Így van jól

Ha az állam pénzt ad egy műsorra, akkor lehetnek bizonyos elvárásai – mondta a jónevű humorista (a név nem fontos, a „magasan kvalifikált értelmiségi” mentalitása az érdekes). Az igazán magasan kvalifikált volt pártelnök, akit különben kedvelek, mert tényleg nagyon okos, azt írta, nem gondolja, hogy a „fidesz-szavazó butább volna” a nem fideszre szavazónál. Megint más meg azt mondta, a leköszönő köztársasági elnök jogosan költözik a 720 négyzetméteres házba, mert az elődei is az államtól kapott lakásban laktak életük végéig.

Az „állam” egyvalamit várhat el bármilyen műsortól, hogy az szakmailag jó minőségű legyen, de ha az „állam” várakozásai kielégítetlenek maradnak, mert a műsor rossz, akkor sem tehet semmit. Nincs köze ugyanis ahhoz, hogy bármely médium bármely produktuma megfelel-e a követelményeknek. Azt a bizonyos pénzt ugyanis én adom meg például az, aki ezt itt olvassa, nekünk lehetnének „elvárásaink”, de hát persze nincsenek, soha nem is voltak, éppen azért, mert a jónevű humorista is úgy képzeli, hogy az „államnak”, azaz az ő rajongott miniszterelnökének joga van belepofázni abba, mi legyen televízióban, rádióban, újságban. Az előző pártállam főelvtársa azt mondta nekem, ne írassam ki a Rádióújságba, hogy az én műsorom az, amit éppen szóba hozott, mert az a rádió műsora. Én meg azt mondtam neki, hogy akkor intézkedjék, a délutánra foglalt stúdióba menjen le a rádió és csinálja meg a műsort. Eltartott egy ideig, amíg megértette. Akkor átváltott indulatosra, és vörös fejjel üvöltötte, hogy a rádió a műsorommal együtt a párté, és ha ezt nem vagyok képes tudomásul venni, akkor el is mehetek.

Hogy mi a különbség a hajdani főelvtárs és a fideszrajongó humorista között? Az égvilágon semmi.

A fidesz szavazó nem butább a nem fideszre szavazónál, hanem egyszerűen csak buta. De nagyon. Sötéten, mint az éjszaka. Bűnrészes ugyanis abban a förtelemben, ami tizenkét éve körülvesz minket. Őt is, a fidesz szavazót. Aki annyira buta, hogy nem is látja, miben él.

A csornai jellemtelen élete végéig szóló lakhelyét meg nem legitimálja a korábbi tisztségviselők hasonló lakhelyhez juttatása, az csak ismét, még hangosabban veti fel a kérdést: miért is? Miért jár egy köztársasági elnöknek luxusház luxuskörülményekkel élete végéig? Mit tett érte? Mivel érdemelte ki? Milyen teljesítmény van mögötte? Aha, helyes a kérdés, ez Göncz Árpádra is vonatkozik, aki a köztársasági elnökségénél sokkal régebben a barátomnak lett volna nevezhető, ha volna ilyen az ismeretségi körömben, de merthogy kényes vagyok erre a fogalomra, nevezzük őt kedves, közeli ismerősömnek. Kiváló ember volt, jól csinálta, amit csinált. Vége lett, tartsuk meg jó emlékezetünkben. De élete végéig tartó ingyen luxuslét? Miért? Bármelyik politikusnak bármiféle juttatás a hivatalból való távozása után miért?

Miért vagyunk képtelenek föltenni a legegyszerűbb kérdéseket? Miért tekintünk mindent természetesnek, ami régen úgy van?

Közel egy hónapja nem írtam ide semmit, még annyi értelmét sem láttam, mint korábban, pedig korábban sem taksáltam túl magasra annak az észszerűségét, hogy firkálgatok mindenfélét úgyszólván teljesen hatástalanul. Akkor úgy gondoltam, abba is hagyom, tényleg reménytelen, mire megyek a kérdéseimmel és az olykor megtalált válaszaimmal.

Megint felötlött bennem a világirodalom egyik legjelentősebb alapműve, Az ember tragédiája. Az ötödik szín, Athén:

 

         E gyáva népet meg nem átkozom,

Az nem hibás, annak természete,

Hogy a nyomor szolgává bélyegezze,

S a szolgaság vérengző eszközévé

Sülyessze néhány dölyfös pártütőnek.

Csak egyedül én voltam a bolond,

Hivén, hogy ilyen népnek kell szabadság.

 

Madách végtelen keserűsége Ádám mondataiban. Aztán még fokozva Lucifernél:

 

         Elmondtad a sírverset önmagadra,

S utánad illőt sok nagy síroromra.

 

A múlt hónapban én is elmondtam a sírverset, akkor a Nincstelenekből idézve. Ez a nép tényleg halálra ítélte önmagát, rövid idő kérdése, hogy nyolcezer éves vegetálás után végleg eltűnjön, ennek a primitív gazembernek, Magyarország alulmúlhatatlan miniszterelnökének a többszöri „megválasztása” a történelem olyan mélypontja, ami után csak a teljes megsemmisülés jöhet. Úgy gondoltam, némán végignézem ezt a ronda haláltusát. Aztán rájöttem, hogy a némaságom senkinek sem jó, még nekem sem. Inkább kérdezek tovább. Ja hogy ki kérdezett? Erre meg Karinthy válaszát teszem ide:

 

Ki kérdezett? Ne kérdezd – ordíts, ahogy a torkodon kifér, mert különben csönd lenne körülötted –, ordítsd magad a kérdést, s hidd el a visszhangnak, hogy ő volt, s felelj a visszhangnak, hogy legalább a magad szavát halld.

 

Elemezgették sokan sokféleképpen az újabb „választási győzelmet”, kerülget is a hányinger az összes okoskodástól, különösen amik Magyarország miniszterelnökéről mint remek politikusról szólnak. Egyvalami kétségtelennek látszik: az illető miniszterelnök valami olyasmit piszkálgat, amiről természetesen halvány fogalma sincs, amibe véletlenül beletrafált – persze nem volt nehéz, a saját nyomorult életéből kellett kiindulnia, az ösztönei, a zsigerei a megfelelő útra vezérelték.

A méltóságról elmélkedem kicsit. Az emberi méltóságról, az egyes ember méltóságérzetéről. Megtettem már korábban is, azokról a helyekről fogok idézgetni, csak azzal egészítem ki, amit évekkel ezelőtt még nem láttam világosan, hogy ugyanis ez a lényeg, minden magyarázat alapja.

A magyar nép méltósága, fontosságtudata, önértékelése a „birodalomhoz” való tartozásából ered és abban merül ki. A magyar birodalmi érzés azért groteszkebb és azért szánalmasabb az összes többi népénél, mert nemcsak a birodalom hiányzik mögüle, hanem még az a talpalatnyi föld is, amiből egy akármilyen méretű birodalom elkezdhet épülni. A magyar ember azt képzeli, hogy az ő méltósága a magyarsága, mert abban a hitben él, hogy a magyarság valami fontos és értékes dolog. Ami különben természetes, minthogy az egyik legostobább és legkártékonyabb agyszülemény, a nacionalizmus éppen az olyan nép számára a legpraktikusabb, amilyen a magyar – semmit sem kell tenni, sem érte, sem ellene, mégis itt van nekünk, csak bele kell születni. Nem kell tanulni, nem kell dolgozni, alkalmazkodni sem, még megúszni sem, mert ez örök, nem múlik el, csak ápol és eltakar.

Próbálok meghatározni egy fogalmat. Nem akar sikerülni. Úgy vagyok vele, mint a szépséggel, arról Kant azt mondta, szép az, ami érdek nélkül tetszik. Igaz. Csak nem erről van szó. Minden idők egyik legkiválóbb tanárának harmadik gimnáziumban mondtam, hogy szerintem nem jó Kant meghatározása, Bánhegyi tanár úr erre azt mondta, szerinte sem, találjunk ki együtt valami jobbat. Soha nem fogom megtudni, gúnyolódott-e vagy komolyan mondta, mindenesetre maradtunk az eredetinél, egyikünk sem talált ki használhatót. Ma már bizonyosan tudom, hogy nekem volt igazam, dehát nem könnyű Kantnál jobbnak lenni, egyelőre maradok az érdek nélkülinél.

Az most sokkal élénkebben foglalkoztat, hogy leírjak valami használhatót arról, mit jelent a méltóság. Tudjuk, persze, mindannyiunknak van valami fogalma róla, de sehol nem találtam olyat, ami úgy tudná  egyetlen mondatba foglalni, mi a méltóság, hogy semmi kétségünk ne legyen, egyazon fogalomról beszélünk.

Mint mindig, most is az érdekel, miért van így, ami van. Hogy miért lehet még mindig a nyakunkon a magyar történelem relatíve legsötétebb és legarcátlanabb rablóbandája, élén a gusztustalanra hízott falusi futballistával (ez a formátlanra dagadás, ez az áll alól induló baromi sörhas ugyancsak a nép kedvence, minden második szénhidráton élő proli magát látja benne – anélkül, hogy belegondolni volna képes, ő nem tehet mást, mert neki krumplira és kenyérre telik, kedvenc miniszterelnöke viszont a tőlünk lopott pénzből azt eszik, amit akar, mégis olyan, mint egy gönci hordó, egy angol klub portása biztosan nem engedné be).

Arthur Miller szerint a kisembernek is van tragédiája. A drámairodalom nagy hősei évezredeken át azért küzdöttek, hogy elfoglalják vagy visszaszerezzék jogos helyüket a világban. Akkor a minden különös képesség nélkül élő embernek is el kell ismernünk azt a jogát, hogy megkereshesse a maga helyét a maga világában, légyen az bármilyen szűk is. Az első kérdés ezzel kapcsolatban ugyanis az, ki ítéli meg, mennyire szűk az a hely, emberünk, akinek a tragédiáját szemléljük az irodalom vagy a filozófia magasából, szűknek találja-e a saját helyét. Vagy – nem lévén sem rálátása a saját helyére, sem kitekintése onnan – nem is foglalkozik azzal, lehetne-e tágabb az ő világa. Esetleg megelégszik azzal, hogy próbálja megismerni a környezetével való viszonyát… előre szaladtam. A mi kisemberünk alaphelyzete az, hogy meg sem próbálja, mert nem is tudja, mit kellene megpróbálnia. Csak rosszul érzi magát. Reggeltől estig. A születésétől a haláláig.

Arthur Miller azt mondja, hogy a jogos hely a társadalomban egyenlő a méltósággal. Ez nekem nagyon tetszik. Első pillantásra. De ez valami olyasmi, mint Kant szépség meghatározása. Igen, igen, valami ilyesmi, de végülis a dolog nem ilyen egyszerű. A mi magyar kisemberünknek megvan a jogos helye a társadalomban, hiszen nem is próbál változtatni rajta, azt a helyet tartja természetesnek, még sincs méltósága. Ez az ember azért nem tragikus figura, mert passzív. Nem azért passzív, mert nem mer tenni valamit, hanem mert nem is tudja, hogy kellene tennie valamit.

Azt hiszem, a méltóságot a megalázottság felől kellene keresni (a nyelvészetben bevált fogás az ellenkező értelmű szó elemzésével kezdeni). Nem lehet megalázni azt az embert, aki nem ismeri a helyét a világban. Nem, nem. Nem arról van szó, hogy ismeri-e a jogait, csak arról, hogy van-e bármilyen tudatos viszonya a környezetéhez. Hogy képes-e megítélni, a mások vele való viselkedése illeszkedik-e ahhoz a képhez, amilyennek ő látja magát.

Közeledünk. Tetszik érteni? A kérdés az, lehet-e megalázni azt, akinek nincs tudatos viszonya a környezetéhez. Vagy azt, akinek van egy hamis, torz viszonya a körülötte lévő világhoz, légyen az a világ akármilyen terjedelmű és a körülötte lévő emberekhez, legyenek azok bármilyenek, okosak, szépek, rosszak, rútak. Az utóbbi, a hamis, a torz viszony a környezethez ugyanúgy nemlétező viszonynak tekintendő, mint a tudatlanság.

Az ember tudatos, a valósághoz visszaigazoltan illeszkedő viszonya a környezetéhez – talán ez lehetne a méltóság meghatározása.

A magyarságnak nincs tragédiája, mert a passzivitás nem tragikus. A magyarság történelme úgy alakult, hogy évszázadokig természetesnek tekintette a környezetének azt a viselkedését, amit más népek megalázónak tartottak volna, és a legnagyobb része a magyarságnak ma is természetesnek tekinti.

Mert a magyarság történelme során nem alakulhatott ki a méltóságérzet (amit egy ideje annak vélünk, az hamis és torz, rosszabb a nemlétezőnél is). Nincs mit kivívnia, még kevésbé van mit visszaszereznie.

A magyarságból hiányzik a méltóság reális tudata.

Az 1990. óta dúló politikusi gazemberségre általában és a dagadt falusi futballista groteszk országlására különösen nincs más magyarázatom.

A remény rabjai című filmben van egy szereplő, a nevére nem emlékszem, James Whitmore játssza (az 1953-ban készült Kiss me Kate-ben a két énekes táncos gengszter egyike), sok évtized után szabadul, kis idő múlva felakasztja magát. Nem tud mit kezdeni a szabadságával. A film alapjául szolgáló regényt Stephen King írta, a film forgatókönyvét Frank Darabont. A könyvet nem olvastam (egyáltalán Stephen Kinghez írásos formában nem jutottam hozzá, ezt sajnálom, mert nézetem szerint mindent el kell olvasni, ami írva van), ilyenformán nem tudom, a Whitmore játszotta figura szerepel-e benne. Ha igen, leveszem a kalapom King előtt, jó az alak, jó az epizód. A forgatókönyv írója és a film rendezője is lehetne a figura kitalálója, Frank Darabont magyar származás, vihette a zsigereiben a szabadságtól irtózó ember történetét – dehát az a helyzet, hogy Whitmore voltaképpen egy lélektani alapsémát jelenít meg, nincs időm utánanézni, talán intézményfüggőségnek hívják.

Még mindig az a kérdés, hogy miért van így, ami van? Miért telepedhetett rá ez a bornírt, tehetségtelen, piti tolvajokból összeállt társaság az országra úgy, hogy a népnek szava sincs ellene? Nem veszi észre, hogy ezek gátlástalanul lopnak? Dehogynem. Vagy nem veszi észre, hogy reménytelenül tönkretették a gyerekei jövőjét, hogy nyomor van és kilátástalanság? Dehogynem.

Hát akkor?

Így van rendjén. Így van jól. Ez a nép ehhez van szokva. Nem kell itten semmit se nem változtatni, ne tessék. Sokszínűség, haladás, fejlődés – nemá! És ne jöjjön ide senki, mi se megyünk sehová. Azok, akik elmentek mostan itten, elég rosszul tették. Nem jó, hogy elment a gyerek, de meg is van róla a vélemény. Hova a francba mén? Oszt minek? Nem jó itt? Ez a hazája vagy nem? Magyar. Magyar ember meg nem mén sehova.

Miért nem zúdul fel a nép, amikor értesül róla, hogy sokszázezren elmentek? Azért nem zúdul fel, mert elítéli. Azokat ítéli el, akik elmentek. Nem mondja ki hangosan, de megveti a saját ivadékát, amiért az el mert menni innen. Pedig már a nagy költő is megmondta, itt élned halnod kell. Hát akkor? Meg volt mondva már akkor, és most ez a gyerek is azt mondja, a miniszterelnök. A mi miniszterelnökünk! Hogy ilyen a magyar. Büszke, harcos, szabadságszerető a maga ezeréves államiságával. Itt élned halnod kell, ez az érvényes. Jó itt. Megszoktuk. Akkor meg mit kell itten hepciáskodni, hogy mennyi a fizetés máshol? Annyi amennyi. De ez itt a mienk.

Tetszene merni megmondani Mari néninek, hogy államiság itt nem ezer éve nem volt, hanem egyetlen percig sem, soha? Hogy ez a nép meghunyászkodik minden hatalom előtt, hogy az 1848-as „szabadságharcban” a hadra foghatók 5 (öt) százaléka vett részt, az 56-osban meg annyi sem? Hogy annyira nem szereti a szabadságot, annyira menekül előle, mint tömjénfüsttől az ördög?

A jelenleg uraskodó falusi futballistától megkapta azt, amire húsz éve vágyott. A frászt kapja ez a nép a rendszerváltás óta, hogy felforgatják az életét, hogy esetleg majd tanulnia kellene, érdeklődni a világ dolgai iránt. Másra vágyni, mint maximum egy Trabantra, legföljebb Wartburgra. Az jó volt, ahhoz sem jutott hozzá, de legalább lehetett tudni, hogy miért. Mert kevés volt a fizetés. De legalább volt mit enni. Most az sincs, az igaz, de a mi miniszterelnökünk azt mondta, majd lesz. Akkor pedig lesz, mert amit az mond, az szentírás, mert az nem akar tőlünk semmit. Azt mondja, nem kell itten tanulni semmit se, jó munkás kell meg katonai erények, egy ilyen országban, ahol ezer éve minden csatát és minden háborút megnyertünk mi más kéne. Katona meg focista. Katonafocista. A mi miniszterelnökünk azonkívül a munkásembert szereti meg a parasztot, nem hagyja magára, hogy a sajátjával gazdálkodjon meg ilyesféle úri huncutságok, hanem megmondja, mit kell és azt hogyan és mikor. A fődet odaadja annak, akinek az jár, mink meg majd dógozunk rajta. Ha hagyják. Ha meg nem, hát akkor is lesz valahogy. Esetleg éhenhalunk. És? Eddig is így volt, ezután is így lesz. Csak szabadság ne legyen, mert azzal nem tudunk mit kezdeni, akkor kampósszöget keresünk meg kötelet.

Így van jól, ahogyan most van.

Ott van az alapvető tévedés, hogy a magyar embert folyton csak megalázzák, hogy ez a nép alattvaló.

Nem! Tessék végre megérteni, egy embert csak méltóságérzetében lehet megalázni. Akinek az nincs, az alattvalónak sem nevezhető, mert arról sem tudja, mi az. A magyar nép fogalmi szókészlete ma is olyan, amilyen ezer évvel ezelőtt volt: nincs, nem létezik. A tárgyak egy részének a nevét tudja meg foglalkozás neveket. A földművelés szavait ismeri. István, a király a kereszténység borzalmas mérgével ölte ki az emberré válás lehetőségét ebből a népből, az utána következőknek csak folytatniuk kellett.

A csúti szotyolahéjköpködő csak befejezi azt, amit István nevű baromi elődje elkezdett. Már nem is ugatunk. Csak rettegünk.

 

Borbély Szilárd: Nincstelenek

"Kis vesszővel ütik a kutya orrát. Van olyan kutya, amely sokáig bírja a tehetetlen dühöt. Rángatják a láncot, hörögnek és hánynak a fulladástól. Egyszer eljön minden kutyánál az a pillanat, amikor összeomlik. Későn fogja fel, hogy egy millimétert sem tud előrébb menni. A kínzója hiába van ott az orra előtt, mégis elérhetetlen. A kis vesszővel a kutya orra hegyére mért pici ütések egyszer csak összegződnek. Hiába a vicsorgás, hiába a düh, hiába az erő. Egyszer csak a legbátrabb kutya is elszalad és el akar bújni. Menedéket keres. Vinnyogva lapul be az oldalára állított almásládába, amely a háza a beledobott rongydarabbal. Vagy keres valami farakást, és megpróbál behúzódni alá. Vinnyogva dugja be a fejét valahová. A kihevült test reszket, mint a kocsonya. Ha nincs más, akkor a mancsai közé dugja be a fejét. Mert összeomlott. Már többé soha nem lesz szabad. Már hiába engedik el. Csak félelmében ugat. De retteg." 

A kis vesszővel az orrunk hegyére mért pici ütések összegződtek. Már soha többé nem leszünk szabadok. Már nem is ugatunk. Csak rettegünk.

Tehetetlenség

Ezt április 10-én olvastam a neves szociológus, baloldali influenszer neve alatt, akinek különben kedveltem az írásait, és hiteles személyiségnek tartottam:

„Most már nyugodtan leírhatom, mert a jelenben nincs semmiféle tétje, de a jövőre vonatkozóan hordozhat tanulságot. Én - amint ezt akkor jeleztem is - mind a mai napig meg vagyok győződve arról, hogy a fidesz meghekkelte az előválasztás második fordulóját és jelentős szerepet játszott abban, hogy Márki-Zay Péter lett az ellenzék közös miniszterelnök jelöltje.”

Akkor kellett volna szólni. Most már tényleg nincs tétje. Nem tudom, akkor lett volna-e, amint tetszik látni, én akkor szóltam, aztán mire mentem vele. Pedig ugyanannak a jegyzetnek a végén (2021. október 20. – most április 4-én idéztem belőle) van még egy bekezdés, amiről mostanában tele szájjal beszélnek sokan, pedig akkor kellett volna:

„El ne felejtsem: ha jól tudom, a jövő tavaszi választás lapján nem lesz olyan rész, ahol miniszterelnököt vagy akár miniszterelnök-jelöltet kell ikszelnünk, nem a mi dolgunk. Ilyenformán ez a mostani játék nagyjából valami olyasmit döntött el, hogy a Kolnay vagy a Barabás rágja a gittet ezentúl. Annak még örülhetnék is, milyen mértékig sikerült felbolydítani a kormánypártot, ha nem a mi pénzünket költötte volna. Annak már kevésbé, mivel járt ez a totálisan értelmetlen akció. Attól ugyanis, hogy ezt máshol még undorítóbban csinálják, ez a mi kis viharunk a biliben nem lesz kevésbé émelyítő – ha valaki az ebédlőasztalra nagydolgozik, azt le lehet takarítani, az abroszt ki lehet mosni, de a bunkóság emléke megmarad. Aki egyszer képes volt az orrunk alá büdösíteni, az máskor is meg fogja tenni.

A pártok azt kezdenek ezzel a rosszemlékű szavazással, amit akarnak, az ő dolguk, a jobboldali jelölt melletti melldöngető kiállásukkal együtt. Nekünk választópolgároknak e tárgyban nincs többé dolgunk. Ha valakinek netán lelkiismereti válságot okozott, hogy miniszterelnök-jelöltet így vagy úgy választott, azt megnyugtatom: nem tett semmi fontosat, semmi olyat, aminek bármilyen következménye van.”

Mindenki hirtelen borzasztó okos lett.

Mióta élek, mindig mindenben kételkedem, elsősorban magamban, a magam ítéleteiben, legelőször abban, jól tudom-e, amit tudni vélek. Ma is némi szorongással írom le, amit fontosnak tartok leírni, hiszen azt nyilván mindenki tudja.

Akkor is kerestem azokat az írásokat, amik arról szóltak, hogy szánalmasak vagyunk az „előválasztásunkkal”, és iszonyatosan ostobák, amiért diadalmasan elfogadtuk és a saját döntésünknek képzeltük a csúti dagadt kertitörpe által kitalált aljasságot egy jobboldali mélykeresztény „megválasztásával”, de nem találtam ilyet. Kezdek gyanakodni, hogy tényleg én teszem fel egyedül a megfelelő kérdéseket. Magyarázatféle volna rá: nincs több nyolcvan éves a kínálatban, aki annyiféle aljas politikus tetteit látta, valószínűleg olyanok sem sokan élnek, akik 56 után hónapokat töltöttek siralomházban, akik belülről csinálták végig azt a tökéletesen értelmetlen és tragikus háborút, amit még most, 66 év múltán sem vagyunk képesek megérteni és értékén kezelni – és akit minden rendszerben ellenségként kezeltek, méltán, mert az is voltam és most is az vagyok. De hát ez a múlt, ezek az évtizedek sem kellenek ahhoz, hogy dührohamot kapjon egy többé-kevésbé értelmes ember, midőn azt hallja a legrosszabb fajta influenszertől, a politikai elemzőtől, hogy Márki-Zay jól teszi, ha alapít egy jobbközép pártot, „van annak hely”.

Komolyan? Kell még egy? Jobboldali párt? A meglévők mellé, mert nem elég az a fasisztoid-fasiszta társaság, ami harminckét éve különböző neveken már legálisan szennyezi ennek a szerencsétlen, eo ipso jobboldali népnek az egyszerűségéből és gyávaságából fakadóan minden gyűlöletre hörögve inklináló tudatát? Nagyon nehéz megérteni, hogy a jobboldali „eszme” a fasiszta ideológia alapja? Hogy egy jobboldali ember gondolatvilága a maga permanens hazudozásával a fasizmus televénye? Húha, miket mond, hű de felháborító, irtózom az ilyentől, hú hogy lehet ilyeneket beszélni – ne tessék sápítozni, tessék megcáfolni, értelmes adatokkal, érvekkel. A jobboldal ugyanis – próbáltam már elmagyarázni sokszor – olyan nézeteket hirdet, amik gátolják az emberi fejlődés, az emberré válás folyamatát. Éppen ezért nem értem azokat a megnyilatkozásokat, amelyek szerint szükség van a jobboldalra. Az égadta egyvilágon semmi szükség nincs ugyanis a hagyomány- és tekintélytiszteletet önmagáért parancsoló, az emberek közötti egyenlőtlenséget erőszakkal is fenntartó, a változást, a fejlődést csak mérsékelten, mondhatnám fogcsikorgatva elfogadó társadalom-„filozófiára”, ami összességében az ember ellen van. Ez egyszerűen létezik, méghozzá iszonyatos tömegben, de ennek a szomorú ténynek az ismerete nem jelenti az elfogadást. Nem ezek a szemforgató, természetellenes „értékek” jelentik ugyanis a politikai váltógazdaságot, a többszínűség nem az emberi és az embertelen közötti különbséggel írható le. Jobb híján nevezzük ezeket bal- és jobboldalnak, dehát már régen nem arról van szó. Voltaképpen olyan régen, hogy az ókori görög kultúrában (ami nézetem szerint az emberiség történetének máig utol nem ért tökéletességű társadalma volt) még senki nem ismert oldalakat, és mindaddig, amíg a kereszténység el nem pusztította Rómát és általa a görög örökség utolsó emlékeit, a később atlanti térségnek nevezett régióban senki nem is próbálta dicsőíteni az embertelenséget. Ez egyedül a kereszténység vívmánya, az istenfélelemre nevelő, az embert birkává alázó katolikus vallás következménye. Ami meg akarta fojtani a renaissance evilági boldogságra törekvő életkedvét, a felvilágosodást és egyáltalán mindent, ami tagadni merészelte a túlvilági üdvözülést. Márki-Zay azért kért folyton bocsánatot, mert ezt a rutint hozta a maga mély kereszténységével, mert halvány fogalma sincs arról, hogy ezt a baromi gesztust éppen az ő imádott Jézusa (akit ráadásul állandóan krisztusoznak) próbálta kiirtani, mikor kizavarta a templomból a kereskedőket. Ő ugyanis pontosan tudta, hogy a különféle állatok legyilkolásával és elégetésével nincs elintézve a már elkövetett bűn. A bűn ugyanis bűn marad, nem megbocsátandó, hanem büntetendő, a bűnnek kell hogy legyen következménye. Mely következmény nyomán az elkövetett bűn még mindig bűn marad. Egy bocsánatkéréssel nincs elintézve semmi. A pápa annyiszor kér bocsánatot az egyház elkövetett bűneiért, ahányszor akar, én például nem bocsátok meg a kereszténység által meggyilkolt százmilliók ellen elkövetett bűnökért, sem a papok egyéb aljasságaiért, sőt, (ó irgalom atyja ne hagyj el) én a pápának sem bocsátok meg az álságos uralkodásáért, az emberek kifosztásával keletkezett elképesztő vagyonért, a világ fejlődése elé fektetett gátakért. A bocsánatkérésnek ez a fajtája a hazugság minősített esete, Márki-Zay nem hirtelen felindulásból követ el olyan tetteket, amik apró kisiklásoknak tekinthetők, és tényleg elnézhetők, hanem olyasmit mond és tesz, ami az ő lényegéből fakad, amit szeretne érvényes viselkedésnek tudni, csak hát nem lehet.

Egy vallásos ember, aki fennen hangoztatja is a maga „hitét”, voltaképpen alkalmatlan mindenféle közfeladat ellátására. A primitív ember istenvágya, a körülötte lévő világtól való félelme, ami a magyarázatok megkeresése helyett mindig a túlvilági üdvözülésbe vetett hitbe hajszolja a „hívőt” – ez megint csak a permanens hazugság fészke. A többi, politikai hazugságról most nem beszélek, nincs annyi időm. A fasiszták szánt szándékkal váltották valósággá a hazugságokat. Alapvetően azt az ősrégi nyugati előítéletet aknázták ki, amely összekeveri a valóságot és az igazságot – írta Hannah Arendt –, és azt tették »igazzá«, amit mindaddig csakis hazugság formájában lehetett kimondani. Ami ennek a mi népünknek a történelmében borzalmas, azt kivétel nélkül a jobboldal okozta a maga hihetetlen bornírtságával. Ugye nem tetszik azt képzelni, hogy Rákosi és Kádár rendszere baloldali volt? Ugye nem tetszik azt képzelni, hogy létezik kétféle oldali diktatúra? Nevezettek éppúgy a fasizmus torz kinövései voltak, mint a többi, akiket a történészek annak neveznek, mert képtelenek felfogni azt, amit József Attila már a 30-as években tudott a kétféleképpen nevezett, de majdnem tökéletesen egyforma rendszerről, amit természetes egyszerűséggel fasiszta kommunizmusnak nevezett.

De hát nem is ezt akartam mondani. Hanem csak csöndes szomorúságomat akartam azok elé tárni, akiket illet. Az úgynevezett ellenzék elé, mely formáció továbbra is úgy képzeli, hogy ott folytathatja, ahol abbahagyta. Például szegény Gyurcsány is, akit én változatlanul az egyetlen politikusnak tartok a végtelen förtelmes bandából, de aki tényleg lejátszott, aki 12 év alatt sem tudott kimászni abból a gödörből, ahová egy pitiáner köztörvényes bűnöző lökte. Nincs tovább.

Nyúlós, gusztustalan nyavalygás, amit ezek az emberek produkálnak, elég volt.

Még egyszer utoljára elmondom, mit lehet és mit kell tenni, ha most sem értik meg, tényleg takarodjanak ki az életemből.

Rémületesen tele volt a szájuk az elszámoltatással. Mondják, kedveseim, mi változott? Hová lett a lelkesedés? Már megszűnt az elszámoltatásra való ok?

Egy ócska tróger, egy rohadt gazember lett ismét Magyarország miniszterelnöke. Tetézve az eddigi bűneit. Vagy felelősségre vonni valakit akkor lehet, ha az nem ütközik nehézségekbe? Ha ügyészség, bíróság a fennhatóságunk alatt van, mi diktálunk nekik, megy minden könnyedén?

Tessék végre felfogni, egy diktatúrát nem lehet választásokon megbuktatni, különösen olyan béna nulláknak nem, amilyen ez a lábszagú ellenzék. Amelyik most is szájtátva nézte, hogyan csinálnak belőle még hülyébbet, mint amilyen különben is. Mit csinált a két gonosztevő öt órán át Moszkvában? Mivel tartja sakkban a nagy orosz atyuska ezt a motyogó, szájszélnyalogató lumpenparasztot olyan hatásosan, hogy mozdulni sem mer? A drága jó Mérő László, a kiváló matematikus tényleg azt hiszi, hogy ha egy kis faluban úgy működött minden, ahogyan ő látta, akkor ez egy csalásmentes választás volt? Háromszáz emberből vonunk le következtetéseket nyolcmillióra? Ha én láttam a szavazólapokat, akkor mindent láttam?

Csak azt akarom mondani, hogy egy köztörvényes bűnöző Magyarország miniszterelnöke. Akit Márki-Zay már följelentett, mert az illető átment a piroson vagy valami ilyesmiért.

Perelni ellenzékből is lehet. Az kétségtelenül nehezebb, mint hülye „oknyomozásokat” folytatni és ezáltal megpróbálni botrányt csinálni, de az egyetlen lehetséges út a kitörésre. Ne tessék nekem következő négyévezni (különösen nyolcévezni) meg együttmaradásról sóhajtozni – nix. Nincs tovább. Vagy börtönbe juttatják Magyarország miniszterelnökét, vagy itt fog ülni a nyakunkon élete végéig. Vagy nekiállnak perek százait elindítani és végig vinni az összes miniszter és egyéb gonosztevő csatlós ellen, vagy tessék eltakarodni végre, ki innen! Baromi meló, tudom. Lehet elkezdeni megdolgozni a pénzükért.

Tessék kérem felébredni.

Van még valami?

Ezt nem azért teszem ide, mert meg akarom mutatni, milyen kiváló jós vagyok. Nem vagyok az. Nem kiváló, semmilyen. Csak azért, hogy igazoljam, már a második forduló előtt látható volt, mi történik valójában.

2021. OKTÓBER 7., CSÜTÖRTÖK

Egyszercsak

Olvasgatok mindenfélét. Majdnem mindenütt azt, hogy ez a Márki-Zay nevű hogyan fel tudott jönni. Miként az üstökös. Egyik napról a másikra.

Eltűnődtem azon, ez vajon miképpen volt lehetséges. Közvetlenül azután, hogy azon is eltűnődtem, miért gondolja ezt mindenki természetesnek. Hogy ez csak úgy lett. Mit tesz isten? De még ez a kérdés sem merült fel senkiben. Hogy esetleg az isten. Nem, még az sem. Ez van és kész. Egyszercsak. Ahogyan azt a magyar történelemírásban megszoktuk. Egy törzsi szövetségben élő, tanulatlan, a kor és a hely (a később Európának elnevezett földrész) szellemi és kulturális színvonalától évezredekre elmaradt, primitív despota egyszercsak „felveszi” a kereszténységet. És nyomban ezzel együtt államot alapít, egyedül az egész földkerekségen, hétszáz évvel mindenki más előtt (az első, államnak nevezhető társadalmi formáció valamikor a 17. század végén jött létre Hollandiában). Egyszercsak.

Mi ezt szeretjük, ehhez vagyunk szokva, magyarázat, ok-okozati viszonyok feltárása szükségtelen, nálunk minden csak úgy lesz. Egyszercsak.

Márki-Zay Péter egyszercsak felugrott a második helyre, miután korábban ugyancsak egyszercsak harmadik lett. Akkor sem érdekelt senkit, hogyan lehet az, hogy egy alföldi polgármester, aki finoman szólva nem éppen világhírű, így tör előre. Egy korábbi fidesznyik. Egy keresztény népnemzeti. Aki a határon túliak minden eszement privilégiumát megtartaná. Aki templomba jár. Sok gyereke van. Tetszik is neki a fidesz családtámogatási rendszere.

Az a helyzet, hogy nem ismerem azt a számítógépes technikát, amivel a világ egyik legfejlettebb országának az elnökválasztásába úgy bele lehetett nyúlni, hogy az illető társadalmi rendszerbe alig illeszkedő paprikajancsi legyen az elnök. Azt sem tudom, hogy egy olyan csodálatra méltó nemzet, amilyen az angol, hogy tehette meg azt, amit brexitnek nevezünk, és amiről korábban is, azóta is lehet tudni (ha valaki képes az egyszerű gondolkodásra), hogy ez a húzás az öngyilkosság határára taszította Angliát és vele együtt a Brit birodalmat.

Ezenkívül azt sem tudom, a 2018-as magyarországi választások alkalmával a néhány órás számítógépes leállás végeredményeként hogyan lett a kétharmad, amikor abszolút hiteles, magasan képzett informatikusoktól már akkor lehetett tudni, hogy a fidesz szavazói nem érték el az egymilliót.

Csak azt tudom, hogy ezek megtörténtek. Valamint azt, hogy az emberiség történelmében a társadalomfejlődés soha nem mutatott csodákat, magyarázhatatlan varázslatokat. Úgy értem, mindig mindennek oka volt, és ez az ok mindig ismerhető volt azok számára, akik képesek voltak föltenni a megfelelő kérdéseket.

Márki-Zay nem egyszercsak lett ott, ahol most van. Ez egészen bizonyos. Azt nem tudom, hogy akinek érdekében áll létrehozni ezt a pozíciót, mit tett, még kevésbé, hogyan tette azt.

Csak abban vagyok bizonyos, hogy én nem a közvélemény kutatók eléggé szánalmas (bár kétségkívül nagyon jövedelmező) tevékenységével foglalkoznék, hanem felkutatnám a legjobb informatikusokat. Akik tudják, mindazt hogyan lehet megcsinálni, amit fentebb leírtam.

Ehhez persze az kellene, hogy legyen legalább egyetlen ember, aki képes felfogni, Márki-Zay nem „egyszercsak” alakja ennek a játszmának. A viselkedése, a szövegei (a nők lenézése, négerezés, cigányozás satöbbi) nem véletlen kisiklások, ez az ember olyan, amilyennek egy fidesz-rendszerben egy korifeusnak lennie kell.

Innen már tényleg csak egy lépés megkísérelni legalább, hogy az „ellenzékre” váró bukást ezen a ponton még el lehessen kerülni.

Nincsenek illúzióim.

P.S.: Majd' elfelejtettem, nagyon nem szeretném, ha valakiben kétségek maradnának a fenti mondat után, amivel a közvéleménykutatókat érintettem. Egy lényegében használhatatlan, a kártyavetéshez hasonló megbízhatósággal működő, primitív és nagyképű "szakterület" kártékony képviselőit tetszik mostanában favorizálni. Abba kellene hagyni. Körülbelül olyan fertőzők és ártalmasak, mint a bulvár és a reklámbiznisz együttvéve.

Aztán meglett az előválasztás végeredménye. Arról is írtam, október 20-án, abból is ideteszek egy részletet:

És végül még valami. Az itt következő rész nem tények és tudományos tételek sorozata, mint a fentiek, csak valami olyan, amit a jogban alapos gyanúnak hívnak, de bizonyítékom nincs, bár az adatok bőven elegendők közvetett bizonyítéknak.

A miniszterelnök jelölti versenyt megnyerte egy délalföldi kisváros polgármestere, akinek az ismertsége ennek megfelelő, a kampányra költhető pénze minimális. Már az első forduló utáni eredménye is feltűnő volt, amennyiben azt vesszük alapul, hogy Hódmezővásárhelyen a megválasztásakor 13 000-en szavaztak rá. Most az első fordulóban tízszer ennyien, ez egyben a teljes kisvárosi népesség létszámának háromszorosa. Épp annyian, amennyi ahhoz kellett, hogy tovább jusson. A nála minden szempontból ismertebb Jakab és Fekete-Győr nem jutott el a 15%-ig, ő igen. De jó, egye fene, ennyi esetleg elképzelhető, bár nem győzöm hangsúlyozni, a politikában, a történelemben nincsenek csodák. De ami utána történt, az ép ésszel felfoghatatlan. Mégis mindenki természetesnek tekinti. Háromszor annyian, 250 000-rel többen szavaztak Márki-Zayra, mint az első fordulóban. Ráadásul szájtátiék (a többiek meg az „elemzők”) azt mondják, ezek mind fiatalok voltak. Tényleg? Honnan tetszik tudni? Fiatalok? Akik tömegestül rohantak szavazni egy bevallottan jobboldali, a vallásosságára büszke, a gyerekverést normálisnak tartó, a nőket lenéző, cigányozó, négerező, melegező emberre? Azaz valaki olyanra, aki garantáltan olyan nézeteket hirdet, amikről egyvalamit lehet bizonyosan tudni: a fiataloktól mindez abszolút idegen. Egyszerűen nem fér össze az ifjúi világképpel. És mindez miből? Egyszercsak lett annyi pénz, amennyiből egy ilyen csodaeredménnyel végződő kampányt végig lehet csinálni? Aminek különben az eredményhirdetéséig semmiféle híre nem volt? Ami akkor kezdett még a szűk ellenzéki médiában is szennyes hullámokat vetni, amikor ez a két nagyszerű férfiú, a főpolgármester és a vidéki kisvárosi egymásnak esett?

Komolyan tetszik gondolni, hogy a regnáló miniszterelnök, valamint a kormánypárt meg van riadva és kapkod? Attól az eredménytől, amit nagy valószínűséggel ők terveztek meg és ők kiviteleztek? Akkor ezek annál is sokkal hülyébbek, mint amilyenek valójában. Szerintem most inkább éppen halálra röhögik magukat ezen az ünneplő ellenzéken, amelyik már megint egyszer beszopta az ő manipulációjukat.

Tetszik gondolni, hogy ezt egyedül én látom így? Az nagyon szomorú volna.

Nagyon szomorú, de úgy fest, tényleg egyedül én láttam így. Pedig - mégegyszer - én nem jósoltam, csak leírtam azt, ami néhány evidens kérdés feltétele után nyilvánvaló volt.

Egyelőre nincs több kérdésem.

Még valami. Amit a közvéleménykutatókról írtam, fenntartom. Sőt hatványra emelem. A Mediánnal együtt. Ők sem közelítették meg az eredményt.

Ami lehetne és ami van

Azok ott emberek! Mindenfelé járkálnak, nincsenek felkészítve arra a megrázkódtatásra, hogy egyszercsak feltűnik egy nagyseggű, nagyhasú torzulat és rövid, durungra hízott lábain végigcsörtet az épületen. A látvány rendkívül gusztustalan. Az EU-épület portásának helyében én nem engedném be. Azt mondanám, nem tudom, mit, de csináljon valamit magával, mert így ide nem lehet bemenni. Mint egy ízléstelenül felöltöztetett növendékgorilla. Csak az azért nagyobb. És nincs rajta jajszínű nyakkendő, mert azt biztosan nem lehetne ráadni, megharapná azt, aki megpróbálja.

Nyolcvan éves fennállásom alatt soha nem undorodtam úgy semmitől, ahogyan ettől a textíliákba bugyolált hájhalmaztól. Jó, kétségtelenül önmagában a látvány is förtelmes, egy eleve szerencsétlen alkatúnak született kitüremkedés, aki mindent megtesz azért, hogy ezt a formátlanságot tovább rondítsa. De a hányingert, ami azonnal erőt vesz rajtam, ahogy csak hallok Magyarország miniszterelnökéről, nem a két lábon billegő emberszabású majom képzete váltja ki, hanem a belső tulajdonságai. Az illető kétségkívül egy rendkívül buta alak, de annyira talán nem, hogy ne tudatosan építené minden tevékenységét az emberiség selejtjére. Úgy képzelem, hogy annak idején leült a tükör elé, és a túloldalon látható képnek föltette a kérdést: kire lehet ő bármilyen hatással? A válasz azonnal megvolt, nyilvánvalóan csak a rosszminőségű emberre. Nem hiszem, hogy így szó szerint jutott erre az eredményre, és hogy az önismeret juttatta ide, miszerint lévén ő iszonyatosan rosszminőségű, nyilvánvalóan ezt az ösztönéletet ismeri, ezt képes felpiszkálni, minden alantas reflexet rögtön képes működésbe hozni, hiszen ahhoz nem szükséges semmiféle gondolkodás – valószínűleg úgy vélte, az ő zsenialitása folytán jelentős hatással bír az emberekre. A feribátyám és a helóröfi nem valamilyen elemző folyamat eredménye, ez jön neki zsigerből, és a tapasztalat azt mutatja, a hatás elementáris és ezredmásodpercre érkezik. Márpedig feribátyámból jut mindenhová, ez nem tanultság szerint oszlik meg, ez jellemkérdés. Az én hajdani egyetemi csoporttársam, az akadémikus marótmiki lényegében ugyancsak egy feribátyám, bármikor bármire rávehető, mert ő is egy rosszminőségű ember, ahogyan minden társadalmi rétegben, mindenféle származású és olvasottságú csoportban rengeteg van belőle, a feribátyám féle, alapjában véve primitív sejthalmaz alaptulajdonsága a félelem, a gyűlölet és rajongás, utóbbi kettő bármikor cserélhető, az alattvalóság vágya mindent elsöpör, a vezérkos létszükséglet, a kolompot mindig hallani kell, hogy jelezze az irányt.

Egy diktátor a dolog természeténél fogva mindig a rosszminőségű emberekre bazíroz. A baj az, hogy a rossz minőség sem egyforma, vannak változatok, még a rajongó tömeg tulajdonságai sem egyformák. Az igazán nagy baj az, hogy az újkori világtörténelem despotái között egyetlen olyan pitiáner zsebtolvaj sincs, akinek a tábora a csúti növendékgorilláéhoz hasonlóan primitív volna, mely tábort olyan földszintes eszmékkel és olyan szimpla, minden rafinériától mentes hazugságokkal lehetne egyben tartani, amilyenekkel a belőlük előnyomakodott magyar miniszterelnök él…

Már az elején kellett volna mondanom, próbálom megmagyarázni magamnak, miért érzek ilyen heves undort ettől az alaktól és minden csatlósától. Éltem már a nyilasok között, eszmélésnyi létemben jelen volt Rákosi Mátyás és Gerő Ernő, a nagy Szovjetunió és benne Sztálin, a mi dicsőséges 56-os szabadságharcunkat én magam vívtam odakint az utcán, ilyenformán nekem nem lehet beadni azt az árnyalatlan és szomorú tódítás halmazt, ami a nagyszerű, szabadnak született pesti srácokról szól, és ami a valóságot helyettesíti, én magam zavartam el a Kilián-laktanya kapujából azokat a Szálasi-vitézeket, akik meg akarták ismertetni Maléter Pállal a magyarok istenét, azaz sok-sok förtelem töltötte ki a régmúltamat és ennek a nikotex változata a további évtizedeimet, de ehhez a sunyi lumpenparaszthoz hasonlót elképzelni sem tudtam.

Csak azt akarom mondani, hogy nem tudom megmagyarázni. Egy-két oldalon bizonyosan nem. Írtam egy négyszáz oldalas könyvet arról, miért képtelen ez a nép európaivá lenni, miért szánalmas az egész történelme. Abban a könyvben végülis benne van a magyarázat a csúti szotyolahéjköpködőre. Ahogyan egy törzsi létből előnyomakodott, primitív gyűlöletkupacnak sikerült a kereszténység nevű iszonyatos fegyverrel lenyomni és állati sorban tartani a népet, abból voltaképpen magától értetődően következik a jelen. A szentnek nevezett István – most már tudjuk – egy évezredre elintézte a magyar embert, az ő öröksége a középkor semmittevéssel elmúlt sokszáz éve meg a Szapolyaik, Rákóczik, Kossuthok, Horthyk, Rákosik, Kádárok és az ő öröksége az a szerencsétlenségáradat, amit a legújabb 32 év hozott, benne az abszolút mélységgel, ami 12 éve feribátyámról és helóröfiről szól.

Ami valószínűleg azért váltja ki belőlem ezt a borzalmas undort, mert képtelen vagyok feldolgozni az elképesztő kontrasztot a „lehetne” és a „van” között.

  

Még egy ismétlés

 Ez 2018-ból, ezeket a figurákat folyamatosan tolják előre, úgy gondolják, pofozógépnek jók lesznek:

Két nagy karrier

Szívesen emlékezem és emlékeztetek a régmúltban ismert és a széles tömegek számára kevésbé ismert, kiváló emberekre. Nem szívesen emlékezem viszont olyanokra, akik nem a kiválóságukkal tűntek ki és tűnnek ki ma is. Nem is szoktam ilyenekkel foglalkozni, most kivételt teszek, olykor muszáj olyasmiről is beszélni, amiről csak az képes, aki elég régen él és elég sokat tapasztalt, és akinek a helye a világban olyan, hogy jellegzetes nézőpontból tekinthet bizonyos emberekre.

Egy öreg férfiú arcvonásaiból elég nehéz visszakövetkeztetni a fiatalkoriakra, olykor szinte lehetetlen, de nekem ez valamiért mindig nagyon jól ment, talán azért, mert az arcokhoz illesztendő nevekben viszont irtó rossz vagyok.

Láttam ma a neten egy alakot, megjelent a Televízió épületében valahol várakozó képviselő hívására, úgy is mint felelős beosztásban lévő. Azt mondta, őt Dobos Menyhértnek hívják, a tisztségét nem bírtam megjegyezni, de az nem is fontos, nyilván elég magas. Először csak a szokásos ellenérzést fedeztem föl magamban a megjelenő figurával szemben, de mire leült, rájöttem, hogy akár némi elismeréssel is viseltethetnék iránta, hiszen ő vállalta, hogy - helyettesítendő egy pocsolyagerincű, ócska legfőbb elöljárót - odamegy arra a helyre, ahol nyilvánvalóan kínos percek várnak rá. Nem tudom eldönteni, a Dobos Menyhért nevű annyira érzéketlen vagy annyira buta, hogy képtelen felmérni a helyzetet, mindenesetre valahogyan vállalta, hogy részt vesz egy beszélgetésben, amiből nem jöhet ki másként, mint szánalmasan, esetleg a hevesebb érzelműek számára gyűlöletesen (a győzelmi jelvényeket csápolókról engedelmükkel nem kívánok megemlékezni).

Rákerestem a nevére, mert valami rémlett, hogy már láttam valahol. Az van az életrajzában, hogy "1969-ben lett a Magyar Televízió munkatársa videó- és hangtechnikusként". Ez történetesen az én búcsúm éve, annak az esztendőnek a végén csaptam rá az ajtót a Stúdió-osztály vezetőjére, bizonyos Lénárt Istvánra, aki később a rádióműsoraim egyik legszorgalmasabb hallgatója lett, és ahogyan ő mondta, bocsánatot nem kér, csak az életével mutatja, tudja, hogy igazságtalan volt - isten éltessen, Pista. Remélem, még él, bár sokkal idősebb volt nálam, neki köszönhetem, hogy nem maradtam szóra alig érdemes operatőr egy lassan, de biztosan mindenkit felfaló, hatalmasra duzzadt intézményben. Nyolc éves működésem alatt közelebbi kapcsolatba leginkább a műszakkal kerültem. Nem plebejus érzelmeimtől vezérelten, nem is azért, mert - lévén az adások többsége elektronikus kamerákkal adott - tőlük függött, én mekkora "művész" vagyok (egy-egy operatőrt mennybe meneszthettek, de tönkre is tehettek), hanem mert a legjobb szakemberek és a legemberibb emberek közöttük voltak, az összefüggés talán nem véletlen. Mócsi Laci, az I-es (később a IV-es) stúdió főnöke, Dinnyei Jancsi, aki talán már a PYE-I-es kocsin is dolgozott, aztán ő avattatta fel velem az EMI kocsi nagy zoomját (a kamerám a Halászbástyán állt, az adásnyitó képen a margitszigeti víztorony lanternájáról indítottam, majd lassan nyitva egész Pest látképén álltam meg) vagy Hidvéghy Sanyi, a legfiatalabb fővilágosító, aki végtelen türelemmel tanított az új lámpapark tulajdonságaira, mind olyan emberek voltak, akiknek a barátságára máig szívesen emlékszem.

Namármost. Az én távozásomkor az elektronikus kamerák képét még Telerecordingra (TR) rögzítették, ez a későbbi szalagos (kazettás) képmagnó professzionális elődje volt - a videó kifejezést még nem ismertük. Viszont legalább nem is vonták össze a hanggal, amennyire tudom, ez a mai napig így van, ez ugyanis két külön, egymástól úgyszólván csak különböző terület. Azaz videó- és hangtechnikus senki sem lehetett. Az életrajz úgy folytatódik, hogy Dobos Menyhért "1976-tól képmérnök". Nem tudok ilyen beosztásról, de egy bizonyos, a később megjelölt Tanulmányok címszó alatt ez olvasható: "1969 Landler Jenő Híradásipari Technikum, híradásipari technikus", ott pedig nem képeznek mérnököket. Azaz tanúi vagyunk az utólagos nagyot mondásnak, ellenőrizni nem fogja senki, de mennyivel jobban hangzik a valóságnál. Mondom, valami rémlett, hogy már láttam valahol. Valahol, valamelyik vezérlőben talán. Vagy inkább egy stúdióban mikrofonosként? Nem emlékszem. De a legszebb most jön, a lyuk az életrajzon (egyenesen Gádor Béla színdarabjának címét kölcsönvéve): 1992-től médiamenedzser, osztályvezető... és így tovább. Azaz 16 év kimarad, majd egyszer csak a kisfiúból nagyfőnök lesz. Az egyre följebb kerülések esztendői: 2000., 2010., 2011.

Én érteni vélem, hogy ma miért éppen azt a jelentéktelen, megjegyezhetetlen technikust küldték tárgyalni az országgyűlési képviselővel.

Aztán van itt még egy látványos karrier.

Rádiós pályafutásom során sokszor adtam munkát az állandó vidéki tudósítóknak. Köztük a pécsinek, akivel öröm volt dolgozni, mert pontosan teljesített és korrekt munkákat adott le. Sokáig tudósított Pécsről, abszolút alkalmasnak tartottam a kis vidéki stúdióban végzett szerkesztői és riporteri feladatok ellátására. 2004-ben távolítottak el végleg a Rádióból, addig nem hallottam, hogy az akkor már 55 éves Belénessy Csaba különösebb kvalitásokat mutatva üstökösként röppent volna fel a rádiós műsorgyártás mennyboltjára. Ám 2010-ben fölfedezhetett magában valamit. És ezt a valamit mások is fölfedezték, mert Belénessy Csaba mindenféle vezérigazgató lett, a távirati irodánál is, televíziószerű kitüremkedéseknél is - érdekes, rádióval mintha nem foglalkozott volna, pedig olyat már látott.

Annyira sajnálom, hogy ennyire vak voltam e kiváló ember zsenialitását illetően. Nem is értem, hogyan fordulhatott ez elő.

Ismétlés

 Repetitio est mater studiorum (ismétlés a tudás anyja):

Hannah Arendt 1945-ben azt írta, a fasizmus teljes hazugság volt, és ez szörnyűséges politikai következményekkel járt.

A fasiszták szánt szándékkal váltották valósággá a hazugságokat.

„Alapvetően azt az ősrégi nyugati előítéletet aknázták ki, amely összekeveri a valóságot és az igazságot – írta Arendt –, és azt tették »igazzá«, amit mindaddig csakis hazugság formájában lehetett kimondani.”

A fasiszták valójában arra törekedtek, hogy hazugságaiknak „post facto alapot adjanak a valóságban” – gyakorlatilag elpusztították az igazságot, nem csak elkendőzték azt. Arendt szerint az ideologikus politizálásnak ez a módja elkerülhetetlenül az általunk ismert valóság pusztulásához vezet: a fasiszták hazugságai alternatív valóságot teremtettek.

A fasizmusban a fikció kiszorította helyéből a valóságot, és maga vált valósággá. Akik nem hittek benne, azoknak ezek a fantáziák nem lehettek és ma sem lehetnek elképzelhetők, kizárólag hamis álláspontként, a politika természetére irányuló hiteltelen állításokként. A fasiszták számára viszont épp az ellenkezője igaz.

Elsődleges célja, hogy belülről bontsa le a demokráciát, s közben felülről építkezve modern diktatúrát hozzon létre.

A fasiszta rezsimekben a független sajtót ellehetetlenítették, a jogállamiságot teljesen megsemmisítették.

A fasizmus olyan, istentől elrendelt, messianisztikus, karizmatikus vezetési formában hitt, amelyben a vezér szervesen összekapcsolódik a néppel és a nemzettel is. Ebben a felfogásban a népszuverenitás teljes egészében a diktátor kezébe kerül, ő pedig a nép egészének nevében cselekszik, mert az embereknél is jobban tudja, mit akarnak valójában.

Ebben az értelemben a fasiszták nem egyszerűen hazudtak – becsapták saját magukat is. Ahogy Adorno írta 1951-ben, a „valótlan” fasiszta „bűbájának” hatása alá kerültek. „Az inherens háborús veszély, amit a fasizmus magában hordoz – fejti ki Adorno –, pusztulást szül maga körül, és ennek a tömegek, még ha lappangó formában is, de tudatában vannak. Ha így nézzük, valóban van abban némi igazság, amit a fasizmus saját irracionális erőiről mond, jóllehet a mitológia, amivel ezt az irracionalitást racionalizálni próbálja, teljesen hamis.”

A hazugságokban való hit kialakítása a totalitariánus rendszer követőinek nevelésébe volt beépítve, különösen az elitébe, akik az „ideológiai hazugságokat” „szent és érinthetetlen igazságokká” változtatták át.

De vajon azért hitték-e el a fasiszták a hazugságaikat, mert azokat a vezér hangoztatta? Vagy talán az igazságnak a belső Énből megszülető, „igazabb” formájának érezték őket? Egy fasiszta számára e kettő nem feltétlenül mond ellent egymásnak, és ebben rejlik igazságfelfogásuk ideologikus természete. A fasizmus egy transzcendens mítosszal azonosította az igazságot; ez a mítosz a kollektív tudattalanban gyökerezett, és a vezér tudata révén, azon keresztül vált valósággá. A tudattalan ilyen kivetülésébe vetett hit a fasiszta gondolkodás központi eleme. A kollektív vágyakat a vezér testében, szavaiban jelen lévőnek gondolták.

Tetszik látni a fenti mondatokban valami hibát, ha azt mondom, ezeket a mai Magyarország jellemzésére írták? Arra, amiben 12. éve élünk?

És tetszik érteni, miért mondom 12 éve, hogy ennek a rendszernek a fenntartói, a kormánypárti szavazók bűnsegédi bűnrészesek? Tudatosan vagy tudattalanul „fideszesek”, nagyjából mindegy, egy beteg rendszer beteglelkű fenntartói. Nem „más véleményen lévő” honfitársaink, akikkel majd meg kell békélni, mert az lehetetlen. Hannah Arendt szerint értelmetlen bármilyen vita egy fasisztával. Látjuk 12 éve, ez mennyire igaz. Az a néhány százezer hívő, akik a vezér tántoríthatatlan rajongói, sosem lesznek mások, mint hithű fasiszták – nevezzük őket nyilasnak, kommunistának vagy fideszesnek, mindegy, a diktatúrákat erre a néprétegre lehet bazírozni. Ne, ne, nagyon szépen kérem, ne tessék enyhítgetni ezt a fogalmat, leírtam többször, megint leírom: diktatúra az a társadalmi lét, amelyben egyetlen ember akarata érvényesül. Minden olyan meghatározás, ami ettől eltér, már csak variáció, a diktatúra különböző formáit írja le, de a lényeg ez. Azokkal az emberekkel, akik Szálasi, Rákosi és a jelen magyar miniszterelnök hívei, nincs teendő, a leszármazottaikat kellene olyan oktatási szisztémába illeszteni, ami valamennyire kiemeli őket a sötét butaságból. Magyarországon ez azért nehéz, mert az oktatási rendszerünk alkalmatlan arra, hogy kérdezni, gondolkodni tanítson.

És sajnos a tanáraink túlnyomó többsége is.