Kapok emaileket,
írok is. Általában olyanokat kapok, közeli ismerősöktől is, amiken van megszólítás
(ezzel el is kezdődik a hamisságok sorozata, a levélírónak az esetek
többségében nem vagyok sem kedves, sem drága, még kevésbé tisztelt), aztán
valamilyen közlés, aztán illendő elköszönés vagy minek is nevezzem egy rendes
levél végét, nem elköszönés az, hanem valami idétlen és az esetek többségében
hazug megjelölése az illetőnek az irántam való érzelmi viszonyáról: tisztel
(egy fenét), üdvözöl (kegyelmi állapotáról tudósít, vagy nekem kívánja, hogy
szabaduljak meg a fájdalomtól, büntetéstől, esetleg az isteni rend eljövetelét
kívánja, jósolja), barátságáról értesít (nincsenek barátaim), esetleg puszit
küld (valószínűleg eszében sincs megpuszilni, azzal végképp nem törődik, hogy
én meg irtóznék az aktustól), ilyesmi, csupa át nem gondolt, ostoba formula,
közhely, mert ilyeneket írni kötelező. Pedig nem az. Végül ott áll a
bemutatkozás mint a levél legutolsó szava, holott azzal kellett volna kezdeni,
ha azt akarja, hogy figyeljek rá. Ha meg valahonnan úgy is tudom, ki írta a
levelet, végképp nem értem, minek odaírni. Csókol anyád Józsi.
Na jó. Csak azt
akartam mondani, hogy a levélformát már kisgyerekkoromban is idétlennek,
álságosnak, szépelgőnek találtam, lehetőleg nem is írok formális levelet,
legföljebb hivatalosat, mert azt muszáj.
Most itt volna
ez az új megjelenési forma, az elektronikus levél, amivel lehetne emberien
közlekedni. Bizonyára sokan írtak már ennek a stilisztikájáról, az etikájáról,
nyilván rengeteg elemzés van a tartalom és forma viszonyáról – én még egyet sem
olvastam. Úgyhogy ezúton küldöm önöknek a saját elképzelésemet az emailről: ez
egy cetli. Amit a konyhaasztalon hagyok. Hogy majd hívlak. Hogy a gyerekek
telefonáltak, este jönnek vacsorára. Nincs megszólítás, nincs a végén
elköszönés, még nagy kezdőbetű sincs.
Az a jó próza,
ami mondható. Nemcsak drámában, még regényben is. Hazug szöveget nem lehet jól
mondani.
Kedves barátaim,
mondja a levélszöveget a vidéki futballista, ezt tanították neki, soha nem
gondolt bele, mit mond.
Barátja magának
a hóhér.
