Itt volt ez a mondat, ez az émelyítő áhítattal átitatott, szemforgató és hazug mondat, amely szerint majd tisztán állunk az Úr színe előtt.
Olykor kiülök az erkélyre, nézem a vacsoravadász fecskeszülőket, amint egyre magasabbra repülnek a hőségtől hajtott fehérjedús bébitápszer után, rovartani, sőt élettani elmélkedésekbe bonyolódom ahelyett, hogy az ájtatosság puha tekintetébe csomagolt szelíd irigység vágyó mosolyával gondolnám: milyen jó e fecskéknek, odafent közelebb vannak Istenhez. Olvastam egy cikket, az volt a címe, Ki ölte meg Jézust?
Nem emlékszem, mi volt a cikkben, de a választ akkor is tudtam, most is tudom, nem nehéz a kérdésre válaszolni.
Azok ölték meg, akik mindig fölnéznek, amikor körülnézni kellene. Akik istenről és a keresztényi szeretetről kezdenek gyorsan és hangosan beszélni, amikor okos válaszokat kellene adni, vagy legalább föltenni azokat az okos kérdéseket, amelyekre már tegnap is késő lett volna a válasz.
Volt egy ember, aki valószínűleg sok kérdésre tudta a választ, akitől sok fontos dolgot meg lehetett volna tudni. Aki azt magyarázta egyebek között, hogy az emberi ész győzni képes az ösztönök felett, hogy a szeretet a teremtés, a gyűlölet a rombolás, és akinek az eszméin, az életén, a sorsán sok évszázados, látványos karriert csinált az ösztön és a gyűlölet.
Ez az ember bizonyos, egybehangzó források szerint közel kétezer évvel ezelőtt meghalt. Lehetett volna töprengeni azokon a válaszokon, amelyeket ő még idejében adott a saját maga által feltett kérdésekre, de sokkal egyszerűbb volt földöntúli jelenségekről beszélni, mert már a korabeli kereskedők is tudták, hogy a bulvár könnyebben eladható. A közel kétezer éve magasztalt, szerintem tökéletesen érdemtelen tanítványok csodatévő mágust hamisítottak a szenzációra ugró fogyasztónak (elsősorban azért, mert ők is csodának látták azt, amit meg kellett volna érteni, ám ahhoz nagyon buták voltak), megalapozván ezzel a világtörténelem leggyönyörűbben csillogó, leggazdagabb erőszakszervezetének, az egyháznak máig viruló karrierjét.
„Egybegyűjték azért a papifejedelmek és a farizeusok a főtanácsot, és mondának: Mit cselekedjünk? mert ez az ember sok csodát mível. Ha ekképpen hagyjuk őt, mindenki hinni fog őbenne: és eljőnek majd a rómaiak és elveszik tőlünk mind e helyet, mind e népet. Egy pedig őközülük, Kajafás, a ki főpap vala abban az esztendőben, monda nékik: Ti semmit sem tudtok. Meg sem gondoljátok, hogy jobb nékünk, hogy egy ember haljon meg a népért, és az egész nép el ne vesszen.”
Hát nem igaza volt ennek a Kajafásnak? Tényleg sokkal jobb, hogy egy ember haljon meg, ha azt Jézusnak hívják és nem Kajafásnak. Na persze, ha úgy fordult volna, hogy Kajafásnak kellene meghalnia, akkor persze lényegesen praktikusabb, ha mégis inkább a nép vész el. Mely elmélet helyességét később a világtörténelem során oly sokan próbálták igazolni.
Különben pedig tényleg eljöttek a rómaiak, és tényleg elvettek mindent. Maradt a csoda, valamint a szemfényvesztésből eredő hatalom és gazdagság. Amit úgy különben közel két évezrede „keresztényi szeretet” címszóval helyettesítenek mindazok, akiknek nincs mondanivalójuk, csak epekedésük van hatalomra és gazdagságra.
Védtelenek vagyunk és tudatlanok, készítünk magunknak mindenféle protéziseket, amelyekkel leplezzük lassúságunkat, gyengeségünket, kicsiségünket, de ijedtünkben rögtön az égre nézünk, ha gépezeteink elégtelenekké válnak védtelenségünk és tudatlanságunk leplezésére. Gépezeteink sűrűn válnak elégtelenekké, nincs is elég belőlük, ami van, drága. Nem nehéz belátni, sokkal egyszerűbb keresztényi szeretetről beszélni, mint terveket készíteni és tenni a védtelenség és tudatlanság enyhítésére.
Isten majd megsegít. Az érsek úr majd gondoskodik róla, hogy isten megtalálja a hozzá méltókat – „Mert a kinek van, annak adatik, és bővölködik; de a kinek nincs, az is elvétetik tőle, a mije van”. Te pedig csak bízzál. Istenben, mert abban már van gyakorlatod. Ha netán ezt elvették tőled, kaptál helyette mást, például Sztálint, Rákosit és így tovább, (ezt a legújabbat itt most nem említem, azért a gazemberségnek is vannak fokozatai, akárki nem kerülhet ezekkel egy szintre), bálványnak ezek is megtették, és körülbelül annyit intéztek el, mint bármelyik bálvány.
Évtizedek óta gyanakszom, ha valakik nálam nagyobb erőkre hivatkoznak, annak a nálam nagyobb erőnek a megértő és mindnyájunkat összetartó szeretetére. Gyűlölet, megalázás és rombolás lett abból eddig mindig. Pedig általában csodát ígértek.
Ülök az erkélyen, nézem a fecskéket, hogy milyen közel vannak ahhoz az istenhez, akit mostanában megint annyit hallok emlegetni, mint az SZKP 19. kongresszusán Sztálint. Nekem erről az istenről, erről a bő torokkal öblögetett keresztényi szeretetről nincsenek megnyugtató képzeteim.
Egyelőre annyit tudok rögzíteni, hogy bizonyos egybehangzó források szerint egy pénteki napon Jézust megölték. Ezután jöttek azok a csodák, melyeknek áldásos folyományaként Jézus nevében létrejött egy szervezet, amelyről Jézus hallani sem akart. És amely csodák egyik viszonylag szerény megnyilvánulásaként a feltámadást követő ötvenedik napon Péter prédikációját mindenki a saját nyelvén hallotta.
Nagy, homogén tömeg lehetett az a hallgatóság. Évezredek óta sűrűn összehívnak ilyen hallgatóságokat, elmúlt és eljövendő csodákról beszélnek nekik. A beszédeket az efféle összejöveteleken mindig hosszan tartó taps követi. Van olyan, aki egy egész órát képes beszélni egyhuzamban, és közben nem mond semmit. Amit beszél, az tömény butaság és híg hazugság összefolyó elegye. Ahogy legutóbb mondtam, csak nagyon buta emberek vélik úgy, hogy beszélniük kell egy órát.
Ülök az erkélyen, a Margit körútról a Papkert fáinak lombjai között átszűrődik a protézisek zaja, amelyek által a lassú ember a leggyorsabbá vált minden élőlények között. És írom a magamét abba a szerkezetbe, amely akármilyen nagy tömegnek képes közvetíteni akármilyen mondanivalót. A gépeink nemcsak drágák, veszélyesek is.
