Felvilágosult abszolutizmus

Bocsánat az eltűnésért, mással voltam elfoglalva.

Hallgassanak zenét és olvassanak. Rossz tanács, tudom. Nincs jobb. Mert nincs mit tenni. Királyhegyi Pál annak idején küldött egy táviratot. A címzés: Joszif Viszarionovics Sztálin, Moszkva, Kreml. A szöveg: Rendszer nem vált be, azonnal abbahagyni.

A sürgöny valószínűleg nem érkezett meg a címzetthez, mert Királyhegyi életben maradt. Az is lehet, hogy az egészet csak kitalálta, de nem tett semmit. A történet akkor is jó.

Kellene küldeni egy táviratot. Esetleg sok aláírással. Rendszer nem vált be. Addig is, amíg össze nem jön néhány fiatal fiú és lány, akik bemennek az Országházba, és kizavarják onnan azt a bűnbandát, és kinyilvánítják, hogy Magyarország a világ első pártok nélküli köztársasága, és megalakítják azt a grémiumot, amelyik mindenekelőtt bíróság elé állítja a magyar politikában 1990. óta bármi módon részt vett embereket, majd nekifog eltakarítani az elmúlt 25 év romjait.

Ugye nem értettek félre? A „bűnbandán” az összes képviselőt értem, kifelé onnan. És az összes még élő politikussal bíróság elé, esetleg lesznek olyanok, akiket bűncselekmény hiányában fölmentenek. Nem sokan. Ezt ugyanis együtt hozták létre, a legkisebb falusi futballista sosem juthatott volna el a világtörténelem leggusztustalanabb státuszába a többiek nélkül. (Minden diktatórikus hajlamú főemlős gyáva, ebben nincs semmi különös, mert mindegyik apró termetű és mint ilyen mindegyik olyan környezetből jön, ahol a domináns egyed /valamelyik felmenő/ állandó rettegésben tartotta a kis despotát, ott általában váratlanul, főképp hátulról kapta az ütést, minthogy a domináns egyed is gyáva, mondom, ebben semmi különös nincs, az alkalmazkodó képes diktátor az igazán undorító, aki hajlama szerint kínozna, verne és ölne, de kénytelen megalázkodni, közben magában fogadkozik, hogy majd bosszút áll.)

Azt tetszik kérdezni, mi az a grémium, amelyik rendbe hozza ezt az országot? Augeiasz istállójának kitakarításához Héraklész kellett, mi sem ússzuk meg alacsonyabb rangú rendrakó nélkül.

Sokszor elmondtam már, az emberi faj alkalmatlan arra a társadalmi berendezkedésre, amit demokráciának nevez, és jórészt ostoba törvényekből húz köré rideg szabályabroncsot, ami valahol mindig szakad, reped, törik, de erre az emberi faj kitenyésztett falkavezérei mindig találnak magyarázatot, ettől aztán mindenki megnyugszik, tudomásul veszi, hogy a rendszer nem tökéletes, de még mindig ez a legjobb.

Nem a legjobb. Az emberi faj történelme során találkozott már néhányszor azzal a berendezkedési formával, aminek legfejlettebb változatát felvilágosult abszolutizmusnak nevezte el. Ezt az úgynevezett társadalomtudományok fintorogva elutasítják a szerintük fejlettebb demokrácia magasából, mondván, ebben ott van az abszolutizmus, azt pedig mi demokraták mélységesen megvetjük. A demokraták azért vetik meg az abszolutizmust, mert nem ismerik a fogalmat, egyszerűbben szólva nem tudják, mit jelent a szó. Ha tudnák, tisztában volnának vele, hogy

1.   A fogalom (teljesség, tökéletesség, korlátlanság) nem létezik.

2.   Amit abszolutizmusnak neveznek (alaptalanul és ostobán) az a dominanciának, a vezérelvűségnek egy szűkített változata, azaz egyike a valamilyen vezetésen alapuló társadalmi berendezkedéseknek, amilyen például a demokrácia (a nép uralma vagyis a nép által „választott”, jórészt hatalmi tébolyban megbetegedett „képviselők” uralma), minthogy másfajta, mint a vezetésen alapuló társadalmi berendezkedés az emberi faj jelenlegi fejlettségi fokán nem elképzelhető.

A továbbiak megértéséhez ide kell idéznem egy részt egy 2013. novemberi blogomból:

„Az itt következő rész nem tudományos előadás, csak vázlatos áttekintés egy komoly és egzakt tudománynak, a biológiának kicsi, de lényeges részéből, a mai ember rendszertani besorolásából, annak is a közérthetőség kedvéért kivágott szeletéből.

Az ember az állatvilág része. Amikor megszületik, benne van a lehetősége annak, hogy a tápláléklánc legtetején legyen, ha emberi közösségbe kerül, esélye van, hogy az ember elnevezésű nemnek a homo sapiens elnevezésű fajára, azon belül a homo sapiens sapiens elnevezésű alfajra jellemző tulajdonságokat mutasson. A társadalmon kívül csak egy ügyes főemlős, ami külső jegyei alapján az emberfélék (hominidae) családjához tartozik, és képes az eszközhasználatra. Különben minden megnyilvánulása azokból az ösztönökből fakad, amik ennek a rendszertani elemnek a sajátjai, és meg is marad azon a szinten, nem lévén semmilyen gátló tényező, amit az emberi társadalomban mint viselkedésformát elsajátíthatna.

Ország:	Állatok (Animalia)
Törzs:	Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs:	Gerincesek (Vertebrata)
Osztály:	Emlősök (Mammalia)
Rend:	Főemlősök (Primates)
Család:	Emberfélék (Hominidae)

Az ember természetesen ugyanazokkal az ösztönökkel és reflexekkel születik, amik erre a rendszertani kategóriára jellemzők, ez az élővilágnak egy kicsi része, az alábbi ábrán pirossal jelezve tetszik megtalálni ott a kör 11 és 12 órája között, az van odaírva, "Animalia" („Állatok”). Oda tartozunk.

  

Az ember elevenszülő, magzatára különösen érvényes az anyakeresés, az anyához tartozás ösztöne, ami különben a rendszertani kategóriák alsóbb „emeletein” is észlelhető: tetszett már látni vadkacsamamát úszni, mögötte a fiókákkal. A függőség determinál minden megszületett egyedet, és ez megmarad a csoporthoz tartozás során is, kiben erősebben, kiben kevésbé, attól is függően, mennyire meghatározó az egyedben a csoportazonosság percepciója.

Az alárendeltség a születés pillanatától meglévő tulajdonság, csoport sem kell a megnyilvánulásához, elegendő egy másik egyed megjelenése, azonnal tisztázni kell a viszonyt: kié a táplálék, kié a szaporodás lehetősége és így tovább, azaz két egyed közül melyik a domináns. A csoporthoz tartozás ennek az ösztönnek egy kiterjesztett formája, a gátlások erejétől és minőségétől függ, mennyire érvényesül a csoportazonosság, azaz milyen erős az inger a másik csoporthoz tartozó elpusztítására. Az már részletkérdés, mekkora csoporton belül kell kiválasztani a domináns egyedet, azaz hány vezérbika élhet egy rozmártelepen, vagy mekkora egyedszámú csoport akar magának Führert, Nemzetvezetőt, Kedves Vezetőt satöbbi.

Mondjam tovább? Vagy már az eddigiekből is világos: az ember alárendeltségbe születik, egyszerűen azért, mert a természetes kiválasztódás parancsának megfelelően nagyobb az egyedszáma az alárendelteknek, mint a dominánsoknak. A fogalom alig különbözik a Kertész Ákos által használt alattvalótól (az író emiatt menekült el az országból), ez utóbbiban kétségkívül benne van annak az igénye is, hogy valaki uralkodjék az alattvaló felett, mert ő egyedül nem képes önálló döntésekre – másképpen mondva megragadt a fiókalétben. Azt nem tudom, Magyarországon több-e az alattvaló, mint például Angliában, gyanítom, mentalitásban feltétlenül, ez ugyanis nem államformától függő státuszkérdés. Azért több a magyar alattvaló, mert bizonyos szempontból szerencsétlenebb a történelme, ennélfogva rosszabb minőségű országvezető réteget tud kitermelni, mint a britek. Ez nem mentség, csak magyarázat. Azért nem mentség, mert mindenki azzal takaródzik, milyen tragikus ennek az országnak a történelmi múltja, ám a következő mondat nem az, hogy nosza, kezdjünk hozzá a javításhoz, hanem az, hogy mi így is a legkiválóbbak vagyunk az egész világon, valamint a legnagyobbak és legokosabbak. Egy tömeggyilkosról van elnevezve a legtöbb közterület és intézmény, az általa okozott, nemzethalállal felérő „szabadságharc” a mi dicső nemzeti ünnepünk, és minél butább az aktuális országvezér, annál nagyobbakat tódít és hazudik, csak hogy ne kelljen szembenézni förtelmes és szánalmas históriánkkal, benne az ő, csoportazonosságon alapuló, primitív és kirekesztő világfelfogásával, amivel mellesleg semmi egyebet nem igazol, mint az agresszióba csomagolt, sunyi és gyáva alattvalóságot.

Azokról, akik nem alattvalók és mégsem domináns egyedek, azaz az emberekről ebben a pillanatban nincs mondanivalóm. Kevesen vannak. Nemcsak Magyarországon, a Földgolyón is. Sokszor mondtam már, a törzsfejlődés nem jutott el a végső stádiumba (úgy tudom, nincs is végső stádium, a fejlődés azért fejlődés, a végső stádium az összeomlás, a kipusztulás), az ember pillanatnyilag a legfejlettebb élőlény (már amelyik), de ennek a fejlődésnek valószínűleg az elején vagyunk még, hiszen nemrég kezdődött, egy-két millió év ebben az ügyben nem valami sok. Egyelőre a magát embernek nevező élőlény meglehetősen primitív állapotában írható le. Különben Angliában is, nemcsak Magyarországon.”

A természetes kiválasztódás biológiai törvény, azaz természeti és nem hitvány emberi. Amíg az ember nem (vagy alig) több, mint biológiai lény, az állatvilág része, amíg nem használja ki a fejlődés során kialakult lehetőségeit, addig a biológia törvényei érvényesek, addig azok a tulajdonságok, amik az embert kiemelhetnék az állati létből vagy egyáltalán nem vagy alig érvényesülnek.

Sokszor leírtam már, a civilizáció néhányszázezer év alatt jutott el a jelenlegi szintre néhány ember tevékenységének következtében, azaz az emberi fajnak egy matematikailag kifejezhetetlenül kis töredéke juttatta el az emberfélék (Hominidae) családját a felismeréshez, mely szerint ő egy magasabb rendszertani kategória képviselője. Viszont ez a rendszertani kategória csak a tudomány világában létező, a faj csaknem 100 százalékos többsége úgyszólván semmit nem mutat abból, hogy használná a lehetőségeit, a csaknem 100 százalékos többség rendszertani meghatározottsága az állatok (Animalia) országán belül ott lebeg valahol a főemlősök (Primates) rendje és az emberfélék (Hominidae) családja között. Ösztönlény. Az állatokra jellemző biológiai törvények szerint él.

A fejlődés azért lassú, mert ezek a biológiai lények az állatvilágban érvényes törvények alapján választják ki a domináns egyedeket (minisztereket, államtitkárokat stb.), a rövid üzekedési (választások) időszak után pedig ösztöneiknek engedelmeskedve követik a vezérbikát, és boldogan nézik, hogy az összes tehenet az hágja meg, és a legjobb és legtöbb étel-ital az övé (szolgálati autó és kastély, személyzet, ingyen fűtés-hűtés és világítás stb.), a vezérbika szerepét magának kiküzdő, látszólag az emberi fajhoz tartozó lény meg odáig már eljutott a törzsfejlődés során, hogy felismerje: az ő létének alapkövetelménye a fajtársak fejlődésének bármi áron való akadályozása, a butaság, az ösztönvezérelt lét fenntartása.

A demokrácia azért a lehető legrosszabb társadalmi berendezkedés, mert rendszerszerűvé emeli a nivellálást, éppen azokra bízza a kiválasztást, akik erre a legalkalmatlanabbak: a népre. (Szokták dicsérni a népszavazás intézményét, példának hozni a népszavazást rendszeresen használó Svájcot. Tessék egyszer alaposabban tanulmányozni a svájci elöljáróságok gyakorlatát, milyen kérdéseket terjesztenek a nép elé, és milyen eredmények születnek, természetesen a nép azt szavazza meg, amit az elöljárók akarnak – a fene tudja, melyik a rosszabb.) A demokrácia a lehetőségét is kizárja annak, hogy alkalmas emberek kerüljenek a megfelelő posztokra, azaz hatalomra, uralkodásra vágyó alakokat ültetnek azokba a székekbe, ahonnan ügyeket intézni kellene, a közt szolgálni.

Mi akkor a teendő? A 21. században még mindig (sőt mindinkább) butaságban tartott, a kereskedők érdekei által befolyásolt (leigázott) népet vezetni kell, az abszolutizmusnak azaz a dominanciának, a vezérelvűségnek különféle formái tapasztalhatók mindenütt a Földön, ilyen-olyan módon és mértékben a nyájnak vezérkolomposra van szüksége, pápára, elnökre, mindegy, minek nevezik és majdnem mindegy, a Föld melyik táján él, a csoporthoz tartozás igénye és a domináns egyed kiválasztásának parancsa mindenütt egyforma, legfeljebb a formákban (civilizációs szintekben) van eltérés.

Igyekeztem világossá tenni az abszolutizmus fogalmának félreértelmezését, a következő lépés a „felvilágosult” jelző tisztázása. A társadalomtudósokkal egyet lehet érteni, ritkán születik olyan uralkodó, aki elég értelmes ahhoz, hogy felvilágosultnak lehessen nevezni. Pedig ez a kulcsszó, a történészek mintha megbocsátóbbak volnának a felvilágosultakkal, mint a simán egyszemélyi uralomra törőkkel, igaz odáig kevesen jutottak el, hogy beismerjék, ezek a felvilágosultak több és látványosabb eredményt voltak képesek produkálni, mint bármely más társadalmi rendszer. Úgyhogy a felvilágosultság rendben volna, de egyrészt abszolutizmussal párosul, ami ugyebár nem kívánatos, másrészt túlságosan esetleges, és kiszámíthatatlanul sokat kell rá várni.

Láttuk, az abszolutizmusnak nevezett dominancia mint társadalmi forma az emberiség jelenlegi fejlettségi szintjén elkerülhetetlen és mint ilyen kívánatos, a csoportazonosság igénye, az alárendeltség biológiai parancsa még sokáig meg fog maradni az emberré válás folyamán. Az emberré válás lassú folyamat, éppen annyira, mint minden a törzsfejlődés történetében. Fentebb már említettem, a Hominidae azért gyilkosan pontos meghatározása az emberi fajnak, mert egyelőre valóban csak emberféle, útban az emberré válás felé. A fejlődésnek azt a fokát, amelyre fellépve mutatni kezdi az ember jellemző tulajdonságait, az egyszerűség kedvéért nevezhetjük felvilágosultságnak. Ez a fogalom nem tévesztendő össze a történelemtudomány által felvilágosodásnak jelölt korszakkal, annál is kevésbé, mert mint tudjuk, akkor is csak néhány ember teljesítette be a felvilágosultság értelemhalmazát, és volt újkori folytatója Lao Ce és Platón, Dante és Giotto felvilágosító munkájának (hogy csak néhány ismert nevet említsek a régmúltból – Jézust ne tessék hiányolni a sorból, ő más, ő az emberi faj túlsó végén keresendő, valószínűleg eggyel följebb annál, arra még nincs elnevezésünk). A felvilágosultság egyszerű szó, az ember jellemző tulajdonságainak összefoglalása.

A feladat mindössze az, hogy a felvilágosultságot tegyük kiszámíthatóvá, elérhetővé és működőképessé, pontosabban a felvilágosult embert találjuk meg, és teremtsünk olyan helyzetet, amiben az ő mentalitása érvényesül, az ő nézetei határozzák meg a társadalmi teendőket. Egyszerűbben: a felvilágosult ember irányít.

Van ilyen? Hogy ne volna. Arról a harsány kacajról ismerhető fel, ami akkor szakad ki belőle, amikor azt mondják neki, ő fog irányítani. Amikor hozzáteszik, hogy rajta kívül még négyen, hatan vagy nyolcan lesznek, a harsányság eltűnik, marad a mosoly, amikor pedig a névsort hallja, azok neveit, akik közül ez az öt, hét vagy kilenc ember kiválaszttatik, már nem is mosolyog. Csak azt kérdezi, hogyan.

Volt egy tüntetés az oktatási minisztériumnál, pár éve, dátumokban nem mindig vagyok jó. Néhány ablakban kisgyerekek látszódtak, bölcsőde vagy óvoda lehetett azon az emeleten. Lent az utcán a tüntető diákok egyszer csak elkezdték skandálni, hogy „szervusztok, szervusztok”. Aki ezt kitalálta, az előbb utóbb rá fog jönni, hogy azok a kicsik ott az ablak mögött akkor jelentik a jövőt, ha ő meg a hozzá hasonlók egyszer tényleg bemennek az Országházba, tényleg kizavarják azt a bűnöző bandát, és elhiszik, hogy csak meg kell kérdezni Széchenyi Ágnest, Kárpáti Évát, Kornai Jánost, Mérő Lászlót, Király Júliát, Ludassy Máriát, Lovász Lászlót, Csányi Vilmost, mi legyen, ki vállalja a Bölcsek Tanácsában való részvételt, esetleg ha ő nem, kit mond maga helyett…

Tessék végre elhinni, nem kell párt, nem kell politikus, ügyintéző kell. Ilyen-olyan minőségű, ilyen olyan szintű, aki tudja, mit kell tenni, amikor baj van, és azt is tudja, mit, amikor nincs baj. Bízzunk azokban a fiatalokban ott a minisztérium előtt, rá fognak jönni, hogy a felvilágosult abszolutizmus fent leírt formája a megoldás az itt kialakult abszurd helyzetre.

Olvassanak és hallgassanak zenét. De ha van a környezetükben olyasféle fiatal ember, akit itt leírtam, azért szóljanak neki. Hogy szükség volna rá. Nem nagy ügy, komolyan, csak oda kell menni az Országházba, ezek gyorsan kitakarodnak. Tudniillik gyávák és ostobák. Csak megfelelőképpen kell kezelni őket.

A Menon Clubhoz 7.

„Kopogtak. Sándor-Metternich az ajtóhoz ment, kinyitotta. Egy zöldegyenruhás rendőr állt az előszobában, a sisakját a hóna alatt tartva. A váll-lapján főhadnagyi rangjelzés. Barna haja lazán hátrafésülve, világosbarna szemében értelem, alig látható gúnnyal fényesítve. Legföljebb huszonöt éves lehet.

-      Schikaneder főhadnagy – mondta szinte csöndesen, egyáltalán nem pattogva, ahogyan egyenruhásnak kell jelentkeznie.

-      De ugye nem Straubingban született? – kérdezte Sándor-Metternich résre húzott szemmel.

A főhadnagy pihenj állásba lazult, és szélesen elmosolyodott.

-      De igen, uram.

-      Ez esetben egyelőre elnézem, hogy bizalmasan suttog jelentkezés helyett, és uramnak szólít. A pihenj testhelyzet vezénylés nélküli felvételéről nem is beszélve. Jöjjön beljebb.

-      Én meg elnézem önnek mindazt, amit ezentúl sérelmeznék, mert fennállásom huszonhat éve alatt még soha senki nem kérdezte meg tőlem, hogy Straubingban születtem-e. Csak Emanuel nagypapa volt csavargó természet, a család maradt ugyanott, évszázadok óta.

-      Nagypapa?

-      A nagypapám hívta úgy, hogy Emanuel nagypapa, mert neki még tényleg a nagypapája volt. Ő mutatta meg mindenkinek Mozart levelét, ami úgy kezdődik, hogy Emanuel, te csavargó. És van egy másik levél is a családi vitrinben, amit Born Ignác írt, de az már úgy kezdődik, hogy igen tisztelt Emanuel Schikaneder úr, azt híresztelik, ön rólam mintázta Sarastro alakját. Fogadja őszinte köszönetemet a megtisztelő, és így tovább. Pedig a nagypapám szerint Emanuel nagypapa nem is ismerte Born Ignácot.

-      A nagypapájának bizonyos szempontból igaza van, Mozart találkozott Bornnal a szabadkőműves páholyban, ő mutatta be őket egymásnak, és ő, mármint Mozart faragott bölcs és jóságos embert Sarastróból. Emanuel nagypapa mindenesetre a világtörténelem egyik legnagyobb alakja, mert nélküle nem volna Varázsfuvola, a Varázsfuvola nélkül meg… na mindegy. Miért jött?”

Emanuel Schikaneder írta a Varázsfuvola szövegkönyvét – persze, hogy tudták, csak a rend kedvéért mondom. Ő vette rá Mozartot, hogy létrehozza a világtörténelem legcsodálatosabb művét (ezt én a szó szoros értelmében gondolom), és a bemutatón ő játszotta Papagenót. Öt évvel idősebb volt Mozartnál, Haydnt pedig azért nem követte a Wiener Sängerknaben szólistájaként, mert Regensburg közelebb van Straubinghoz, mint Bécs, Schikaneder ezért az ottani iskola kórusában énekelt, a kortársak szerint legalább olyan gyönyörűen, mint a nála 19 évvel idősebb Haydn annak idején Bécsben. Ugyancsak a kortársak szerint remekül klarinétozott, és rafinált színházcsinálóként ismerték II. József udvarában.

1970-ben, a Salzburgi Ünnepi játékok 50 éves jubileumán a Großes Festspielhaus-ban láttam azt a Varázsfuvolát, amit nálam nem lehet felülmúlni. Ennek az „értékítéletnek” vannak abszolút önös indokai (életemben először kaptam útlevelet, erre a fantasztikus évfordulóra Magyarországról egyetlen zenekritikus kapott hivatalos meghívót, az én voltam meg ilyesmi), de egy momentum objektíve is védhető: Hermann Prey Papagenója. Felelősségem tudatában állítom, hozzá hasonló hang, muzikalitás, énekesi és színészi tehetség nem volt és nem is lesz többé. Arról az előadásról nem készült képfelvétel, de találtam egy genfi Varázsfuvolát, rossz a minősége, de nézhető és főképp hallgatható.

Emanuel Schikaneder a színpad szélére könyökölve hallgatta volna, hogy aztán összefoglalja a véleményét: sem ő, sem Mozart nem gondolta, Papagenót így is el lehet énekelni.

Gyermekéhezés

Szóljon valaki ennek a pocakos falusi futballistának, hogy gyerekek százezrei éheznek Magyarországon. Hogy nincs mentség a stadionépítésekre, a Kossuth térre, a Várkertre, a förtelmes szobraikra és egyéb emlékműveikre. És nem lesz bűnbocsánat sem - ha netán komolyan gondolja nyálas vallásos megtérését (nem hiszem), de legfőképpen nem lesz fölmentés a köztörvényes bűnök alól - az emberiség és emberiesség elleni bűncselekmények nem évülnek el.

Szóljanak neki, hogy bűnhődni fog. Most szóljanak, mert most még azt hiszi, ő szent és sérthetetlen, mint minden nyavalyás despota, mint minden fasiszta vagy kommunista tömeggyilkos.

Szóljanak neki, hogy bűnhődni fog.

Pártok

Ha elnézik nekem, a napi eseményekről mondanék valamit. Olvastam egy képaláírást az egyik napilapban, ideírom szó szerint: „A kritika a civilek dolga, a politikai alternatíva állítása a pártoké.”

Nem! A jóisten szentséges szerelmére, nem! A pártoknak nincs semmilyen dolga, legkevésbé az, hogy megmondják, másoknak mi a dolga, például a „civileknek”. A pártoknak már régen el kellett volna takarodniuk förtelmes töltelékükkel, a politikusokkal együtt (nemcsak itt, Magyarországon, hanem mindenütt a világon). Sokszor elmondtam, annak idején a rádióban is, itt ebben a sorozatban is: az emberiség legkártékonyabb képződménye a politika és az ő erőszakszervezete, a párt. Döbbenten és végtelen szomorúsággal szemlélem azt a korlátolt, fantáziátlan toporgást, ahogy még az általam okosnak tartott emberek is tehetetlenkednek – hát igen, a pártok nélkül persze nem megy, mert a törvények ugyebár, a törvények szerint ugyebár csak pártok indulhatnak, és a tömeg milyen tehetetlen a politika nélkül.

Nem! A tömeg azért tehetetlen, mert bedumálták nekik, hogy a törvényeket a pártok gusztustalan, nyúlós és büdös televényéből felszínre nyomakodott arrogáns alakok hozzák, akiket közmegegyezéssel a nép képviselőknek nevez, holott a saját érdekeiken kívül nem képviselnek senkit és semmit, a saját érdekeiknek meg a természetes fejlődés mindenáron való akadályozása felel meg, létüknek ez az alapja. Hatalmuk van hozzá. Ők legalábbis azt hiszik, hatalmat kaptak a „választóktól”, pedig egy frászt. Szolgálatért nyavalyogtak, hogy hadd szolgálják a kedves népet. Az embereket, a lakosságot, mindenkit, semmi mást nem akarnak, csak szolgálni, majd meg fogjuk látni. Aztán egyszer csak hatalomra kerülnek, a birka nép meg nem mondja, hogy nem erről volt szó, beletörődik. Ad ezeknek a senkiháziknak rengeteg pénzt, lakást, autót, testőrt, szolgákat (a legpazarlóbb épületek mindenütt a templomok és országházak), és a saját nyakára ülteti őket, eltűri, hogy parancsolgassanak, lopjanak, hazudjanak. Aztán várja, hogy a haza fényre derüljön.

Nem derül. Mert a politika nem intellektuális tevékenység, a politikusokat állati ösztönök vezérlik: a dominanciára törés, azaz a hatalomvágy és az erőforrások megszerzésére irányuló, az útból mindent félresöprő düh, ez az ember nevű, alapjában véve primitív faj esetében a pénzszerzés dühe. A homo politicus eleve önmagában való ellentmondás, a politicus nem lehet homo, csak animal, animal politicum, mert ösztönéletet él, legyőzni a fajtársat, és egyedül birtokolni ételt-italt, mindent. Ideírhatnám, hogy tisztelet a kivételnek, de nem írom, mert nincs kivétel, a szándék önmagában kizárja a tiszteletet – aki ma politikusnak áll, tudhatná, mit tesz, ha olyan lényegre tapintóan nem is, ahogy föntebb leírtam. Csak egy pillanatra kell magába néznie, és rögtön látja, az a szándéka, hogy másoknak előírja, hogyan legyen, holott ő maga sem tudja. Tudniillik nincs mit tudni, mert amiről a politikus azt képzeli, ő ért hozzá, ahhoz nem lehet érteni, minthogy nem létezik. Pénzügy, iskolarendszer, egészségügy, építés, közlekedés, szállítás, jog (törvények) – ezek létező dolgok, ezekhez értenek emberek. Ezek lehetnek ügyek, amiket intézni kell. Ezeknek az ügyeknek az intézése az a szolgálat, amire egy társadalomnak szüksége van. De ezekhez nincs szükség miniszterelnökre, államelnökre és egyéb hátramozdítóra (azért nem mondok léhűtőt, mert az már valami ezekhez képest, a lét hűteni kell, azaz tenni valamit).

Ügyintézőket tessék keresni, olyanokat, akik a jeles ügyben a legjobbak. Technikai kérdés, abban a pillanatban, ahogy kizártuk a pártokat. Mondok példát, jó? Itt volt ez a több tízezres tüntetés, azt mondták, nem volt politikus, nem tudták, mit tegyenek. Pedig csak oda kell menni az ország házához, és kizavarni onnan az összes politikust. Volt már ilyen. Aztán nekiülni a tárgyalásoknak, kiválasztani a tömegből azokat a hiteles embereket, akik alkalmasak az alkalmas emberek kiválasztására. Öt, hét, kilenc ember kiválasztására, akik formát adnak a további technikának. Aminek a leglényegesebb eleme, hogy nincs semmiféle „krácia”, sem demo, sem bármi egyéb (kratein – jelentése: uralkodni). Senki nem uralkodhat senkin, az együttélés alapja a teljes szabadság, aminek egyedüli korlátja az orvoslásból ismert szabály, a nil nocere, azaz a nem ártani. Nincs uralom és nincs fenyegetés, csak törvény van, aminek lényege ugyanaz a szolgálat, ami az ügyintézők kötelessége. Mindenki teszi a dolgát, mindenkinek az a dolga, amihez ért. Ehhez mindenekelőtt a politikusokat kell eltávolítani, az „örökös miniszterelnököket”, akik gyerekkorukban már arra készültek, és az összes hozzájuk hasonló bűnözőt.

Tudom, persze, hogy tudom, ez nem megy egyik napról a másikra. De egyszer valahol el kell kezdeni. Miért ne lehetne éppen itt, Magyarországon? Állítólag világtendencia a politika „leértékelődése”. Valószínűleg sehol nincs egyrakáson annyi köztörvényes briganti egy parlamenten belül, mint nálunk. Ezzel szolgáltathatnánk példát a világnak. Hogy mi kezdjük megtisztítani az életünket.

A Menon Clubhoz 6.

-      „Amikor megtudtam, hogy a gróf ezúttal ide hívja ezeket az embereket, izgatott lettem, pedig névről már mindenkit ismertem. Ő azt mondta, tőlük függ most a világ sorsa. Tőlük, nem Hitlertől, Göringtől vagy Churchilltől? A gróf azt mondta, Hitler és az összes többi esetleges, ezek döntik el, mi lesz és azt is, ki hajtja végre, amit ők akarnak.

-      Szikár és tömör összefoglalása a lényegnek.

-      Ezek? Dehát ez iszonyú. Hitler mindent elsöprő tombolása esetleges, azért ő van ott, ahol van, mert ezek itt őt akarják? Ha egy szelíd, okos, jóravaló ember felelne meg az érdekeiknek, jó, tudom, ez képtelenség, de ha egy halk szavú szerzetes kéne nekik, akkor most az lenne a kancellár? Ezek a jellegtelen, az átlagosnál is szerényebb képességű alakok döntenek például az én sorsomról?

-      Az egész világéról. Mit várt? A Walhalla feltámadt hőseit villogó kardokkal és arany vértben?

-      Tudja mit? Azt vártam! Most hogy mondja, igen, valami ilyesmit. Wotant, de legalább Alberichet, ezeknek még ősz szakálluk sincs, ezek egyszerűen csak törpék.

-      Ne becsülje le őket. Alberich ezekhez képest állhatatos jellembajnok.

…

Sándor-Metternich két tenyerével letámaszkodott a kerevet selyemszövetére, és nézte az öt férfit, amint egyre jobban belemelegszik a disputába.

A lány megállapítása tökéletesen helyénvaló. Az ember nem ilyennek képzeli a végzetet vagy mi a fenét. A sors könyvében meg van írva, esetleg Isten kegyelméből elrendeltetett, hogy a világ ilyen lesz vagy olyan. Úgy volna természetes, hogy hatalmas erők gigászi küzdelme dönti el az élet és halál dolgát, és nem az ilyen figurák. A Walhalla aranyvértes hősei Odin parancsára majd vezénylik a német hadsereget, hogy merre menjen és miért, miközben Wotan égnek emelt karral azt énekeli, hogy Loge, Loge. És akkor felcsap a láng. És a vezér előremutat csillogó kardjával, mely kardnak fénye a többi nagyszerű alak csillogó kardjának fényével bevilágítja a Walhalla mind az ötszáznegyven termét, és a hadak megütköznek.

Ezzel szemben házmesterek és kupecek akarnak nagyobb életteret és több pénzt. Megalomániás handlék történelmi küldetéstudattal.”

Nem szívesen teszem azt, ami most következik: Wagnerről teszek ide néhány mondatot és némi illusztrációt.

Azért nem szívesen, mert az illető zeneszerzővel engem a világból lehet kizavarni. Felmenőim wagneriánusok voltak, nem a bigott, beteges, megszállott fajtából, csak a feltétel nélkül hívők valamivel elviselhetőbb kasztjából, de ez is elég istencsapást jelentett ahhoz, hogy a gyerekkorom Wagner zenéjének állandó jelenlétével teljen, ráadásul az egyik nagymamám az Operaház örökös tagja lévén állandó páhollyal bírt, ahol nekem „lehetőségem” nyílt az összes előadás végig ülésére, különös tekintettel a Wagner-művekre. Ezek a kötelező jelenlétek azután ritkultak, amikor egy Tannhäuser előadás alkalmával a harmadik felvonás kezdetén hangosan felröhögtem. A szín a keresztutak találkozása, éjszaka, kékes fény dereng, a színpad közepén elöl, közvetlenül a súgólyuk előtt hatalmas fehér halom. Magasztos előjáték, és akkor ez a halom egyszer csak megmozdul és énekelni kezd. A hatalmas fehér halom Erzsébet, Hermann őrgróf szűz és titokban szerelmes, szépséges unokahúga. Megszemélyesítője az akkor már jóval ötven éven és száz kilogrammon felüli Báthy Anna.

Tettem elbírálásánál súlyosbító körülménynek számított, hogy Anna néni a nagymamám egyik legközelebbi barátnője volt, és hiába szerettem őt, és hiába tartottam az egyik legkiválóbb szopránnak (amit különben ő is tudott, és nagyra is értékelt, nem a kisgyerekek körében volt népszerű), azon az estén az előadás botrányosan félbeszakadt, mert az én röhögésem hasonlóan harsány derültséget keltve söpört végig a nézőtéren. Sajnos a nagymamám annyira szeretett engem, hogy cselekedetemet nem követte örökös kitiltás, egy csokor virággal Anna néni bocsánatát is elnyertem, csak a Tannhäuser előadások látogatása alól voltam azontúl fölmentve.

Tizenhat éves koromban kezdtem pénzt keresni, és miután magam tartottam el magamat, merészeltem bejelenteni, hogy Wagnert hallani többé nem akarok. Hosszú évtizedekre száműztem az életemből majdnem a teljes operairodalmat, Mozart, Donizetti és Rossini kivételével a többiek szilenciumot kaptak. Azóta Verdit már rehabilitáltam, de a többieknek nagyon kell igyekezniük, ha be akarnak kerülni köreimbe.

Wagner hiába igyekszik. Nem bírom. Ma is kívülről tudom valamennyi művét, a Rienzit és a Parsifalt is beleértve (ezek voltak apám kedvencei), de ha bármilyen Wagner-zenét meghallok, nyüszítve menekülök.

Ezzel együtt bizonyos mértékig kénytelen vagyok elismerni, nagy formátum. Lármás, egysíkú, baromian unalmas, de megkerülhetetlen. Nézetem szerint éppen a témaválasztásának fensége, a grandiózus és tiszteletet parancsoló témái miatt. A tagadhatatlan drámai érzéke ragadja torkon az imádóit, akik nem látnak át a bombasztikus vagdalkozások alapjában véve primitív zenei sivárságán.

Mégis az ő világát kellett megidéznem, a Walhallát, Wotant és a walküröket, ha ehhez a részhez érnek a Menon Clubban, meg fogják érteni, miért.

Illusztrációnak íme a nagy látványosság (a zenei tűzijátékra gondolok), a walkürök lovaglása a Metropolitanből, egy igazi rendezőzseni jóvoltából tényleg remek élmény, a kanadai Robert Lepage szörfszcénája egészen kiváló.

A Menon Clubhoz 5.

„Kinyitotta az ajtót, félreállt. Sándor-Metternich megállapította, hogy van valami   erotikus a kiejtésében, ami elsősorban azért meghökkentő, mert a német nyelvet társítani az erotikához olyasmi, mint egy rinocéroszról azt állítani, hogy bájos. Már jó ideje becsukódott mögötte a zeneterem ajtaja, mikor hajlandó volt beismerni, ez a lány bármilyen nyelven beszélhetett volna.

A zongora csukott fedelén egy hegedű feküdt, mellette a vonó, egy elefántcsont színű szál elvált a kápától, nagy ívben kanyarodott a zongoratető fényes fekete tükrén. Ébenfából faragott székhez cselló volt támasztva, a vonója a széken. Előtte kottaállvány, kicsit távolabb, a zongorától jobbra egy másik, mindkettőn nyitott kotta. A zongora felhajtott kottatartóján is.

Sándor-Metternich belelapozott a hegedű kottájába. Schubert, B-dúr trió.

Leült a zongoraszékre, ránézett a kottára. A harmadik oldalnál volt nyitva, a felütés után a zongora témáját kezdte játszani, ahol a staccatós kíséret után belép a hegedű, ott hirtelen abbahagyta.

Felállt, elindult az ablak felé, belekotort a zongorafedélen szétszórt kottahalmazba.

Itt nemrég, talán csak tegnap délután házi muzsika lehetett, igazán csak maguknak játszottak, akik játszottak, aztán úgy fejezhették be, hogy hamarosan folytatják. Erre mutatott a csukott zongoratető és a nyitva hagyott klaviatúra fedél, a vonók helyzete, egyáltalán, hogy elöl hagyták a hegedűt és a csellót.”

Schubert B-dúr trió. A 19. század szalonjainak házimuzsika slágere. Talán még a 20. század első három évtizedében is az volt, bár akkor már kevesebben tanultak hangszert. Ezt a művet bárki el tudja játszani, aki a közepesnél kicsit képzettebb, Schubert úgy írta meg. Még a III. és IV. tétel is megoldható, legföljebb a tempón kell kicsit csökkenteni. Megéri, semmi sem hasonlítható ahhoz az élményhez, amit egy zenemű előállítása ad. Tessék megpróbálni egyszer egy zongorán leütni mondjuk egy cét, hagyni kizengeni, aztán onnan számítva… bocsánat, előre szaladtam, ezt azoknak írom, akik még sosem nyúltak zongorához, szóval üssék le azt a fehér billentyűt, ami a két fekete előtt van, az a cé hang, aztán az onnan számított harmadikat (ez az e hang) üssék le egyszerre az előbbivel, ha ez is megvan, akkor vegyék még hozzá az ötödiket (ez a gé), ezzel megajándékozták magukat a legegyszerűbb zenei harmóniák létrehozásával. Most képzeljék el, hogy egy hegedűssel együtt teszik ezt. Ő meghúzza alaphelyzetben a G húrt, egyidejűleg a zongorán megszólaló C-dúr akkorddal. És így tovább. Nincs az a tökéletes hangfelvétel, ami ezzel vetekedne. Mert egy dolog hallás útján részese lenni a harmóniának, és egy másik dolog megteremteni azt. Néhány hanggal akár.

Nem kell közönségnek muzsikálni, sőt, bizonyos szint alatt nem is szabad. A zenei önkifejezés nem az exhibició eszköze, hanem a világ és benne a magunk megismeréséé.

Küzdést kivánok, diszharmóniát, mely új erőt szül, új világot ád – mondja Lucifer a Paradicsom színben, megfelelően a 18. századi Sturm und Drang és a madáchi kor nagyromantikájának. Úgy tudom, Goethének, Madáchnak nem sok  küzdésben volt része, nem hallottam róla, a legnagyobb festőknek, építészeknek és szobrászoknak mekkora volt a diszharmónia igénye, és mennyit kaptak belőle, hogy új erőt szüljenek és új világot adjanak, de az én ismereteim szerint Niels Bohr például jól elvolt küzdés nélkül, Le Corbusier viszonyáról a diszharmóniához nincsenek híreim, egyáltalán, a küzdés meg a diszharmónia egész másfajta foglalkozási ágakat idéz fel bennem, ha valaki mindenáron küzdeni akar, ne muzsikáljon, ne is hallgasson zenét, bánom is én, úgy sem tudok az ilyeneken segíteni.

A többieknek ideteszem a Schubert B-dúr trió első tételét. Hátha kedvet kapnak a zenetanuláshoz.

A Menon Clubhoz 4.

"A lány jutott eszébe, aki Salm-Széchy Editként mutatkozott be négy nappal ezelőtt. Egyszercsak elment. Azt mondta, menjen vele szerdán az Operába. Pedig nem is gondolhatta komolyan, mert szerda este Flotow Mártája ment, Zsigmond utána nézett, és az nem létezik, hogy egy ép érzékű, harmincegy éves lány éppen ezen a balsors darabon akar unatkozni. Persze, ha szerdán nem, akkor ennyi volt. És elrohant. Nem mondta, hogy találkoznak-e valaha még, azt sem mondta, hol lakik, semmit sem mondott.”

Előbb elnézést kérek mindenkitől, aki kedveli és jó műnek tartja Flotow Mártáját. Védekezhetnék azzal, hogy ez a „balsors darab” csak Croy Zsigmond véleménye, végülis egy író nem azonosulhat minden szereplőjének minden mondatával, de be kell ismernem, ezúttal tökéletesen egyetértek Zsigmonddal, ez tényleg egy balsors darab, már úgy értem, szerintem is.

Ideteszem a nyitányt, tudják, az minden operában az esszencia, a legjobb részeket rakja egymás után a zeneszerző, a nyitány olyan, mint a filmelőzetes, ezt újabban trailernek kell nevezni, mert mi műveltek baromira tudunk angolul, sok állás elnyeréséhez alapfeltétel, hogy kell tudni angolul, magyarul nem szükséges. Egyszóval ez itt a Márta trailere, nem muszáj ám végig hallgatni, tényleg fakultatív, csak ha valaki ellenőrizni akarná a zenei ízlésemet. Esetleg a sajátját.  (A 4. perc táján van egy rész, ami arról értesít bennünket, hogy Flotow behatóan tanulmányozta Rossini munkásságát, különös tekintettel a nyitányokra, gondolta, ő is megpróbál valami hasonlót – nem kellett volna.)