A nép
Ki dönti el, melyik igazság az igazabb, melyik hatalom a kívánatosabb? Ki dönti el, melyik az a pillanat, amelyben olyan elviselhetetlenné válik a lét, hogy neki kell menni egy másik embernek, és le kell gyilkolni? A nép? Ugyan kérem! A nép elszenvedője a forradalmaknak, de sohasem kirobbantója. A népre való hivatkozás a felelősség áthárítása egy megfoghatatlan és azonosíthatatlan bűnbakra. A nép soha a világtörténelem során senkit nem hatalmazott fel az ölésre, a nép általában hozzá van szokva a körülményekhez, és nem szereti a felfordulást.
A nép viceházmesteri rangban intézkedő képviselői ’56 október-novemberében rendre kizavartak minket a bérházak pincéiből, ha éjszaka behúzódtunk egy kicsit aludni. A nép úgy vélte, bizonyára lövöldözni fogunk, mikor felébredünk, lövöldözzünk máshol, ne az ő házukat rombolják le a ruszkik miattunk (most ugyanaz a viceházmester büszkén használja a „pesti srácok” kifejezést, amitől nekem felfordul a gyomrom, mint ahogy attól a – különben művészeti alkotásnak jó – szobortól is a Corvin mozi előtt).
Hát nem igazuk volt a viciknek? A népnek nem volt villanya, nem mehetett el sétálni, és nem volt mit ennie – a népet ez érdekelte, nem a szabadság. És legfőképpen nem a „szabadságharcosok”, a hozzám hasonló szakadt, koszos és lesoványodott gyerekek. Még a magukat később parancsnoknak kinevezett köztörvényes bűnözők sem (évek, évtizedek múlva tudtam meg a biztonságos külföldön élő „legendáktól”, hogy ők parancsnokok voltak, próbálták volna ezt a kifejezést használni ott, az utcán, érdekes, Angyal István sosem említette, hogy ő parancsnok volna, legalábbis én sosem hallottam tőle ezt a szót).
A nép ’57. május elsején hatalmasan hullámzott az alig több, mint hat hónapja ledöntött Sztálin-szobor előtt, amelynek mellvédjéről az ellenforradalmi hordákat testvéri szovjet segítséggel elsöprő pártfőtitkár integetett. Aki nem egészen hat hónappal korábban még elismeréssel szólt ugyanezekről a hordákról mint szabadságszerető forradalmárokról. A népet mindez akkor sem érdekelte, később még annyira sem. Akarja esetleg valaki felelősségre vonni a népet?
Más forradalmakról nincsenek személyes tapasztalataim, de alig hiszem, hogy volna lényegi különbség forradalom és forradalom között. Ismert filozófiai és történettudományi közhely: a forradalmakat mindig egy izgága, kalandortermészetű kis csoport robbantja ki, melynek tagjai meg vannak győződve róla, hogy ők a nép érzelmeinek kifejezői, keblüket nagynyomású hazafiság duzzasztja, felelősségérzetük pedig kisebb, mint a termeszkatonáké. A forradalmi tevékenységbe (azaz öldöklésbe) belerángathatók létszáma forradalmanként változó, tőlük racionális cselekvés el nem várható, sem közvitéztől, sem legfőbb vezetőtől, minthogy a forradalom indulati tevékenység, s mint ilyen eleve irracionális.
Miért Kossuthot bálványozzuk, és miért beszélünk Széchenyiről kissé rossz lelkiismerettel elismerve őt a legnagyobb magyarnak? (Sokra megy vele.) Miért kellett a szerencsétlen, tutyi-mutyi papucsférj XVI. Lajost kivégezni? Mert a hatalomból részt követelő (sőt az egész hatalmat követelő) harmadik rend, a dicsőséges polgárság elavultnak nyilvánította a királyságot a köztársaság nevében? A királyság avultságáról talán meg kellene kérdezni az angolokat, hollandokat, svédeket, norvégokat. Nem akkor, most, 224 évvel a francia forradalom után.
A másik szakmai közhely: a forradalmak általában akkor robbannak ki, amikor az uralkodók már nem tudnak a régi módon uralkodni, a nép meg nem akar már a régi módon alattvaló lenni.
Szomorúan és csöndesen közlöm, a nép alattvaló akar lenni, olyan módon, ahogy mondják neki. Az uralkodó(k) hajlamaitól, ízlésétől, erkölcsi szintjétől függ, mik a jellemzői az uralomnak.
Mindaddig, amíg jön az első izgága, aki elég hihetően tudja mondani, hogy ebből elég volt, majd ő megmutatja, hogy itt mostantól más világ lesz.
Attól kezdve a nép másképp lesz alattvaló.
Volt egy magyartanár a Horváth Mihály téri Gyakorló Iskolában (amikor elsősként oda beírattak, még Mária Terézia térinek hívták, egy évvel azután, hogy befejeztem az általánost, elnevezték Fazekasnak, azóta is úgy hívják), egyszóval volt egy magyartanár abban az iskolában, Szabó Magda nevű, ha azt mondom, később világhírű író lett, bizonyára tudják, kiről van szó (már megint egy nő), ő olvasott fel egy verset az egyik óra végén. Előtte arról volt szó, tudjuk-e, mit jelent az a betűjel, rövidítés, hogy NV. Tudtuk, persze. Ruházati Bolt NV például azt jelenti, Ruházati Bolt Nemzeti Vállalat. A Dohánybolt NV meg azt jelentette, hogy Dohánybolt Nemzeti Vállalat. Akkor (az ötvenes évekről, a Rákosi-korszakról beszélek) minden Nemzeti Vállalat volt, és egyáltalán, a nemzet nagyon fontos volt Rákosi elvtársnak. Minden önmagától eltelt Ország Vezér nagy hangsúlyt helyez a nemzetre (bocsánat, a Nemzetre), mert valamire kell hangsúlyt helyezni, az részben elfedi egy ideig az illető hatalmi tébolyát, részben nem figyel annyira a Nemzet, hogy különben a Nemzet nem működik. Hatalmas és teljesen értelmetlen építkezések folynak, iszonyúan sok pénzért, amiknek a világon semmi értelmük nincs azon kívül, hogy az Ország Vezér ízléstelen, ronda és fölösleges monumentumokkal fennen óhajtja hirdetni mindent elsöprő uralmát elevenek és holtak felett, és hiába mondják, nem hiszi el, hogy nyomorult véget fog érni, mint minden hozzá hasonló a világtörténelemben. Rákosi Mátyás is ezt tette, minden elnevezést megváltoztatott, az összes futballcsapat nevét is, de a Nemzeti Bajnoksághoz nem nyúlt, az maradt nemzeti, NB I meg II. Érdekes módon az NB megmaradt egészen 1998-ig. Még egyszer mondom, 1998-ig. Akkor megváltoztatták PNB-re. Azóta az nem nemzeti, még most sem.
Csak szólok, hátha nem vették észre.
A nemzeti vállalatokról volt szó azon a magyarórán meg a népi demokráciáról, azt mondta Szabó Magda, hogy ha a demokráciának van egy jelzője is, akkor azzal a demokráciával valami baj van.
Azért jegyeztem meg ezt az órát annyira, hogy még ennyi évtized után is emlékszem rá, mert ez az óra 1956. október 23-án volt, Szabó Magdával többé nem találkoztam, hogy engem hová vittek, azt tudom, hogy ő hová tűnt akkor, sosem tudtam meg, jelzem, akkor azért olyan nagyon nem érdekelt. (Lehet, hogy nem kedden volt ez az óra, hanem hétfőn, azaz 22-én, ennyire azért nem pontosak az emlékeim, mindenesetre az utolsó volt Szabó Magdával.)
Akkor a tanárnő az óra végén felolvasott egy verset, Petőfi lévén a tananyag, a dolog rendben is találtathatott, ha működött a besúgóhálózat, márpedig az működött, két osztálytársamról is tudtuk, hogy rendszeresen bejárnak az igazgatói irodába.
A verset egy életre megjegyeztem, később, amikor hozzájutottam az első saját Petőfi összeshez, meg is tanultam, ma már kell hozzá az írott segítség.
Ide teszem, hátha valaki meg akarná tanulni, ne kelljen keresgélni.
Illik ide.
Petőfi Sándor: A szájhősök
Meddig tart ez őrült hangzavar még?
Meddig bőgtök még a hon nevében?
Kinek a hon mindig ajkain van,
Nincsen annak, soha sincs szívében!
Mit használtok kofanyelvetekkel?
Évrül-évre folyvást tart a zaj,
És nem ott-e, ahol volt, a nemzet?
Nincs-e még meg minden régi baj?
Tenni, tenni! a helyett, hogy szóval
Az időt így elharácsoljátok;
Várva néz rég s oly hiábá néz az
Isten napja s a világ reátok.
Nyújtsátok ki tettre a kezet már
S áldozatra zsebeiteket,
Tápláljátok végre a hazát, ki
Oly sokáig táplált titeket.
Áldozat s tett, ez a két tükör, mely
A valódi honfiút mutatja,
De ti gyáva s önző szívek vagytok,
Tettre gyávák s önzők áldozatra.
Hiszem én, hogy mint a fák tavasszal,
Megifjodnak a vén nemzetek,
De ti hernyók új lombot nem adtok,
Sőt a régit is leeszitek.
S oh mi vakság! fölemelte még a
Népszerűség őket paizsára,
Az elámult sokaság, miképpen
Megváltóit, karjaiba zárja.
Megváltók? ők a hon eladói,
Elveszünk ez ordítók miatt...
Rólok tudja ellenünk, hogy félünk,
Mert a félénk eb mindég ugat.
Én ugyan nem állok a sereghez,
Mely kíséri őket ujjongatva,
És ha egykor közibök vetődöm,
Nem egyébért lépek e csapatba,
Csak azért, hogy fölfordítsam majd ez
Ál nagyok győzelmi szekerét,
S haragomnak ostorával vágjam
Arcaikra a bitó jelét!
