Láttam képeket a neten a hajdanvolt Magyar Rádióról, a Pollack Mihály téri "aulát" ábrázoló fotó alá valaki odaírta, hogy ő harminc évig dolgozott a Rádióban, és milyen jó volt, és mi mindannyian szerettük egymást.
Tényleg jó volt. Én valamivel több, mint ötven évet töltöttem el ott, jóformán megszakítás nélkül. Először a Horváth Mihály téri iskola gyerekkórusának tagjaként mentem be a Bródy Sándor utcai kapun (a Pollack akkor még terv sem lehetett), minthogy a Rádiónak csak 1954-től lett sajátja, addig mi láttuk el ezt a hatalmas élményt nyújtó feladatot, Lukin László nevű tanárunk agilitásának jóvoltából. (Élete vége felé készítettem vele egy interjút a 24-es stúdióban, a beszélgetés lezárásául elénekeltük Bach Parasztkantátáját két szólamban - próba nélkül - ő a tenort, én a basszust, a dal végén annyit közölt még a hallgatókkal, hogy az ő tanítványának második elemiben is mélyebb volt a hangja, mint az akkor huszonvalahány éves tanárának. Ennek a beszélgetésnek az alkalmával tudtam meg, hogy az Operába, a Carmen gyerekcsapatába az ő javaslatára kerültem be, pedig én azt hittem, a nagymamám protezsált, csak szemérmesen tagad - közel 50 év múltán jópofa értesülés. Különben ha van még élő ember, aki láthatta azokat az előadásokat, Tiszay Magda volt Carmen és a süvölvény Simándy József Don José, a többiekre nem emlékszem, bár Szecsődi Irén még rémlik Micaelaként és majdnem bizonyos, hogy Svéd Sándor énekelte Escamillót).
Szerettük egymást a Rádióban? Hááát, nem is tudom. Általában kedveltem azokat, akikkel együtt dolgoztam, főképp azért, mert mindig én választottam meg a munkatársaimat. De hogy szerettem volna mindenkit...
Nem sokkal a Pollack-aula alatt van egy kép a 14-es stúdióról, az előtérben egy alakkal. Az illető nevét nem írom ide, nagyjából ugyanazért, amiért Magyarország miniszterelnökéét sem. Az illető egyike volt a MIÉP elnevezésű kreálmány leghangosabb tagjainak. Ez önmagában sem az a jelenség, amire érvényes volna a szólás- és véleményszabadság szép eszménye (sosem értettem törvénybe ütköző "ideológiájú" csoportosulások szabad randalírozását), de a Rádióban ez különösen undorítónak számított. Kiváltképp egy olyan alaktól, aki évekkel korábban végigüvöltötte a folyosót Győrffy Miklósnak címezve a mondanivalóját, hogy őt "a párt azért állította a posztjára, hogy eltávolítsa az ilyen reakciós elemeket". Nem tudom, kell-e mondanom, ez nem ugyanaz a párt volt. Úgyhogy nem értem a kép alá írót, mit köszönhet az illetőnek, egy bizonyos, én például nem olyan nagyon szerettem őt.
Mint ahogyan az ugyancsak nosztalgiázva emlegetett, és mennybe menesztett, a képen hátrább látható Rapcsányi Lászlót sem. Az ő nevét még le lehet írni, ő azért korábban jó riporternek számított, igaz, ezt az életművet egyetlen pillanat alatt sikerült porig rombolnia, és mint tudjuk, az ember jellemét a legrosszabb és nem a legjobb cselekedetei határozzák meg. Ő volt az, aki 1994-ben, a 128 rádiós kirúgatásának alkalmából félrelökdösött minket az adóstúdiókhoz vezető folyosó lezárt ajtaja elől, bekopogott, közölte a fegyveres rendésszel, hogy ő az, aki a 168 órát le fogja vezetni, majd odaszólt nekünk, hogy menjünk a francba, nem vesszük észre, hogy csak azt kapjuk, amit megérdemeltünk. (Én azért tartózkodtam a helyszínen, mert a 168 órával egyidőben, a Petőfin kezdődött volna egy kétórás élő műsorom - természetesen engem sem engedtek be, ahogyan Mester Ákos stábját nem.) Attól kezdve a Csúcs-féle Rádió (szerencsétlen, ostoba mameluk) 168 óráját Rapi vezette egészen addig, amíg a választók el nem zavarták a magyar történelem egyik legkártékonyabb kitüremkedését, a mai állapotokért elsőrendűen felelős MDF jelű bagázst.
Úgyhogy őt, Rapcsányi Lászlót sem olyan nagyon szeretem, nem tudom, él-e még, de az végülis mindegy, ha ezt már nem olvashatja, érvénybe lép a latin mondás: de mortuis nil nisi bene.
