Régi szép közhely, körülbelül ugyanakkora, mint amekkora az általam hangoztatott értetlenség: miért a kisebbségi létből szemlélődünk, és miért nem a tehetség, a szellemes és finom furfangok, a bölcsesség, a beleérző képesség és megértés 93 000 négyzetkilométeréről nézünk körül, elégedetten nyugtázva, hogy itt élünk több, mint ezer éve, és a világtörténelem, valamint a világgazdaság erőviszonyainak átlátható állása szerint, hosszú évszázadok óta először hagyják is, hogy itt éljünk, még mindig hagyják, még mindig senki nem akarja megmondani, hogyan kell, csak azt, mit nem lehet. Azt is csak azért, mert ismerik a történelmet, és tudják, csak a 20. században már kétszer vitték háborúba az országot a most regnálók elődei, azok is valahogy így kezdték.
Az olajbányászok és vaskereskedők uralkodásának korában még talán jól is jöhetett volna, hogy nem vagyunk annyira szem előtt. Félreértés ne essék, nem vagyok híve semmiféle izolacionista, azaz elkülönülési törekvéseknek, de a magyar művelődéstörténet semmilyen más kultúrához nem hasonlítható hagyományainak sűrű szűrőjén keresztülengedve a barbárság nyúlós és rossz szagú levét, átvészelhetnénk a tömegtermelés által agyonnyomott, most következő néhány áporodott évtizedet.
Ehhez persze az kellene, hogy a saját fontosságuknak kórosan túlnövekedett tudatában randalírozó és békétlenkedő, állandóan zajongó társaság, amelyik még mindig nem tudja magáról, hogy csak személyzet az olajbányászok és vaskereskedők nagy rózsaszínvirágos tapétával borított előszobájában, végre rájöjjön, mennyire mindegy, övé-e a hatalom vagy az ellenfélé, egyikük sem számít semmit. Jó, tudom, bizonyára kéjes érzés milliárdokat zsebre vágni, és az talán könnyebb a végrehajtó hatalom birtoklásának illúziójában, de praktikus volna végre tudomásul venni: nem hasznos túl sokat birtokolni. Mert egy bizonyos összegen felül (nem tudom, mekkora ez az összeg) szemet fognak szúrni némely olajbányász és némely vaskereskedő körökben, pontosabban azok ügyintézőinek köreiben, mert azok nem szeretik a felkapaszkodott újgazdagokat. Félnek ugyanis, hogy ennyi kivakaródzott alatt már leszakad annak az uborkafának sok ága, amelyre ők is csak nemrég kapaszkodtak fel.
Lakik itt tízmillió ember, törődni kellene velük, foglalkozni a dolgaikkal, intézni az ügyeiket. Néhányszáz, néhányezer alkalmazott azért kapja a fizetését. És nem azért, hogy lármázzon. Miféle uradalom az, ahol a személyzet állandóan ricsajozik, a kertész az ablakom alatt ordítozik a gazdatiszttel?! Ahol minden reggel arra ébredek, hogy harsog a folyosó a komornyik és a kulcsárasszony rikácsolásától, a kertben a madarak nem mernek már fütyülni, mert az ispán minden délelőtt idejön veszekedni az istállómesterrel. Legyen már csönd végre! Ki a fene kíváncsi erre az állandó, zajos huzakodásra?! Akinek az a feladata, hogy szolgáljon, azt nem azért tartjuk, hogy szünet nélkül kötözködjön, hogy folyamatosan a forradalom és szabadságharc izgága ostobaságával tömje a nép fejét, és a nyakunkra járjon naponta Európát mószerolni, hanem hogy segítsen, ha olyan okosnak képzeli magát. Van min.
Lakik itt tízmillió ember, aki nyugalmat szeretne. Csöndet a személyzeti fertályon. Tessék végre felfogni, nem tetszik fontosnak lenni!
Tényleg azt tetszik gondolni, hogy ezzel a civakodó, rossz kofatempóval tönkre kell tenni egy országot, még annál is jobban, mint ahogy eddig már tönkre tetszett tenni, tényleg azt tetszik gondolni, hogy ez a felelőtlen fenekedés a megfelelő eljárás, hogy mindegy, milyet hazudunk, csak nagyot szóljon – abban a környezetben, ahol élünk, ahol úgy alakulnak az erőviszonyok, hogy már csak néhány ostoba lakájra van szükség, és nem lesz régész, aki olyan mélyre tud ásni, ahol megtalálja azt a kincset, amit a magyar művelődéstörténet évszázadok alatt létrehozott?
Ajánlom nagybecsű figyelmükbe az uborkafa leszakadófélben lévő ágai és a bankár kimenekített milliárdjai között lévő összefüggést. Hogy ugyanis kellett volna tudni, hol a határ. Nem lehet mindent.
Én szóltam. Remélem, már későn.
