Bill Evans-t hallgatok. Talán az egyetlen zene, ami mellett
írni is tudok, ilyesmit legalábbis. Volt sok zseniális jazz-zongorista, voltak
nála jobbak is (mi az, hogy jobb, miben jobb – ezt most hagyjuk), valamiért őt
kedvelem leginkább. Nem is azért, mert az ő stílusát tudom utánozni (John
Lewis-t, Erroll Garnert is tudom), hanem mert olyan a hangulata… na jó,
fogalmam sincs, miért. Csak. Nem kell mindig mindent megmagyarázni.
Strand vendéglő, Balatonszárszó, 1959. Minden este ott
voltunk, tízen-tizenketten, némelykor húszan, az egész kompánia, mi mind, az ősszárszóiak. Mariann is. Néha táncolt velem. Kicsit unta. Eltartott magától, nem
kellett erőlködnie, általában a lányokra bíztam a kezdeményezést, az történt,
amit akartak. Jó lett volna, ha Mariann közelebb jön, ha úgy simul, ahogyan
tánc közben lehet az illedelmesség határain belül, de ha nem, hát nem. Körülbelül
tíz éve néztem át vágyakozva a kertjükbe, két kerítés választott el tőlük, a
filagóriáról lehetett odalátni, hintáztak Macival, a nénjével, hangosan
nevettek, túl hangosan ahhoz, hogy természetes legyen, de azt nem gondoltam, hogy
a mozdulatok és a hangok nekem szólnak. Az Ady Endre utca túloldalán lévő
házban Latabárék nyaraltak, Kati a mamájára hasonlított, Kálmán bácsi mondta
is, hogy ha Kati rá hasonlítana, akkor nem járnék át hozzájuk olyan sűrűn. Úgy
emlékszem, nem sértődött meg, amikor elnevettem magam, erre nem volt mit
mondani. Előfordult, hogy Katival akkor jöttünk ki a kapun, amikor Mariann
éppen arra jött. Mariannt szemmel láthatólag hidegen hagyta a dolog, pedig Kati
nagyon szép volt. Teljesen más, mint Mariann, de azt hiszem, szebb. Mariannt
nem érdekelte. Nem érdekeltem.
Egy este Kiss Feri, a Strand vendéglő üzletvezetője odajött
az asztalunkhoz, és megkérdezte, nincs-e köztünk valaki, aki tud dobolni.
Mondtam, hogy én tudok. Kiss Feri élete megmentőjének nevezett, és fölvitt a
dobogóra, hogy bemutasson a zongoristának, közben kezdte volna mondani, mi a
teendőm, ha ellenőrök jönnének, és én működési engedély nélkül… mondtam, semmi
gondja ne legyen, van működési engedélyem, A kategóriás, tavasszal meg kellett
szereznem. A legalacsonyabbat akartam, tánciskolákba járunk zenélni egy
iskolatársammal, de a vizsgabizottság addig produkáltatott, amíg
megállapította, hogy bőven tudok annyit, amennyi az A-hoz kell.
A vak zongorista örült nekem, megeszi a szendvicsét, és
kezdhetünk. Feri nem akarta, túl hosszú lesz a szünet. Mondtam, semmi baj, Géza
bácsi egyen nyugodtan, én addig itt elütögetek valamit. A Vendéglátóipari
Vállalatnak olyan Ludwig szerelése állt a zongora mellett, amilyet én közelről
még nem láttam, ezzel nem lesz nehéz kiszolgálni a nagyérdeműt. Pergődob, kis
tamtam, két cipó, nagytamtam, két nagy csinn állványon, lábcsinn, nagydob
lábgéppel, a világ csodája, nekem otthon volt egy pergőm, egy lábcsinnem, egy
pár verő, egy pár söprű, itt még azokból is két-két pár. Leültem és belekezdtem
Gene Krupa szólójába, amit a Sing, sing, sing bevezetőjében üt a nagytamtamon.
Elég hamar elég nagy csönd lett, az asztaloknál ülők a pódium felé fordultak.
A stamm dobos, szemesi illetőségű megbízható alkoholista és
megbízhatatlan munkavállaló, ezen az estén is inkább otthon rúgott be, valaha egy vándorcirkusznál lehetett az orkeszter
dobosa, igazi umtatta muzsikus volt, verte a háromnegyedet, olykor rácsapott
egy nagyot a cintányérra, ha elérte a megfelelő telítettséget, hosszú
halálpergéseket produkált, amilyet akkor kérnek az artisták, amikor valami
veszélyes mutatványba kezdenek, például cigánykerékbe, netán szaltóba. A stamm
dobost soha nem zavarta a zongorista játéka, elvolt magába, a közönség rég
megszokta. Ez az én szólóm ilyenformán legalábbis szokatlanul hangzott. Géza bácsi
letette a parizeres kenyeret, és nyitott szájjal meredt maga elé, azt mondta,
hé gyerek. Felé hajoltam, kicsit visszavettem a hangerőből, és azt mondtam,
gédúr Géza bácsi, a basszuson egy cé négynegyedben, a többit bízza rám. Hát akkor
figyeljél te gyerek, mondta Géza bácsi, és egy lenti céről elindult egy olyan
döngő bugilépéssel, hogy rezgett bele a dobogó. Aztán belepiszkált egy gé dúr
akkordba, de nem ám, ahogyan azt vártam tőle, hanem csengőn, élesen, rendes kis
szinkópával indítva, lényeg az, raktunk egy olyan rock and rollt, hogy negyedóra
múlva Kiss Ferinek már a nyugágyakat is ki kellett hozatnia, ott volt egész
Szárszó. Kiderült ugyanis, hogy Géza bácsi a harmincas években egy londoni
kocsmában zongorázott, valahol a Sohoban, aztán a háborúban megvakult, aztán
hazajött, további részletekre nem emlékszem, lényeg, hogy külföldi rádióadókat
hallgatott, elsősorban Frankfurtot, az a Balatonnál jól jött, és hallás után
otthon mindig lejátszotta magának a legújabb zenéket.
Sikk lett a szárszói strandvendéglőbe járni, ott volt a
legjobb élőzene. Jöttek a fővárosból is, egyszer odaült a dobogó mellé két
pasi, egy vendég intett, hogy ő rendel nekik, és láttam, hogy Feri
zenészkonyakot hoz. Az sötétre főzött, leszűrt tea konyakospohárban, azt
kapjuk, ha a kuncsaft konyakot rendel a zenekarnak, a konyhán felírják, záróra
után elszámolunk, megkapjuk a pénzt, amibe különben az igazi konyak (Lánchíd)
került volna. Kiss Feri odajött hozzám, megkérdezte, mi lenne, ha a fiúk
beszállnának, odafent a Budagyöngyében játszanak. (A Budagyöngye volt az ország
legfinomabb bárja, a vendég, aki a konyakot rendelte, ott lehetett törzsvendég
telente, most Opel kereskedés van a helyén, a házat régen lebontották... Március óta most jártam arra először, jelentem, megvan az épület, mintha valaki lakna is benne, az biztos, hogy nem bár. Bocsánat a rút tévedésért 2015. december 17.) Feri
kihozta a raktárból a Vendéglátóipari Vállalat nagybőgőjét, a Budagyöngyei duó
zongorából és bőgőből állt, dobosuk nem volt. Géza bácsival együtt fel akartam
állni, de kértek, hogy maradjak.
A vékonyarcú fiú ült a zongorához, a szőke hátrafésült hajú
Miskin herceg fölvette a bőgőt, azt hittem, a hangszer magával rántja, de nem,
megszólalt Bill Evans. Ott Szárszón, a strandvendéglőben a fővárosi Budagyöngye
zongoristája előállította ugyanazt a hangulatot, ami egyszer már Chicagóban
megtörtént – a jazztörténet írás szerint King Oliver játékára megálltak a
táncolók. Szárszón ülve maradtak, úgy hallgatták azt a finom, intellektuális
muzsikát, amit Bill Evans-on kívül egyedül ez a budai zongorista tudott
eljátszani – soha semmilyen zene nem fogott meg azóta sem annyira. Nem
emlékszem, mit csináltam, szerintem önkívületben simogattam a söprűvel a dobot
és a csinneket. A szárszói strandvendéglő közönsége tapsolt. Hosszan és
kipirultan. A zongorista akkor megszólalt, és azt mondta, most pedig tánc.
Akkor Mariann odajött a dobogó mellé, és megkérdezte a
zongoristát, hogy ugye tudnak dobos nélkül is táncra játszani. A zongoristának
arcizma nem rándult, csak a fejével intett, hogy menjek. Mariann nem tartott el
magától, azt mondta, nem tudta, hogy én ilyen vagyok. Nem mertem megkérdezni,
milyen.
Rendezem a lemezeimet, meg kell állapítanom, hogy a bakelit
(vinil) még mindig jobban szól, mint bármi más.
Mostanában esténként Bill Evans-t hallgatok.
