Lovakrul

Mottó: A napokban megjelent sajtóhírekkel szemben – ahogy arról korábban már tájékoztatást adtunk -, az intézmény koraszülött osztálya nem zár be. Kapacitáshiány miatt – az illetékes tárcával folyamatosan egyeztetve – a PIC előre láthatóan 2018. december 16-tól kezdődően rövid időre, átmenetileg elsődlegesen a Semmelweis Egyetem és a Szent János Kórház azonos profilú osztályaira intézményekbe irányítja a veszélyeztetett kismamákat és a koraszülött csecsemőket.
                                                    (Idézet a Kolozsvári Szalonna egyik hírrészletéből)

Kaptam egy meghívást a nagycenki Ménösszpontosító Állomás megnyitó ünnepségére. Nem most, negyvenvalahány évvel ezelőtt, nem emlékszem pontosan, mikor, kerestem a neten, nem találtam, nyilván már nem létezik az intézmény, a fiaim születése óta nem követem az eseményeket. Minap egy barátomat kellett felhívnom, mert nem jutott eszembe két ló származása, egyszerűen elfelejtettem Telstar és Kleon papájának és mamájának a nevét (pedig ezeket valamikor azonnal soroltam, ha valaki kérdezte, még a külföldről hozottakat is). Bocsánat, a Méneskönyvben ez a sorrend, a lótenyésztésben is dühöng a hímsovinizmus. Valamikor a hatvanas években egy idomárral (tréner, tetszik tudni, a legközelebbi lóismerő, "gazdája", tanítója, ápolója, felettes énje a lónak, elvileg mindentudó), egyszóval egy trénerrel beszélgettünk futam előtt az esélyekről, azt mondta, nyerni fog a lova. Én meg azt mondtam, esik az eső. Nem baj, mondta ő, jó az ő lova ilyen időben is. Igenám, mondtam én, de ott van a mezőnyben elfelejtettemhogyhívták, annak a mamája kiváló sártaposó volt (a mama nevére emlékszem, Tamariscus tényleg széles patájú, vékony csuklójú kanca, mély talajon verhetetlennek számított). A tréner nézett rám, na és aztán. Az apja viszont elsüllyedt. Aha. És ha valaki jól örökít, az a papa, mi? Úgy mondják. És tényleg úgy mondták. Szerintem jórészt még ma is úgy mondják. Szépek voltak például a Seebirk-csikók, sőt gyönyörűek, Seebirk jól örökített. Igaz, Seebirk majdnem minden versenyét megnyerte, a fekete, karcsú csodaszép csikói meg egy agárversenyen is utolsók lettek volna. Azaz Seebirk a küllemét örökítette remekül. A nem olyan csodaszép feketék, akikben volt kicsi a mamájukból is, azok viszont jók voltak.

Naszóval Ménösszpontosító Állomás. A kancák meg szanaszét, a rendes fedeztetési szokás szerint (ha jól emlékszem, szovjet módszer) a basa egy helyben, a lányok meg utaznak, ha a tenyésztők akarnak valami jót. Védhető persze, jó fedezőmén kevesebb van, de akkor is. Jó anyakanca meg voltaképpen még kevesebb van, miért nem építünk egy Kancaösszpontosító Állomást? Lényeg az, hogy nem sikerült rájönnöm, mi értelme van egy ilyennek, de szépen megcsinálták, a padló fakockából, az itató a megfelelő oldalon, boxajtó finoman gördül - mondom, szép volt az egész. Szerencsére korán érkeztem, azaz érkeztünk, a két fiam későbbi mamája is velem jött, e közlés nem holmi privatizálás, lesz jelentősége. Végignéztük az istállókat, aztán kitakarodtunk, jöttek az elvtársak. Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni Burgert Róbertet, a bábolnai önálló birodalom, állam, köztársaság mindenható urát (éppen csak saját pénzt nem veretett), az egyik legkiválóbb embert, akit ismertem (ő hívott meg, pedig tudta, mert szóltam neki, hogy persona non grata vagyok, pártunk és kormányunk éppen átfogó vizsgálatot indított ellenem, azt mondta, leszarom), kimentünk a nagycenki Széchenyi-kúria kertjébe (annak a szélén álltak az istállók). A kastély bejárat fölötti erkélyén kisebb csoportosulást észleltem, közelebb menvén felismertem egyenként a konyakozó elvtársakat. Jó, hát ez bizonyára érdekesebb, mint a lovak odaát. Érkezett néhány egyszerű látogató, aki be akart menni a múzeum gyanánt közismert épületbe, de nem lehetett bemenni, mert az ajtó zárva volt. Egy papírra rá is volt írva, hogy ZÁRVA. Még jó, nem? Bemegy a plebs és megzavarja a miniszter, a nagykövet, a megyei elsőtitkár meg a nyavalya emlékszik a többire zavarhatatlan időtöltését.
Na valami ilyesmit mondtam el a szerda esti tízpercemben (szerkesztő a valószínűtlenül kiváló Balyó Mária, a Magyar Rádió jónéhány emlékezetesen nagyszerű szerkesztője közül az egyik legemlékezetesebb, attól tartok, már nem sokunknak, neki is szóltam, hogy vizsgálat van ellenem, ő azt mondta, nem érdekel).
Berendeltek a Fehér Házba. Így nevezték széles körben az MSZMP központi bizottságának a székhelyét, most képviselői irodaház - egy épület nem tehet róla, kik költöznek beléje. Azt mondták, eddig tűrték a tűrhetetlen aknamunkámat, amivel lépten-nyomon kárt okozok a szocializmus ügyének (vagy valami ilyesmi), és el is nézték volna, de hogy még hazudok is, az már valóban mindennek a teteje, hogy megvádolok olyan kiváló embereket (felsorolás), akik soha nem tennének olyat, hogy bezárnak egy múzeumot, és így akadályozzák a szocialista embertípust az ő művelődésének magasztos céljának elérésében.
Mit tehettem volna? Visszamentem a Rádióba, leadtam a magnót, kiürítettem az íróasztalomat, hazamentem. Elmeséltem otthon, mi történt. A később születendő fiaim mamája akkor megkérdezte, hová tettem azokat a fényképeket, amiket Nagycenken készítettem, neki úgy rémlik, kell lennie közöttük az erkélyről is felvételnek.
Berohantam a Gyulai Pál utcába, a Hírlapkiadó Vállalat egyik laborjába, a lányok azt mondták, csináltak kontaktot a negatívról, de nem hiszik, hogy még megvan, nem jelentkeztem. Megvolt. Adtak nagyítót, azzal szépen olvasható volt a ZÁRVA felirat, fölötte az elvtársak arcát finom kontrasztokkal rajzolta ki a csodálatos Zenit nevű szovjet fényképezőgép optikája. Több kép is volt, például egy családról, amint nem éppen barátságos arckifejezéssel nézik az erkélyen konyakozókat - életem egyik legtökéletesebb kompozíciójaként tartom számon. 13x18-as nagyításokat kaptam, a laborosok olyan gyorsan dolgoztak, mint talán soha.
Bevittem a pártközpontba az összeset, hamar fogadtak, kiterítettem az asztalra a fotókat, és mint egy triviális krimiben, közöltem, hogy a negatívok biztos helyen vannak (természetesen a laborban hagytam őket). Kiküldtek a szobából.
Két hét múlva érkezett egy levél a Rádió elnökségére, hogy az ügyemben folyó eljárást megszüntették. Tetszik érteni? Az elvtársak szembesültek a valósággal, és a maguk módján elszégyellték magukat.
Akkor percekig káromkodtam, hogy mit képzelnek ezek magukról, legalább bocsánatot kérnének.
Akkor azt hittem, annál a rendszernél nincs lejjebb.
Mondjak még valamit? Vagy kérdezzek?

Nosztalgia

Láttam képeket a neten a hajdanvolt Magyar Rádióról, a Pollack Mihály téri "aulát" ábrázoló fotó alá valaki odaírta, hogy ő harminc évig dolgozott a Rádióban, és milyen jó volt, és mi mindannyian szerettük egymást.

Tényleg jó volt. Én valamivel több, mint ötven évet töltöttem el ott, jóformán megszakítás nélkül. Először a Horváth Mihály téri iskola gyerekkórusának tagjaként mentem be a Bródy Sándor utcai kapun (a Pollack akkor még terv sem lehetett), minthogy a Rádiónak csak 1954-től lett sajátja, addig mi láttuk el ezt a hatalmas élményt nyújtó feladatot, Lukin László nevű tanárunk agilitásának jóvoltából. (Élete vége felé készítettem vele egy interjút a 24-es stúdióban, a beszélgetés lezárásául elénekeltük Bach Parasztkantátáját két szólamban - próba nélkül - ő a tenort, én a basszust, a dal végén annyit közölt még a hallgatókkal, hogy az ő tanítványának második elemiben is mélyebb volt a hangja, mint az akkor huszonvalahány éves tanárának. Ennek a beszélgetésnek az alkalmával tudtam meg, hogy az Operába, a Carmen gyerekcsapatába az ő javaslatára kerültem be, pedig én azt hittem, a nagymamám protezsált, csak szemérmesen tagad - közel 50 év múltán jópofa értesülés. Különben ha van még élő ember, aki láthatta azokat az előadásokat, Tiszay Magda volt Carmen és a süvölvény Simándy József Don José, a többiekre nem emlékszem, bár Szecsődi Irén még rémlik Micaelaként és majdnem bizonyos, hogy Svéd Sándor énekelte Escamillót).

Szerettük egymást a Rádióban? Hááát, nem is tudom. Általában kedveltem azokat, akikkel együtt dolgoztam, főképp azért, mert mindig én választottam meg a munkatársaimat. De hogy szerettem volna mindenkit... 

Nem sokkal a Pollack-aula alatt van egy kép a 14-es stúdióról, az előtérben egy alakkal. Az illető nevét nem írom ide, nagyjából ugyanazért, amiért Magyarország miniszterelnökéét sem. Az illető egyike volt a MIÉP elnevezésű kreálmány leghangosabb tagjainak. Ez önmagában sem az a jelenség, amire érvényes volna a szólás- és véleményszabadság szép eszménye (sosem értettem törvénybe ütköző "ideológiájú" csoportosulások szabad randalírozását), de a Rádióban ez különösen undorítónak számított. Kiváltképp egy olyan alaktól, aki évekkel korábban végigüvöltötte a folyosót Győrffy Miklósnak címezve a mondanivalóját, hogy őt "a párt azért állította a posztjára, hogy eltávolítsa az ilyen reakciós elemeket". Nem tudom, kell-e mondanom, ez nem ugyanaz a párt volt. Úgyhogy nem értem a kép alá írót, mit köszönhet az illetőnek, egy bizonyos, én például nem olyan nagyon szerettem őt.

Mint ahogyan az ugyancsak nosztalgiázva emlegetett, és mennybe menesztett, a képen hátrább látható Rapcsányi Lászlót sem. Az ő nevét még le lehet írni, ő azért korábban jó riporternek számított, igaz, ezt az életművet egyetlen pillanat alatt sikerült porig rombolnia, és mint tudjuk, az ember jellemét a legrosszabb és nem a legjobb cselekedetei határozzák meg. Ő volt az, aki 1994-ben, a 128 rádiós kirúgatásának alkalmából félrelökdösött minket az adóstúdiókhoz vezető folyosó lezárt ajtaja elől, bekopogott, közölte a fegyveres rendésszel, hogy ő az, aki a 168 órát le fogja vezetni, majd odaszólt nekünk, hogy menjünk a francba, nem vesszük észre, hogy csak azt kapjuk, amit megérdemeltünk. (Én azért tartózkodtam a helyszínen, mert a 168 órával egyidőben, a Petőfin kezdődött volna egy kétórás élő műsorom - természetesen engem sem engedtek be, ahogyan Mester Ákos stábját nem.) Attól kezdve a Csúcs-féle Rádió (szerencsétlen, ostoba mameluk) 168 óráját Rapi vezette egészen addig, amíg a választók el nem zavarták a magyar történelem egyik legkártékonyabb kitüremkedését, a mai állapotokért elsőrendűen felelős MDF jelű bagázst.

Úgyhogy őt, Rapcsányi Lászlót sem olyan nagyon szeretem, nem tudom, él-e még, de az végülis mindegy, ha ezt már nem olvashatja, érvénybe lép a latin mondás: de mortuis nil nisi bene.

Prófétálni

Az Ezerév című könyvem írása közben természetesen sokszorosan többet olvasok, mint amennyit írok, mostanában éppen körülnézek a "honfoglalást" megelőző korokban, mi minden történt akkortájt a világon. Valahonnan előjött egy elég régi emlék, 16 éves korom táján foglalkoztatott a buddhizmus, akkor találtam az Egyetemi Könyvtárban egy írást az upanisadokról, a cédulám még megvan, de arra csak idézeteket írtam, amik tetszettek, azt nem, milyen könyvben találtam őket (csináltam ilyet máskor is, sosem voltam rendes, precíz filosz). Most utánanéztem, újabban jelentek meg mindenféle könyvek, ha szert teszek némi rendkívüli jövedelemre, meg is veszem őket, de gondolom, jó drágák, az nem mostanában lesz, hogy egy könyvesboltba vásárlóként mehetek be, nem mint bámészkodó. Naszóval, az upanisadokról annyit kell tudni, hogy jelentős részük az időszámítás előtti VIII-VII. században keletkezett, az upanisad valami olyasmit jelent, hogy ülj mellém, azaz a tanítómester és a tanítvány viszonyára utal, különben a védikus irodalom része (a Védáról csöndes véleményem szerint a legfontosabb tudnivaló az, hogy a zsidó Bibliával ellentétben nem Isten szavának közvetítője, azaz a négy Véda megszemélyesíthetetlen.) Az upanisad szépirodalmi (valóban szép) szinten tanítások sorozta, a Brahman, azaz a Legfelső Létező példabeszédekkel, versekkel, történetekkel való megjelenítése, magyarázata.

Ideteszem azt a hajdan kiírt idézetet (remélem, pontos legalább, ha már nem tudom, melyik upanisadból való):

„Fehérfényes, kedvesem, menj el tanulni, mert a mi nemzetségünkben nem lehetnek tudatlan, csak születés általi papok! Elment a fiú tizenkét évesen, és huszonnégy éves korára minden tudást megtanult. Visszatért akkor büszkén, nagyeszűnek és tanultnak gondolva magát.”

Megvan a lényeg? Nem lehetnek tudatlan, csak születés általi papok. Ezt úgy 2700 évvel ezelőtt írták le valahol Indiában.

Azt most hagyjuk, a "kereszténység" miért éppen a zsidó Bibliát vette át a saját förtelmes igéinek hirdetése céljából... tudják, mit? Ne hagyjuk. Ha már a tanulásról esett szó, hadd mutassak egy másik idézetet. Szorgalmas olvasóim (és hajdani hallgatóim) elég sokszor hallották, hogy a világtörténelem egyik legnagyobb (ha nem a legnagyobb) gonosztevőjének a Szent Pál néven bűnöző Sault tartom, nézetem szerint soha senki nem idézett elő olyan tömeghalált, amit ő okozott a "kereszténység" kierőszakolásával. Egyik "kedvencemet" rakom ide, a Pál levele a korinthusbeliekhez ádáz részletét:

14. RÉSZ
Az istentiszteletben többet ér a prófétálás, mint a nyelveken szólás. Utasítás azok használatára. Az asszony hallgasson a gyülekezetben.

Kis segítség, ha netán valaki nem tudná, mit jelent a "prófétálás" (csodálkoznék, ha valaki tudná):

prófétálás: a próféta sajátos tevékenysége, Isten szavának közvetítése. - Szoros értelemben a ~ a  jövő megmondása, tág értelemben megtérésre buzdító intés, figyelmeztetés és fenyegetés.

Tetszik látni a leglényegesebb szót? Fenyegetés. A kereszténység alapszó készletéből az egyik legfontosabb.

És akkor most a legundorítóbb mondatok egyike, amit különben a katolikusok valószínűleg abszolút rendjén valónak találnak:

Hogyha pedig tanulni akarnak valamit, kérdezzék meg otthon az ő férjüket; mert éktelen dolog asszonynak szólni a gyülekezetben.

Az alaphangot a "tanulásra" Mózes V. könyve adta meg ("...azt mondta nékem az Úr: Gyűjtsd egybe nékem a népet, hogy hallassam véle beszédeimet, hogy tanuljanak félni engem, minden időben, a míg e földön élnek, és tanítsák meg fiaikat is...")

Félni és fenyegetni. Íme a kereszténység. Ne tessék azt hinni, hogy tendenciózusan kiragadtam valamit, igazolandó a saját tézisemet. Ellenpróbaként hadd javasoljam, találjanak a fenti upanisad idézethez legalább egy kicsit hasonlót.

A beszélő nevekről

Általános iskolában volt egy tanárnőnk, őt Szagos Néninek hívtuk, mert kölni illata volt. Az ötvenes évek elején kevesen használtak kölnit, és hiába volt a Horváth Mihály téri Gyakorló Általános Iskola az országban a legjobb (abból lett a Fazekas), azért csak nyolcadik kerületi proligyerekek jártak oda, mi a sparheiton fővő pejsli szagához szoktunk. Úgy emlékszem, a Szagos Néni ápoltnak látszott és jól öltözöttnek, más korban, más iskolában talán nem lett volna feltűnő.

Viszont például Szabó Magdának is jó illata volt (nem kölni, inkább csak tiszta illat lehetett), és ő is ápolt benyomást keltett, de őt Magda néninek hívtuk. Meg tanárnőnek. Semmilyen gúnynevet nem adtunk neki. És Weisz Győző, a tornatanárunk is Győző bácsi volt.

Nem tudom, egy tanár tudja-e, mi a gúnyneve, szerintem tudja. Legalábbis azt, hogy van neki. Amíg tanítottam, elég ritkán mentem be a tanári szobába (több okból, ezeket most hagyjuk), de rémlik, hogy a jófej tanárok egymás között a diákok adta nevet használták a kollégáik megjelölésére. Néhány évvel később találkoztam egy lánnyal az egyetemen (visszajártam szemináriumvezetőnek a Nyelvtudományi Intézetbe), ő mondta (a "régiszépidőkről" beszélgettünk), hogy első nap, miután kimentem óra végén az osztályból, valaki azt mondta rám, hogy a "Colos", de lehurrogták, hiába védekezett a "keresztapa", hogy dehát mindenkinél nagyobb, nem maradhattam az. Az a lány azt mondta, az nem jó, ha valakit nem a nevén neveznek.
Igaza volt. Azóta értékmérőként alkalmazom a "beszélő" neveket (ezek lehetnek gúny-, csúf-, becenevek), nagyjából mindegy, általában találó szót ragasztanak arra, aki nevetséges, félelmetes, otromba, szánalmas és ki tudja még milyen, a lényeg az, hogy van valamilyen rikító tulajdonsága, ami az esetek többségében nem rokonszenvet vált ki a környezetéből. Talán nem esem túlzásba, ha azt állítom, minél több ilyen neve van valakinek, annál kevésbé tiszteletreméltó. Ha egy okos embert elneveznek mondjuk Professzornak, az társadalmi osztálytól függetlenül azt jelenti, hogy az illető valószínűleg okosabb a többieknél, de a megnyilvánulásai kellemetlenkedők, lenézők, egyszóval ellenszenvesen okos.
A csúti beteg, a falusi szájszélnyalogató futballista nevét én például még soha nem írtam le, amíg a Rádióban beszéltem, soha nem mondtam ki, egyszerűen azért, mert az illető nevének bárhol való megjelenítése bepiszkolná azt a felületet, ahová rátenném (még mielőtt valaki gyanakodni kezdene, hogy valamiféle fetisiszta vagyok, ez részemről egyszerűen a mélységes undor és megvetés kifejezése). Van egy olyan gyanúm, hogy a gúnynevek variációs mennyiségének növekedése fordítottan arányos az illető megbecsültségével.
Azt én tudom, hogy akiről itt szó van, az egy iszonyatosan buta ember (még mindig elég kevesen tudjuk, még mindig sok értelmesnek tekinthető tojásfejű van, aki fejcsóválva közli, hogy az illető  tehetséges és agyafúrt, nem antiszemita, nem diktátor, csak hát... nix, nincs csakhát, összefoglaló tulajdonságként nyugodtan megállapodhatunk a baromi butaságban, amennyiben képesek vagyunk felfogni, hogy egy nem buta ember például képtelen a gonoszságra, a gyűlöletre, a kártékonyságra, a mások megalázására és így tovább, minthogy az "okos" fogalma nem elsősorban adathalmazok használatára való képességet jelent, hanem mindenekelőtt az emberre jellemző viselkedési, erkölcsi kategória, a másokhoz és a környező világhoz való pozitív alkalmazkodóképesség megnyilvánulása, annak tudomásulvétele, hogy a saját szabadsága egy másik ember szabadságának a pereméig terjed). Egyszóval tudom én, hogy ez a baromfiszaros udvaron szocializálódott, nagyon szűk korlátok közé szorított köztörvényes kislétszámú nem lát ki a saját rögeszméinek a hulladékai alól, de vajon hallotta-e már, hogy a saját jellemtelen seggnyalóin kívül nincs írástudó, aki ne valamilyen gúnynéven emlegetné? És ha hallotta, vajon képes-e felfogni, hogy ez nem a befogadás és elismerés jele?
Nem hiszem. Ha ezt itt elolvasná, egy szót sem értene. Ha ebből itt fenn valami megérintené, akkor az volna, amire a képességei egy valamirevaló országban predesztinálhatnák: mosodai alkalmazott egy harmadosztályú futballklubban, akinek szabad belépése van az öltözőkbe, és a pálya széléről bármelyik hazai meccset végignézheti.
Arra sajnos nem telne, ha a csapat messzebbre utazik. Arról majd másnap az újságból.

Grundfoci

Lehetne például piramisokat építeni. Ha jó nagy egy ilyen piramis, mint például a Kheopsz, akkor az elég drága lehet, abból már érdemes ellopni a megfelelő százalékot, mégsem filléreskedik az ember.

Aztán van még a zikkurat, abba is jó sok építőanyag kell, meg nagy területen terpeszkedik.

A masztabát nem ajánlom, nem elég drága. A diadalív nem rossz ötlet, dehát abból nyilván úgy is lesz minden városban, a csúti potrohos kertigipsz minden egyes húzása egy-egy diadal, itt van például ez a macedón csirkefogó, mit összehőbörög a sok hülye, ha csak egyvalaki agyvérzést kap miatta, már tiszta nyereség. A diadalívvel is az a baj, ami a masztabával, nem kerül sok pénzbe.

Nem nagyon tudok mást ajánlani. Ezek a fent említettek is hasznosabbak ugyan egy futballstadionnál, de alig kimutathatóan, meg aztán messze nem kerülnek annyiba, a legnagyobb hátrányukról nem is beszélve: a fenntartásuk nem költségigényes. Úgyhogy gyenge kis kísérletek ezek is arra, hogy valami hasonlóan kártékony disznóságot tudjak ajánlani a stadionok mellé. Egyszerűen nem jut eszembe semmi. Baromi nehéz ám olyat építeni, ami csak a nevében foglalja magába az építés fogalmát, valójában viszont minden egyes tégla felrakásával, minden köbcentiméter beton beöntésével a rombolást szolgálja. Na jó, van még az a Várkert, arra tényleg el lehetett költeni egy hatalmas vagyont úgy, hogy semmi hasznát nem veheti senki, viszont rohamosan emelkedik majd a fenntartási költsége, pedig csak Ybl Miklós emlékirataiból kellett volna elolvasni a vonatkozó passzust, ő sem tartotta valami nagyra ezt a meghatározhatatlan díszítményt - bár azt elismerte, nem volt könnyű kitalálni. A Kossuth tér és a többi helyrehozhatatlan rombolás, a fák tömeges kivágása hatalmas károkat okoz ugyan, de hol vannak ezek a stadionépítésektől.

Világos, ugye? Nincs semmilyen építmény, ami egy ilyen országban, mint a miénk nagyobb károkat okozhatna. És természetesen fölöslegesebb sincs, dehát ez értelemszerű. Hallhatók persze mindenféle dumák a futball nevű sport ugrásszerű fejlődéséről, azok komolyan vételéhez nemcsak mániákus elmebetegnek kell lenni, nagyon hülyének is. Írhatnék ide most egy pofás kis szociológiai elemzést a sport és a gazdasági berendezkedés, a sport és a társadalmi mentalitás viszonyáról, de ezt valószínűleg akkor sem tenném, ha értenék hozzá, így meg aztán végképp kénytelen vagyok arra szorítkozni, hogy néhány közismert, a többé kevésbé olvasott laikus szintjén lévő megállapítást tegyek.

A Copacabana és a ferencvárosi grundok közötti párhuzam két össze nem illő "toposz" együtt emlegetése volt, maradt is a mai napig, holott a brazíliai tengerparton egy jó vacsora reményében játszottak a gyerekek (Ronaldinho szíves közlése nyomán), a grundon pedig a proletárdominancia kivívásáért rúgták a rongylabdát. A "kitörés vágyának" elmélete olyan tojásfejű polgároktól származik, akik azt sem tudták, hol van a Ferencváros, milyen egy grund, és kik járnak oda. Én ott nőttem fel, talán valamivel alaposabb ismeretek birtokában jelenthetem: azt sem tudtuk, hová lehetne "kitörni". Senkinek nem volt rabszolgaság tudata, a nyomor, a piszok és a gyűlölet természetes közegünk volt a József- és Ferencvárosban, Buda létezéséről sem nagyon tudtunk, nemhogy más országokról. Én kalandornak számítottam a folytonos utazási mániámmal, amennyiben télen a Tabánba jártam szánkózni a 63-as villamossal, nyáron meg a Balatonra. A grundon az számított, ki lesz az, aki először válogathat magának csapatot. Sajátos dominancia ám az ilyen, itt az a szempont, ki rúgja a legtöbb gólt, ki tud majmot csinálni az ellenfélből, itt nyolcvankilós izompacsirták is csöndben álltak és szerényen jelentkezgettek, hogy valamelyik csapatkapitány kiválassza őket. Ez motiváció, ezért érdemes mindent megtenni (a tehetségtelenségből fakadó hiábavalóság megint csak a rózsadombi okoskodás terméke, ilyesmikkel mi nem foglalkoztunk, falábú vagy csórikám, menj anyuhoz), a gazdagságnak nincs jelentéstartalma. Jókat röhögünk Wagner úron A megkerült cirkálóban (Hurrá! Szóval húsz fontot kap az illető!... Ne mondja azt, hogy százat! Maga rosszul hallotta! Annyi font csak számtanpéldában létezik! De húsz, az van, vagy huszonnégy is lehet! Annyit már láttam!...), pedig ez egy végtelenül szomorú diagnózisa a pesti prolinak, mely társadalmi réteget az erzsébetvárosi (az sem volt sokkal elitebb hely) író mindenkinél jobban ismert. Aha, ezt kell felfogni, hogy húsz font, az van. Az ember nem vágyik olyasmire, amiről fogalma sincs. Az "aranycsapat" tagjai nejlonharisnyákat meg karórákat csempésztek haza eladásra, pedig ők már látták azokat a helyeket, ahol az emberek ilyeneket hordtak - de nem hitték el, nem hittek a saját szemüknek. Közeli barátságban, szinte napi kapcsolatban voltam Kocsissal (szerintem máig minden idők legjobb futballistájával), eszükbe se jutott ott maradni. Nem azért, mert azért itthon börtön járt, hanem mert az a száz fontos világ, azt nem tudjuk értelmezni.
Nem cél. Ma sem az. Ahonnan a futball nevű, nem éppen intellektuális felkészültséget igénylő sport rajongói, következésképpen jövendő játékosai származnak, talán már láttak Lamborghinit képen, talán már vágyni is tudnak rá, de a gazdagságról nincs értelmezhető fogalmuk, ahogyan Cristiano Ronaldónak és Messinek sincs. Ebben nincs különbség a negyvenes-ötvenes évek Magyarországa és a mai között, egyre kisebb ez a különbség, a jelen kurzus törekvése a magáéhoz hasonló szellemi sötétség szétterítésében máris olyan hatásos, hogy a proletár lassan írni-olvasni sem tud.
De a grund "értékrendje", a világosan érthető és elérhetőnek vélt cél, a többiek közül való kitűnés mindent elsöprő vágya eltűnt. Azt én nem tudom, lesz-e valaha ahhoz hasonlóan elementáris vonzerő ebben az országban, csak azt látom, hogy ma nincs, és egyhamar nem is várható ilyesmi. Kocsisok és Bozsikok akkor sem teremtek tucatszámra, de az NB II csapataiba nem lehetett volna bekerülni azzal a játéktudással, amivel ma milliókat keresnek a ki tudja, milyen elvek alapján válogatott zsúrfiúk.
A futballstadionok egy súlyosan elmebeteg despota lázálmainak szapora következményei, motivációs értékük a sport fejlődésében nincs és nem is lehet, nem egy ilyen "kultúrájú" országban, sehol.
A stadionokra elköltött pénz, és a következményként növekvő nyomor miatt kiszabandó büntetési tétel mondjuk az Egyesült Államokban háromszoros életfogytiglan vagy kétszázötven év fegyház.

Agyonütni? Az is jó

Ezerféle szempont és elmélet van. És senki sem elég okos ahhoz, hogy az övére azt lehessen mondani, ez a jó. Rengeteget tévedünk. Nem adatokban persze, hanem elméletekben. A leggyengébb pontja ennek a kiábrándító folyamatnak az, hogy még csak nem is lehet tudni, mikor tévedünk és mikor van igazunk. Itt van most például ez a Tamás Gáspár Miklós interjú (TGM: Magyarország a legreakciósabb ország a Földön - Index). Én azt mondom, dermesztően igaza van. Majdnem mindenben. Amiben meg nincs igaza, abban szerintem nincs igaza, és ez kevés. Ő is egyedül van az elméleteivel, én is egyedül vagyok. Ő sem hiszi, hogy tévedhetetlen, én sem. A közelmúltban volt olvasható az Amerikai Népszavában Bartus László írása, ami nem kis szerepet játszott a kétségbeesett kísérletemben, hogy felrázzam az általam bölcsnek tartott embereket (jelentem, pillanatnyilag majdnem teljes a kudarcom), az teljesen másról szólt, mint most TGM, de nem az ellenkezőjéről, mert akkor túl egyszerű volna a képlet.

Ez itt, ebben az országban úgy borzalmas, ahogyan van. Térdig járunk a diagnózisokban. Derékig a közelmúlt elemzésében. Ezek közül TGM-é a legijesztőbb, mert abban is majdnem igaza van - de csak majdnem. Ennek a megítélésében legalább nem vagyok bizonytalan, azt bizonyosan tudom, hogy igazam van, és hogy akkor is igazam volt - mi jár annak, akinek igaza van? A szája. Mit kezdünk azzal, ha elfogadjuk azt, amit akkor is mondtam és azóta is mondok? Hogy a főbűnös Magyarország akkori miniszterelnöke, és vele azonos mennyiségű felelősséggel tartozik az SZDSZ nevű párt (közös bűnük az anakronisztikus nevetségességükkel is rengeteg kárt okozott kisgazda bagázs, ami nélkülük nyomtalanul eltűnt volna). Semmit nem kezdünk ezzel a tétellel, mert az baromi kevés, hogy ezt már TGM is tudja, mert hiába tudja, ha ennek a tudásnak az eredménye az, miszerint nincs mit tenni. Szerintem nem azért, amiért szerinte, de ettől még az ő elmélete globálisan igaznak látszik, az enyém meg lokálisan használhatatlan. TGM azt mondja: "A rendszert csak a nép változtathatja meg." Én is valami ilyesmit mondanék. Csak azt nem tisztáztuk (nem is fogjuk), mit értünk ezen a közös főnévvel kifejezett fogalmon. A népen. Én leginkább semmit. Ez a teljesen használhatatlan szavak egyike, minthogy az egyetlen jelentésével nem tudunk mit kezdeni, egy összefoglaló kifejezés, aminek nincs semmi értelme, mert nincs mögötte semmi. Megfoghatatlan. Minél fogva TGM mondatának sincs semmi értelme, hiába van igaza, mert a nép nem fog megváltoztatni semmit. A nép egy nemlétező szemiotikai jel, ami magyarul három betű és ami más nyelveken több betű, de más nyelveken sem jelent semmit, mert a nép az emberek sokasága, az ember viszont értelmezhetetlen mint sokaság. A sokaság ugyanis nem tesz semmit. A sokaság mindössze van. Ha azt kiáltja, feszítsd meg, azt már egy ember kiáltja meg egy másik, aki ugyanazt kiáltja és megint egy másik a sokaság utolsó tagjáig. De megfeszíteni nem a nép fogja. A népre való hivatkozás a hivatkozó felelősségének a kockázat nélküli áthárítása valamire (még csak nem is valakire), ami még a felelősség továbbadására is képtelen.

A nép nem fog megváltoztatni semmit. Nem azért, mert ez a mi népünk teszetosza meg ostoba és gyűlölködő, hanem mert nem az. Mert semmilyen. Ezt volna jó tudomásul vennie annak, aki itt valamit tenni akar. A népből, a sokaságból, a tömegből, a lakosságból, a statisztikai adatból le kell választani tízet, tizenötöt - nem tudom, hányat, nem tudom, melyik az a létszám, ami fölött az ember megszűnik embernek lenni és átalakul néppé, de azzal a leválasztandó néhánnyal kell elkezdeni beszélni. Nem a televízió képernyőjéről szólni hozzá, nem is az interneten, mert az onnan küldött üzenet nem neki szól, hanem a népnek, azt a televízió vagy számítógép előtt ülő nem veszi magára - az ugyanis nem személyes. Tetszik tudni még értelmezni ezt a szót?

Csak azt akarom mondani, hogy nem fog menni másképp. Ez így baromi munkaigényes, de nem megspórolható. Mikor azt dödögtem a múltkor, hogy a vének (bölcsek) tanácsa nem engedni fogja a civil szerveződéseket, hanem ösztönözni a létrejöttüket, akkor ilyesmire gondoltam. A bölcsek ugyanis tudják, hogy a nép emlegetése a hárítás eleje és vége. Akarom mondani, tudhatnák, ha hajlandók volnának belegondolni, de egyelőre nem hajlandók. Egyelőre azzal hajtanak el engem, hogy a nép nem őket akarja. Hogy majd a fiatalok. Persze. A világtörténelem legtöbb áldozatot követelő tragédiái mindig úgy kezdődtek, hogy a sok hülye öreg a fiatalokat küldte maga helyett. Akik aztán hagyták vezetni magukat az öregek közül a leghülyébbekkel. Aki öregeknek soha nem volt annyi eszük, hogy a fiatalokat visszafogják, ahelyett, hogy feltüzelnék. Cromwell, Mirabeau, LaFayette, Kossuth, Nagy Imre - jószándékú vagy gazember öreg hülyék, nem sorolom, csak a jelentősek, a "jónevűek" többszázan vannak.

Karinthy Így írtok ti-jében van egy Bródy Sándor paródia (Linolea vagy agyonütni, az is jó), amiben az egyik szereplő a Borsszem Jankó annak idején jól ismert figurája, az Ágai Székely Ferenc teremtette Seiffensteiner Salamon, a pesti zsidót megtestesítő alak. Seiffensteiner Salamon egy rovarirtóval példálódzik, midőn a tanulság levonására szólítják fel, mely rovarirtót be kell tömni a svábbogár szájába, másképp hatástalan. Hiszen akkor agyon is lehet ütni, mondja a maga sajátos akcentusával Sauerkraut.

Ha netán nem olvasták, sürgősen pótolják. Miután kiheverték a rekeszizom görcsének fájdalmait, majd gondoljanak bele: nem rossz módszer ez, csak nagy mennyiségű cselekvést követel.

Karinthy Seiffensteiner Salamon mondatával fejezi be a drámakarikatúrát:

"Oz ember, ho nem todja, mit sinálja o drámoi jellemekkel, omik o fejire nűttek, megfagja üket, és a szájukbo beletümküd az erkülcsi tonolságt, hodha von. De adjonötni... oz is jú."

Agyonütni? Az a másik megoldás.

Tavaszi hangok

A kontraszt az esztétika alapeleme. A kontrasztjelenség a szépség forrása. Örök kérdése a filozófiának, hogy a rút kiemeli-e a szépséget vagy magához rántja. Hogy nem hagyja érvényesülni, tönkreteszi az élményt a tolakodásával, a taszításával, ellökdösi a tekintet elől. Mind bátortalanabbul teszem ide a szépet, napjaink förtelme mindent bepiszkít.

Na ezt a produkciót próbálja meg ellökdösni valamelyik undorképződmény.

A mű ugyanaz, az előadók mások csak. Azért érdekes lesz őket egymás után megnézni, meghallgatni. Patricia Janeckova tizennyolc éves volt, amikor az itt látható felvétel készült, most húsz. Ilyen korú énekesnőnek még nem illik tudnia így énekelni. És legfőképpen nem illik belevágni olyan bravúráriába, amilyen a Tavaszi hangok. Amivel a bemutatón Bianca Bianchi megbukott, mert hiába tartották a kor legjelentősebb énekesének, ehhez a műhöz kevés volt. (A korabeli kritikusok a zenén és a szövegen fanyalogtak, a korabeli kritikusok olyasfélék lehettek, mint a jelen magyar filmkritikusai - Johann Strauss zenéjéről nincs mit mondanom, ahhoz én vagyok kevés, Genée szövege meg úgy tökéletes, ahogy van, aki képes volt megírni a Denevért, akinek Millöcker könyörgött a Koldusdiák librettójáért, az aligha csap össze egy hangversenyáriát.)

A lány csodaszép (legalábbis szerintem), és ez kétségkívül emel az élményen, mert a kontraszt mellett a jelenségek harmóniája az esztétikum másik alaptétele. A hangja kicsit még nyers, én legalábbis nem tudom megállapítani teljes bizonyossággal, mi lesz belőle, most még a lírai szopránnak a koloratúrszubrettbe emelkedő élességei dominálják, de ez nemhogy nem zavaró, inkább hozzátesz a kor és a külső bájához, majd azt mondtam, pikáns árnyalatok hallhatók a felhangokban.

Kathleen Battle önmagában is egy más minőség. Először is itt negyven éves, mögötte van a legjobb new yorki énekiskola, a tanárával, Daniel Ferroval, aztán a Metropolitan tagság, és nem utolsó sorban a hangszálaknak az ápoltság adta nyugalma, legfőképpen pedig a technikája, ami ebben a ruhában még a laikus számára is látható: tessék figyelni azt a csodálatos mellkast, ahogyan emelkedik és süllyed, ahogyan Battle az egész testét használja hangszekrény gyanánt - amit tényleg csak a legnagyobbak tudnak. Persze, minden valamirevaló énektanár azzal kezdi, hogy "a gyomrodból énekelsz, fiam, nem a torkodból", de tessék ezt egyszer kipróbálni. Ismertem olyan operaénekest, akiről harminc évi gyakorlat után azt mondta a nagymamám (ő tanította és korrepetálta az operistákat), hogy még mindig azt hiszi, a tüdeje való a hangképzésre. Különben ez a hang ugyanaz a fekvés, amit az előbb a szlovák kislánytól hallottak (ha szerencséje van, neki is ilyen lesz tíz év múlva, dehát nincs kényesebb jószág, mint a lírai szoprán), viszont a lágyságot, a dinamikát így nem lehet megtanulni. Ezt csak csodálni lehet, ahogyan a felvételen Battle felfedezője, Herbert von Karajan teszi. Hogy még igazságtalanabb legyen az élet, mindehhez még ott van a világ legkiválóbb zenekara és az Újévi Koncert hangulata.

Ha mégsem vesznek észre semmi különbséget a két felvétel között, ne röstelljék, tényleg alig van. Ilyen vén róka hallja inkább, amilyen én vagyok. De figyeljék csak meg, mi lesz abból a föntebbi leánykából. Remélem, a megfelelő kezekbe kerül.