Repetitio est mater studiorum (ismétlés a tudás anyja):
Hannah Arendt 1945-ben azt írta, a fasizmus teljes hazugság volt, és ez szörnyűséges politikai következményekkel járt.
A fasiszták szánt szándékkal váltották valósággá a hazugságokat.
„Alapvetően azt az ősrégi nyugati előítéletet aknázták ki, amely összekeveri a valóságot és az igazságot – írta Arendt –, és azt tették »igazzá«, amit mindaddig csakis hazugság formájában lehetett kimondani.”
A fasiszták valójában arra törekedtek, hogy hazugságaiknak „post facto alapot adjanak a valóságban” – gyakorlatilag elpusztították az igazságot, nem csak elkendőzték azt. Arendt szerint az ideologikus politizálásnak ez a módja elkerülhetetlenül az általunk ismert valóság pusztulásához vezet: a fasiszták hazugságai alternatív valóságot teremtettek.
A fasizmusban a fikció kiszorította helyéből a valóságot, és maga vált valósággá. Akik nem hittek benne, azoknak ezek a fantáziák nem lehettek és ma sem lehetnek elképzelhetők, kizárólag hamis álláspontként, a politika természetére irányuló hiteltelen állításokként. A fasiszták számára viszont épp az ellenkezője igaz.
Elsődleges célja, hogy belülről bontsa le a demokráciát, s közben felülről építkezve modern diktatúrát hozzon létre.
A fasiszta rezsimekben a független sajtót ellehetetlenítették, a jogállamiságot teljesen megsemmisítették.
A fasizmus olyan, istentől elrendelt, messianisztikus, karizmatikus vezetési formában hitt, amelyben a vezér szervesen összekapcsolódik a néppel és a nemzettel is. Ebben a felfogásban a népszuverenitás teljes egészében a diktátor kezébe kerül, ő pedig a nép egészének nevében cselekszik, mert az embereknél is jobban tudja, mit akarnak valójában.
Ebben az értelemben a fasiszták nem egyszerűen hazudtak – becsapták saját magukat is. Ahogy Adorno írta 1951-ben, a „valótlan” fasiszta „bűbájának” hatása alá kerültek. „Az inherens háborús veszély, amit a fasizmus magában hordoz – fejti ki Adorno –, pusztulást szül maga körül, és ennek a tömegek, még ha lappangó formában is, de tudatában vannak. Ha így nézzük, valóban van abban némi igazság, amit a fasizmus saját irracionális erőiről mond, jóllehet a mitológia, amivel ezt az irracionalitást racionalizálni próbálja, teljesen hamis.”
A hazugságokban való hit kialakítása a totalitariánus rendszer követőinek nevelésébe volt beépítve, különösen az elitébe, akik az „ideológiai hazugságokat” „szent és érinthetetlen igazságokká” változtatták át.
De vajon azért hitték-e el a fasiszták a hazugságaikat, mert azokat a vezér hangoztatta? Vagy talán az igazságnak a belső Énből megszülető, „igazabb” formájának érezték őket? Egy fasiszta számára e kettő nem feltétlenül mond ellent egymásnak, és ebben rejlik igazságfelfogásuk ideologikus természete. A fasizmus egy transzcendens mítosszal azonosította az igazságot; ez a mítosz a kollektív tudattalanban gyökerezett, és a vezér tudata révén, azon keresztül vált valósággá. A tudattalan ilyen kivetülésébe vetett hit a fasiszta gondolkodás központi eleme. A kollektív vágyakat a vezér testében, szavaiban jelen lévőnek gondolták.
Tetszik látni a fenti mondatokban valami hibát, ha azt mondom, ezeket a mai Magyarország jellemzésére írták? Arra, amiben 12. éve élünk?
És tetszik érteni, miért mondom 12 éve, hogy ennek a rendszernek a fenntartói, a kormánypárti szavazók bűnsegédi bűnrészesek? Tudatosan vagy tudattalanul „fideszesek”, nagyjából mindegy, egy beteg rendszer beteglelkű fenntartói. Nem „más véleményen lévő” honfitársaink, akikkel majd meg kell békélni, mert az lehetetlen. Hannah Arendt szerint értelmetlen bármilyen vita egy fasisztával. Látjuk 12 éve, ez mennyire igaz. Az a néhány százezer hívő, akik a vezér tántoríthatatlan rajongói, sosem lesznek mások, mint hithű fasiszták – nevezzük őket nyilasnak, kommunistának vagy fideszesnek, mindegy, a diktatúrákat erre a néprétegre lehet bazírozni. Ne, ne, nagyon szépen kérem, ne tessék enyhítgetni ezt a fogalmat, leírtam többször, megint leírom: diktatúra az a társadalmi lét, amelyben egyetlen ember akarata érvényesül. Minden olyan meghatározás, ami ettől eltér, már csak variáció, a diktatúra különböző formáit írja le, de a lényeg ez. Azokkal az emberekkel, akik Szálasi, Rákosi és a jelen magyar miniszterelnök hívei, nincs teendő, a leszármazottaikat kellene olyan oktatási szisztémába illeszteni, ami valamennyire kiemeli őket a sötét butaságból. Magyarországon ez azért nehéz, mert az oktatási rendszerünk alkalmatlan arra, hogy kérdezni, gondolkodni tanítson.
És sajnos a tanáraink túlnyomó többsége is.
