Vezérdemokrácia

Érdekes dolgokat lehet olvasni az interneten. Amíg „csak” nyomtatott szövegek jutottak el a fogyasztóhoz, addig nem volt ilyen színes a kínálat. Vagy mondjuk inkább tarkának?

Nem vagyok felhőtlenül boldog ettől a változatosságtól. A szemétdomb sokszínűségét juttatja eszembe. Összegyűrt, tépett eszméket és fogalmakat látok egymásra hányva, fontosságtudatos félműveltek fontoskodásaival vannak tele mindenféle oldalak. Most éppen Ungváry Rudolf összeóvatoskodott cikkét futottam végig, ami a szókimondás jegyében született, és tényleg valamivel kevésbé keni szét a jelen honi fasiszta diktatúrájának leírását, mint mások, de azért ez is csak egy kivehetetlen maszatolás. És akkor jön egy „kommentelő”, akinek még ez is túl kontrasztos, ráugrik a szövegre abban a gumicsizmában, amiben előzőleg a pöcegödröt tisztította, és páros lábbal végigvikszel rajta – a szokásos idegen szavak alkotta koszcsíkok jelzik, merre járt. Köztük egy régen látott szószörnyeteg, a plebiszciter.

A „kommentnek” sehogyan sem volt semmi értelme, de ezzel a kifejezéssel együtt még a szokásosnál is erősebb bűzt árasztott. Gondoltam, utánanézek, honnan vehette a szerző ezt a förtelmet, a szagáról lehetett érezni, hogy még meleg, nyilván valamilyen közelmúltban nyilvánosságra került holmiból vételezte. Találtam is hamar egy interjút egy professzorral, aki sűrűn használta a „plebiszcitert”.

Távol álljon tőlem, hogy akár csak sejtessem fenntartásaimat az interjúalany professzorságát, „tudomány”területének komolyságát illetően, még kiderülne, milyen régimódi, szinte vaskalapos az én követelményrendszerem, ha a tudomány kerül szóba. A mi professzorunk „kutatási területei” is csuklásra ingerlik a hozzám hasonló maximalistákat, amennyiben az illető a következő felsorolást adja: plebiszciter politika, vezérdemokrácia, demokráciaelmélet, politikaelmélet, magyar politika.

Összerázkódtam. Nekem ez így sok. Az ember azt hinné, a linkségnek és az élősködő létnek is van egy határa, de ezek szerint nincs. Most már mindegy, idelavíroztam magam, próbáljunk kikecmeregni innen.

A „plebiszciter” a plebes (közember) és a scitum (végzés, rendelet) kissé erőltetett összevonásából keletkezett szó, egyszerűen népszavazást jelent. Ha valaki ragaszkodik hozzá, hogy glaszékesztyűben igya a hosszúlépést, nevezheti ezt „plebiszciternek” is, attól a kifejezés eredete és jelentése nem változik, legföljebb a kívülálló számára lesz rejtélyes és kelti benne azt a benyomást, mintha rémületesen tudományos ember volna a használója.

Ilyenek vannak az interjúban:

„Plebiszcitum az, amikor fel van téve egy igennel, nemmel megválaszolható kérdés, és az állampolgároknak csak annyi joguk vagy lehetőségük van, hogy azt elfogadják vagy elutasítsák, semmi több. Tehát nem pártokra szavaznak, programokkal rendelkező pártokra, hanem a hatalom, az állam, a kormány feltesz egy kérdést, és azt elfogadjuk, vagy elutasítjuk. Ez a plebiszciter képviselet.”

Jézusmária. Ezt így? És ezenközben mit csinál a csősz? Lehet, hogy azért nem zavarja ki azokat, akik ilyeneket hoznak össze, mert elsőnek ő menekült el? Minden népszavazás azt csinálja, hogy „fel van téve egy igennel, nemmel megválaszolható kérdés, és az állampolgároknak csak annyi joguk vagy lehetőségük van, hogy azt elfogadják vagy elutasítsák, semmi több”. Különben ha „pártokra szavaznak, programokkal rendelkező pártokra”, akkor is csak igennel vagy nemmel szavazhatnak. A „plebiszcitum” meghatározására felhasznált, a felzárkóztató kislétszámúak szintjén előadott mondatok arra valók, hogy az interjúalany megkísérelhesse komoly tudománynak álcázni azt a vastag homályba burkolt zagyvaságot, amivel mind többen árulják a „politika” elnevezésű ócska portékát.

Van még ilyen, voltaképpen az egész, irdatlanul hosszú interjú a fentiekhez hasonló mondatokból áll.

„A vezérdemokrácia egy plebiszciter rezsim.” Ez itt a mélyütés tipikus esete, ennek a mondatnak olvastán az ember összegörnyed és sokáig nem kap levegőt.

A „vezérdemokrácia” egy korcs szóösszetétel, még polgárpukkasztásnak is izzadságos és gyermeteg – ilyeneket kisfiúk és kislányok játszanak, amikor azt találják ki, hogy csúnya szavakat kell mondani.

A vezérdemokráciát diktatúrának hívják és nem demokrácia. A demokráciának ugyanis nem a választások adják a lényegét. Hitlert „demokratikusan” választották. Mussolinit is. Sőt Kazahsztán és Észak-Korea is demokratikus állam…

Egy nyavalyát fogok én itt magyarázni valamit, ami arra is érdemtelen, hogy emberszerű ember észrevegye. Az a lényeg, hogy a bulvár és a történetíró mellé felzárkózott a „politikatudós”, kártékonyságban vetekszik az előző kettővel.

Ungváry védi Márki-Zay stílusát. A szóhasználatát, az indulatait. Hogy megnevezi a mindenki más által szétkent fogalmakat.

Többször leírtam, fenntartásaim vannak Márki-Zay Péter működésével kapcsolatban, a „megválasztása” sem tetszik, a mentalitása sem, a valami ellen való fellépésből nem következik a később valami mellett való állásfoglalás helyessége – azaz félek a jobboldali, keresztény konzervativizmustól, ha ajándékot hoz is. De Márki-Zay stílusa ellen nincs kifogásom. Sokkal emberibb, mint a velejéig hazug, álságos, pusztító „píszí”, ami valami olyasmi, mint a fent említett „vezérdemokrácia”: hogyan lehet a politikát, azaz a sunyi, beteges, hatalmi téboly szülte síkos tekergést társítani a korrektséggel? Éppen ezért – minden fenntartásommal együtt – teljes mellszélességgel kiállok a miniszterelnök jelölt mellett.

December 20-án írtam, hogy folyik a maszatolás, nehogy bárki tisztán láthassa a körülöttünk valósággá vált hazugságot, azaz a fasiszta rendszert. Folyik a törvényesség szétkenése, ami már most lehetetlenné teszi, hogy bármikor kiszabaduljunk egy beteglelkű alak gyűlöletének súlya alól. Ha Márki-Zay fasisztának nevezi a kétséget kizáróan, pontosan meghatározható fasiszta rendszert, ami 12 éve dühöng és pusztít Magyarországon, akkor ne tessék nyavalyogni és plebiszciterezni.

Márki-Zay emberi nyelven beszél. Amíg nem enged a környezetébe „politikatudóst”, addig ez remélhetőleg így is marad.

A hülyeség diadala

„Az amerikai legfelsőbb bíróság leállította azt a programot, amely előírta volna a 100 fősnél nagyobb amerikai vállalatok dolgozóinak, hogy vagy oltassák be magukat, vagy rendszeresen teszteljék magukat és hordjanak maszkot a munkahelyükön. A döntés komoly politikai pofon Joe Biden kormányának, az oltási előírás ugyanis fontos pontja volt Biden koronavírus elleni stratégiájának. A konzervatív többségű testület 6-3 arányban szavazta le a kötelező oltási programot.” (kiemelés tőlem)

Működik a politika, a konzervativizmus és a demokrácia. Így együtt. Az emberiség legkártékonyabb képződményei egyenként is elég borzalmasak, ha összeadódnak, az tömeghalálhoz vezet.

Nem hiszem, hogy ki kell fejtenem, miért hozta ezt a döntést az a néhány iszonyatosan buta ember.

Remélem, azt sem kell magyaráznom, miért nincs helye semmiféle világnézetnek akkor, ha milliók életének megóvásáról van szó. Mint ahogyan talán azt sem, miért tartom förtelmesnek a „politikát” kiváltképpen abban az esetben, amikor az dönt a szakemberek helyett. Akik a vakcina megjelenésének másnapján világossá tették, ezt az oltást kötelezővé kell tenni, másképp a vírus tarolni fog – ez nem „demokratikus döntés” kérdése, az emberiség túl hülye ahhoz, hogy a „véleményét” hagyhassuk érvényesülni.

A németek márciustól kötelezővé teszik. Nem tudom, miért kell márciusig várni, de még mindig jobb, mint az amerikai legfelsőbb. Ami az ő demokráciájuknak a része. Amiről azt szoktam olvasni, hogy hú de működik.

Aha. Ebből a működésből jön ki a Trump-szerű képződmény. Meg a legfelsőbb…

Kicsit gondolkoztam, hogy ideírjam-e ismét, ki tudja, hányadszor: Bill of Rights, 1688. Nagyjából száz évvel később nagyjából megismételve Amerikában. Aztán Franciaországban. Emberi jogok. A „demokráciát” egyik sem említi. A „konzervativizmust” sem. A „politikát” sem.

Az emberi jogok előírásaihoz való igazodás bőven elegendő volna az ember életének irányításához. Az emberi jogok fundamentuma ugyanis az egyes ember szabadsága, amit kizárólag a másik ember szabadságának elismerése korlátozhat. Ennek a megértése elegendő volna ahhoz, hogy elrendeljék a kötelező oltást. A helyzet ugyanis rendkívül egyszerűen leírható: senki, még egyszer, senki nincs abban a helyzetben, hogy önhatalmúlag eldöntse, én meghaljak miatta vagy ne.

Az amerikai legfelsőbb bíróság sem. 

Orbitális

Nem mondtam a minap, az áldott csak egy a sok értelmetlen tódítás között. A bulvár – Magyarországon már nincs más, a magukat komolynak képzelő orgánumok is csak pufogni bírnak – képtelen valamiről leírni, hogy nagy. Legendás van, giga, orbitális. Ezeknek van ugyan érthető jelentésük, de az mellékes, annyiban ugyanolyanok, mint az áldott, hogy az „újságírónak”, aki ezeket használja, ezeknek a jelentéséről sincs fogalma.

A legenda a latin olvas (lego-is,-ere) ige származéka. Az olvasandó, amire utal, egyházi szöveg, mese. Az egyház arra szánja, hogy bizonyítsa e mese által annak a szentnek a létét, akiről a legenda szól. A mese finom meghatározása úgy szól, hogy „kitalált történet” – a legenda még hazug is, olyasmit akar létezőnek állítani, amiről az is pontosan tudja, hogy nem az, aki leírja.

Azaz akiről, amiről a magyar „újságíró” leírja, hogy legendás, arról azt a megállapítást közli, hogy nem volt egyéb, mint egy sosem létezett, hazug történet.

A giga valaminek az egymilliárdszorosa. Ha például egy ponty átlagos tömegének a kétkilóst fogadjuk el, akkor a baranyai Merenyén kifogott „gigaponty” kétmilliárd kilós. Láttam az illető halról készült fényképet. A horgász karjában tartott állat nem olyan nehéz.

Az orbitális körpálya a világűrben. Nem jelöl méretet.

A mega valaminek a milliószorosa. Ezt a magyar „újságíró” már nem nagyon használja, az ösztönei azt súgják, ez nem elég nagy.

Pilinszky

Száz éves volna. Ugyanazt a lányt szerettük. Az én későbbi első feleségemet. János korábban ismerte. Nem hiszem, hogy lett volna esélye, akkor sem, ha én nem jelenek meg Á. életében, mint ahogyan Mészölynek és Kormosnak sem volt, azaz nem én voltam a győztes vetélytárs, ők nem illettek egy náluk sokkal fiatalabb, nagyon szép és nagyon okos lányhoz. Mészöly Miklós elegánsan eljátszotta, hogy nem haragszik, de élete végéig hűvös maradt és viselkedett, mikor találkoztunk – eljátszotta az idősebb és persze jelentősebb pályatársat, aki ráadásul a világon a legszebb férfi. Kormos Pista inkább szomorú volt, de nem utált, még kedves, közeli ismerősei közé is fogadott, mikor megtudta, hogy Á. Vackornak szólít engem.

Pilinszky félmosolyos fájdalommal vette tudomásul, hogy ő is a vesztesek közé tartozik, ő volt az egyetlen, akit érdekelni kezdett az a nála majdnem 22 évvel fiatalabb, hozzá képest hatalmas emberpéldány, hogy vajon az agya helyén is izmokat hord-e, vagy lehet vele beszélgetni. Ami azért is különös volt, mert nem szeretett beszélgetni. Napról napra kerültünk mind közelebbi barátságba, és nem találtam benne semmi önzést – nem akart általam találkozni Á.-val. Szóba sem hozta soha, még akkor sem, amikor Á. elment Párizsba és ott is maradt.

Szűkkörű társaság jött össze valahol (nem emlékszem, ki volt a házigazda), ahol mindkettőnket ismertek, János lágermúltját és az én siralomházban töltött hónapjaimat is. Azt kérték, meséljünk.

Pilinszky rám nézett. Tudta, hogy én soha egyetlen szót sem szólok 56-ról, a benne való tetteimről meg végképp nem. Hallgatott egy ideig. Aztán azt mondta, inkább ti meséljetek. Ti mindennap változó életet éltetek akkor. A láger meg a börtön mindig ugyanolyan. Nektek vannak emlékeitek. Nekünk nincsenek.

Száz éve született, november végén. Nem tudtam. Most tudtam meg, hogy Jelenits István megemlékezett róla.

Áldás, békesség

A bulvártódítás legújabb, valószínűleg immár kiirthatatlan megnyilvánulása az áldott karácsony kívánása. Százból száz ember nyilvánvalóan nem tudna válaszolni a kérdésre, mit jelent a szó. Méltatlankodva közölnék, hogy isten áldásáról van szó, miféle hülye kérdés ez. A baj az, hogy pontosan ez itt a kérdés lényege: az mi? Mármint az isten áldása. Az hogyan történik? Miből tudom, hogy az isten áldása folyamatban van, esetleg már meg is történt? Kizöldül a fű a kertben? Több pénzem lesz? Esetleg jön a gyermekáldás? Azaz megáld az isten egy gyermek születésével (úgy tudom, azt nevezik gyermekáldásnak)? Dehát ha az isten áldására várok, sosem fog gyerek születni a családban. Amit annak a gyereknek a születése érdekében először is tenni kell, azt sokféleképpen nevezték már, isten áldásának még soha. Legalábbis én még olyat nem hallottam, hogy gyere fel hozzám, isten áldásához érzek erős ingert. Flóra, csináljunk gyereket, hadd vessen cigánykereket, írta a világirodalom legzseniálisabb költője, ahelyett, hogy isten áldására vette volna rá a szerelmét.

Csak azt akarom mondani, hogy az áldás egy értelmezhetetlen igéből képzett, tartalommal megtölthetetlen főnév, minthogy a cselekvés folyamata, lezajlása leírhatatlan, meghatározhatatlan, ennélfogva a mozgalmas igéből kimerevített főnév sem tölthető meg értelmes jelentéssel. Legjobb esetben annyit tudunk kihozni ebből, hogy bizonyosfajta emberek, például papi személyek mindenféle gimnasztikai gyakorlatokat végeznek, ezeket az épelméjű szemlélők varázslásnak, hókuszpókusznak nevezik, majd midőn a papi személy befejezi ezt a mozgáskombinációt, akkor azt mondják, hogy meg van áldva a disznóhizlalda. A kerékpárút, nyilvános vécé, strandfürdői csúszda – ilyesmiket szokás megáldani manapság. Előfordul, hogy ennek az áldásnak a következtében helyenként vizes lesz a mérleghinta, mert a pap svédtornájának egyik kísérő jelensége az is, hogy a megáldandó tárgyat lespricceli úgynevezett szenteltvízzel, de az viszonylag hamar felszárad. És akkor itt állunk például egy megáldott pálinkafőzdével, ami pontosan olyan, amilyen az áldás előtt volt.

Említettem már, hogy egy rendes kézikönyvtár egyik legkevésbé nélkülözhető darabja az etimológiai szótár, az komoly és alapos munka eredménye, a nyelvtudomány  fundamentuma és végső fóruma. Ezzel a szóval ez sem tud mit kezdeni. Az „ősi finnugor” kezdetű magyarázatból soha semmi jó nem jött még ki, az mindig azt jelenti, hogy a keresett jelentés a múlt homályába veszett. Esetünkben azt mondja a szócikk, hogy alapja az ál szótő, ami eddig rendben is van, de nyomban ezután sajnos rá akar venni az összevetésre az osztják álljtá és a cseremisz ultém szavakkal, melyek közül az előbbi azt jelenti, elátkoz, az utóbbi meg azt, imádkozik.

Tessék szíves lenni becsületszóra elhinni nekem, van némi fogalmam a tárgyról, az egyetemen öt évig bújtam a nyelvtudomány legrejtettebb útvesztőit, rövid ideig úgy volt, ott is maradok tanársegédnek a finnugrisztikán, az egyetemi doktori disszertációmat is nyelvtudományból (komparatisztika) írtam, ma is elég nehéz zavarba hozni ennek a diszciplínának bármilyen kérdésével. Éppen ezért ne vegyék zokon tőlem, amiért a fenti próbálkozást tudományos csirkefogásnak minősítem. Szemfényvesztésnek. Egyszerűbb volna beismerni, hogy nem tudjuk, honnan származik ez a szavunk, ahogyan azt sem tudjuk, mit jelentett régen és mi a jelentéstartalma most, a legújabb korban.

Mindenesetre ez az „ál” az alapszava az álságosnak, áldozatnak, áldozásnak, sőt az áldomásnak és az álnoknak is, valamint a szófejtő szótár szerint ide sorolandó az ádáz, átkoz is. Az áldottal ellentétben ezekről legalább tudjuk, mit jelentenek.

Mindenesetre megvan az elhülyülés újabb állomása. Egy újabb szó, amit úgy használunk, hogy fogalmunk sincs róla, mit akarunk mondani vele, csak olyan ájtatosan hangzik. Mely szó viszont az áhít származéka, azaz a szájtátó vágyakozás hangulatfestő szavának vallási vetülete. Mindegyik jól illik a szentekhez, a kórházainkhoz és iskoláinkhoz, amiket kizárólag szentekről bírunk elnevezni, jelezve ezzel is a 21. században élő, mindinkább ritkuló emberfélének, hogy gyorsul a visszafejlődés – a kórházak és iskolák színvonala nagyjából a vallásosság szellemi szintjének megfelelő helyeken van.

Várom az áldott újévet.

Btk 143.

A corrumpo-ere… latin ige jelentése: megrontani, lebontani. Az ebből képzett legújabbkori főnév az én érzékelésem szerint sokat enyhített ezen – a jogosulatlan előnyhöz juttatásban már nincs benne sem a rontás, sem a lebontás, azaz a megsemmisítésre irányuló cselekvés. A társított vesztegetésben sincs.

De engem nem ezért zavar a jelen magyar kormánnyal kapcsolatban állandóan hangoztatott korrupt jelző. Tessék elképzelni egy bírósági tárgyalást, melyben egy családirtót azért fognak perbe, mert letaposta a füvet, amikor bement a házba, hogy megölje az ott tartózkodókat. Mely per a következő ítélettel zárul: a családi ház környezetének esztétikai rongálása, büntetési tétel: nem vagyoni kártérítés, 10 000 forint.

Gondolkoztam egy felsoroláson, amivel súlyossági rendbe szedem a magyar miniszterelnök és tettestársai által elkövetett bűnöket. Nem azért vetettem el ezt az eljárást, mert túlságosan hosszadalmas volna mindent leírni, hanem mert ezek csak technikai részletek. Az ellopott, elrabolt pénz visszaszerzésének módszere ebben a pillanatban kevésbé fontos. Még azt is félreteszem, hogy megmagyarázzam, mi a különbség a vesztegetés, a jogosulatlan előnyhöz jutás és a nagy összegre elkövetett lopás, rablás között. Pedig amit Magyarország miniszterelnöke tesz, annak voltaképpen semmi köze nincs a korrupcióhoz, a csúti gázszerelő nevében elkövetett bűncselekmény sorozat a közpénzek elsikkasztásának, ellopásának, gyakran elrablásának minősített esete.

Azért nem akarok ezekkel vacakolni, mert most csak egyvalamit teszek világosan érthetővé, miután teljesen hiába próbálok rávenni különféle embereket és szervezeteket arra, hogy pereljék be végre Magyarország miniszterelnökét és kormányát valamennyi bűntárssal együtt.

Talán azért nem volt eddig teljesen tiszta, miről beszélek, mert nem írtam le tételesen. Abban a feltételezésben mulasztva, hogy a jogászok nélkülem is tudják, miről van szó.

Nem tudják.

Talán azért nem, mert esetleg tanulták annak idején, de a gyakorlatban sosem találkoztak ezzel a paragrafussal. És bár a magyar Btk-ban olvasható 1947. óta, sem Rákosit, sem Kádárt nem volt lehetőség perbe fogni, magyar jogász ezt még sosem alkalmazta.

Úgyhogy most segítek, elevenítsük fel az egyetemi tanulmányok egyik részletét.

Fejezetcím: Emberiesség elleni bűncselekmény

Btk. 143. § (1) Aki a lakosság elleni átfogó vagy módszeres támadás részeként…

b) a lakosságot vagy annak egy részét olyan életfeltételek közé kényszeríti, amelyek azt vagy annak egyes tagjait pusztulással fenyegetik,…

h) politikai, nemzeti, etnikai, kulturális, vallási, nemi vagy más ismérv alapján meghatározható csoportot vagy annak tagját a csoporthoz tartozása miatt alapvető jogaitól megfoszt,

bűntett miatt tíz évtől húsz évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntetendő.

(3) E § alkalmazásában polgári lakosság elleni átfogó vagy módszeres támadásnak minősül minden olyan magatartás, amely magában foglalja az (1) bekezdésben írt cselekmények polgári lakosság elleni sorozatos elkövetését, egy állam vagy szervezet politikájának végrehajtása vagy elősegítése érdekében.

Tessék esetleg mégegyszer elolvasni. Hogy esetleg van-e olyan része ennek a szövegnek, ami nem illik teljes terjedelmében Magyarország miniszterelnökének tevékenységéhez.

A nürnbergi perben tizenkét vádlottat ítéltek kötél általi halálra, azaz van precedens, a fenti nem elméleti szöveg, Nürnberg jelzi a cselekmény súlyosságát. Ahogyan a magyar törvényhely büntetési tétele is: tíz évtől húsz évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntetendő.

Abban a kérdésben most nem akarok elmélyedni, miképp kell minősíteni azokat a szervezeteket és jogi személyeket, amelyek-akik 12 éve nem tesznek eleget törvény szabta kötelességüknek, azaz különféle nyavalygásokkal szennyezik a levegőt feljelentés, minden fórumon való perbefogás helyett. Akik politikai kérdéssé próbálják semlegesíteni a sorozatos köztörvényes bűncselekményt.

Kétségtelenül nagy munka egy ilyen per, nagy apparátust, rengeteg ügyészt, ügyvédet kell mozgósítani, a lehető legnagyobb termet elfoglalni, itt csak a főbűnösök legalább százan vannak. Ez az alapos gyanú utáni letartóztatások és a vizsgálati fogság hely- és pénzigényével együtt komoly megpróbáltatás. És a főbűnösök elítélése után a persorozatot még folytatni kell, ahogyan Nürnbergben is sorra kerültek még sokan, például a náci főjogászok.

Vagy hagyjam a fenébe az egészet, ne tulajdonítsak túl nagy jelentőséget az önbecsülésünknek, a minimális mértékű méltóságérzetünknek, ami legalább akkor feléleszthető kellene, hogy legyen, amikor emberek tíz-, sőt százezreit nyomorítják és ölik meg a szemünk láttára?

Legyen elég nekem annyi, hogy néhányan itt most fogadkoznak, mi lesz 2022-ben? Most, amikor például a járvány következtében négyszer annyian halnak meg Magyarországon, mint amennyi az Európai Unió átlaga? Amiről nyilván mindenki tehet, elsősorban az orvosok, csak a magyar kormány nem? Egy ilyen förtelmes arcátlanságon is inkább poénkodunk mindenféle fórumon ahelyett, hogy elindítanánk a perek sorozatát?

Ideírom mégegyszer, jó?

Emberiesség elleni bűncselekmény.

P.S: Majd' elfelejtettem, az egyéb, halmazati büntetésektől függetlenül a fenti tényállás bizonyítása után nyilvánvaló a teljes vagyonelkobzás és a közügyektől való örökös eltiltás. Ezenkívül - ha már a csúti gázszerelőt említettem - az igaz, hogy hülyének lenni mindenkinek alkotmányos joga, de ez nem jelenti azt, hogy valaki mentesül a bűncselekményt követő büntetés alól pusztán azért, mert hülyének született és úgy is maradt.

Hatóság

Állami, társadalmi és magánszemélyekre kötelező és kényszerítő erejű intézkedésekre jogosult állami szerv. Kiemelés tőlem, ha valaki esetleg nem tudná, mi a hatóság lényege. Vannak mindenféle hatóságok, kellenek is, ha az állampolgár helytelenkedni akar, legyen olyan intézmény, ami a törvényt érvényesíti.

Van egy olyan képződmény is, aminek Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság a neve.

Innen távozott a közelmúltban 60 millió forintos végkielégítéssel egy hatósági tisztségviselő, aki az Alaptörvény szerint jogszabályt (rendeletet) alkothatott. Nyilván „alkotott” is.

Megnéztem, mit kell tudni erről a hatóságról. Kimásoltam ide a lényegét jelentő tudnivalókat. Tessék szíves lenni nagyon alaposan elolvasni, lesznek kérdéseim, akkor tudunk tovább menni, érdemben megbeszélni a kapcsolódó részproblémákat, ha mindketten tudjuk, miről van szó:

 

Az NMHH a hírközlési ágazat tekintetében külön törvényben foglaltak szerint a következő feladatokat látja el:

1.    nyilatkozik a hatáskörével összefüggő jogszabályalkotási és -módosítási igényekről és javaslatokról,

2.    felméri és folyamatosan elemzi a hírközlési és az ezekhez kapcsolódó informatikai piac működését,

3.    folyamatosan értékeli a hírközlési piac helyzetét, és arról összehasonlító elemzéseket készít,

4.    piacelemzést végez,

5.    eljár a kötelezett szolgáltató számára megállapított egyes kötelezettségek teljesítésével, illetve megszegésével összefüggésben,

6.    eljár a hírközlésre vonatkozó szabály megsértése miatt, illetve szerződéskötéssel kapcsolatos jogviták esetén indított eljárásokban,

7.    ellátja az egyéb jogszabályban foglalt elektronikus hírközlési és postai hatósági feladatokat,

8.    a gazdálkodás körében – e törvényben és más jogszabályokban foglaltak szerint – gyakorolja a rádiófrekvenciákra és azonosítókra vonatkozó állami tulajdonosi jogokat, polgári célú gazdálkodást folytat a rádiófrekvenciák és azonosítók vonatkozásában,

9.  ellátja az egyéb jogszabályban foglalt hatósági és nem hatósági feladatokat.

 

Az első kérdésem: tetszett-e érteni ebből akár egyetlen mondatot is? Csak azért kérdezem, mert a 4. pont például érthető lehetne, ha tudnánk, milyen piacról van szó. Én elég sokat jártam a Fény utcai piacra, amíg a fővárosban laktam, tudom, hogy az a legdrágább, aztán vannak emlékeim gyerekkoromból a Teleki téri piacról, az elég olcsó volt. A nagymamám néha még libát is tudott venni, mert a Kocsis Sanyi mamájától kapott kedvezményt, a Sanyi ugyanis a barátom volt (talán vannak, akik még tudják, Kocsis a Honvéd és a válogatott jobbösszekötőjeként lett az 1954-es berni világbajnokság gólkirálya, 56 után a Barcelonában játszott, és szerintem minden idők kiemelkedően legkiválóbb futballistája). Aztán jártam a Fehérvári úti piacra is, amikor még a Kökörcsin utcában laktam, de hírközlést és informatikát egyik piacon sem árultak vagy ha mégis, akkor egy olyan félreeső zugban, ahol én nem jártam egyik piacon sem. Namármost, ha ezeken a piacokon egyetlen kofa sem tart hírközlést, akkor ez az áru nem lehet valami kurrens, más piacról végképp nem tudok, ahol ilyesmit lehetne vásárolni.

Vannak persze mindenféle hírügynökségek, mint például a Reuters vagy az AP, de ezekhez a magyar hatóságnak semmi köze nincs. Elemzésükre pedig – ha mindenképpen elemezni akar valamit valaki, mely elemzésnek semmi értelme nincs, nem lévén kimutatható, befolyásolható eredménye, sem befolyásoló, orientáló hatása – ott vannak a különféle kereskedelmi cégek, ilyesmire állami hivatalt nem használ az ember.

Ilyen épülettel. A főváros egyik legdrágább helyén. Ahol valamikor a Posta távközlési intézete volt, azaz egy olyan intézmény, aminek még volt leírható funkciója. Ez a ház az, az Ostrom utca és Batthyány utca sarkán.

 

Dehát nem ez a legnagyobb baj. Mármint hogy iszonyatos pénzekért fenntartunk egy gittegyletet, aminek már a tevékenységi körét sem tudjuk definiálni. Hanem az elv, az eredő ok, ami ezt létrehozta.

Kilenc évvel ezelőtt írtam:

Az MSZMP Politikai Bizottságának akarata a Rádió és a Televízió fölötti parancsuralom megszerzésére érthető törekvés volt, minden diktatúra elemi érdeke, hogy a hírharsonák az ő dicsőségét zengjék. (A Magyar Televízióra nézvést van valami megtisztelő abban, hogy a jelenünk nagy hatalmas kétharmados pártja által inspirált rohamosztagok mindenáron a Szabadság téri épületbe akartak betörni még akkor, amikor /látszólag/ a nagy hatalmas ellenzékben volt, azon a szeptember 18-án, holott csak hátra kellett volna fordulniuk, ott drukkolt nekik az ő eszméik szétkürtölésére szakosodott tv „riportere” – elképzelhető-e alkalmasabb médium követeléseik beolvasására? És mégis a Magyar Televízió kellett. Másfelől van valami riasztó is abban a hisztérikus vágyakozásban, amellyel jelenünk nagy hatalmas kétharmados pártja mindenáron az állami hírharsonákat akarta elfoglalni újra, ahogyan tette már egyszer. Persze igaz, az MSZMP politikai hagyományainak legkövetkezetesebb őrzőitől és folytatóitól nem is várható más, legyen minden állami, kórházak, gáz-villany-víz és autópályák, gyógyszert a gyógyszertárból, cipőt a cipőboltból, az Első Titkár – vagy mi most a titulusa – majd bemondja a rádióba meg a televízióba, a nép meg tartozik engedelmesen örvendezni.)

Elkalandoztam. Ott tartottam, hogy az MSZMP Politikai Bizottságában még magától értetődően kialakult reflex tovább élt a ’96-os médiatörvényben: a politikusok istenadta jussa, hogy irányt szabjanak a Rádiónak és a Televíziónak. A kapkodásban nem volt idejük belegondolni: milyen irányt tartanak kívánatosnak? Mert az évtizedek óta megfélemlített és szolgálatkész médiamunkások persze sietnének előre a mutatott úton, de mi legyen, ha nem tudják, merre vezet? Hagyján, de még azok is zavarba jöttek egy pillanatra, akik korábban sem követték a kívánatos hűséggel a mutatott irányt, mert annak idején az legalább ismert volt, merre van a szembe. Nagyon igyekeztek a ’96-os médiatörvény megalkotói, hogy az ő törvényük lélegzetelállítóan demokratikus legyen, mert ők bizony minden parlamenti pártot jelöltek a felállítandó kuratóriumokba meg az országos gittegyletbe, meg még igazi piacteret is létrehoztak – az eredeti szándék szerint – igazi civileknek (hamarosan kiderült, igazi pártszolgálatosok ők is, nem is annyira bújtatottan), hadd beszéljen bele még egy szervezet valamibe, amihez nem ért. Talán akkor nem tűnik fel, hogy a szocializmus Tájékoztató Hivatalához képest részint megnövekedett a parancsnokló politikusok mennyisége, részint majd’ mindegyik más „ideológia” ködével burkolja körül ellenállhatatlan uralkodási vágyát.

Mindezzel nem csak az volt a baj, hogy e kártékony intézménytenyészet vitte a milliárdokat, hanem hogy valamennyi tisztségviselője halálosan komolyan vette magát, és úgy akart tenni, mintha megszolgálná a fizetését. Azaz kidobott az ablakon az adófizető egy nagy rakás pénzt, legyen, ha már demokráciásdit játszunk, de a hatalom odőrjétől megmámorosodott pártkatonák legalább kétszer akkora kárt okoztak azáltal, hogy még „dolgoztak” is: megmondták, mi hogyan legyen egy olyan területen, amihez még annyira sem értenek, mint bármi máshoz.

Hihetetlen és elborzasztó dolgok ezek, a múlt rémületes kísértetei.

Volt például egy tervezet, a Pártatlanságot és Kiegyensúlyozottságot Felügyelő Tanács, az 10 (tíz) évre is kitilthatta volna a közszolgálati dolgozót, ha helytelenkedik. A műsorkészítő 5 000 000 (ötmillió) forintra lehetett volna büntethető. Az ítélet végrehajtókat a köztársasági elnök nevezte volna ki – na honnan? Nem fogják elhinni: a parlamenti pártok jelöltjei közül.

Ilyesmiket gondoltak úgynevezett „szakmai vitára” bocsátani. Nem tudom, mi lett belőle, de hogy más néven vagy egyszerűen névtelenül működik, az látható.

Ezek komolyan gondolják, hogy a pártatlanságot és a kiegyensúlyozást lehet egy szervezetben, mit szervezetben, egy bolygón említeni. A pártatlanságot, aminek egy közszolgálati műsorszolgáltató esetében olyan természetesnek kellene lennie, mint az, hogy az ember lélegzik, a pártatlanságot együtt említeni a kiegyensúlyozással, azaz a pártos alapon működtetett politikai manipulációval olyasféle szervezetet eredményez, mint az Általános Iskolásokat Tanító és Kivégző Tömörülés. Nekem mint pártatlan közszolgálati műsorszolgáltatónak és tájékoztatónak mi közöm lehet a kiegyensúlyozáshoz? Hogy jövök én ahhoz, hogy az általam működtetett médiumban kiigazítsam azt a valóságot, amelynek a tükrözésére szerződtem, egyebek között annak az evidenciának a hangsúlyozásával, hogy a tevékenységem pártatlan? Ennek az intézménynek (nevezzük nevén, a Magyar Rádiónak és a Magyar Televíziónak) hosszú évtizedek óta megvannak a szabályai, ezeket a szabályokat semmi és senki nem érvénytelenítette, csak évek óta használaton kívül rozsdásodnak. A jelen hazai politikai és társadalmi tenyészeten ez meg is látszik. Ám a pártatlanul működő közszolgálat – ha egyszer visszanyeri eredeti funkcióját – nem tehet mást, mint hogy a szakma alaptörvényeinek megfelelően tájékoztat. Azaz híralapon. A hír szépen és szigorúan leírható fogalom, műbalhék és álcirkuszok nem férnek bele ebbe a definícióba. Az esemény és a teljesítmény avat valakit a hírek szereplőjévé, légyen az fizikaprofesszor vagy utcaseprő, olimpiát nyert kenus vagy mérlegképes könyvelő. A Rádió és a Televízió ugyanis nem a politikusok homokozója. Róluk is csak akkor szól a hír, ha fel tudnak mutatni valamilyen teljesítményt.

Akkor (ezek hét évvel ezelőtti történetek) még azt kérdeztem nyilvánosan, mit akarhatott a törvényelőkészítő szakmai bizottság kiegyensúlyozni? Hogy ha volt egy műsorban állatkert, akkor legyen benne ásványmúzeum is? Ha beszéltünk Mezopotámiáról, akkor legyen szó a kanadai inúit kultúráról is? Vagy mit tetszik akarni kiegyensúlyozni? Csak nem azt, hogy ilyen politikus mellett legyen olyan is? Mi köze van egy közszolgálati műsorszolgáltatónak ahhoz, hogy mit csinálnak a politikusok? Ha az ilyen politikus 9 rész teljesítményt produkál, a másik meg 1 részt, a pártatlan közszolgálati műsorszolgáltatónál az a 9 rész és az az 1 rész fog megjelenni. Sem több, sem kevesebb. És ha a következő nap ez fordítva van, akkor fordítva fog megjelenni. De csak akkor!

Ilyeneket mondtam. Nagyon mérgesen, hogy mégis mit képzelnek.

Na az volt az aranykor. Igaz, a nagy hatalmas kétharmados akkor ellenzékben is simán kirúgatott a Rádióból, amiért merészeltem így beszélni (a másik, az akkor kormányon lévő bagázs meg nézte jó messziről, mi történik, még csak nem is szörnyülködtek, talán egyet is értettek azzal, hogy a hozzám hasonlókat el kell hallgattatni), de legalább még voltak elképzeléseim arról, hogyan kellene működnie rádiónak-televíziónak, és a politikusoknak hol volna a helye ebben a felállásban (kívül, nagyon messze a média háza tájától).

Ma fel sem merül a kérdés, vajon egy politikus miért nem tartja a száját, amikor a közszolgálati nyilvánosságról van szó. Természetessé vált, hogy Rádióban, Televízióban ők az urak. Nincs egyetlen ember ezekben az intézményekben, aki legalább otthon, szűk családi körben, halkan, suttogva megkérdezné: mi az, hogy egy politikus hetente bejár a Rádióba hazudozni és nagyképűsködni, és senki nem fogja meg a karját, és senki nem mondja, na kifelé, ez nem az a hely…

Hát ez az, hogy dehogynem. A Rákosi-rendszerben ugyanígy volt (a Kádárban ennyire undorítóan már nem, de a Párt vezető szerepe akkor is vitathatatlan volt), akkor most mit akarok?

Ismét rögzíteni bizonyos elveket, amiket kezdünk elfelejteni, pedig természetes és nyilvánvaló alapfogalmak.

A politikának és azon belül persze a politikusnak semmi keresnivalója nincs a médiában.

Nem hatóságosdit nem játszhat, nem az a kérdés, irányítson-e, megmondja, mit hogyan kell tenni, hanem arról van szó, a tájékára sem mehet. Nincs ott semmi dolga.

Ésszerű helyzetben a média eltartója a magyar adófizető, felügyeleti szerve a Legfőbb Ügyészség, működtetője egy szigorúan szakmai grémium, követendő törvényei megtalálhatók a PTK-ban és (súlyosabb esetben) a BTK-ban. Azaz ha valakinek valami nem tetszik, följelentést tehet a rendőrségen. Mint megannyi más szakma esetében.

A rádiózás és a televíziózás szakma, ahogyan például az építészet, az erőmű tervezés, a telivér tenyésztés vagy a csillagászat. Azokat a munkahelyeket, ahol a felsorolt munkaköröket betöltő emberek dolgoznak, nem politikusok vezetik, mert nem értenek hozzá, és egyelőre még nincs szó róla, hogy a Központi Fizikai Kutatót valamelyik nyikhaj vezesse, aki mostanában politikusnak nevezteti magát, és ilyen minőségben lop és csal Mari néni és Lajos bácsi csodálatától övezve. A Magyar Rádióban és a Magyar Televízióban éppúgy olyanoknak kellene dolgozniuk, akik ismerik az ottani munkakörök betöltéséhez szükséges szakmát, még élnek ilyenek, egyre kevesebben.

Hatóságok és vezérigazgatók uralkodnak, és viszik el a súlyos milliárdokat, a Rádió és a Televízió pedig halott. Nincs kedvem végignézni ezeknek a hatóságoknak a névsorát, azt sem, mennyibe kerül mindez nekünk, egyet tessék nekem elhinni: iszonyatos károkat okoznak, a létüket semmi nem igazolja, egy működőképes országban az egész társaságot a büntetőjog vonná felelősségre, az elkövetett, súlyos köztörvényes bűntettekre különben nálunk is vannak szankcionáló paragrafusok.