Jogfilozófiai
idézetek következnek. Ne tessék megijedni, emberi nyelven íródtak. Gustav Radbruch ismerte Ludwig Wittgenstein elméletét: „amit el lehet mondani, azt el lehet mondani
világosan, amit pedig nem lehet világosan elmondani, arról hallgatni kell”.
A Radbruch-i
formula
„A
pozitív jogot akkor kell jogtalanságnak tekinteni, ha a törvény és az
igazságosság közötti ellentmondás olyan elviselhetetlen mértéket ért el, hogy a
törvénynek, mint igazságtalan jognak az igazságosság előtt meg kell hátrálnia.”
(Gustav Radbruch, 1946)
A parancs az parancs - tanítják a
katonáknak. A törvény az törvény - mondják a jogászok. Amíg azonban a katonák
esetében, ha tudják, hogy a parancs bűntett vagy vétség elkövetését célozza,
megszűnik az engedelmesség kötelezettsége és joga, addig a jogászok - mióta egy
évszázaddal ezelőtt az utolsó természetjogász is eltávozott körükből - nem
ismernek semmilyen kivételt a törvény érvényessége és az annak alávetettek
engedelmességi kötelezettsége alól. A törvény azért érvényes, mert törvény, s
akkor törvény, ha van hatalom, amely az esetek többségében érvényesíti. A
törvénynek és érvényességének e felfogása (melyet pozitivista tannak nevezünk)
védtelenné tette a jogászokat, miként a népet is, a mégoly önkényes, mégoly
kegyetlen és mégoly bűnös törvényekkel szemben. E felfogás végeredményben azt
állította, hogy jog csak ott van, ahol hatalom létezik.
E tételt aztán egy másikkal akarták
kiegészíteni vagy felcserélni: a jog az, ami a nép érdekeit szolgálja. Vagyis
az önkény, a szerződésszegés és a törvénytelenség is jog, amennyiben a népnek
hasznára van. Ez gyakorlatilag azt jelenti: ami az államhatalom birtokosai
számára közhasznúnak tűnik - a zsarnokok minden ötlete és szeszélye, a törvény
és ítélet nélkül kiszabott büntetés, a betegek törvénytelen meggyilkolása -, az
a jog. Ez azt jelentheti, hogy az uralmon lévők saját haszna közös haszonként
jelenik meg. A jognak a nép vélt vagy állítólagos szükségleteivel való
azonosítása így a jogtalanság államává alakította át a jogállamot. Nem, ne
mondjuk azt, hogy mindaz jog, ami a nép számára hasznos. Mondjuk inkább
fordítva: a nép számára csak az hasznos, ami jogszerű.
A jog az igazságosság akarása. Az
igazságosság azonban azt jelenti, hogy személyre tekintet nélkül ítélj, s
mindenkit azonos mércével mérj. Ha dicsőítik a politikai ellenfelek
elpusztítását és megparancsolják a más fajúak meggyilkolását, miközben az
azonos meggyőződésűek ellen elkövetett ugyanazon tettet a legkegyetlenebb,
leggyalázatosabb büntetéssel torolják meg, akkor az sem nem igazságosság, sem
nem jog. Ha a törvények tudatosan megtagadják az igazságosságra irányuló
akaratot, például ha önkényesen értelmezik, illetve ha tagadják az emberi
jogokat, akkor e törvények nem érvényesek, tehát a nép nem tartozik
engedelmességgel nekik, és a jogászoknak is venni kell a bátorságot, hogy
kétségbe vonják azok jogi jellegét.
Biztos, hogy az igazságosság mellett a
közhaszon is célja a jognak. Biztos, hogy a törvény mint olyan, s még a rossz
törvény is, mindig értékes - hiszen a
jog megszünteti a bizonytalanságot. S az emberi tökéletlenség miatt
biztosan nem mindig lehetséges az, hogy a jog három értéke - a közhaszon, a
jogbiztonság és az igazságosság - harmonikusan egyesüljön. Ezért továbbra is
válaszra vár a kérdés, hogy a rossz, ártalmas vagy igazságtalan törvényeket a
jogbiztonság miatt érvényesnek tekintsük-e, vagy igazságtalanságuk, illetőleg a
közre nézve ártalmas voltuk miatt meg kell tagadnunk tőlük a jogi
érvényességet. Egy dolognak azonban mélyen a nép és a jogászok tudatába kell
vésődnie: lehetnek törvények, amelyek oly mértékben igazságtalanok és
társadalmilag annyira kártékonyak, hogy tagadni kell érvényességüket, sőt jogi
jellegüket is.
A jognak tehát vannak olyan elvei, amelyek
erősebbek minden írott jogszabálynál, úgyhogy az ezeknek ellentmondó törvény
érvénytelen. Ezeket az elveket természetjognak vagy észjognak nevezik.
Külön-külön persze ezek némileg kétségesek, az évszázadok munkája azonban
kidolgozta szilárd magjukat, s az emberi és polgári jogok úgynevezett
nyilatkozataiban oly messze ható megegyezés tárgyává váltak, hogy ma már csupán
az eltökélt szkeptikusok kételkedhetnek létükben. A hit nyelvén azonban
ugyanezek a gondolatok két bibliai szöveghelyen fogalmazódnak meg. Egyfelől
írva van, hogy engedelmeskedned kell a felsőbbségeknek, melyeknek hatalmuk van
feletted. Másfelől azonban az is meg van írva, hogy inkább Istennek kell
engedelmeskedned, semmint az embereknek - s ez nem csupán kegyes óhaj, hanem
érvényes jogtétel is. E két útmutatás közötti feszültséget azonban nem
oldhatjuk fel azzal, hogy egy harmadikra hivatkozunk - mondjuk arra a
bölcsességre, mely szerint: add meg a császárnak, ami a császáré, s Istennek,
ami az Istené -, hiszen ez az útmutatás is kétséget hagy a határokat illetően.
Inkább Isten hangjára hagyja a megoldást, mely csupán kivételes esetben
szólítja meg az egyén lelkiismeretét.
„Hiszen
a jog megszünteti a bizonytalanságot” – ezt a mondatrészt emeltem ki
föntebb a jogi szövegből. Ez nyilván igaz. Ebből következik, hogy a naponta
változtatott, a visszamenőleges hatályú, a személyre szabott jogszabályok
viszont növelik a bizonytalanságot.
Egy elmebeteg
tombolása bizonyára tetszik azoknak, akik valamilyen módon haszonélvezői a
beteg kóros megnyilvánulásainak. De senki másnak nem tetszik. Viszont mindenki
tehetetlenül tárja szét a karját: neki mindent szabad, többsége van.
Hitlernek is
többsége volt.
A jogászok
mindennek az ellenkezőjére is találnak paragrafust – egy bizonyos szintig.
Ha gyerekek százezrei
éheznek, nincs mit tenni egy éhező afrikai országban. De ha gyerekek százezrei elől
lopja el valaki az ételt, és az onnan hiányzó pénzből stadionokat,
Kossuth-teret, belvárost, Várkertet épít, az ellen van mit tenni és kell is
tenni, mert nincs az a paragrafus, amivel védhető volna. Az emberiség ellenes bűntett ugyanis
Nürnberg óta létezik és nem évül el.
Van jogász ebben
az országban, aki ezt képes felfogni?
