Változott valami?

A magyar haza soha nem volt derék sőt kitűnő

férfiak híjával. Egy nemében a hazafiaknak azonban

mindig szűkölködött; ollyakéban t. i., kik tartózkodás

nélkül a nemzet szemére lobbantják az igaz szót. Mert

hiszen a legjelesbek is, vagy hallgatva tűrték sőt tűrik

fajtánk nem egy árnyékoldalát, vagy illyeseket leplezve

mindig olly hízelgő szavakba burkolák s burkolják gáncsoló észrevételeiket — míg a dicsérök és tömjénzök

sora mindig felelte hosszú volt — hogy a sok hízelgés közepeit, mellynek a magyar minden időben olly

édesürömest adá magát áldozatul, bizony ekkorig sem

jutott még, s pedig a nemzet nagyobb része, a nosce te ipsum tökéletes birtokába; és illyesbe mindaddig bizonyára soha nem is jut, míg, tán ezen thema

szerint „mert nem dicsér minket más, tehát dicsérjük

magunkat minmagunk" nem egy magyar gondolja szoros tisztében járónak és illyesért köz tapsot is arat,

ha mindenütt palástolni, kiszépítni ügyügyködik a haza

bűneit, s minden legkisebb gáncsra is ex officio achillesi

(! ?) haragra lobban. Mintha bizony egy kissé fényesb

külmáz nagyobb kincs volna nemzetekre nézve mint

belső jobblét! Melly utolsó azonban soha nem szokott lenni édes ámítások, de inkább csak igaz, habár

fanyar szavak eredménye.

Az igaz szó nem tűrése kimondhatlan nagy szerencsétlenség. Mert valamint csak azon egyén üdül,

ki erejét ismerve, azon sem tul sem innen nem cselekszik, szintúgy éri csak azon nemzet kifejlődhetésének lehető legmagasb fokát el, melly tehetségével bölcsen sáfárkodva, sem elbizottságra soha nem vetőmül,

sem soha kétségbe nem esik.

Az igaz habár marczona szót terjeszteni ehhez képest szintolly kötelesség — csak kötelesség mondom, éppen nem érdem — valamint az illyest nagylelkűen elbírni midőn a legférfiasb tett, egyszersmind

a leghasznosb számítás is.

Széchenyi István: Politikai programm - töredékek 1847. 

Ima

 

 Ennél borzalmasabb képet nehéz elképzelni. Békeidőben, az atlanti térségben.

Milyen jövő vár erre a kisfiúra? Istenfélelemben, menekülőben a valóságtól, kiszolgáltatottan, mindenféle értelmes tettől, tudástól elrekesztve, bezárva a vallás tiltásainak, elrendeléseinek, annak leglényegéhez tartozó hazugságainak a legsötétebb börtönébe, az onnan való szabadulás majdnem totális reménytelenségével.

Már most könyörög egy iszonyatos, megfoghatatlan hatalomhoz, amiről nem tudja, hogy az soha semmi módon nem fog segíteni. Viszont egész életében korlátozni fogja. És már most el kell fogadnia, hogy boldog majd a halála után lesz a mennyek országában.

A tanáraim szerint okos gyerek voltam. A Horváth Mihály téri Gyakorló Általános Iskola (a későbbi-mai Fazekas) akkor is az ország legjobb iskolája volt, ott legjobb tanulónak lenni valószínűleg nem lehetett egyszerű, mindennapos dolog. Különösen nem az osztály, hanem az iskola legjobb tanulójának – fogalmam sincs, ezt milyen ismérvek alapján határozták meg, de hetedikben és nyolcadikban én voltam ez a bizonyos legjobb.

Évekig tartó küzdelem után tudtam kitépni magam az emberiség valaha létrehozott legförtelmesebb ideológiájának kényszerzubbonyából.

Kiszolgáltatott, védekezésre képtelen gyerekeket kényszerítenek a „hittan” elnevezésű, agy- és lélekgyilkos „tanórákon” való részvételre, elintézve ezáltal ennek az országnak a szellemi fejlődését a következő 25-30 évre.

Természetesen elismerem minden vallásos olvasóm jogát a fentieken való felháborodásra, mint ahogyan elismerem a vallásszabadság törvényességét is. Ez itt fönt csak az én véleményem.

 

Irány a máglya

"Fegyver csörög, haló hörög,

A nap vértóba száll,

Vérszagra gyűl az éji vad:

Te tetted ezt, király!

 

Levágva népünk ezrei,

Halomba, mint kereszt,

Hogy sirva tallóz aki él:

Király, te tetted ezt!"

 

Máglyára! el! igen kemény -

Parancsol Eduárd -

Ha! lágyabb ének kell nekünk;

S belép egy ifju bárd.

 

"Ah! lágyan kél az esti szél

Milford-öböl felé;

Szüzek siralma, özvegyek

Panasza nyög belé.

 

Ne szülj rabot, te szűz! anya

Ne szoptass csecsemőt!..."

S int a király. S elérte még

A máglyára menőt.

Tetszik tudni, mi a baj? Itt Magyarországon rengeteg olyan bárd van, ki ennek a zsírosparasztproli királynak a nevét diccsel ejti. Mindig többen voltak, akárki volt a király, aki levágta népünk ezreit - szültek neki rabot ezerszámra és átvették a Magyar Szabadságért Díjat.

Korunk hőse

Eltört a pénisze forgatás közben, könyvet írt róla a pornósztár

Ez mai "hír" az egyik portálon. A könyvet - gondolom - nagy példányszámban nyomták és el is fogják adni.

Én írtam egy könyvet, amilyet eddig még soha nem írtak, aminek a hatására nemcsak a magyar történelmet kell újra írni, hanem az atlanti térség középkori meséiről is le kell fejteni a kereszténység évezredes hazugságait, a mai Nyugat-Európa polgárának is el kell gondolkodnia azon, örül-e annak, hogy a történetírók szerint ő a barbárok leszármazottja, akik primitív vandálok voltak, és lerombolták a Római Birodalmat.

Kit érdekel? Eltört a pénisze, az valami, annak van közönsége. Az én könyvemet meg majd lefóliázzák... Ja nem, mert e-könyv.

Egyértelmű

Menczer a fasisztázó orosz tankönyvről: Egyértelmű, hogy mi történt 1956-ban

Menczer ezzel kapcsolatban kijelentette:

1956-ban a magyar emberek fellázadtak a kommunista diktatúrával szemben, ez világos, egyértelmű tény, nem vitakérdés. Minden ezzel ellentétes állítás hamis. Ami történt annyira egyértelmű, hogy erről nem nyitunk vitát senkivel.

Ezt itt ma olvastam az egyik portálon.

Sokféle az emberi butaság. Nevezett államtitkár a fájdalmasan buta kategóriába tartozik.

Akik október 23-a késő estéjén kint maradtak az utcán, és végigharcolták azt a szűk két hetet, jórészt meghaltak, de az életben maradtak sem abból a társadalmi rétegből jöttek, ahol bármikor képesek lettek volna szabatos mondatokba foglalni a gondolataikat - legtöbbjüknek inkább csak indulataik voltak. Arról a szűk két hétről kizárólag olyanok írtak és beszéltek, akik nem vettek részt benne.

Én évtizedekig nem szólhattam egy szót sem, világosan értésemre adták a szabadulásomkor, hogy ha bármi módon megnyilvánulok, végre fogják hajtani az '56 decemberi ítéletet. Azóta sem szívesen beszélek arról a szűk két hétről, 75 éves koromig nem voltam elég bölcs hozzá, most meg már minek, kit érdekel.

Hogy ugyanis mennyire nem egyértelmű. Azaz egyvalami tényleg egyértelmű: a "magyar emberek" nem lázadtak fel semmi ellen. A "magyar emberek" kuksoltak a pincékben és várták, hogy vége legyen. Majd amikor vége lett, kimentek megtölteni a Hősök terét és a Dózsa György utat, és megünnepelték a forradalom leverését. Aztán évtizedekig dagonyáztak a létező szocializmusban, amíg egy Gorbacsov nevű ember ki nem billentette őket a megszokott langyos tespedésből. Nem is tetszett nekik. Még szerencse, hogy itt van a saját kutyájuk kölyke, az iszonyatosan ostoba, tanulatlan, rosszízlésű, gerinctelen csúti futballista, valamint az ő egyik leghasonlóbb famulusa, a fent idézett államtitkár, mert így most megint az van, amiben szeretnek tenyészni a "magyar emberek", mert azt szokták meg, mert azt értik.

Ez tényleg egyértelmű.

A magyar atlétikáról

 

A Danubius nevű rádió valamikor a 80-as évek végén rendezett egy programot a Gellért szálló halljában, ahol a legnépszerűbb szerkesztők és riporterek látták vendégül a számukra legkedvesebb, valamiért legemlékezetesebb (és lehetőleg legnépszerűbb) riportalanyaikat. Ezeket a szerkesztőket és riportereket ma sztároknak nevezik, mi még szerencsére nem voltunk azok. Mindegyikünk kapott egy órát, azt úgy építettük fel, ahogy akartuk. Én Gyulai Istvánt hívtam. Korábban egyszer bent volt nálam egy esti műsoromban, ami 22 órától tartott éjjel 2-ig. Beszélgettünk. A Danubius főszerkesztője időnként azt jelezte a vezérlőből, hogy ideje zenét adni. Én úgy gondoltam, hogy stílustalan dolog volna megszakítani a mi dialógusunkat „pihentető” zenékkel. Néhány évtizede már rádióztam, sok jele volt annak, hogy a szakma legkiválóbbjai (Szepesi György, Randé Jenő, Sebestyén János, Boros János, Balyó Mária, Hámori Éva, Újházy László például) elég jónak értékelik a „rádiósságomat”, megengedtem magamnak azt a nagyképűséget, hogy a magam ítéletét autentikusnak tartsam. Mondtam is mindjárt bele az élő adásba, hogy telefonáljanak a hallgatók, beszélgessünk vagy zenéljünk. Kivétel nélkül minden telefonáló arra szavazott, hogy beszélgessünk.

Ha volna olyan, aki nem emlékszik Gyulaira – rendkívülien színes egyéniség volt, a legkiválóbb riporter az általam hallottak közül. Ráadásul elég régen, elég jól ismertük egymást, sok közös emlékünk volt. Egyszerre lettünk válogatottak, általában együtt voltunk a tatai edzőtáborban. Az egyik legkedveltebb eseménynek az számított, amit a tábor minden lakója ismert is, hogy amikor véget ért a kosárlabdázók napi edzése (és még maradt némi erőnk), mindenki lehetett az ellenünk összeállt csapat tagja, vívók, gerelyvetők, futballisták, futók, úszók, nagy meccseket játszottunk. Gyulai volt az egyik legtehetségesebb ellenfél, elsősorban a gyorsasága miatt, de elég jól dobott is, ha engedtük bemenni a palánk alá, ritkán hagyta ki a ziccert, messziről is sokszor betalált. Ráadásul a mi magas embereink finoman szólva nem számítottak valami fürgének, mire némelyikük megfordult, Gyulai már megkapta a játékvezető jelét: „kosár jó”.

Aztán a televízió. Én operatőr voltam nyolc évig, ő sportriporter, bár ott nem dolgoztunk együtt (én már átmentem a Rádióba, mikor ő tévés lett), azért ez a két szakma elég közel állt egymáshoz, az üdülőink is közösek voltak Széplakon, Siófokon – egyszóval tudtunk miről beszélni. A Gellért szálló halljában is.

Ezt csak azért mondtam el, hogy értsék, miért különösen rossz érzés nekem ilyesmiket olvasni:

"Ha számot kell vetni az elmúlt több mint tíz évről, akkor mindazok, akik eddig a magyar atlétikában tették a dolgukat, büszkék lehetnek" – mondta a MASZ honlapjának Gyulai Miklós, majd azt is kifejtette, versenyzői pályafutása és az elmúlt 14 évben betöltött vezetői tapasztalata alapján hogyan látja a magyar atlétika helyzetét a világban. "Felelősséggel tudom mondani, hogy egyértelműen előreléptünk és ezt a vb is megmutatta".

„Kialakult egy kiállás az országért, a vb-ért, akár a sportvezetésben, de a politikában és a közvéleményben is, ami még inkább megerősített abban, hogy jó ebben a közegben és közösségért dolgozni”.

Belebetegedtem a kilenc napi magyarkodásba. 63 atlétánk közül egy nyert egy bronzérmet, a többi a selejtezőben, de legkésőbb az előfutamban kiesett. Az eredmények szánalmasak, a 4x400-as váltó „szenzációs” országos csúcsa arra volna elég, ha bekövetkezne az elképzelhetetlen, egy verseny mondjuk az amerikai váltóval, hogy amikor az amerikai lány célba ér, a magyar akkor fordulna be a célegyenesbe.

A „politika” felépített stadionokat sokezer milliárdból, mert ez a tevékenység sokmindenre jó a lopáson kívül is. Közben lerohasztotta a teljes magyar sportot, az atlétákon kívül az összes többi is rendszeresen alul marad minden nemzetközi versenyen.

Nem volna ez olyan nagy baj – a dühöngő sporthisztériánál kevés kártékonyabb jelenséget tudok mondani, ami a leépüléshez vezeti az emberiséget –, ha egyszerűen tudomásul vehetnénk, a magyar sportolók nincsenek a legelőkelőbb helyen a világban. Elvannak ezzel a tudattal Svájcban, Luxemburgban, Ausztriában, Dániában, Finnországban, vannak síelőik, meg időnként meg-megjelennek különféle sportágakban, de nem verik a mellüket, hogy ők mekkora nagy sportnagyhatalom.

Sajnáltam ezeket a gyerekeket ott a dunaparti atlétikai stadion pályáin. Mert elhitették velük, hogy ők milyen nagy sportolók, és mennyire nagyszerű, amit csinálnak. Mert nem hagyják őket középszerűnek, gyengének lenni. Nincs lehetőségük arra, hogy akarjanak a legjobbak lenni. Mert vesztesek és azok is maradnak, amilyen a nép, amiből vétettek.

 

Ázsiai hírmondó

Sajtóhír:

Orbán Viktor a Karmelitából tekintette meg Európa legnagyobb tűzijátékát, és csak az ökör iszik magában jó társaságban a fényfestés is jobban esik a szemnek. Ezért vendégeket is hívott, az MTI pedig megörökítette, ahogy fogadja a politikusok sorát. Mi összegyűjtöttük önöknek,

íme a lista, a 2023-as politikai Dream Team,

akik a Karmelita teraszáról tekinthettek le a városra Magyarország születésnapján (az MTI közzétételi sorrendjében):

• Recep Tayyip Erdoğan – török elnök,
• Ilham Aliyev – azerbajdzsáni elnök,
• Savkat Mirzijojev – üzbég elnök,
• Tamím bin Hamad ál-Száni – katari emír,
• Milorad Dodik – a Boszniai Szerb Köztársaság elnöke,
• Aleksandar Vučić – szerb elnök,
• Andrej Babiš – volt cseh kormányfő,
• Sebastian Kurz – volt osztrák kancellár,
• Szadir Zsaparov – kirgiz államfő,
• Serdar Berdimuhamedow – türkmén államfő, és
• Rusztam Minnyihanov – a Tatár Köztársaság vezetője.
• Egy név látszólag kilóg a sorból, de csak látszólag:
• A parlament előtt tett hamis tanúvallomással vádolják Sebastian Kurz volt osztrák kancellárt – írja a Reuters.
• Ezt a gazdasági bűncselekményeket és korrupciót vizsgáló ügyészség (WKStA) közölte pénteken.
• Kurzot és egykori kabinetfőnökét, Bernhard Bonellit azzal vádolják, hogy
• HAMIS TANÚVALLOMÁST TETTEK A PARLAMENT IBIZA-VIZSGÁLÓBIZOTTSÁGA ELŐTT.
• A bíróság szerint Kurz tárgyalása október 18-án kezdődik, és
• HA BŰNÖSNEK TALÁLJÁK, AKÁR 3 ÉV BÖRTÖNBÜNTETÉST IS KAPHAT.
• A néppárti Kurz 2021-ben mondott le a kancellárságról egy másik ügy miatt, és távozott a politikából is.
• Végül néhány bekezdés a Nemzeti nagylétünk című e-könyvből:

Volt nekünk egy nagy hatalmas királyunk, a történészek egy része I. Istvánnak nevezi, de leginkább Szent Istvánként ír róla boldog-boldogtalan. Mit tudunk róla?

Nem tudjuk, mikor született. Azt sem tudjuk, hol született. Nem tudjuk, hol és mivel telt az ifjúkora. Nem tudjuk, volt-e része bármilyen nevelésben, oktatásban. Úgy tudjuk, megkeresztelték, de azt nem tudjuk, ki tette ezt, mikor és hol. Úgy tudjuk, megházasodott, de nem tudjuk, mikor és hol, a német források ebben az ügyben bizonytalanok, de azokból legalább következtetni lehet. A magyar forrásokról mindjárt. Úgy tudjuk, megkoronázták, de nem tudjuk, honnan származik a koronája és ki tette a fejére – az időpontot határozottan állítjuk, noha megbízható forrás erről sincs. Azt írja boldog-boldogtalan, hogy megalapította a magyar államiságot és a kereszténységet.

I. Istvánról és az ő uralkodásáról nincs egyetlen hitelt érdemlő írásos dokumentumunk sem. Minden vele kapcsolatos „adatunk” forrása valamely krónika vagy „legenda”, amik szájhagyomány és egyéb mesélések alapján íródtak, valamint néhány, évszázadokkal később előkerült másolat, amiről azt állítjuk, hogy az eredetije István idejéből való. De minthogy az eredetit soha senki nem látta és a „másolatok” többszáz kilométerre innen készültek, ugyancsak többszáz évvel később, elég nehéz az illető uralkodóról legalább hozzávetőleges képet alkotnunk. Nem baj, a mi történészeink azért ezt megteszik, méghozzá szemrebbenés nélkül állítva adatokat, amik nem léteznek, amikről ők is tudják, mert tudniuk kell, hogy soha nem is léteztek. Ezzel szemben mélységesen hallgatnak arról az egyetlen, mindenki által látható, de soha senki által nem elemzett forrásról, ami különben minden követelménynek megfelel: a koronázási (mise) paláston látható ábrázolásról. Mely szerint (miképp már részleteztem) a mi első uralkodónk egy nagyjából 155-160 centiméteres, rövidkarú, tömpekezű alak volt, nyilvánvalóan olyan, ami a különféle kortársi írásoknak megfelelően illeszkedik a kor magyarjainak külleméhez. Ebből persze semmiféle egyéb következtetést nem lehet levonni, ilyen volt és kész, legföljebb a hatalmas termetű daliát megjelenítő szobrokat és festményeket kellene az őket megillető helyen tárolni. Az ilyen „művészeti alkotások” alapján készült jellemrajzokkal együtt. Ezen kívül az sem kerül szóba egyetlen történelmi munkában sem, hogy ezen a paláston, a királyéval közel azonos méretben megörökíttetett Liudolf Gizella, a királyné, ami legalábbis szokatlannak nevezhető az uralkodói jelképek sorában. Amiből viszont már szükséges volna levonni bizonyos következtetéseket. (Ha valaki a szememre vetné a Monomakhosz-korona Zoé és Theodora ábrázolását, annak figyelmébe ajánlom, hogy nevezett nők nem királynék voltak, hanem Monomakhosz császár társuralkodói – ez az a korona, amit I. András kapott a bizánci császártól, ráadásul valószínűleg női korona, de ez már megint egy másik történet.)

Miután tisztáztuk, hogy első, mindmáig legnagyobbra tartott, hihetetlen mennyiségű tódítással ránk tukmált királyunkról lényegében semmit nem tudunk, és megállapítottuk a magyar történészek elég mélyen el nem ítélhető felelősségét ebben a mai napig tartó hazugságáradatban, még valamit jegyezzünk meg: a főbűnös azért ebben is az I. István nevű király. A történészek halandzsázása azért folytatódhat zavartalanul a hét vezér, a vérszerződés, Árpád apánk, a honfoglalás és a kalandozások után még mindig mindenféle dokumentum nélkül István történetével, mert ő nem gondoskodott maradó dokumentumok és tárgyak létrehozásáról. Ha egy kicsit is foglalkozott volna egyébbel, mint a nép sanyargatásával és a kereszténység fertőzésének kíméletlen terjesztésével, akkor természetes kötelességének tartja az események hiteles rögzítését, oklevelek íratását és azoknak a számukra épült kőházakban való, évszázadokra biztonságos elhelyezését, építészeti- képző és iparművészeti holmik megrendelését és azok szakszerű tárolását – egyszóval mindazt, ami tőle nyugatra ezerévek óta tudható gyakorlat volt.

Ha a többiről nem hallott is, különféle közvetítőkön keresztül értesülhetett a római Tabularium létéről, ami akkor még teljes eredetiségében állt és funkcionált – valahogy a kereszténység figyelmét elkerülte, pedig azt is le kellett volna rombolni.

 

Quintus Lutatius Catulus építtette időszámítás előtt 78-ban.

Az állami okiratok megőrzésére szolgált,

ma is áll a Capitoliumon, a rá épített három emelet

és torony a római városháza, a Palazzo del Senatore

 

Azaz ez nem hagyomány, hanem kötelezettség. (Hogy miért fogadom el a nép sanyargatásáról szóló tudósításokat, ha nincs elfogadható dokumentumunk Istvánról? Mert erről a „tevékenységéről” van hiteles – bizánci és német – forrásunk, és mert minden egyéb bizonyíték ezt teszi nyilvánvalóvá.)

Közjegyzőket ismerünk különben sokkal régebbről is, például az i.e. 2750. évből. Az Írnok szobra 2600-ból való. Mármint az időszámítás előtt 2600-ból. Elég fontos foglalkozás lehetett, ha szobrot is faragtak róla:

A különféle ókori kultúrák közvetítésével a közjegyzőség eljutott a „barbárokhoz” is. A mai Nyugat-Európában a 10. század közepére egységesítették a közjegyzői hivatalokat, úgy értem, valamennyi birodalomban. Kötelező volt. Azaz lett volna honnan tanulni.

Ha a mi nagy királyunkat bármi érdekli a pusztító hatalmi tébolyán kívül. Aminek mindent alárendelt, amiért képes volt meghunyászkodni is, amikor nála erősebbel találkozott, amiért hajlandó volt elviselni egy feleséget a nő kíséretével együtt, akikben persze kizárólag a gyűlöletes idegent látta, és nem a lehetőséget egy értelmes, a tisztességes és alapos utókor számára is elismerendő, működőképes királyság és ország felépítésére. A dokumentumok és bármilyen más megmaradó tárgy hiánya sokmindent mutat, de valamennyi jelenség fundamentuma az ebből következő tény: I. István egy kereszténységet szimbolizáló koronával megkoronázott törzsfőnök volt. Aki egy pillanatra sem tudott, valószínűleg nem is akart kiszabadulni a törzsi keretek közül. Aki a rengeteg ingerből csak azokat bírta kiválasztani, amik a hatalmi tébolyát katalizálták. Akinek a sok között talán a legnagyobb bűne, hogy a népből is a rosszat hozta elő, ami rossz egy évezred alatt csak annyit változott, hogy fokozatosan romlott tovább. Ha voltak olyan képességei, amik kiemelték a tömegből (kellett hogy legyenek, többször utaltam rá, valószínűleg nem volt a szó hagyományos értelmében buta), azokat kizárólag arra használta, hogy a törzsszövetségi hierarchiát (család, nagycsalád, nemzetség, törzs) egységessé alázza, hogy egyforma alattvalóként kezelje a nemzetségek és a törzsek vezetőit is. Az agyberendezése talán elég lett volna ahhoz, hogy királyként viselkedjék, hogy felfogja azokat a kulturális szabályokat, amik egy európai keresztény uralkodót megkülönböztetnek egy barbár ázsiai jövevénytől, de ezek nyilván nem érdekelték. Mert végülis a szó nem hagyományos értelmében, hanem annak teljes értelmezési terjedelmét tekintve egy iszonyatosan buta ember volt. Ravasz és galád, és éppen ezért reménytelenül buta. Amennyiben elfogadjuk azt a distinkciót, hogy az ember, aki szabadon választhat a jó és rossz cselekedetek közül, és a rosszat választja, mindenekelőtt buta. Az összes többi tulajdonsága ebből az egyből fakad.

István ebben is hagyományteremtő volt. A magyar történelem során úgyszólván csak buta emberek kerültek bármilyen döntési pozícióba, a magyar történelem sorsfordulóit mindig az ostoba politikai vezetők tettei jelentették, ezért nem fordult elő egyetlen egyszer sem, hogy ne a rossz oldalon álltunk volna. A jelen pillanatig így van. István országa nem híd volt és nem kompország, hanem senkiföldje, egy érdektelen és értéktelen terület, ami az idegen megszállóknak kellett is meg nem is, amin még átkelni sem volt érdemes, és ez így is maradt. Most ez a szerep valamelyest módosult. Harminc évvel ezelőtt megszállók nélküli értéktelen területté váltunk, tíz éve pedig a keleti despotizmus nyugati előszobájaként funkcionálunk.

István mindent elsöprő butaságának nyilván az egyik természetes tünete, hogy mindenkinél okosabbnak képzelte magát, egyebek között ezt is bizonyítja, hogy semmit nem tartott szükségesnek átvenni a nyugati kultúra holmijaiból. A maga szempontjából persze igaza volt, ezek nemhogy segítették volna a maga által kívánatosnak tartott uralkodásban, ez a kultúra kizárólag rombolásra való egy törzsi alapokra épített keresztény királyságban.

Foglaljuk össze a lehető legrövidebben: István király egy 155 centis, rövidkarú, tömpeujjú alak volt, mint ilyen, tökéletesen illeszkedett kora és népe jellegzetességeihez. A szellemi képességei ahhoz elegendőnek látszottak, hogy alattvalóin kiélje despotikus hajlamait, de minden ennél bonyolultabb tevékenységre alkalmatlannak bizonyult, amiben nincs semmi váratlan vagy különös, egy volt az ázsiai törzsi létben sokezer éve vegetáló, tanulatlan és tanulásra képtelen sokaságból, semmilyen tulajdonsága nem predesztinálta arra, hogy ebből a sokaságból bármilyen pozitív tettével kitűnjön.

Azt tetszik kérdezni, mivel tudom ezt a tételt bizonyítani. Például a bármilyen kiemelkedő tehetséget bizonyító egzaktumok teljes hiányával, a magyar történelem általunk már ismert folyamatával, és az annak egyenes folytatásaképpen tapasztalható jelennel: egy törzsi alapokra épített keresztény királyságban élünk 10 éve, egy Istvánhoz hasonló mentalitású és jellemű alaknak az uralma alatt – tökéletesen azonos körülmények között. Egy magatehetetlen, helyes döntésekre és az érdekeinek érvényesítésére képtelen nép közé vegyült, szétfolyó értelmiséggel, más néven az alattvalóvá züllött, a karikatúrának alávetett nemzetség- és törzsi vezetőkkel, azoknak a bávatag morgását hallgatva. Mely nemzetség- és törzsi vezetők ideális (elképzelhetetlen) esetben ezt a könyvet olvasva magukra ismernek, és rájönnek, mi volna a teendőjük, vagy egyesült erővel nekem esnek, kiátkoznak és el akarnak törölni a föld színéről a könyvemmel együtt (ez a változat az életszerű).

Elmondtam már másképp, most egy újabb változatot írok ide: Istvántól voltaképpen valami olyasmit vártak el a kortárs nyugaton, amire ő alkalmatlan lett volna akkor is, ha nincsenek benne a sértettség, a bosszúállás és gyűlölet zsigeri indulatai. Az ázsiai törzsi lét primitív, természeti életkörülményei közül kellett volna kiemelkednie, hogy része lehessen egy sokezer éves civilizációnak. Ez még akkor is szinte lehetetlen, ha ő egy empatikus, tanulni vágyó, alapjában véve jóindulatú ember, de mint tudjuk, ez a contradictio in adiecto (önmagában való ellentmondás) tipikus esete – e tulajdonságok és az uralkodás vágya képtelen, feloldhatatlan ellentétet képeznek. (Nincs új a nap alatt: a jelen nyugati kultúrájának képviselői valami olyasmit várnak el a jelen Magyarország miniszterelnökétől, amire ő alkalmatlan akkor is, ha nincsenek benne a sértettség, a bosszúállás és gyűlölet zsigeri indulatai. Az ázsiai törzsi lét primitív, természeti életkörülményei közül kellene kiemelkednie, hogy része lehessen egy sokezer éves civilizációnak.)

https://www.ekonyv.hu/ekonyvek/szepirodalom/magyar-irodalom/benedikty_bela-nemzeti_nagyletunk

• 
  
• 
  
• 
  
•