A magyar haza
soha nem volt derék sőt kitűnő
férfiak híjával.
Egy nemében a hazafiaknak azonban
mindig
szűkölködött; ollyakéban t. i., kik tartózkodás
nélkül a nemzet
szemére lobbantják az igaz szót. Mert
hiszen a
legjelesbek is, vagy hallgatva tűrték sőt tűrik
fajtánk nem egy
árnyékoldalát, vagy illyeseket leplezve
mindig olly
hízelgő szavakba burkolák s burkolják gáncsoló észrevételeiket — míg a dicsérök
és tömjénzök
sora mindig
felelte hosszú volt — hogy a sok hízelgés közepeit, mellynek a magyar minden
időben olly
édesürömest adá
magát áldozatul, bizony ekkorig sem
jutott még, s
pedig a nemzet nagyobb része, a nosce te ipsum tökéletes birtokába; és illyesbe
mindaddig bizonyára soha nem is jut, míg, tán ezen thema
szerint „mert
nem dicsér minket más, tehát dicsérjük
magunkat
minmagunk" nem egy magyar gondolja szoros tisztében járónak és illyesért
köz tapsot is arat,
ha mindenütt
palástolni, kiszépítni ügyügyködik a haza
bűneit, s minden
legkisebb gáncsra is ex officio achillesi
(! ?) haragra
lobban. Mintha bizony egy kissé fényesb
külmáz nagyobb
kincs volna nemzetekre nézve mint
belső jobblét!
Melly utolsó azonban soha nem szokott lenni édes ámítások, de inkább csak igaz,
habár
fanyar szavak
eredménye.
Az igaz szó nem
tűrése kimondhatlan nagy szerencsétlenség. Mert valamint csak azon egyén üdül,
ki erejét
ismerve, azon sem tul sem innen nem cselekszik, szintúgy éri csak azon nemzet
kifejlődhetésének lehető legmagasb fokát el, melly tehetségével bölcsen
sáfárkodva, sem elbizottságra soha nem vetőmül,
sem soha
kétségbe nem esik.
Az igaz habár
marczona szót terjeszteni ehhez képest szintolly kötelesség — csak kötelesség
mondom, éppen nem érdem — valamint az illyest nagylelkűen elbírni midőn a
legférfiasb tett, egyszersmind
a leghasznosb számítás is.
Széchenyi István: Politikai programm - töredékek 1847.
