„Az enciklika szókincse, metaforái többségében XVI. Benedektől származnak, mint például az a hasonlat, amely a hittel egyenlő tapasztalatnak nevezi a férfi és nő egymás iránti szerelmét.”
Ez a mondat a sajtóból való. Többféle lapból, mindenhol ugyanez a mondat. Abban reménykedem, hogy az enciklikában valóban erről van szó. Mert akkor hiteles alapokon nyugszik, amit mondandó volnék.
Közben abban még inkább reménykedem, hogy mégsem ez van abban a pápák által írott körlevélben, mert akkor egy dermesztő tévedéssel kevesebbet kellene illesztenünk a pápák rémisztő tévedéseinek sorába.
Addig is, amíg valaki meg nem cáfolja, hogy a két pápa egyetértésben azt állította, amit a fenti sajtóidézet tartalmaz, kénytelenek vagyunk tényként elfogadni, hogy „a hittel egyenlő tapasztalat a férfi és nő egymás iránti szerelme”.
Ez dicséretnek hangzik, a pápától szokatlan módon ez a férfi és nő egymás iránti szerelmének felmagasztalása. Ha jól értem. Mert a hittel egyenlőnek lenni egy pápa szerint nyilvánvalóan a legmagasabb színvonalat jelenti, ami a hittel egyenlő, az éteri magasságba emeltetett, egy a kevésszámú kitüntetetten áhítatos fogalmak között.
Azt most talán tényleg hagyjuk, miért kell hangsúlyozni „a férfi és nő” egymás iránti szerelmét, gyanítom, nem a varacskos disznó kannak a varacskos disznó koca iránti szerelmét akarta kizárni a hittel való fennkölt összehasonlításból, de mondom, ezt most hagyjuk.
Inkább próbáljuk tisztázni a fogalmakat.
A hit a tudás ellentéte.
Hinni abban lehet (nem kell, csak lehet), amit az ember nem tud. A körülöttünk lévő világ megismerésében a nemtudás csökevény, fajunk életben maradásához egy eséllyel kevesebb. Minden egyes nemtudás egy-egy veszélyforrás, az ismeretekben lévő hézag. Amiben hisz az ember, azt nem tudja.
A hit a nemtudástól való félelem jelzése, az ember, aki hisz, magasabb rendűnek véli a hitet, mint a tudást. A hit az ismeretlentől, a rettegéstől való menekülés. Isten majd megbocsát. Pedig nem. De az sem baj, mert ha mégsem bocsát meg, sőt ártatlant büntet, akkor arra azt mondjuk, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek és jobb, ha ebbe mindenki belenyugszik.
És akkor a hitre bazírozó vallásról még nem szóltam egy szót sem, mint ahogyan arról sem, minő ostobaság a kettőt azonosítani. Hinni valamiben még valamelyest elfogadható, tényleg nagyon keveset tudunk a világról, sokféle fenyegetésnek vagyunk kitéve, az ember az a védtelen élőlény, amelyik nagyjából sejti, milyen kiszolgáltatott, és sokan tisztában vannak vele, hogy meg fognak halni. Az állatvilág egyetlen más fajának sincs haláltudata. Melléver a szíve, akkor az ember azt mondja, istenem segíts. Érthető, rendben van. Azaz nincs rendben, de a fejlődésnek ezen az ijesztően alacsony fokán ez szinte természetes.
A vallás az más. Arra nincs mentség. A katolikus büszkeségre például, amelyben a „hívők”, pontosabban a vallásosok azt hiszik, ők magasabb rendűek, mint az Andamán szigetcsoport bennszülöttei, akik kicsi fűkunyhókat építenek az istenüknek, és bizonyos időközönként belesnek, amikor az istenük odabent táncol.
Namost hogy a „nemtudás”, azaz a sötétben való tévelygés jellemző volna „a férfi és nő egymás iránti szerelmére”…
Jól kinéznénk.
