Eselék
Mintha az életed függene tőle? Nagy Zsigmond tanár úr, a Testnevelési Főiskola végzős hallgatója – ’64-ben a tokiói olimpián 5. lett súlylökésben – középiskolai tornaórákra járt mérni a diákok teljesítő képességét. Állt a futókör közepén, és egyenként szólította ki azokat, akikről úgy gondolta, sok nekik a terhelés. A mérései igazolták, hogy helyesen döntött. Ez 1960-ban volt. Kolonics Györgyöt, Fehér Miklóst akkor Nagy Zsigmond nem engedte volna, hogy túlhajtsa magát. Most futballisták, kerékpárosok, atléták halnak meg. A sportszergyártók és a kereskedők szótárában „eselék” címszóval jelölik ezeket a halottakat. A szó a katonaságnál használatos, a hadgyakorlatok közben meghalt bakákat nevezik eseléknek. (Nagy Zsigmond 2010-ben, 73 éves korában meghalt. Nyugodjék békében, kedveltem őt, remek ember volt.)
Berlinben, a 2009. évi atlétikai világbajnokságon a maratoni futás ezüstérmese az utolsó két-három kilométert végighányta. Futva. Kicsit oldalt fordult, hogy a mezére azért viszonylag kevesebb hányadék jusson. Aztán a célba érkezve kiadta magából a maradékot. A pekingi olimpián ugyanezt tette egy nőversenyző. Ő a vert mezőnyben végzett. Még az ezüstérmesnél is vertebb mezőnyben.
Micsoda önuralom, micsoda fegyelem, hogyan sanyargatja és győzi le az ember a saját szervezetét! Ó milyen nagyszerű! Egy frászt. Értelmetlen és védhetetlen marhaság akkor is, ha aranyérem a vége. A baj az, hogy a sportolók nagy részének ezt hiába magyaráznánk. Nemcsak a kenyai maratonfutóknak, hanem az európai és amerikai „egyetemistáknak” is. (Az idézőjel nem annak az elenyészően csekélyszámú sportolónak szól, akik az agyvelejük és nem az izomzatuk teljesítménye okán kerültek be az egyetemre.) Ez ugyanis nem szellemi szint, nem IQ és nem kultúra függvénye, hanem jellemkérdés. Nevezhetjük lelki alkatnak, mentális irányultságnak, a lényeg az, hogy a jórészt érdemtelenre pazarolt tekintélytisztelet, a rajongás valami és valaki iránt (főnök, mester, Laci bácsi vagy Kati néni), az ebből fakadó hamis értékrend uniformizálja ezeket az ifjú embereket tekintet nélkül arra, hol születtek és milyen környezetben nőttek fel. A sportoló agyú ember soha nem lesz önálló gondolkodású és ízlésű ember, mindig szüksége lesz egy felettes énre, akit csodálhat, és aki sosem lehet nála bonyolultabb személyiség. A sportoló agyú ember inkább végighányja a maratonfutást, de nem áll meg, mert gyerekkorában azt mondta valaki, hogy az ember nem adja fel. Ez a valaki nagy valószínűséggel a tornatanár volt.
Nem minden versenysportoló sportolóagyú, viszont rémületesen sok sportolóagyú van azok között, akik soha semmit nem sportoltak.
(A volt, bukott köztársasági elnök például reménytelenül sportoló agyú, marad is, amíg él. Azt is mondhatnám, nem tehet róla szegény, de azért ez nem volna igaz. Egy bizonyos szellemi szint fölött mindenki maga döntheti el, milyen halmazállapotú gerinccel kívánja leélni az életét, ez nem életkortól függ, hanem jellemerőtől. Vagy mondjunk inkább jellemgyengét?)
A mi Petink
A legnagyobb tömegeket kiszolgáló népszórakoztató intézmény dermesztően jelzi az emberiség szellemi állapotát. Mit kap a versenysporttal a közönség? Militarizmust, diktatúrát és nacionalizmust. Ezért nézi hol őrjöngve, hol könnyekig meghatódva, magához ölelve a nemzethez tartozót, és (persze sportágtól függően) megvetve, lenézve, gyűlölettel eltaszítva az „idegent”, a más nemzet polgárát. Vigyázzba vágja magát, a sírás a torkát szorongatja, amíg leng a nemzeti zászló és szól a nemzeti himnusz, és közben érzi, hogy ő mennyivel különb, mint a más nemzet fia-lánya. Máskor is érzi ezt persze, mert ha máskor nem érezné, akkor most sem nézne diadalmasan a szomszédra, de a máskor az más, most ez így még diadalmasabb, és még sokkal világosabb a magasabbrendűsége, most, hogy a Peti megnyerte az aranyat. A mi Petink.
A sportriporter tárgyilagossága szakmai és etikai alapkövetelmény. Kivéve ha magyar van a mezőnyben, annak szabad, sőt kötelező drukkolni, és illik többes szám első személyben beszélni. (Esetleg van a nacionalizmusnál rosszabb is? Vajon mit mondott az amerikai sportriporter 1968-ban, a mexikói olimpián a 200 méteres síkfutás eredmény hirdetésekor? Amikor az árbocra lassan húzták fel az amerikai zászlót, szólt az amerikai himnusz, és a dobogón két amerikai állampolgár, Tommie Smith és John Carlos, az arany- és a bronzérmes felnyújtott, fekete kesztyűs kézzel tiltakozott. Hogy mi ellen? Talán rosszkor lőtték el a rajtot, vagy egyenetlen volt a futópálya? Nem. A saját hazájuk politikája ellen tiltakoztak. Az olimpián. Zászló, himnusz.) Van még egy kérdésem. Jobban szeretném, szívesebben nézném Usain Boltot, a képességeit magasabbra taksálnám, ha magyar volna?
Diktatúra és nacionalizmus ölelkező fogalmak, nem kiegészítik, hanem feltételezik egymást. A diktatúra mechanizmusára épülő és a nacionalizmust magától értetődően fel- és kihasználó sport jelenlétének mennyisége és minősége egy ország felépítményében következtetésekre ad lehetőséget az illető ország társadalmi berendezkedésének minőségére. Rákosi Mátyás a helsinki olimpia 16 magyar aranyával hirdette országlásának nagyszerűségét, és a berni világbajnoki döntő elvesztésébe bukott bele. A sportra különös figyelmet fordító, stadionépítő és milliárdokat a sportra (különösen a futballra) költő politikusok és a nagy sportnemzetek mindig gyanúsak. (Az amerikai nacionalizmust és a feketékre épülő sportot most hagyjuk, a gyanú alól nem kivétel az sem, csak másfajták az összefüggések, mint Hitler 1936-os olimpiája, Rákosi Magyarországa, a Szovjetunió, az NDK és Kína esetében. A magánstadion építését, ahová az ember a hálószobájából közvetlenül beléphet, már nem tudom a gyanús kategóriába sorolni. Az annál sokkal súlyosabb. A nemzetről meg, ami ezt szó nélkül tűri, végképp nincs mondanivalóm.)
