Definíció: a butaság nem az olvasottság, a műveltség ellentéte, egy akadémiai nagydoktor is lehet buta ember, és egy tanulatlan, nincstelen paraszt is lehet okos. A butaság egy hiánybetegség neve, az intelligencia kóros hiányát nevezem összefoglaló néven butaságnak. Az okosság ugyanis nincs összefüggésben az elsajátítható ismeretek halmazával, az okosság elsősorban viselkedésforma. Okos ember az, aki tudja például, hogy csak buta ember lehet, aki rosszat akar tenni a másik embernek.
Apu, a buta ember nem tudja magáról, hogy buta – mondta jó húsz évvel ezelőtt a kisebbik fiam egyik indulatos megjegyzésemre a sok közül (ezeket azért legföljebb a családom körében engedem meg magamnak). Mindig az én tízéves kisfiam jut eszembe, amikor a butaság kihoz a sodromból. A felfuvalkodottsággal párosuló butaság az egyik leggusztustalanabb az összes közül. (Nem minden buta ember felfuvalkodott, de minden felfuvalkodott ember buta.)
A világot a butaság irányítja, a rendszerré vált butaság, a rosszminőségű emberek felfuvalkodottsága. A világnak (a Föld nevű bolygót szokás felfuvalkodottan világnak nevezni), szóval a világnak vannak részei, ahol a butaság eljutott egy bizonyos kártékonysági szinten addig a felismerésig, hogy az okos emberektől időnként érdemes kérdezni, mert a válaszaikat aljasságra transzformálva sokkal hatékonyabban működtethető a butaság által irányított kisebb vagy nagyobb közösség. Ezeken a helyeken a butaság késleltetve tör a felszínre, lehetnek hosszabb periódusok, amikor látszólag az okos döntések dominálnak, ez mindaddig így van, amíg az irányító butaság észre nem veszi, mi történt. Akkor lecsap, és minden megy tovább úgy, ahogy évmilliók óta mennie kell, mert ez a világ rendje.
Egy ország életében a legfőbb rossz, az abszolút rossz a butaság, a reménytelenséget akkor érzi át az országlakos, amikor egy buta ember küzdi oda magát a kormányrúdhoz, aki természetesen magánál is butább emberekkel veszi körül magát, akik ráadásul még gerinctelenek is, és ha ez a rossz még fokozható, akkor ez meg is történik: nemcsak ez a buta ember nem tudja magáról, hogy ő buta, azok sem, akiknek dolguk volna észre venni és felmutatni a butaságot. Vagy tudják, csak nem merik mondani. Helyette azt mondják, milyen tehetséges, ahogy megragadta a hatalmat és ahogy megtartja…
Mi történne, ha egyszer valahol az okos emberek vennék át az irányítást?
Erre a kérdésre nincs válasz, ez akkora képtelenség, hogy modellezni is lehetetlen.
Arra a kérdésre sokkal könnyebb válaszolni, hogy milyen sorsra juthat egy ország, amit rendkívül buta, konzervatív fiatalok szállnak meg hihetetlenül erőszakosan, és kényszerítik rá kivétel nélkül mindenkire a maguk rendkívüli butaságait (a fiatalság butasága azért nagyon veszélyes, mert lendületes, elementáris a meggyőződése, miszerint ő mindent tud, azt is mindenkinél jobban, miközben tapasztalatlan, felületes és előítéletes, azaz a legkártékonyabban buta). Velük kapcsolatban nem lehet tudni, mi a nagyobb baj, hogy buta emberek, vagy az, hogy ezt nem is tudják magukról. És akikkel kapcsolatban azt sem lehet tudni, inkább konzervatívnak képzelik magukat vagy inkább forradalmárnak. Esetleg konzervatív forradalmárnak? A végtelen butaság ugyanis nem lát ebben semmi ellentmondást. Mi akarsz lenni, kisfiam? Én konzervatív forradalmár leszek. Jól van, kisfiam, mondja az ember, és abban reménykedik, majd kinövi a gyerek.
De nem növi ki, hanem mondjuk eleinte forradalmárnak képzeli magát, és abból lesz egyszercsak konzervatívvá, és aztán visszavedleni véli magát az eredeti forradalmárrá. Ezzel a folyamattal nem az a baj, hogy ilyet csak képlékeny jellemű ember tesz, a gerinctelenség volna ugyanis a legjobb eset. Hanem az, hogy a forradalmár nincs sehol, nem is volt soha, mert egy nem különösebben okos fiatal ember eo ipso konzervatív, csak nem tudja magáról. Egy nem különösebben okos fiatal ember ugyanis csak arra képes, hogy bizonyos sémákat kövessen, amiket általános iskola negyedik osztályában tanítanak. Ezeket a sémákat követve éli az életét, a lehető legkonzervatívabb módon, mert ahhoz már nem elég okos, hogy ne sémákat kövessen, hogy önálló gondolatai legyenek. Aki viszont ostoba sémákat képes csak követni, az nyilvánvalóan ostoba. És egyben mint ilyen, természetesen konzervatív, ha egy buta embert szabad ilyen elegáns kifejezéssel illetni. Mint ahogyan különben a forradalmár is nagyon buta ember, ha nem volna az, más módszereket keresne az eszméi terjesztéséhez. Ehhez persze mindenekelőtt eszmék kellenének, eszméi viszont nincsenek egy olyan buta embernek, aki azt hiszi, forradalommal bármit meg lehet oldani.
Vegyünk egy modell jellegű mondatot. „Vissza fogjuk fizetni idő előtt, így tisztán állunk az Úr színe előtt.” Mármint az adósságot fogjuk visszafizetni. Ami ezek szerint valami piszkos dolog. Most, 2013-ban. Ezzel a mondattal nem az a baj, hogy aki mondta, nem olvasta Széchenyi Istvánnak a Hitel című írását, abban egyebek között az van leírva, mennyire képtelenség hitel nélkül rendes államháztartást vezetni. A baj az, hogy ebben a mondatban az szólal meg, aki az udvaron keresi a gyereket – ha tetszik emlékezni a néhány nappal ezelőtti bejegyzésre (Az udvarról). Bizonyos körökben (jó nagy körökről van szó) az erkölcsi parancs úgy szól, rendes ember nem csinál adósságot. Aki csinál, az gazember. Ezzel az erkölcsi parancsolattal és mindazzal, ami ehhez tartozik élnek a legnagyobb tömegek, ez a butaság bugyrai közül a legterjedelmesebb és legsötétebb. Ezeknek a köröknek az erkölcsi parancsa szent, legföljebb úgy módosítható, hogy nem adósságot csinálunk, hanem lopunk. Lehetőleg nagy tételben, mert azt már senki nem meri lopásnak nevezni, mert azt politikának hívják. És akkor tisztán állhatunk az Úr színe elé. Mi mindnyájan.
Például én is. Pedig én nem szeretnék. Soha semmilyen úr színe elé nem álltam még. Az elé meg aztán végképp nem, akit ezen a szellemi szinten emlegetni szokás.
Felvázoltam itt egy modellt. Nem tudom, ismerős-e valahonnan ez a modell, de nem is fontos, hogy ismerős legyen. A következő kérdés a fontos, hogy van-e rá értelmes válasz:
Mi a sorsa egy butaságban tartott országnak?
Egyelőre nincs több kérdésem.
(Egy vicc az ötvenes évekből.
Kóhn elvtárs szót kér a párttaggyűlésen: nekem csak egyetlen kérdésem van, hol vannak azok az emberek, akik megmondják végre Rákosi elvtársnak, ideje lemondania?
A következő párttaggyűlésen szót kér Grün elvtárs: nekem is csak egyetlen kérdésem van, hol van Kóhn elvtárs?)
