Közlemény

„DK: A Rendőrség hivatalból indítson eljárást Habony és Vajna ellen!

A HVG videója szerint Habony Árpád és Andy Vajna több szabálysértést is elkövetett, amikor egy fekete kisbusszal a záróvonalon áthajtva menekültek az újságírók elől. Ráadásul sem Habony, sem Vajna nem voltak bekötve. Mivel a bizonyíték adott és bárki számára elérhető az interneten, a Rendőrségnek hivatalból kellene eljárást indítania a szabálytalankodók ellen.”

Na? Ez milyen? Van még kérdés? Hogy miért van minden úgy, ahogy van? Mert ezek itt áthajtottak a záróvonalon. Ezt tudjuk felróni. Tan’tónéni, a árpi meg a endi áthajtott a záróvonalon. Nem, én nem láttam, de monták, tessék megbüntetni, ne mehessenek ki a szünetbe.

Jó, a magát – ki tudja, milyen alapon – demokratikus ellenzéknek nevező, a kislétszámú szintjéhez még éretlen hátulgombolósok nem bírnak kitalálni semmi értelmeset vagy legalább aljasat, amivel ezt a primitív, ostoba és dilettáns módon rabló, útonállónak is tehetségtelen bandát el lehetne zavarni, jó, régen látjuk, fogalmuk nincs, mit kellene kezdeni egy huszonöt éve folyamatosan zsigerelt országgal, de hogy áthajtottak a záróvonalon? Ezt most komolyan? Ez itt egy közlemény? Kiadta a DK (demokratikus koalíció vagy mi a fene).

Úgy tetszik gondolni, Mari néni ezt legalább érti? Mert a brókerházat persze nem, tőle nyugodtan szétlophatják egymást, egye meg a rosseb mindet, de a záróvonalat már nehogy átlépjék? Tudom, nem fogják elhinni, Mari nénit ez sem érdekli. Ez a másik véglet, ez ugyanis már neki és Lajos bácsinak is primitív. Nemá, haggyanak ezzeee, átlépte hát átlépte, nincs más dóguk?

Hát akkor, kérdik a visszamaradottak, akkor mit?

Mondok példát, jó? Ha már az nem megy, hogyan lehetne országot építeni, hogyan lehetne viszonylag tisztességes munkát kínálni ehhez az építéshez, akkor legalább próbálják megmagyarázni, hogy a brókerügy meg a hozzá hasonlók miről szólnak. Nem arról, hogy szétlopják egymást. Az elsőszámú rablóvezér nem a külügy pénzét menekítette ki, mert az a pénz éppúgy Mari nénié, mint a futballstadion, a libalegelőre milliárdokból épített kertitörpe, a magát miniszterelnöknek nevező rablóvezér „kultúrájának” förtelmes megtestesülése, és a 3,9 milliárdért épülő autópálya kilométert is tőle (Mari nénitől) meg a szomszédjától lopják el. Ha már nem tudnak ellenzékként működni (azaz ki tudja, miért vesznek föl fizetést), legalább próbálják elmagyarázni, hogy kaszinót és lóversenyt nem lehet nagypénzű gazdagokra bazírozni, a nagy vesztő milliomosok a szerencsejáték bevétel kifejezhetetlenül apró töredékét szállítják, majd ennek a veszteségnek a többszörösét lopják el a kispénzűektől, amint kitették a lábukat a kaszinóból vagy a lóversenypályáról. A kaszinót és a lóversenyt a sok kicsi pénz tartja el éppúgy, ahogyan egy országot is a kispénzűek tartanak el.

Minden összedőlt brókerház a kispénzűeket lopta meg korábban. Azokat, akiknek egy fillérjük sincs az elértéktelenedett kötvényekben. A Buda-Cash és a Quaestor Mari néni pénzét lopta folyamatosan, a magánvagyonok tulajdonosai, akik a felcsúti stadionra összeadták a pénzt, nem az adófizetés helyett vitték a milliókat a libalegelőre, hogy legyen belőlük baromi Makovecz-giccs, az adófizetés ilyen módon való elkerülése már csak technikai következmény, azokat a milliókat előzőleg ugyancsak Mari nénitől lopták el. A nagy magánvagyonok tulajdonosai között úgyszólván kizárólag olyan rablók vannak, akik a hatályos törvények segítségével rabolnak. Tisztességes magánvagyon ugyanis nem létezik, legalábbis az ismert méretekben bizonyosan nem.

Na ezt kellene elmagyarázni a népnek. A népet ez már érdekelné. Hogy tőle lopnak, hogy a stadionokat, Várkertet, Kossuth-teret, pesti belvárost a tőle lopott pénzből építik (mellesleg ez egy töredéke a politikusok számláján landoló milliárdoknak). Tudniillik ha megkérdeznék a népet, akarja-e a felcsúti stadiont meg a többi méregdrága ócskaságot, a nép azt mondaná, hogy nem akarja. Ha ezt a primitív, nyavalyás, önző népet megkérdeznék, mire adná inkább a pénzét, a felcsúti ízléstelenségre vagy arra, hogy a gyerekeinek legyen mit enni, alig valószínű, hogy az elsőszámú rablóvezér kedvteléseit részesítené előnyben.

Úgyhogy nem kérdezik meg. Hanem lopják a pénzét. Nem nagy ügy, a nép nem tudja, hogy lopják. Amíg a „demokratikus ellenzék” azzal foglalkozik, hogy egyesek itt átlépik a záróvonalat, addig nem is fogja megtudni.

Csak mondtam egy példát. Különben van sok.

Bill Evans

Bill Evans-t hallgatok. Talán az egyetlen zene, ami mellett írni is tudok, ilyesmit legalábbis. Volt sok zseniális jazz-zongorista, voltak nála jobbak is (mi az, hogy jobb, miben jobb – ezt most hagyjuk), valamiért őt kedvelem leginkább. Nem is azért, mert az ő stílusát tudom utánozni (John Lewis-t, Erroll Garnert is tudom), hanem mert olyan a hangulata… na jó, fogalmam sincs, miért. Csak. Nem kell mindig mindent megmagyarázni.

Strand vendéglő, Balatonszárszó, 1959. Minden este ott voltunk, tízen-tizenketten, némelykor húszan, az egész kompánia, mi mind, az ősszárszóiak. Mariann is. Néha táncolt velem. Kicsit unta. Eltartott magától, nem kellett erőlködnie, általában a lányokra bíztam a kezdeményezést, az történt, amit akartak. Jó lett volna, ha Mariann közelebb jön, ha úgy simul, ahogyan tánc közben lehet az illedelmesség határain belül, de ha nem, hát nem. Körülbelül tíz éve néztem át vágyakozva a kertjükbe, két kerítés választott el tőlük, a filagóriáról lehetett odalátni, hintáztak Macival, a nénjével, hangosan nevettek, túl hangosan ahhoz, hogy természetes legyen, de azt nem gondoltam, hogy a mozdulatok és a hangok nekem szólnak. Az Ady Endre utca túloldalán lévő házban Latabárék nyaraltak, Kati a mamájára hasonlított, Kálmán bácsi mondta is, hogy ha Kati rá hasonlítana, akkor nem járnék át hozzájuk olyan sűrűn. Úgy emlékszem, nem sértődött meg, amikor elnevettem magam, erre nem volt mit mondani. Előfordult, hogy Katival akkor jöttünk ki a kapun, amikor Mariann éppen arra jött. Mariannt szemmel láthatólag hidegen hagyta a dolog, pedig Kati nagyon szép volt. Teljesen más, mint Mariann, de azt hiszem, szebb. Mariannt nem érdekelte. Nem érdekeltem.

Egy este Kiss Feri, a Strand vendéglő üzletvezetője odajött az asztalunkhoz, és megkérdezte, nincs-e köztünk valaki, aki tud dobolni. Mondtam, hogy én tudok. Kiss Feri élete megmentőjének nevezett, és fölvitt a dobogóra, hogy bemutasson a zongoristának, közben kezdte volna mondani, mi a teendőm, ha ellenőrök jönnének, és én működési engedély nélkül… mondtam, semmi gondja ne legyen, van működési engedélyem, "A" kategóriás, tavasszal meg kellett szereznem. A legalacsonyabbat akartam, tánciskolákba járunk zenélni egy iskolatársammal, de a vizsgabizottság addig produkáltatott, amíg megállapította, hogy bőven tudok annyit, amennyi az A-hoz kell.

A vak zongorista örült nekem, megeszi a szendvicsét, és kezdhetünk. Feri nem akarta, túl hosszú lesz a szünet. Mondtam, semmi baj, Géza bácsi egyen nyugodtan, én addig itt elütögetek valamit. A Vendéglátóipari Vállalatnak olyan Ludwig szerelése állt a zongora mellett, amilyet én közelről még nem láttam, ezzel nem lesz nehéz kiszolgálni a nagyérdeműt. Pergődob, kis tamtam, két cipó, nagytamtam, két nagy csinn állványon, lábcsinn, nagydob lábgéppel, a világ csodája, nekem otthon volt egy pergőm, egy lábcsinnem, egy pár verő, egy pár söprű, itt még azokból is két-két pár. Leültem és belekezdtem Gene Krupa szólójába, amit a Sing, sing, sing bevezetőjében üt a nagytamtamon. Elég hamar elég nagy csönd lett, az asztaloknál ülők a pódium felé fordultak.

A stamm dobos, szemesi illetőségű megbízható alkoholista és megbízhatatlan munkavállaló, ezen az estén is inkább otthon rúgott be, valaha egy vándorcirkusznál lehetett az orkeszter dobosa, igazi umtatta muzsikus volt, verte a háromnegyedet, olykor rácsapott egy nagyot a cintányérra, ha elérte a megfelelő telítettséget, hosszú halálpergéseket produkált, amilyet akkor kérnek az artisták, amikor valami veszélyes mutatványba kezdenek, például cigánykerékbe, netán szaltóba. A stamm dobost soha nem zavarta a zongorista játéka, elvolt magába, a közönség rég megszokta. Ez az én szólóm ilyenformán legalábbis szokatlanul hangzott. Géza bácsi letette a parizeres kenyeret, és nyitott szájjal meredt maga elé, azt mondta, hé gyerek. Felé hajoltam, kicsit visszavettem a hangerőből, és azt mondtam, gédúr Géza bácsi, a basszuson egy cé négynegyedben, a többit bízza rám. Hát akkor figyeljél te gyerek, mondta Géza bácsi, és egy lenti céről elindult egy olyan döngő bugilépéssel, hogy rezgett bele a dobogó. Aztán belepiszkált egy gé dúr akkordba, de nem ám, ahogyan azt vártam tőle, hanem csengőn, élesen, rendes kis szinkópával indítva, lényeg az, raktunk egy olyan rock and rollt, hogy negyedóra múlva Kiss Ferinek már a nyugágyakat is ki kellett hozatnia, ott volt egész Szárszó. Kiderült ugyanis, hogy Géza bácsi a harmincas években egy londoni kocsmában zongorázott, valahol a Sohoban, aztán a háborúban megvakult, aztán hazajött, további részletekre nem emlékszem, lényeg, hogy külföldi rádióadókat hallgatott, elsősorban Frankfurtot, az a Balatonnál jól jött, és hallás után otthon mindig lejátszotta magának a legújabb zenéket.

Sikk lett a szárszói strandvendéglőbe járni, ott volt a legjobb élőzene. Jöttek a fővárosból is, egyszer odaült a dobogó mellé két pasi, egy vendég intett, hogy ő rendel nekik, és láttam, hogy Feri zenészkonyakot hoz. Az sötétre főzött, leszűrt tea konyakospohárban, azt kapjuk, ha a kuncsaft konyakot rendel a zenekarnak, a konyhán felírják, záróra után elszámolunk, megkapjuk a pénzt, amibe különben az igazi konyak (Lánchíd) került volna. Kiss Feri odajött hozzám, megkérdezte, mi lenne, ha a fiúk beszállnának, odafent a Budagyöngyében játszanak. (A Budagyöngye volt az ország legfinomabb bárja, a vendég, aki a konyakot rendelte, ott lehetett törzsvendég telente, most Opel kereskedés van a helyén, a házat régen lebontották... Március óta most jártam arra először, jelentem, megvan az épület, mintha valaki lakna is benne, az biztos, hogy nem bár. Bocsánat a rút tévedésért 2015. december 17.) Feri kihozta a raktárból a Vendéglátóipari Vállalat nagybőgőjét, a Budagyöngyei duó zongorából és bőgőből állt, dobosuk nem volt. Géza bácsival együtt fel akartam állni, de kértek, hogy maradjak.

A vékonyarcú fiú ült a zongorához, a szőke hátrafésült hajú Miskin herceg fölvette a bőgőt, azt hittem, a hangszer magával rántja, de nem, megszólalt Bill Evans. Ott Szárszón, a strandvendéglőben a fővárosi Budagyöngye zongoristája előállította ugyanazt a hangulatot, ami egyszer már Chicagóban megtörtént – a jazztörténet írás szerint King Oliver játékára megálltak a táncolók. Szárszón ülve maradtak, úgy hallgatták azt a finom, intellektuális muzsikát, amit Bill Evans-on kívül egyedül ez a budai zongorista tudott eljátszani – soha semmilyen zene nem fogott meg azóta sem annyira. Nem emlékszem, mit csináltam, szerintem önkívületben simogattam a söprűvel a dobot és a csinneket. A szárszói strandvendéglő közönsége tapsolt. Hosszan és kipirultan. A zongorista akkor megszólalt, és azt mondta, most pedig tánc.

Akkor Mariann odajött a dobogó mellé, és megkérdezte a zongoristát, hogy ugye tudnak dobos nélkül is táncra játszani. A zongoristának arcizma nem rándult, csak a fejével intett, hogy menjek. Mariann nem tartott el magától, azt mondta, nem tudta, hogy én ilyen vagyok. Nem mertem megkérdezni, milyen.

Rendezem a lemezeimet, meg kell állapítanom, hogy a bakelit (vinil) még mindig jobban szól, mint bármi más.

Mostanában esténként Bill Evans-t hallgatok.

A butaságról

„…a filmes múlttal rendelkező kulturális menedzser egyszer azt kérte az ifjú hölgytől, hogy nyugodtan színészkedjen.”

Az ember a múltjával nem rendelkezik, mert ami elmúlt, azzal már nem lehet rendelkezni, azt legföljebb meghamisítani lehet, az meg nem rendelkezés, az ifjú hölgyet meg nem arra buzdította, hogy hamis viselkedés mögé rejtse a valódi szándékait, hogy erőltetetten fejezze ki az érzelmeit, hogy raplizzon, azaz színészkedjen, hanem arra kérte, hogy közös munkájukban színészi eszközöket alkalmazzon.

A fent idézett félmondat a legnagyobb példányszámban megjelenő, nem bulvárjellegű, nyomtatott napilap pénteki mellékletében jelent meg, a páros interjút jónevű újságíró írta. A fent idézett félmondatban két durva, a gondolkodásra való restségre, a magyar nyelv felületes ismeretére mutató hiba van (az „ifjú hölgyet” most nem is említem, ez egyrészt egyszerű stílusficam, a lap eredeti szellemiségéhez nem illő jópofizásnak van szánva, másrészt az interjúalany remélhetőleg nem szándékos megalázása, attól tartok, ezt már maga az „ifjú hölgy” sem veszi észre).

Ezeken kívül van még „szülinap” meg „nagyon bejött a vasárnapi Cifrapalota”, a jónevű újságíró talán már nem is emlékszik, hogy a jelzett ünnepet „születésnap”-nak hívják, bejönni meg sem kicsit, sem nagyon nem szokás, a Cifrapalota egyszerűen jó műsor, bevált, sikeres – sokféle kifejezés van erre a magyar nyelvben, ha a pénteki melléklet nyelvezetét nem akarják a kültelki lumpen szintjére zülleszteni. Csak hát akarják.

Néztem az északi sí világbajnokságot (mit csináljak, szeretem nézni, sok egyéb ok mellett nem látok ökölbe szorított kézzel a levegőbe sújtó, vicsorgó, pávián módra, tátott szájjal üvöltő és hörgő „örömöt”). Néztem volna, de sportközvetítés helyett hirdetéseket adtak, rendre olyankor, amikor a pályán valami olyasmi történt, ami alapvetően befolyásolta a verseny alakulását. És néztem még sok-sok szignál klipet vagy hogy’ a fenébe hívják azt a förtelmet, amiről rá lehet ismerni, melyik társaság műsorát nézem. Ezekben a klipekben autók törnek össze és repülnek fel a levegőbe, a roncsok között egy ember áll kiszolgáltatva, gördeszkás száguld egy védtelen nő felé, egyszóval a halál vár mindenkire, aki ezt a csatornát nézi, még az eldobott labda is darabokra törik. Eltűnődtem, miért van ez. Miért a fülsiketítő lármával rám törő erőszak? A sportadó csak tükrözi a korszellemet?

Ugyan. Nem tükröz az semmit. Tükrözéssel nem menne semmire. A sportadó sok pénzt akar. Most. Talál ebben bárki valami kivetnivalót? (Hajoljanak kicsit közelebb, súgok, erre azt kell válaszolni, hogy dehogy talál, ez így van rendjén. Megvan? Ki tetszett mondani jó hangosan? Így van rendjén. Akkor már hátra lehet dőlni.) Ahhoz, hogy valaki sok pénzt tudjon keresni, tömegeket kell vonzani. Az meg nem megy másképp, csak úgy, hogy leszállunk a tömegek színvonalára. Az a színvonal jó mélyen van, mélységes mélyen, még a múltnak kútjánál is mélyebben – és akkor mi van? Hát akkor oda kell leszállni. Találunk ott sötét, bugyogó butaságot, állig érőt, alsó ajakig érőt, még éppen lehet levegőt kapni, büdöset, áporodottat, de ott ez a természetes, találunk még a butaságból fakadó gyűlöletet, vagdalkozó gyáva agressziót, ilyesmit. Rendben. Nézzen minket, ezeket mind megkapja nálunk. Az ezekhez tartozó hirdetésekkel együtt. Amik kívánatossá teszik a szemetet, vagy beleverik az orrodat abba, hogy soha nem éred el azt, amit a hozzád hasonló szellemi színvonalon élő, csak nálad sokkal aljasabb kufár a mellényzsebéből megvehet. A kereskedelmi csatornák sok pénzt akarnak. Most. Azt így lehet elérni. Talál ebben bárki kivetnivalót?

Hát persze, hogy talál. Csak magának sem meri beismerni. Nyilván így van jól, sokan teszik, nem ütközik sem törvénybe, sem a tízparancsolatba, hát istenem, ilyen a világ.

Ühüm. Ilyen. A kereskedelmi rádiók, televíziók és lapok teszik ilyenné, és dehogynem ütközik törvénybe. De mint tudjuk, törvény az, aminek érvényt szereznek. Kereskedők és politikusok folyatták rá gusztustalan váladékukat az atlanti térségre, megvettek maguknak félművelt szolgákat, akik épp annyival vannak felettük, ahová kereskedő és politikus agyvelővel nem lehet fellátni. Ez a szint egy tisztességes iskolarendszerben a hatodik-hetedik általános. A gimnáziumba és egyetemre járók már ezeknek a szolgáknak a gondjaira vannak bízva.

Szülinap, ami nagyon bejön.

Mi meg lassan próbálunk kikúszni a váladék alól. Nem hiszem, hogy sikerülhet.

Felvilágosult abszolutizmus

Bocsánat az eltűnésért, mással voltam elfoglalva.

Hallgassanak zenét és olvassanak. Rossz tanács, tudom. Nincs jobb. Mert nincs mit tenni. Királyhegyi Pál annak idején küldött egy táviratot. A címzés: Joszif Viszarionovics Sztálin, Moszkva, Kreml. A szöveg: Rendszer nem vált be, azonnal abbahagyni.

A sürgöny valószínűleg nem érkezett meg a címzetthez, mert Királyhegyi életben maradt. Az is lehet, hogy az egészet csak kitalálta, de nem tett semmit. A történet akkor is jó.

Kellene küldeni egy táviratot. Esetleg sok aláírással. Rendszer nem vált be. Addig is, amíg össze nem jön néhány fiatal fiú és lány, akik bemennek az Országházba, és kizavarják onnan azt a bűnbandát, és kinyilvánítják, hogy Magyarország a világ első pártok nélküli köztársasága, és megalakítják azt a grémiumot, amelyik mindenekelőtt bíróság elé állítja a magyar politikában 1990. óta bármi módon részt vett embereket, majd nekifog eltakarítani az elmúlt 25 év romjait.

Ugye nem értettek félre? A „bűnbandán” az összes képviselőt értem, kifelé onnan. És az összes még élő politikussal bíróság elé, esetleg lesznek olyanok, akiket bűncselekmény hiányában fölmentenek. Nem sokan. Ezt ugyanis együtt hozták létre, a legkisebb falusi futballista sosem juthatott volna el a világtörténelem leggusztustalanabb státuszába a többiek nélkül. (Minden diktatórikus hajlamú főemlős gyáva, ebben nincs semmi különös, mert mindegyik apró termetű és mint ilyen mindegyik olyan környezetből jön, ahol a domináns egyed /valamelyik felmenő/ állandó rettegésben tartotta a kis despotát, ott általában váratlanul, főképp hátulról kapta az ütést, minthogy a domináns egyed is gyáva, mondom, ebben semmi különös nincs, az alkalmazkodó képes diktátor az igazán undorító, aki hajlama szerint kínozna, verne és ölne, de kénytelen megalázkodni, közben magában fogadkozik, hogy majd bosszút áll.)

Azt tetszik kérdezni, mi az a grémium, amelyik rendbe hozza ezt az országot? Augeiasz istállójának kitakarításához Héraklész kellett, mi sem ússzuk meg alacsonyabb rangú rendrakó nélkül.

Sokszor elmondtam már, az emberi faj alkalmatlan arra a társadalmi berendezkedésre, amit demokráciának nevez, és jórészt ostoba törvényekből húz köré rideg szabályabroncsot, ami valahol mindig szakad, reped, törik, de erre az emberi faj kitenyésztett falkavezérei mindig találnak magyarázatot, ettől aztán mindenki megnyugszik, tudomásul veszi, hogy a rendszer nem tökéletes, de még mindig ez a legjobb.

Nem a legjobb. Az emberi faj történelme során találkozott már néhányszor azzal a berendezkedési formával, aminek legfejlettebb változatát felvilágosult abszolutizmusnak nevezte el. Ezt az úgynevezett társadalomtudományok fintorogva elutasítják a szerintük fejlettebb demokrácia magasából, mondván, ebben ott van az abszolutizmus, azt pedig mi demokraták mélységesen megvetjük. A demokraták azért vetik meg az abszolutizmust, mert nem ismerik a fogalmat, egyszerűbben szólva nem tudják, mit jelent a szó. Ha tudnák, tisztában volnának vele, hogy

1.   A fogalom (teljesség, tökéletesség, korlátlanság) nem létezik.

2.   Amit abszolutizmusnak neveznek (alaptalanul és ostobán) az a dominanciának, a vezérelvűségnek egy szűkített változata, azaz egyike a valamilyen vezetésen alapuló társadalmi berendezkedéseknek, amilyen például a demokrácia (a nép uralma vagyis a nép által „választott”, jórészt hatalmi tébolyban megbetegedett „képviselők” uralma), minthogy másfajta, mint a vezetésen alapuló társadalmi berendezkedés az emberi faj jelenlegi fejlettségi fokán nem elképzelhető.

A továbbiak megértéséhez ide kell idéznem egy részt egy 2013. novemberi blogomból:

„Az itt következő rész nem tudományos előadás, csak vázlatos áttekintés egy komoly és egzakt tudománynak, a biológiának kicsi, de lényeges részéből, a mai ember rendszertani besorolásából, annak is a közérthetőség kedvéért kivágott szeletéből.

Az ember az állatvilág része. Amikor megszületik, benne van a lehetősége annak, hogy a tápláléklánc legtetején legyen, ha emberi közösségbe kerül, esélye van, hogy az ember elnevezésű nemnek a homo sapiens elnevezésű fajára, azon belül a homo sapiens sapiens elnevezésű alfajra jellemző tulajdonságokat mutasson. A társadalmon kívül csak egy ügyes főemlős, ami külső jegyei alapján az emberfélék (hominidae) családjához tartozik, és képes az eszközhasználatra. Különben minden megnyilvánulása azokból az ösztönökből fakad, amik ennek a rendszertani elemnek a sajátjai, és meg is marad azon a szinten, nem lévén semmilyen gátló tényező, amit az emberi társadalomban mint viselkedésformát elsajátíthatna.

Ország:	Állatok (Animalia)
Törzs:	Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs:	Gerincesek (Vertebrata)
Osztály:	Emlősök (Mammalia)
Rend:	Főemlősök (Primates)
Család:	Emberfélék (Hominidae)

Az ember természetesen ugyanazokkal az ösztönökkel és reflexekkel születik, amik erre a rendszertani kategóriára jellemzők, ez az élővilágnak egy kicsi része, az alábbi ábrán pirossal jelezve tetszik megtalálni ott a kör 11 és 12 órája között, az van odaírva, "Animalia" („Állatok”). Oda tartozunk.

  

Az ember elevenszülő, magzatára különösen érvényes az anyakeresés, az anyához tartozás ösztöne, ami különben a rendszertani kategóriák alsóbb „emeletein” is észlelhető: tetszett már látni vadkacsamamát úszni, mögötte a fiókákkal. A függőség determinál minden megszületett egyedet, és ez megmarad a csoporthoz tartozás során is, kiben erősebben, kiben kevésbé, attól is függően, mennyire meghatározó az egyedben a csoportazonosság percepciója.

Az alárendeltség a születés pillanatától meglévő tulajdonság, csoport sem kell a megnyilvánulásához, elegendő egy másik egyed megjelenése, azonnal tisztázni kell a viszonyt: kié a táplálék, kié a szaporodás lehetősége és így tovább, azaz két egyed közül melyik a domináns. A csoporthoz tartozás ennek az ösztönnek egy kiterjesztett formája, a gátlások erejétől és minőségétől függ, mennyire érvényesül a csoportazonosság, azaz milyen erős az inger a másik csoporthoz tartozó elpusztítására. Az már részletkérdés, mekkora csoporton belül kell kiválasztani a domináns egyedet, azaz hány vezérbika élhet egy rozmártelepen, vagy mekkora egyedszámú csoport akar magának Führert, Nemzetvezetőt, Kedves Vezetőt satöbbi.

Mondjam tovább? Vagy már az eddigiekből is világos: az ember alárendeltségbe születik, egyszerűen azért, mert a természetes kiválasztódás parancsának megfelelően nagyobb az egyedszáma az alárendelteknek, mint a dominánsoknak. A fogalom alig különbözik a Kertész Ákos által használt alattvalótól (az író emiatt menekült el az országból), ez utóbbiban kétségkívül benne van annak az igénye is, hogy valaki uralkodjék az alattvaló felett, mert ő egyedül nem képes önálló döntésekre – másképpen mondva megragadt a fiókalétben. Azt nem tudom, Magyarországon több-e az alattvaló, mint például Angliában, gyanítom, mentalitásban feltétlenül, ez ugyanis nem államformától függő státuszkérdés. Azért több a magyar alattvaló, mert bizonyos szempontból szerencsétlenebb a történelme, ennélfogva rosszabb minőségű országvezető réteget tud kitermelni, mint a britek. Ez nem mentség, csak magyarázat. Azért nem mentség, mert mindenki azzal takaródzik, milyen tragikus ennek az országnak a történelmi múltja, ám a következő mondat nem az, hogy nosza, kezdjünk hozzá a javításhoz, hanem az, hogy mi így is a legkiválóbbak vagyunk az egész világon, valamint a legnagyobbak és legokosabbak. Egy tömeggyilkosról van elnevezve a legtöbb közterület és intézmény, az általa okozott, nemzethalállal felérő „szabadságharc” a mi dicső nemzeti ünnepünk, és minél butább az aktuális országvezér, annál nagyobbakat tódít és hazudik, csak hogy ne kelljen szembenézni förtelmes és szánalmas históriánkkal, benne az ő, csoportazonosságon alapuló, primitív és kirekesztő világfelfogásával, amivel mellesleg semmi egyebet nem igazol, mint az agresszióba csomagolt, sunyi és gyáva alattvalóságot.

Azokról, akik nem alattvalók és mégsem domináns egyedek, azaz az emberekről ebben a pillanatban nincs mondanivalóm. Kevesen vannak. Nemcsak Magyarországon, a Földgolyón is. Sokszor mondtam már, a törzsfejlődés nem jutott el a végső stádiumba (úgy tudom, nincs is végső stádium, a fejlődés azért fejlődés, a végső stádium az összeomlás, a kipusztulás), az ember pillanatnyilag a legfejlettebb élőlény (már amelyik), de ennek a fejlődésnek valószínűleg az elején vagyunk még, hiszen nemrég kezdődött, egy-két millió év ebben az ügyben nem valami sok. Egyelőre a magát embernek nevező élőlény meglehetősen primitív állapotában írható le. Különben Angliában is, nemcsak Magyarországon.”

A természetes kiválasztódás biológiai törvény, azaz természeti és nem hitvány emberi. Amíg az ember nem (vagy alig) több, mint biológiai lény, az állatvilág része, amíg nem használja ki a fejlődés során kialakult lehetőségeit, addig a biológia törvényei érvényesek, addig azok a tulajdonságok, amik az embert kiemelhetnék az állati létből vagy egyáltalán nem vagy alig érvényesülnek.

Sokszor leírtam már, a civilizáció néhányszázezer év alatt jutott el a jelenlegi szintre néhány ember tevékenységének következtében, azaz az emberi fajnak egy matematikailag kifejezhetetlenül kis töredéke juttatta el az emberfélék (Hominidae) családját a felismeréshez, mely szerint ő egy magasabb rendszertani kategória képviselője. Viszont ez a rendszertani kategória csak a tudomány világában létező, a faj csaknem 100 százalékos többsége úgyszólván semmit nem mutat abból, hogy használná a lehetőségeit, a csaknem 100 százalékos többség rendszertani meghatározottsága az állatok (Animalia) országán belül ott lebeg valahol a főemlősök (Primates) rendje és az emberfélék (Hominidae) családja között. Ösztönlény. Az állatokra jellemző biológiai törvények szerint él.

A fejlődés azért lassú, mert ezek a biológiai lények az állatvilágban érvényes törvények alapján választják ki a domináns egyedeket (minisztereket, államtitkárokat stb.), a rövid üzekedési (választások) időszak után pedig ösztöneiknek engedelmeskedve követik a vezérbikát, és boldogan nézik, hogy az összes tehenet az hágja meg, és a legjobb és legtöbb étel-ital az övé (szolgálati autó és kastély, személyzet, ingyen fűtés-hűtés és világítás stb.), a vezérbika szerepét magának kiküzdő, látszólag az emberi fajhoz tartozó lény meg odáig már eljutott a törzsfejlődés során, hogy felismerje: az ő létének alapkövetelménye a fajtársak fejlődésének bármi áron való akadályozása, a butaság, az ösztönvezérelt lét fenntartása.

A demokrácia azért a lehető legrosszabb társadalmi berendezkedés, mert rendszerszerűvé emeli a nivellálást, éppen azokra bízza a kiválasztást, akik erre a legalkalmatlanabbak: a népre. (Szokták dicsérni a népszavazás intézményét, példának hozni a népszavazást rendszeresen használó Svájcot. Tessék egyszer alaposabban tanulmányozni a svájci elöljáróságok gyakorlatát, milyen kérdéseket terjesztenek a nép elé, és milyen eredmények születnek, természetesen a nép azt szavazza meg, amit az elöljárók akarnak – a fene tudja, melyik a rosszabb.) A demokrácia a lehetőségét is kizárja annak, hogy alkalmas emberek kerüljenek a megfelelő posztokra, azaz hatalomra, uralkodásra vágyó alakokat ültetnek azokba a székekbe, ahonnan ügyeket intézni kellene, a közt szolgálni.

Mi akkor a teendő? A 21. században még mindig (sőt mindinkább) butaságban tartott, a kereskedők érdekei által befolyásolt (leigázott) népet vezetni kell, az abszolutizmusnak azaz a dominanciának, a vezérelvűségnek különféle formái tapasztalhatók mindenütt a Földön, ilyen-olyan módon és mértékben a nyájnak vezérkolomposra van szüksége, pápára, elnökre, mindegy, minek nevezik és majdnem mindegy, a Föld melyik táján él, a csoporthoz tartozás igénye és a domináns egyed kiválasztásának parancsa mindenütt egyforma, legfeljebb a formákban (civilizációs szintekben) van eltérés.

Igyekeztem világossá tenni az abszolutizmus fogalmának félreértelmezését, a következő lépés a „felvilágosult” jelző tisztázása. A társadalomtudósokkal egyet lehet érteni, ritkán születik olyan uralkodó, aki elég értelmes ahhoz, hogy felvilágosultnak lehessen nevezni. Pedig ez a kulcsszó, a történészek mintha megbocsátóbbak volnának a felvilágosultakkal, mint a simán egyszemélyi uralomra törőkkel, igaz odáig kevesen jutottak el, hogy beismerjék, ezek a felvilágosultak több és látványosabb eredményt voltak képesek produkálni, mint bármely más társadalmi rendszer. Úgyhogy a felvilágosultság rendben volna, de egyrészt abszolutizmussal párosul, ami ugyebár nem kívánatos, másrészt túlságosan esetleges, és kiszámíthatatlanul sokat kell rá várni.

Láttuk, az abszolutizmusnak nevezett dominancia mint társadalmi forma az emberiség jelenlegi fejlettségi szintjén elkerülhetetlen és mint ilyen kívánatos, a csoportazonosság igénye, az alárendeltség biológiai parancsa még sokáig meg fog maradni az emberré válás folyamán. Az emberré válás lassú folyamat, éppen annyira, mint minden a törzsfejlődés történetében. Fentebb már említettem, a Hominidae azért gyilkosan pontos meghatározása az emberi fajnak, mert egyelőre valóban csak emberféle, útban az emberré válás felé. A fejlődésnek azt a fokát, amelyre fellépve mutatni kezdi az ember jellemző tulajdonságait, az egyszerűség kedvéért nevezhetjük felvilágosultságnak. Ez a fogalom nem tévesztendő össze a történelemtudomány által felvilágosodásnak jelölt korszakkal, annál is kevésbé, mert mint tudjuk, akkor is csak néhány ember teljesítette be a felvilágosultság értelemhalmazát, és volt újkori folytatója Lao Ce és Platón, Dante és Giotto felvilágosító munkájának (hogy csak néhány ismert nevet említsek a régmúltból – Jézust ne tessék hiányolni a sorból, ő más, ő az emberi faj túlsó végén keresendő, valószínűleg eggyel följebb annál, arra még nincs elnevezésünk). A felvilágosultság egyszerű szó, az ember jellemző tulajdonságainak összefoglalása.

A feladat mindössze az, hogy a felvilágosultságot tegyük kiszámíthatóvá, elérhetővé és működőképessé, pontosabban a felvilágosult embert találjuk meg, és teremtsünk olyan helyzetet, amiben az ő mentalitása érvényesül, az ő nézetei határozzák meg a társadalmi teendőket. Egyszerűbben: a felvilágosult ember irányít.

Van ilyen? Hogy ne volna. Arról a harsány kacajról ismerhető fel, ami akkor szakad ki belőle, amikor azt mondják neki, ő fog irányítani. Amikor hozzáteszik, hogy rajta kívül még négyen, hatan vagy nyolcan lesznek, a harsányság eltűnik, marad a mosoly, amikor pedig a névsort hallja, azok neveit, akik közül ez az öt, hét vagy kilenc ember kiválaszttatik, már nem is mosolyog. Csak azt kérdezi, hogyan.

Volt egy tüntetés az oktatási minisztériumnál, pár éve, dátumokban nem mindig vagyok jó. Néhány ablakban kisgyerekek látszódtak, bölcsőde vagy óvoda lehetett azon az emeleten. Lent az utcán a tüntető diákok egyszer csak elkezdték skandálni, hogy „szervusztok, szervusztok”. Aki ezt kitalálta, az előbb utóbb rá fog jönni, hogy azok a kicsik ott az ablak mögött akkor jelentik a jövőt, ha ő meg a hozzá hasonlók egyszer tényleg bemennek az Országházba, tényleg kizavarják azt a bűnöző bandát, és elhiszik, hogy csak meg kell kérdezni Széchenyi Ágnest, Kárpáti Évát, Kornai Jánost, Mérő Lászlót, Király Júliát, Ludassy Máriát, Lovász Lászlót, Csányi Vilmost, mi legyen, ki vállalja a Bölcsek Tanácsában való részvételt, esetleg ha ő nem, kit mond maga helyett…

Tessék végre elhinni, nem kell párt, nem kell politikus, ügyintéző kell. Ilyen-olyan minőségű, ilyen olyan szintű, aki tudja, mit kell tenni, amikor baj van, és azt is tudja, mit, amikor nincs baj. Bízzunk azokban a fiatalokban ott a minisztérium előtt, rá fognak jönni, hogy a felvilágosult abszolutizmus fent leírt formája a megoldás az itt kialakult abszurd helyzetre.

Olvassanak és hallgassanak zenét. De ha van a környezetükben olyasféle fiatal ember, akit itt leírtam, azért szóljanak neki. Hogy szükség volna rá. Nem nagy ügy, komolyan, csak oda kell menni az Országházba, ezek gyorsan kitakarodnak. Tudniillik gyávák és ostobák. Csak megfelelőképpen kell kezelni őket.

A Menon Clubhoz 7.

„Kopogtak. Sándor-Metternich az ajtóhoz ment, kinyitotta. Egy zöldegyenruhás rendőr állt az előszobában, a sisakját a hóna alatt tartva. A váll-lapján főhadnagyi rangjelzés. Barna haja lazán hátrafésülve, világosbarna szemében értelem, alig látható gúnnyal fényesítve. Legföljebb huszonöt éves lehet.

-      Schikaneder főhadnagy – mondta szinte csöndesen, egyáltalán nem pattogva, ahogyan egyenruhásnak kell jelentkeznie.

-      De ugye nem Straubingban született? – kérdezte Sándor-Metternich résre húzott szemmel.

A főhadnagy pihenj állásba lazult, és szélesen elmosolyodott.

-      De igen, uram.

-      Ez esetben egyelőre elnézem, hogy bizalmasan suttog jelentkezés helyett, és uramnak szólít. A pihenj testhelyzet vezénylés nélküli felvételéről nem is beszélve. Jöjjön beljebb.

-      Én meg elnézem önnek mindazt, amit ezentúl sérelmeznék, mert fennállásom huszonhat éve alatt még soha senki nem kérdezte meg tőlem, hogy Straubingban születtem-e. Csak Emanuel nagypapa volt csavargó természet, a család maradt ugyanott, évszázadok óta.

-      Nagypapa?

-      A nagypapám hívta úgy, hogy Emanuel nagypapa, mert neki még tényleg a nagypapája volt. Ő mutatta meg mindenkinek Mozart levelét, ami úgy kezdődik, hogy Emanuel, te csavargó. És van egy másik levél is a családi vitrinben, amit Born Ignác írt, de az már úgy kezdődik, hogy igen tisztelt Emanuel Schikaneder úr, azt híresztelik, ön rólam mintázta Sarastro alakját. Fogadja őszinte köszönetemet a megtisztelő, és így tovább. Pedig a nagypapám szerint Emanuel nagypapa nem is ismerte Born Ignácot.

-      A nagypapájának bizonyos szempontból igaza van, Mozart találkozott Bornnal a szabadkőműves páholyban, ő mutatta be őket egymásnak, és ő, mármint Mozart faragott bölcs és jóságos embert Sarastróból. Emanuel nagypapa mindenesetre a világtörténelem egyik legnagyobb alakja, mert nélküle nem volna Varázsfuvola, a Varázsfuvola nélkül meg… na mindegy. Miért jött?”

Emanuel Schikaneder írta a Varázsfuvola szövegkönyvét – persze, hogy tudták, csak a rend kedvéért mondom. Ő vette rá Mozartot, hogy létrehozza a világtörténelem legcsodálatosabb művét (ezt én a szó szoros értelmében gondolom), és a bemutatón ő játszotta Papagenót. Öt évvel idősebb volt Mozartnál, Haydnt pedig azért nem követte a Wiener Sängerknaben szólistájaként, mert Regensburg közelebb van Straubinghoz, mint Bécs, Schikaneder ezért az ottani iskola kórusában énekelt, a kortársak szerint legalább olyan gyönyörűen, mint a nála 19 évvel idősebb Haydn annak idején Bécsben. Ugyancsak a kortársak szerint remekül klarinétozott, és rafinált színházcsinálóként ismerték II. József udvarában.

1970-ben, a Salzburgi Ünnepi játékok 50 éves jubileumán a Großes Festspielhaus-ban láttam azt a Varázsfuvolát, amit nálam nem lehet felülmúlni. Ennek az „értékítéletnek” vannak abszolút önös indokai (életemben először kaptam útlevelet, erre a fantasztikus évfordulóra Magyarországról egyetlen zenekritikus kapott hivatalos meghívót, az én voltam meg ilyesmi), de egy momentum objektíve is védhető: Hermann Prey Papagenója. Felelősségem tudatában állítom, hozzá hasonló hang, muzikalitás, énekesi és színészi tehetség nem volt és nem is lesz többé. Arról az előadásról nem készült képfelvétel, de találtam egy genfi Varázsfuvolát, rossz a minősége, de nézhető és főképp hallgatható.

Emanuel Schikaneder a színpad szélére könyökölve hallgatta volna, hogy aztán összefoglalja a véleményét: sem ő, sem Mozart nem gondolta, Papagenót így is el lehet énekelni.

Gyermekéhezés

Szóljon valaki ennek a pocakos falusi futballistának, hogy gyerekek százezrei éheznek Magyarországon. Hogy nincs mentség a stadionépítésekre, a Kossuth térre, a Várkertre, a förtelmes szobraikra és egyéb emlékműveikre. És nem lesz bűnbocsánat sem - ha netán komolyan gondolja nyálas vallásos megtérését (nem hiszem), de legfőképpen nem lesz fölmentés a köztörvényes bűnök alól - az emberiség és emberiesség elleni bűncselekmények nem évülnek el.

Szóljanak neki, hogy bűnhődni fog. Most szóljanak, mert most még azt hiszi, ő szent és sérthetetlen, mint minden nyavalyás despota, mint minden fasiszta vagy kommunista tömeggyilkos.

Szóljanak neki, hogy bűnhődni fog.

Pártok

Ha elnézik nekem, a napi eseményekről mondanék valamit. Olvastam egy képaláírást az egyik napilapban, ideírom szó szerint: „A kritika a civilek dolga, a politikai alternatíva állítása a pártoké.”

Nem! A jóisten szentséges szerelmére, nem! A pártoknak nincs semmilyen dolga, legkevésbé az, hogy megmondják, másoknak mi a dolga, például a „civileknek”. A pártoknak már régen el kellett volna takarodniuk förtelmes töltelékükkel, a politikusokkal együtt (nemcsak itt, Magyarországon, hanem mindenütt a világon). Sokszor elmondtam, annak idején a rádióban is, itt ebben a sorozatban is: az emberiség legkártékonyabb képződménye a politika és az ő erőszakszervezete, a párt. Döbbenten és végtelen szomorúsággal szemlélem azt a korlátolt, fantáziátlan toporgást, ahogy még az általam okosnak tartott emberek is tehetetlenkednek – hát igen, a pártok nélkül persze nem megy, mert a törvények ugyebár, a törvények szerint ugyebár csak pártok indulhatnak, és a tömeg milyen tehetetlen a politika nélkül.

Nem! A tömeg azért tehetetlen, mert bedumálták nekik, hogy a törvényeket a pártok gusztustalan, nyúlós és büdös televényéből felszínre nyomakodott arrogáns alakok hozzák, akiket közmegegyezéssel a nép képviselőknek nevez, holott a saját érdekeiken kívül nem képviselnek senkit és semmit, a saját érdekeiknek meg a természetes fejlődés mindenáron való akadályozása felel meg, létüknek ez az alapja. Hatalmuk van hozzá. Ők legalábbis azt hiszik, hatalmat kaptak a „választóktól”, pedig egy frászt. Szolgálatért nyavalyogtak, hogy hadd szolgálják a kedves népet. Az embereket, a lakosságot, mindenkit, semmi mást nem akarnak, csak szolgálni, majd meg fogjuk látni. Aztán egyszer csak hatalomra kerülnek, a birka nép meg nem mondja, hogy nem erről volt szó, beletörődik. Ad ezeknek a senkiháziknak rengeteg pénzt, lakást, autót, testőrt, szolgákat (a legpazarlóbb épületek mindenütt a templomok és országházak), és a saját nyakára ülteti őket, eltűri, hogy parancsolgassanak, lopjanak, hazudjanak. Aztán várja, hogy a haza fényre derüljön.

Nem derül. Mert a politika nem intellektuális tevékenység, a politikusokat állati ösztönök vezérlik: a dominanciára törés, azaz a hatalomvágy és az erőforrások megszerzésére irányuló, az útból mindent félresöprő düh, ez az ember nevű, alapjában véve primitív faj esetében a pénzszerzés dühe. A homo politicus eleve önmagában való ellentmondás, a politicus nem lehet homo, csak animal, animal politicum, mert ösztönéletet él, legyőzni a fajtársat, és egyedül birtokolni ételt-italt, mindent. Ideírhatnám, hogy tisztelet a kivételnek, de nem írom, mert nincs kivétel, a szándék önmagában kizárja a tiszteletet – aki ma politikusnak áll, tudhatná, mit tesz, ha olyan lényegre tapintóan nem is, ahogy föntebb leírtam. Csak egy pillanatra kell magába néznie, és rögtön látja, az a szándéka, hogy másoknak előírja, hogyan legyen, holott ő maga sem tudja. Tudniillik nincs mit tudni, mert amiről a politikus azt képzeli, ő ért hozzá, ahhoz nem lehet érteni, minthogy nem létezik. Pénzügy, iskolarendszer, egészségügy, építés, közlekedés, szállítás, jog (törvények) – ezek létező dolgok, ezekhez értenek emberek. Ezek lehetnek ügyek, amiket intézni kell. Ezeknek az ügyeknek az intézése az a szolgálat, amire egy társadalomnak szüksége van. De ezekhez nincs szükség miniszterelnökre, államelnökre és egyéb hátramozdítóra (azért nem mondok léhűtőt, mert az már valami ezekhez képest, a lét hűteni kell, azaz tenni valamit).

Ügyintézőket tessék keresni, olyanokat, akik a jeles ügyben a legjobbak. Technikai kérdés, abban a pillanatban, ahogy kizártuk a pártokat. Mondok példát, jó? Itt volt ez a több tízezres tüntetés, azt mondták, nem volt politikus, nem tudták, mit tegyenek. Pedig csak oda kell menni az ország házához, és kizavarni onnan az összes politikust. Volt már ilyen. Aztán nekiülni a tárgyalásoknak, kiválasztani a tömegből azokat a hiteles embereket, akik alkalmasak az alkalmas emberek kiválasztására. Öt, hét, kilenc ember kiválasztására, akik formát adnak a további technikának. Aminek a leglényegesebb eleme, hogy nincs semmiféle „krácia”, sem demo, sem bármi egyéb (kratein – jelentése: uralkodni). Senki nem uralkodhat senkin, az együttélés alapja a teljes szabadság, aminek egyedüli korlátja az orvoslásból ismert szabály, a nil nocere, azaz a nem ártani. Nincs uralom és nincs fenyegetés, csak törvény van, aminek lényege ugyanaz a szolgálat, ami az ügyintézők kötelessége. Mindenki teszi a dolgát, mindenkinek az a dolga, amihez ért. Ehhez mindenekelőtt a politikusokat kell eltávolítani, az „örökös miniszterelnököket”, akik gyerekkorukban már arra készültek, és az összes hozzájuk hasonló bűnözőt.

Tudom, persze, hogy tudom, ez nem megy egyik napról a másikra. De egyszer valahol el kell kezdeni. Miért ne lehetne éppen itt, Magyarországon? Állítólag világtendencia a politika „leértékelődése”. Valószínűleg sehol nincs egyrakáson annyi köztörvényes briganti egy parlamenten belül, mint nálunk. Ezzel szolgáltathatnánk példát a világnak. Hogy mi kezdjük megtisztítani az életünket.