„…a hittel egyenlő tapasztalatnak nevezi a férfi és nő egymás iránti szerelmét…” XVI. Benedek ex pápa a legutóbbi, „kompanista” enciklikában – legutóbbi bejegyzésem arról szólt… na miről is?
Hogy ez mekkora marhaság? Vagy ostobaság? Jajistenem hát hogy lehet ilyet mondani egy pápával kapcsolatban? A pápaság a világ egyik legtiszteletreméltóbb intézménye?
Egy fenét. A tiszteletreméltóságnak vannak ismérvei és legfőképpen követelményei. Ezek közül valószínűleg az első, hogy az illető intézmény vagy személy nem lehet kártékony. Ettől a pillanattól már nincs is miről beszélni, nincs a világtörténelemben az egyháznál kártékonyabb intézmény (az atlanti térség egyházairól beszélek, mindenféle keleti vallásokkal és egyéb hitvilágokat szipolyozó szervezetekkel nem foglalkozom). Nem szívesen mennék bele olyan vitákba, amelyek az egyház létének pozitívumait sorolják, cáfolandó az iménti kijelentéseimet, mert bár soha nem tettem a mérleg egyik serpenyőjébe az egyházi építészet, zene, képző- és iparművészet kétségtelen értékeit, a másikba meg a meggyilkolt embermilliók és a mentálisan megnyomorított milliárdok tetemeit, meggyőződésem, hogy ez a statisztikai súlyozás iszonyatosan lehúzná az utóbbi serpenyőt.
Ne-ne, ne tessék a boldog lelki szegényekkel jönni nekem, mert túlságosan egyszerű, alattomos és cinikus dolog a mennyek országát kínálni nekik valami megfogható és emberi alternatíva helyett. Az emberi faj elbutításában, megfélemlítésében és a fejlődésben való gátlásában soha semmilyen intézmény nem tudott olyan hatást elérni, mint az egyház.
Sosem kérdeztem meg a nagymamámat, mi lenne, ha én most inkább aludnék, és nem mennék el ministrálni, mert tudtam, hogy azt válaszolná, megverne az isten. A Jópásztor kápolnában istenfélelemre intettek minket, és én elsőáldozóként is, ministránsként is féltem az istent, egészen 16 éves koromig, amíg a sorozatos traumák után egy utolsó nagy megrázkódtatás meg nem szabadított a vallás förtelmeitől. Confiteor Deo omnipotenti, azaz gyónom a mindenható Istennek… dehát nem neki gyónom, hanem egy embernek, aki egy sűrű, cifra mintájú rács mögött ül láthatatlanul, dehát én tudom, hogy ez az, akinek én mindjárt ministrálni fogok, és most azt mondom neki, hogy tegnap káromkodtam, és ő azt fogja mondani, hogy a penitencia három Miatyánk. És akkor azon én elgondolkodom, és nem értem, miért vagyok én büntetésben minden este, amikor imádkoznom kell, hogy énistenem jóistenem becsukódik máraszemem deatied nyitvaatyám, mert ha a penitencia a gyónás után az imádkozás, akkor az imádkozás máskor is penitencia, azaz vezeklés, büntetés, azaz én folyamatos büntetésben vagyok pusztán azért, mert élek.
Tetszik érteni? Ezeket 6-7 éves koromban már nem értettem, de akkor kénytelen voltam elfogadni, mert a felnőtt világ fenyegetett, na mivel? Nem a maga erejével, hanem istennel. És én nagyon szerencsés voltam azzal, hogy 16 éves koromra 190 centi lettem és 85-90 kiló, és így többé nem kellett félnem a felnőtt erőszaktól, és így merhettem érvényt szerezni a kisgyerekkoromban felmerült kételyeimnek, és megszabadulhattam attól az istentől, amivel végül is – a jórészt gondolkodásra alkalmatlan felnőttek által – az egyház fenyegetett, de mi van azzal, aki nem mer szembeszállni a felnőtt világgal? Mert az végül is ilyen egyszerű kérdés ám, hogy meg tudtok verni vagy nem tudtok megverni. Nemcsak ott kérdés ez, ahol én felnőttem, hanem mindenhol a világon, csak az elit helyeken nem ilyen primer élmény, mondhatnám úgy is, a Rózsadomb hajdan valóban elegánsabb vidékein ezt nem vágták az ember pofájába. (Azért mondom, hogy hajdan, mert 1956. óta a Rózsadomb az egyik legbunkóbb része a városnak, azok a lumpenprolik és az ő leszármazottaik lakják, akik itthon maradtak, és egyszerűen beköltöztek azoknak az embereknek a lakásaiba, házaiba, akik elmentek, teszem hozzá, jó érzékkel, pedig akkor még nem lehetett tudni, mi lesz ebből az országból, ha egyszer lehetősége lesz az emberi életre. Hogy akkor éppen ezek a rózsadombi, furkósbotos lumpenek fogják leghangosabban visszakövetelni a harmincas évek rendszerét, amiben az ő felmenőik legföljebb az utcaseprőségig vitték ugyan, de legalább voltak zsidótörvények, és nyíltan lehetett zsidózni… na jó, ezt visszavonom, nyíltan zsidózni most is lehet.)
„Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem. Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, amelyek fenn az égben, vagy amelyek alant a földön, vagy amelyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat, mert én, az Úr a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyedíziglen, akik engem gyűlölnek.”
Ismerős?
„Ne vedd az Örökkévalónak, a te Istenednek Nevét álságra, mert nem hagyja büntetlenül az Örökkévaló azt, aki álságra veszi az ő Nevét.”
A Tízparancsolat második és harmadik parancsolata. Tiltás és büntetés. És feltétlen engedelmesség az Úrnak. A „ne ölj” csak a hatodik. Az nem olyan fontos. Ezek nem az Isten törvényei, ezek a furkósbotos ember törvényei.
Na jó. Csak azt akarom mondani, nem lehet egyszerű marhaságnak nevezni a fent idézett mondatot, mert annál ez sokkal vaskosabb, ez kártékony. Ez megint kijelent, megszab, kizárólagos igazságot közöl a hívekkel. Férfi és nő szerelme. Majd a pápa megmondja, mit kell tudni férfi és nő szerelméről. Egyáltalán a szerelemről, ami csakis férfi és nő között jöhet létre. És attól kezdve férfi és nő szerelme a hittel egyenlő tapasztalat.
A szerelem mint tapasztalat. Vagy a hit mint tapasztalat.
Na ne!
