A Danubius nevű rádió valamikor a 80-as évek végén rendezett egy programot a Gellért szálló halljában, ahol a legnépszerűbb szerkesztők és riporterek látták vendégül a számukra legkedvesebb, valamiért legemlékezetesebb (és lehetőleg legnépszerűbb) riportalanyaikat. Ezeket a szerkesztőket és riportereket ma sztároknak nevezik, mi még szerencsére nem voltunk azok. Mindegyikünk kapott egy órát, azt úgy építettük fel, ahogy akartuk. Én Gyulai Istvánt hívtam. Korábban egyszer bent volt nálam egy esti műsoromban, ami 22 órától tartott éjjel 2-ig. Beszélgettünk. A Danubius főszerkesztője időnként azt jelezte a vezérlőből, hogy ideje zenét adni. Én úgy gondoltam, hogy stílustalan dolog volna megszakítani a mi dialógusunkat „pihentető” zenékkel. Néhány évtizede már rádióztam, sok jele volt annak, hogy a szakma legkiválóbbjai (Szepesi György, Randé Jenő, Sebestyén János, Boros János, Balyó Mária, Hámori Éva, Újházy László például) elég jónak értékelik a „rádiósságomat”, megengedtem magamnak azt a nagyképűséget, hogy a magam ítéletét autentikusnak tartsam. Mondtam is mindjárt bele az élő adásba, hogy telefonáljanak a hallgatók, beszélgessünk vagy zenéljünk. Kivétel nélkül minden telefonáló arra szavazott, hogy beszélgessünk.
Ha volna olyan, aki nem emlékszik Gyulaira
– rendkívülien színes egyéniség volt, a legkiválóbb riporter az általam hallottak
közül. Ráadásul elég régen, elég jól ismertük egymást, sok közös emlékünk volt.
Egyszerre lettünk válogatottak, általában együtt voltunk a tatai edzőtáborban.
Az egyik legkedveltebb eseménynek az számított, amit a tábor minden lakója
ismert is, hogy amikor véget ért a kosárlabdázók napi edzése (és még maradt némi erőnk),
mindenki lehetett az ellenünk összeállt csapat tagja, vívók, gerelyvetők,
futballisták, futók, úszók, nagy meccseket játszottunk. Gyulai volt az egyik
legtehetségesebb ellenfél, elsősorban a gyorsasága miatt, de elég jól dobott is, ha
engedtük bemenni a palánk alá, ritkán hagyta ki a ziccert, messziről is sokszor
betalált. Ráadásul a mi magas embereink finoman szólva nem számítottak valami
fürgének, mire némelyikük megfordult, Gyulai már megkapta a játékvezető jelét: „kosár
jó”.
Aztán a televízió. Én operatőr voltam
nyolc évig, ő sportriporter, bár ott nem dolgoztunk együtt (én már átmentem a
Rádióba, mikor ő tévés lett), azért ez a két szakma elég közel állt egymáshoz,
az üdülőink is közösek voltak Széplakon, Siófokon – egyszóval tudtunk miről
beszélni. A Gellért szálló halljában is.
Ezt csak azért mondtam el, hogy értsék,
miért különösen rossz érzés nekem ilyesmiket olvasni:
"Ha számot kell vetni az elmúlt több mint tíz évről,
akkor mindazok, akik eddig a magyar atlétikában tették a dolgukat, büszkék
lehetnek" – mondta a MASZ honlapjának Gyulai Miklós, majd azt is
kifejtette, versenyzői pályafutása és az elmúlt 14 évben betöltött vezetői
tapasztalata alapján hogyan látja a magyar atlétika helyzetét a világban.
"Felelősséggel tudom mondani, hogy egyértelműen előreléptünk és ezt a vb
is megmutatta".
„Kialakult egy kiállás az országért, a vb-ért, akár a
sportvezetésben, de a politikában és a közvéleményben is, ami még inkább
megerősített abban, hogy jó ebben a közegben és közösségért dolgozni”.
Belebetegedtem a kilenc napi magyarkodásba.
63 atlétánk közül egy nyert egy bronzérmet, a többi a selejtezőben, de
legkésőbb az előfutamban kiesett. Az eredmények szánalmasak, a 4x400-as váltó „szenzációs”
országos csúcsa arra volna elég, ha bekövetkezne az elképzelhetetlen, egy
verseny mondjuk az amerikai váltóval, hogy amikor az amerikai lány célba ér, a
magyar akkor fordulna be a célegyenesbe.
A „politika” felépített stadionokat
sokezer milliárdból, mert ez a tevékenység sokmindenre jó a lopáson kívül is.
Közben lerohasztotta a teljes magyar sportot, az atlétákon kívül az összes
többi is rendszeresen alul marad minden nemzetközi versenyen.
Nem volna ez olyan nagy baj – a dühöngő
sporthisztériánál kevés kártékonyabb jelenséget tudok mondani, ami a
leépüléshez vezeti az emberiséget –, ha egyszerűen tudomásul vehetnénk, a
magyar sportolók nincsenek a legelőkelőbb helyen a világban. Elvannak ezzel a
tudattal Svájcban, Luxemburgban, Ausztriában, Dániában, Finnországban, vannak
síelőik, meg időnként meg-megjelennek különféle sportágakban, de nem verik a mellüket,
hogy ők mekkora nagy sportnagyhatalom.
Sajnáltam ezeket a gyerekeket ott a
dunaparti atlétikai stadion pályáin. Mert elhitették velük, hogy ők milyen nagy
sportolók, és mennyire nagyszerű, amit csinálnak. Mert nem hagyják őket
középszerűnek, gyengének lenni. Nincs lehetőségük arra, hogy akarjanak a
legjobbak lenni. Mert vesztesek és azok is maradnak, amilyen a nép, amiből
vétettek.
