Menjenek innen

Menjenek innen. De tényleg. Aki teheti, meneküljön. Ez reménytelen. A falusi futballista biztosabb, állandóbb és megszüntethetetlenebb, mint a törökök, a Habsburgok és a szovjet csapatok együttvéve. Ő kossutapánk és ferencjóska és rákosipajtás és kádárapánk, és ráadásul még a lelkünkből lelkedzett is, ő a magyar néplélek maga, őt ez a nép termelte ki magából. Nem azért nem lehet leváltani, elzavarni, mittudomén mit csinálni vele, mert nincs más, mert ellenzéknek az a balsors banda tenyészik, és ül bele a finom langyosba, hanem mert ez kell, ez a legkisebb parasztgyerek, aki majd megmutatja, ezen még el is lehet érzékenyülni, mert ez éppen olyan, mint amilyenek mink vagyunk, buta, primitív, nagypofájú, kihaénnem melldöngető senkiházi, akinek fogalma sincs róla, mennyire ócska és szánalmas.

Menjenek innen. Ez a nép megkapta, amire vágyott. Nem idegen despota ül a nyakán, hanem az ő kutyájának a kölyke. Hazai segget nyalhat éjjel-nappal, ez a vidéki gyerek az ólak mellől garantáltan nem fogja őt kimozdítani abból a létből, ahol otthon érzi magát, nem lesznek kérdések sem, nemhogy válaszok, minthogy a magyar ember nem szereti a kényelmetlenségeket. Gazfelverte repedt aszfalt városon, áporodott disznószarszag falun, hozzá gigantikus kertitörpe: focistadion a libalegelő helyén. Amit a legkisebb parasztgyerek hozott hazulról kultúra gyanánt.

Menjenek innen. Ha kedves az életük.

Zsidózás

Meghalt Eli Wallach. Kedveltem. Kis híján 99 éves volt, ilyen korban már nem annyira megrendítő egy ember halála, én azért kicsit elszomorodtam. Annyira, hogy a hírfőcímek alatt lévő forrást nem is néztem, megnyitottam a nekrológot.

A második vagy harmadik mondatban ott állt, hogy Eli Wallach zsidó. Végig olvastam a cikket, nem volt jele, hogy a színész zsidósága fontos lett volna bármikor.

Megnyitottam az angol nyelvű nekrológokat, aztán a teljes életrajzokat. Sehol nem találtam azt a szót, hogy zsidó.

Ha meglátom a hírcím alatt, hogy mno, már megyek is tovább. Annyira undorodom ettől a szennytől.

Ebben a nekrológban különben nincs semmi különös.

Mindössze azt közlik, hogy Eli Wallach zsidó volt.

Én ezt képtelen vagyok megszokni. Az a baj, hogy még én érzem rosszul magam, a szó szoros értelmében émelygek. Miért van ez így?! Aki zsidózik, jól van. Aki lop, csal, hazudik, milliárdokat rabol el egy ország népétől, az remekül érzi magát, eszik-iszik, világít, fűt – jól van. Jól érzi magát.

Én meg hányok tőlük. Hát nem jobb nekik?

Jogfilozófia

Jogfilozófiai idézetek következnek. Ne tessék megijedni, emberi nyelven íródtak. Gustav Radbruch ismerte Ludwig Wittgenstein elméletét: „amit el lehet mondani, azt el lehet mondani világosan, amit pedig nem lehet világosan elmondani, arról hallgatni kell”.

A Radbruch-i formula

„A pozitív jogot akkor kell jogtalanságnak tekinteni, ha a törvény és az igazságosság közötti ellentmondás olyan elviselhetetlen mértéket ért el, hogy a törvénynek, mint igazságtalan jognak az igazságosság előtt meg kell hátrálnia.” (Gustav Radbruch, 1946)

A parancs az parancs - tanítják a katonáknak. A törvény az törvény - mondják a jogászok. Amíg azonban a katonák esetében, ha tudják, hogy a parancs bűntett vagy vétség elkövetését célozza, megszűnik az engedelmesség kötelezettsége és joga, addig a jogászok - mióta egy évszázaddal ezelőtt az utolsó természetjogász is eltávozott körükből - nem ismernek semmilyen kivételt a törvény érvényessége és az annak alávetettek engedelmességi kötelezettsége alól. A törvény azért érvényes, mert törvény, s akkor törvény, ha van hatalom, amely az esetek többségében érvényesíti. A törvénynek és érvényességének e felfogása (melyet pozitivista tannak nevezünk) védtelenné tette a jogászokat, miként a népet is, a mégoly önkényes, mégoly kegyetlen és mégoly bűnös törvényekkel szemben. E felfogás végeredményben azt állította, hogy jog csak ott van, ahol hatalom létezik.

E tételt aztán egy másikkal akarták kiegészíteni vagy felcserélni: a jog az, ami a nép érdekeit szolgálja. Vagyis az önkény, a szerződésszegés és a törvénytelenség is jog, amennyiben a népnek hasznára van. Ez gyakorlatilag azt jelenti: ami az államhatalom birtokosai számára közhasznúnak tűnik - a zsarnokok minden ötlete és szeszélye, a törvény és ítélet nélkül kiszabott büntetés, a betegek törvénytelen meggyilkolása -, az a jog. Ez azt jelentheti, hogy az uralmon lévők saját haszna közös haszonként jelenik meg. A jognak a nép vélt vagy állítólagos szükségleteivel való azonosítása így a jogtalanság államává alakította át a jogállamot. Nem, ne mondjuk azt, hogy mindaz jog, ami a nép számára hasznos. Mondjuk inkább fordítva: a nép számára csak az hasznos, ami jogszerű.

A jog az igazságosság akarása. Az igazságosság azonban azt jelenti, hogy személyre tekintet nélkül ítélj, s mindenkit azonos mércével mérj. Ha dicsőítik a politikai ellenfelek elpusztítását és megparancsolják a más fajúak meggyilkolását, miközben az azonos meggyőződésűek ellen elkövetett ugyanazon tettet a legkegyetlenebb, leggyalázatosabb büntetéssel torolják meg, akkor az sem nem igazságosság, sem nem jog. Ha a törvények tudatosan megtagadják az igazságosságra irányuló akaratot, például ha önkényesen értelmezik, illetve ha tagadják az emberi jogokat, akkor e törvények nem érvényesek, tehát a nép nem tartozik engedelmességgel nekik, és a jogászoknak is venni kell a bátorságot, hogy kétségbe vonják azok jogi jellegét.

Biztos, hogy az igazságosság mellett a közhaszon is célja a jognak. Biztos, hogy a törvény mint olyan, s még a rossz törvény is, mindig értékes - hiszen a jog megszünteti a bizonytalanságot. S az emberi tökéletlenség miatt biztosan nem mindig lehetséges az, hogy a jog három értéke - a közhaszon, a jogbiztonság és az igazságosság - harmonikusan egyesüljön. Ezért továbbra is válaszra vár a kérdés, hogy a rossz, ártalmas vagy igazságtalan törvényeket a jogbiztonság miatt érvényesnek tekintsük-e, vagy igazságtalanságuk, illetőleg a közre nézve ártalmas voltuk miatt meg kell tagadnunk tőlük a jogi érvényességet. Egy dolognak azonban mélyen a nép és a jogászok tudatába kell vésődnie: lehetnek törvények, amelyek oly mértékben igazságtalanok és társadalmilag annyira kártékonyak, hogy tagadni kell érvényességüket, sőt jogi jellegüket is.

A jognak tehát vannak olyan elvei, amelyek erősebbek minden írott jogszabálynál, úgyhogy az ezeknek ellentmondó törvény érvénytelen. Ezeket az elveket természetjognak vagy észjognak nevezik. Külön-külön persze ezek némileg kétségesek, az évszázadok munkája azonban kidolgozta szilárd magjukat, s az emberi és polgári jogok úgynevezett nyilatkozataiban oly messze ható megegyezés tárgyává váltak, hogy ma már csupán az eltökélt szkeptikusok kételkedhetnek létükben. A hit nyelvén azonban ugyanezek a gondolatok két bibliai szöveghelyen fogalmazódnak meg. Egyfelől írva van, hogy engedelmeskedned kell a felsőbbségeknek, melyeknek hatalmuk van feletted. Másfelől azonban az is meg van írva, hogy inkább Istennek kell engedelmeskedned, semmint az embereknek - s ez nem csupán kegyes óhaj, hanem érvényes jogtétel is. E két útmutatás közötti feszültséget azonban nem oldhatjuk fel azzal, hogy egy harmadikra hivatkozunk - mondjuk arra a bölcsességre, mely szerint: add meg a császárnak, ami a császáré, s Istennek, ami az Istené -, hiszen ez az útmutatás is kétséget hagy a határokat illetően. Inkább Isten hangjára hagyja a megoldást, mely csupán kivételes esetben szólítja meg az egyén lelkiismeretét.

„Hiszen a jog megszünteti a bizonytalanságot” – ezt a mondatrészt emeltem ki föntebb a jogi szövegből. Ez nyilván igaz. Ebből következik, hogy a naponta változtatott, a visszamenőleges hatályú, a személyre szabott jogszabályok viszont növelik a bizonytalanságot.

Egy elmebeteg tombolása bizonyára tetszik azoknak, akik valamilyen módon haszonélvezői a beteg kóros megnyilvánulásainak. De senki másnak nem tetszik. Viszont mindenki tehetetlenül tárja szét a karját: neki mindent szabad, többsége van.

Hitlernek is többsége volt.

A jogászok mindennek az ellenkezőjére is találnak paragrafust – egy bizonyos szintig.

Ha gyerekek százezrei éheznek, nincs mit tenni egy éhező afrikai országban. De ha gyerekek százezrei elől lopja el valaki az ételt, és az onnan hiányzó pénzből stadionokat, Kossuth-teret, belvárost, Várkertet épít, az ellen van mit tenni és kell is tenni, mert nincs az a paragrafus, amivel védhető volna. Az emberiség ellenes bűntett ugyanis Nürnberg óta létezik és nem évül el.

Van jogász ebben az országban, aki ezt képes felfogni?

Az elektronikus postáról

Kapok emaileket, írok is. Általában olyanokat kapok, közeli ismerősöktől is, amiken van megszólítás (ezzel el is kezdődik a hamisságok sorozata, a levélírónak az esetek többségében nem vagyok sem kedves, sem drága, még kevésbé tisztelt), aztán valamilyen közlés, aztán illendő elköszönés vagy minek is nevezzem egy rendes levél végét, nem elköszönés az, hanem valami idétlen és az esetek többségében hazug megjelölése az illetőnek az irántam való érzelmi viszonyáról: tisztel (egy fenét), üdvözöl (kegyelmi állapotáról tudósít, vagy nekem kívánja, hogy szabaduljak meg a fájdalomtól, büntetéstől, esetleg az isteni rend eljövetelét kívánja, jósolja), barátságáról értesít (nincsenek barátaim), esetleg puszit küld (valószínűleg eszében sincs megpuszilni, azzal végképp nem törődik, hogy én meg irtóznék az aktustól), ilyesmi, csupa át nem gondolt, ostoba formula, közhely, mert ilyeneket írni kötelező. Pedig nem az. Végül ott áll a bemutatkozás mint a levél legutolsó szava, holott azzal kellett volna kezdeni, ha azt akarja, hogy figyeljek rá. Ha meg valahonnan úgy is tudom, ki írta a levelet, végképp nem értem, minek odaírni. Csókol anyád Józsi.

Na jó. Csak azt akartam mondani, hogy a levélformát már kisgyerekkoromban is idétlennek, álságosnak, szépelgőnek találtam, lehetőleg nem is írok formális levelet, legföljebb hivatalosat, mert azt muszáj.

Most itt volna ez az új megjelenési forma, az elektronikus levél, amivel lehetne emberien közlekedni. Bizonyára sokan írtak már ennek a stilisztikájáról, az etikájáról, nyilván rengeteg elemzés van a tartalom és forma viszonyáról – én még egyet sem olvastam. Úgyhogy ezúton küldöm önöknek a saját elképzelésemet az emailről: ez egy cetli. Amit a konyhaasztalon hagyok. Hogy majd hívlak. Hogy a gyerekek telefonáltak, este jönnek vacsorára. Nincs megszólítás, nincs a végén elköszönés, még nagy kezdőbetű sincs.

Az a jó próza, ami mondható. Nemcsak drámában, még regényben is. Hazug szöveget nem lehet jól mondani.

Kedves barátaim, mondja a levélszöveget a vidéki futballista, ezt tanították neki, soha nem gondolt bele, mit mond.

Barátja magának a hóhér.

Niemöller

Mielőtt elfelejtem, egy idézet. Elmondtam többször a Rádióban, ebbe a blogba is beleírtam már, most egy ideig újra és újra előhozom.

"Először eljöttek a zsidókért, nem szóltam, mert nem voltam zsidó. Aztán eljöttek a kommunistákért, nem szóltam, mert nem voltam kommunista. Aztán eljöttek a szocialistákért, nem szóltam, mert nem voltam szocialista. Aztán eljöttek a szakszervezetisekért, nem szóltam, mert nem voltam szakszervezetis. Aztán amikor értem jöttek, már senki sem maradt, hogy szóljon értem." 

                                                                  Martin Niemöller

Demokraták

Nem tudják véletlenül, miért kell erőltetni ezt a „mi demokratikus párt vagyunk” dumát? Hogy „nálunk gyümölcsöző vitákban dőlnek el a fontos kérdések”?

Az ember azt hinné, a butaságnak, a korlátoltságnak van egy bizonyos alsó szintje, ami alá már nem lehet menni, de az úgynevezett baloldalnak (a fene se érti, miért volna az baloldal) mindig sikerül. Ha legalább megpróbálnák erőszakkal letolni a választó torkán ezt a marhaságot, ahogyan a libát tömik, hogy aztán a választó mája szép kövér legyen, és még több mérgező anyagot lehessen átbocsátani a szervezetén, akkor értem, ilyen van, csinálják más helyeken, undorító és ellenszenves, de legalább hatásos.

Ezek azt sem teszik. Csak úgy mondják bele a nagy kék levegőégbe, bávatagon és széles gesztusokkal elomolva, hogy demokratikus és hogy viták vannak.

Nem létezik, hogy nincs ott egyetlen ember, aki észrevenné, hogy senkit sem érdekel a demokráciájuk. Meg hogy ők mennyivel értékesebbek. Mert mindent megbeszélnek és utána gyümölcsöznek. Mondtam már sokszor, szörnyű dolognak tartom a demokráciát, mert kizárólag arra való, hogy fajunkat akadályozza az emberré válásban. A demokrácia nevű kór izzadmánya az esetek nagy többségében valamilyen despotikus hajlamú egyed, aki a születésekor magával hozott intelligenciájának és az iskolázottságának függvényében vagy olyan lesz, mint Abraham Lincoln vagy olyan, mint Hitler, Mussolini, Sztálin vagy mint most nálunk ez a falusi futballista, ez utóbbiakból van a túlnyomó többség. És mindig ezek hivatkoznak a népre, hogy ugyanis őket felhatalmazták. Ha nem ismernék a német nácipárt rövidítését és annak teljes nevét, ideírom: NSDAP azaz Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei azaz Nemzetiszocialista Német Munkáspárt. Szocialista és munkáspárt, talán ismerik a tevékenységét, ezt a mostani hazai képződményt is felékesítették a „demokraták” szóval, mintha az elegendő volna a despotizmus, a tomboló hatalmi téboly, a milliárdos rablások elleplezésére.

Minden „demokrácia” az autokrácia felé törekszik, és nagyon gyorsan el is éri azt. Az úgynevezett fejlett demokráciák hoznak rengeteg törvényt, és építenek kiismerhetetlen intézményrendszert a saját maguk által létrehozott autokrácia féken tartására, és nem veszik észre, ha az olyan nagyon magasztalt demokrácia valamennyire is működőképes volna, nem volna szükség ezekre a törvényekre és intézményekre. Egy Lincoln szerű államelnök nem azért tesz jót, mert demokrata, hanem mert volt gyerekszobája. Az emberi jogok megfogalmazása és alkalmazása nem demokrácia-kérdés, hanem tudás-kérdés – azaz nem várható el olyan betegagyú emberektől, akik munkaalapú társadalmat akarnak a tudásalapú helyett.

Ezt is sokszor mondtam már, az ember az állatvilág része és mint ilyen, megy a kolompos után. Amerikai elnök, német kancellár vagy a római pápa, mindegy, hogy hívják, vezérürü. Az után kell menni. Mink választottuk. Miközben egy frászt választotta a szerencsétlen, a görög kor volt az utolsó, amikor az történt, azóta a magát embernek képzelő birka megy a kolomp után, és azt választja, akit mondanak neki azok, akiknek elég pénzük van ahhoz, hogy kijelölhessék a soron következő vezérürüt.

Egyelőre nem olyan bonyolult ez, hogy hat általánossal ne lehetne megérteni, az úgynevezett baloldalnak mégsem sikerül.

Egy vezérürü, és egy kolomphang. Amit a nyáj meg bír jegyezni.

Ha ezt így szégyellni tetszik, nem kell politikusnak menni. Lehet kézimunkázást tanítani egy leánylíceumban.

A magyarázhatatlanságról

Mondok valamit, hátha eljut a megfelelő címre, címekre. Kéretik mérhetetlen jóindulatom megnyilvánulásának tekinteni, sok atyai gyengédség mozgatja  felvilágosító szándékomat, szeretném, ha bátorításnak vennék minden szavamat.

Adva van az úgynevezett kormánypárt. Az egyszerűség kedvéért egy nagy rakás jellemtelen, rosszminőségű, ennélfogva rendkívül buta alak gyűjtőhelye. Ha nem akartam volna egyszerű és empatikusan rövid lenni, ennél sokkal többet akkor sem tudnék mondani, ez ennyi.

Namármost. Adva van az első számú vezető, akinek a tevékenységéről nyilván eddig is sokan tudták, mert még a gerinctelenségnek és az ostobaságnak azon a rendkívül alacsony szintjén is tudható volt, hogy védhetetlen, hogy beteges érvekkel sem magyarázható. Csak nem mertek mukkanni sem, ami érthető, azon az erkölcsi szinten, ahol a napjaikat élik jókedvben, bőségben, nem is lett volna elvárható, hogy bármilyen jelét adják appercipiálási küszöbük emelkedésének.

De most elérkeztünk arra a határra, ahonnan nincs tovább. Mondtam a minap, végtelen gőgjének egyre gyorsuló növekedése elérte azt a vonalat, ahol az eddigi látszólagos erő elnyerte valódi formáját: a védtelenségnek, gyávaságnak és gyengeségnek a mindenki által látható tombolását.

Most lehet lázadni. Most meg lehet kaparintani a teljhatalmat. A többiek alig várják. Az első kakast, aki kukorékolni mer. Csak valakinek meg kell találnia magában a gazemberségnek az eddig elrejtőzött változatát, ami egy ideig még azt az illúziót is táplálhatja, hogy hasznos és igazságos cselekedetre bíztat, ezt meg kell tenni.

Jó, tudom, ez nem szempont, csak úgy mondtam.