnek hívják. Ha pedig munkahelye a magyar parlament, akkor még szomorúbb a helyzet, akkor ő az a bizonyos légy a szekér rúdján, amelyik azt képzeli magáról, hogy ő húzza a szekeret. Egy hatalmi tébolyban szenvedő elmeháborodott légy, aki státuszára nézve fizetőképes kereslet – ez volna a társadalom vezető rétege… Akarsz ilyesféle esélyt?
1963. november 22-én megölték John Fitzgerald Kennedyt, az Egyesült Államok elnökét. Addig is és még sok évtizeden át utána is azt képzelte a világ, hogy az Egyesült Államok elnöke a világ elsőszámú, ennélfogva legnagyobb hatalmú embere. Elég nehéz volt feldolgozni azt a sejtésnél is homályosabb gyanút, hogy nem ő az, hanem az olajat és vasat bányászó betonagyú barbár, akinek a világról való elképzelése abban merül ki, hogy még rengeteg olajat és vasat akar kibányászni, és azt nekünk mind el akarja adni, miközben ő kagylóformájú arany vízcsapok alatt áztatja magát hihetetlenül büdös fürdőhabokba merülve egy márványbalusztrádokkal és homokkő timpanonokkal ékesített ház hófehér plasztik amforákkal körberakott fürdőtermében. És minthogy már ’63 novemberéig is annyit bányászott, hogy az érte kapott pénzért bármit meg tudott venni, úgy határozott, ezentúl ő mondja meg, hogyan legyen ez a világ. Az olajból és vasból készít nekünk műanyaggrániton alácsordogáló szobavízesést, valamint távirányítóval ugattatható robotkutyát, a pénzen vesz magának kiszolgáló személyzetet, ezt politikusnak hívják. Ezek a politikusok pedig az olajbányász pénzén vesznek újságokat, rádiókat, televíziókat, nevezett tömegtájékoztató eszközöket rábízzák rosszarcú, rosszjellemű, pitiáner és félművelt tyúktolvajokra, akik jól értenek azoknak a nyelvén, akik műanyaggrániton alácsordogáló szobavízesést, valamint távirányítóval ugattatható robotkutyát akarnak vásárolni… Akarsz ilyesféle esélyt, óhajtasz részt venni ebben? Nem? Akkor meg mit akarsz?
Félreértés ne essék, amit itt leírtam, ezerévek óta van így, legföljebb annyi változott, hogy Gazdag Guntram még maga is részt vett a gyilkolásban és rablásban, sőt 950-ben saját kezűleg távolította el Ottót, a német királyt, és akkor még lehetett tudni, hogy ez ő volt, azaz nem a király a legerősebb, hanem Gazdag Guntram (mellesleg a Habsburg dinasztia alapítója, ha jól emlékszem).
Azt kérdezte ezután az én barátom, hogy ha ennyire förtelmesnek találom a körülöttünk lévő világot, akkor minek beszélek annyit, ahelyett, hogy az ehhez illeszkedő félelemmel tartanám a szájamat.
Nem vagyok én elég fontos ahhoz, hogy meghallják, mit beszélek, de ha volnék is, féltem én már eleget évtizedekkel ezelőtt, nem fogom most ismét elkezdeni némely betonfejű olajbányász és vaskereskedő kedvéért. Nade a végrehajtóik… Az ő kedvükért sem. De hát úgyis reménytelen, te mondtad! Ühüm, az. Éppen azért beszélek évtizedek óta az emberi viselkedés alapsémáiról, emlékeztetek az emberi alkotóképesség évezredeinek kincseire, mert makacsul reménykedem, hogy például gátlástalan kis hazudozóknak, nagyképű, pökhendi faarcúaknak egyszer majd megmondja valaki, mennyire lényegtelen a létezésük, mennyire nevetséges az az evickélő mozdulatokkal naponta végrehajtott kúszás, amellyel egy elhanyagolható kis szemétdomb teteje felé igyekeznek. Ha felérnek, onnan sem fognak látni semmi érdekeset, csak utánuk nyomakodó, magukhoz hasonlókat, akik majd fölérve lelökdösik őket. Akik náluk is ügyesebben lopnak, akik már meg tudnák venni a fél Svábhegyet akár meg egész Tokajt, de az évszázadokba telne, amíg elkezdhetnék ott, ahol Gazdag Guntram abbahagyta.
Hozzád képest egy depressziós sírásó maga a madárfüttyös kikelet, mondta a barátom. Félreértesz, mondtam én. Árad belőlem a derűlátás, hiszen azt mondtam, a 20-21. századi barbárság korának hamar, évtizedek alatt vége lesz. A te küzdelmed meg az enyém árán. Meg mindazok küzdelmének árán, akik tudják, hogy az erőviszonyok pillanatnyi állása szerint a kereskedők és az ő személyzetük virulenciája folytatódik, de a mi lankadatlan szorgalmunk nyomán mind több lesz a kételkedő ember. Mi ez, ha nem optimizmus? Csak ne add fel, és ne kérdezd folyton, hogy mik az esélyeid. Akkor majd újra meg kell tanulni úszni, ha nem akarsz megfulladni.
