Mennyit ér egy ember?

Rongylabdával fociztunk, ezt ma már elképzelni is nehéz, de nem is ez a fontos. Legföljebb azért, mert ez a „labda” értelemszerűen nem pattant, a durva, sérülést okozó mozdulatok gyakoribbak voltak.

A Mátyás tériek és a Kálvária tériek között folyt az örökrangadó, úgy értem, örökké csak mi játszottunk egymással, a nyolcadik kerületben senki nem mert a közelébe menni ennek a két bandának. Csak azért nem mondom, hogy cigányok játszottak a prolik ellen, mert mindkét csapat belőlük állt, cigányokból és prolikból.

Minthogy mindkét csapatból voltak barátaim, sőt, majdnem mindegyik a barátomnak (ha szigorú vagyok, jó haveromnak) számított, sosem éreztem diszkriminatívnak ezeket a szavakat. Cigányok és prolik, közöttük nőttem fel. Nem voltam közülük való, nehezen fogadtak be, de ez végül azzal az érdekes eredménnyel járt, hogy sok nagy véres és csonttörő verekedés eredményeként én egyedül nyugodtan járhattam éjszaka a Mátyás téren is, a Kálvária téren is. A két igazán jó barátom az ellenség, a Mátyás téri csapat tagja volt.

Ez eddig az apacsromantika, ezt szükséges elmondanom, de most nem erről van szó, hanem arról, hogy ezek a helyek mindezzel együtt sem a magas szellemi színvonalról voltak nevezetesek. A két tér az ötvenes években a főváros legsötétebb részének számított, és bármennyire kedveltem is azokat a fiúkat, nem ajánlottam volna őket egy vacsorára a Buckingham palotába. Még ajtónállónak sem.

A meccs, ami tegnap eszembe jutott, a Mátyás téren folyt, a Kálvária téri „csapatkapitány” úgy kente föl a pad támlájára a Mátyás téri ellenfelet, hogy az első pillanatban úgy látszott, az illető fiúnak eltört a gerince.

Nagyon begurultam. Kálvária tériként a Mátyás téri áldozat – hogy’ is mondjam – mellett foglaltam állást.

A Kálvária téri „csapatkapitány” ebbe belesápadt. Azt mondta, nem hitte volna, hogy ez lehetséges. Hogy idegenben valaki hátba támadja a hazáját. Amikor éppen támadják a hazát, akkor valaki hátba támadja ezt a hazát. Most ebbe nem akar különösebben belemenni, de legyünk csak otthon. Szóval ennek otthon azért lesznek következményei.

Vészjóslóan beszélt, a maga primitív módján azt ismételgette, hogy őt itt, mint a haza képviselőjét a haza más képviselői hátba támadták, és ezt nem hitte volna, hogy ilyesmi lehetséges, hogy itt lehetnek hazaárulók, ez a hazaáruló annyira tetszett neki, hogy sokszor ismételte, de menjünk csak haza…

Azért akart „otthon” leszámolni, mert a Mátyás téren nem érezte magát elég erősnek. Még a fenyegetése is visszafogott volt, érezte, hogy ott azért jó lesz vigyázni a kemény szavakkal, de majd otthon…

Érdekes, hogy ez éppen most jött elő az emlékeimből. Pedig milyen régen volt.

mennyit ér egy ember?

„A két Kiss testvér védőbeszédét a bíró vallomásként értelmezte, mindkettőjüket figyelmeztette is rá, hogy a meglátásaikat, pontosításaikat a bíróság már nem veheti figyelembe, mert a bizonyítási eljárás lezárult. A védőbeszédek után azonban a bíró újranyitotta az eljárást és rögtön megkérdezte a két vádlottól, akarják-e, hogy védőbeszédeiket vallomásként értelmezzék, a két Kiss testvér pedig igennel felelt… Ezután a bíró lezártnak nyilvánította az eljárást, ezt az ügyész és a védők is elfogadták. „Hallom izgultak, hogy ítélet lesz” – mondta a bíró a szünet után a vádlottakhoz fordulva, és hozzátette, hogy arra nem most fog sor kerülni”.
(origo, 2013-06-04)

Évek óta megy a cigánygyilkosok pere. Úgy volt, hogy ezen a napon ítéletet hirdet a bíró. Első fokon. Nem tette. Fenti tudósításban olvashatók a körülmények.

Nem vonok le következtetéseket. Nem tudom, miért cselekedett így a bíró. Nem tudom, hogyan kell értelmezni, hogy a „védőbeszédeiket vallomásként értelmezzék”, ennek ugyanis jogi szakszövegként nincs semmi értelme, dehát a sajtóból értesültem, lehet, nem pontosan idézték a bírót. Azt sem tudom, hogy mi lesz ezután. Azt sem, van-e valami üzenete annak, hogy egy ilyen pert ennyi ideig lehet húzni. És hogy ennek a halasztásnak az eredménye könnyen lehet az előzetes letartóztatás vége, a szabadlábra helyezés, vagy ennek ahhoz nincs semmi köze? Nem tudom.

Csak eszembe jutott egy s más az emberélet értékéről úgy általában.

A kérdés az, hogy a hettita harcos élete kevesebbet ért-e, mint mondjuk mai utódáé Közép-Anatóliában, 3-4000 évvel később. A kérdés továbbá az, hogy napjainkban a Kalahári medence busman lakójának az élete kevesebbet ér-e, mint a botswanai elnöké. Nem az élethez való jogról van szó, azaz nem a hatályos törvényekről, nem arról, milyen törvényt szegett (vagy nem szegett) például II. Mursili, amikor i.e. 1344-ben tízezrével ölette meg a birodalma ellen lázadókat, vagy hogy milyen súllyal szerepelnek az emberi jogok Botswana mai törvénykönyvében (nem tudom), csak arról, mennyit ért, mennyit ér az ember élete. Ma, 2013 júliusában vannak-e szempontjaink, amiket figyelembe veszünk, amikor egy ember életét taksáljuk? Ez csak egy cigány, az ő életében nem okoz olyan nagy kárt néhány év börtön, mint egy rózsadombi polgárt ért téves ítélet, a cigánynak tehát nem jár annyi pénz – valami ilyesmi volt a bíróság indoklása néhány éve egy kártérítési perben. Ebből az következik, hogy annak a cigánynak az élete is kevesebbet ér. Ha volna még halálbüntetés, és történetesen kivégezték volna, hát istenem, hiba lett volna, de mégsem akkora, mintha egy értékesebb polgár életét oltják ki.

(Talán megbocsátják, hogy ezzel a kérdéssel kapcsolatban egy pillanatra ismét felidézem személyes emlékeimet. Gyerekkoromban két barátom volt, a barátságunk kialakulásának története itt most nem fontos – a fenti bevezetőben ennek egy részét leírtam. Az egyikük egy őszi napon, az 1956. évben belökött egy szobor mögé a Harminckettesek terén, mert hamarabb vette észre a Mária utcából kiforduló tankot. A városi harc egyik alapszabálya, hogy sarkon kiforduló tank ferdén belő abba az utcába, ahová fordulni akar. Az akció szorítkozhat egy ágyúlövésre, de ez lehet több is, ha a tank személyzete veszélyesnek ítéli a helyzetet, a T 34-es vagy annál nagyobb tankok esetén a fedélzeti gépfegyver is bevethető. Abban a pillanatban, amikor Jóska belökött a szobor mögé, eldördült a tank ágyúja. Jóska felsőtestét még be tudtam húzni magam után. A többit elvitte az ágyúgolyó. Gyuri meg a Szentkirályi utcában ment ki előttem egy ház kapuján, és rövid sorozatokat leadva elindult a Bródy Sándor utca felé, visszakiáltott, hogy én a Reviczky utca felé menjek, ő fedezi a menekülésemet. Gyurit akkor láttam utoljára. A barátságról ennél többet nem tudok.

Mindketten cigányok voltak.

Ez nem jelenti azt, hogy a cigányok a világon a legnagyszerűbb emberek.

De azt sem, hogy nem azok.)

Ki mennyi?

Vannak szempontjaink? Persze, hogy vannak. A cigány kártérítését illető bírói véleménnyel az ország nagy többsége valószínűleg egyetértett, az értelmiség „krémje” meg is tudta magyarázni, miért ér kevesebbet a cigány. Ismeretségi körömben igen alacsony létszámmal képviseltetik magukat azok, akiknek nem kell föltenni a közhelyes kérdést: mit tetszik gondolni, a busman kisfia kinek az életét tartja értékesebbnek, az apjáét vagy a botswanai elnökét. És akik azt is tudják, hogy ez nem többségi döntésre alapítható probléma, azaz nem lehet az érték megítélésének fundamentuma, hányan ismerik a botswanai elnököt a busman apához képest, és hányan tartják őt értékesebbnek. És akik tudják, hogy az ember életének értéke nem hatalmi, még csak nem is közgazdasági kategória, jogi megítélésének végső határa pedig az életfogytig tartó börtönbüntetés.

A kérdés az, hogy a 21. században létezhetik-e kétféle értékítélet, ha emberéletről van szó, egy jelenkori és egy történelmi.

1956, 1848

Van-e „méltósága” az emberölésnek, ha az a múltban történt, miközben a jelenben az emberölést semmilyen formában nem tartjuk elfogadhatónak?

Nagy nemzeti ünnepeink között félúton (éppen semmi aktualitása nincs a kérdésnek, így talán kevésbé érzékenyek a reakciók) kellene kicsit beszélni erről, minthogy nagy nemzeti ünnepeink emberek ezreinek méltatlan és alapjában véve indokolhatatlan halálát „ünneplik”. Mert még mindig nem tudunk különbséget tenni az ünnep és a megemlékezés között. Vagy annyira muszáj ünnepelni? Legyen minden évben kétszer hejehuja kacagás két olyan esemény évfordulóján, amely események soktízezer ember halálát, értelmetlen és megokolhatatlan halálát jelentik?

Két évtizede hallgatom a különféle irányokból jövő öblögetéseket 56 októberének „méltóságáról”, mindenki azt félti a másik megnyilvánulásaitól, csak azt nem mondta senki, miben volna keresendő ez a méltóság. A halottak halálában, a lerombolt városban, a megtorlások kivégzettjeiben, a börtönben megnyomorítottakban, a megfenyegetett és életfogytig megalázott „szabadságharcosok” félelemtől elszürkült lelkivilágában? Vagy azoknak a „hősöknek” a primitív, sértett proligőgjében, akik nem bírják megemészteni, hogy ötvenhét évvel ezelőtt elkövetett köztörvényes bűneikért még ma sem részesülnek királyi kiváltságokban, legföljebb az Országházban rikoltozhatnak úgy, ahogyan annak idején a franzstadti bérház gangján tették slafrokban és felmosóronggyal a kezükben. Bár ott hasonló szövegért szájonkapták volna. Azaz nem arról van-e szó, hogy a múltban (50 vagy 500 éve) megölt embereket bevonjuk a „hősi” halál generálmázával, miközben ezek a halottak a mai gondolkodás számára mindössze a történelmi szükségszerűség mennyiségtani megjelenései?

Tekinthetünk-e 1848-ra úgy, mint egy rabigában sínylődő kis nemzet elemi erővel feltörő szabadságvágyára, büszke mosollyal sorolva a harcban elesett hősök neveit, miközben statisztikai adatként kezeljük az egymást megölt emberek sokaságát? Ünnepelhetjük-e a dicsőséges forradalom és szabadságharc évfordulóit ahelyett, hogy tudomásul vennénk, ostoba és felelőtlen nagyképűsködés volt nekimenni az akkori Európa két legerősebb hadseregének? Ünnepelhető-e a fölösleges véráldozattal járó, elbukott és kegyetlenül megtorolt küzdelem? A kérdés azért kiváltképpen elgondolkodtató (kellene, hogy legyen), mert nem a 165 évvel későbbi okoskodás veti fel, a kérdést már akkor föltette Széchenyi István és még sok más, a reformkornak kevésbé neves alakja. Egy ember élete valószínűleg akkor is annyit ért, mint most, annak legalábbis, akinek a fia, férje, testvére volt a keresztülszúrt haldokló.