Magyarország nem normális ország

„Magyarország nem normális ország” címmel olvasható interjú Nemes Jeles Lászlóval, a Saul Fia rendezőjével. „A zsidógyűlölet Magyarországon, ahogy korábban, most is nagyon széles körben elterjedt. Sokan legszívesebben újranyitnák a koncentrációs táborokat, ha megtehetnék, inkább tegnap, mint ma. Régi hagyomány Magyarországon, hogy a tűzzel játszanak. Például, máig nem esik szó arról, hogyan kollaboráltak a németekkel a náci időkben, a politikusok pedig örömmel hevítik a létező antiszemitizmust. Másrészt az Orbán-kormány keményen kiáll az országban lévő zsidó közösségek mellett. És a széles körben tapasztalható antiszemita hangulat ellenére a Claims Conference nagyvonalú támogatása mellett kaptunk állami pénzeket Magyarországtól is. Tudnia kell: Magyarország nem normális ország, a politikusai és polgárai egészen biztosan nem...” 

A filmrendező felháborodott az interjú szövegén, közölte, hogy ő ilyeneket sosem mondott.

Nem csodálom. Tényleg lehetetlen, hogy azt mondta volna, „az Orbán-kormány keményen kiáll az országban lévő zsidó közösségek mellett…” – Nemes Jeles László értelmes, tehetséges ember, nem terjeszthet durva hazugságokat.

A cikkben szereplő többi állítás természetesen abszolút igaz.

Amit szembeszökően igazol az a tény, hogy a film alkotói ijedten hátrálnak meg igaz mondatok elől. Akár szó szerint ez hangzott el, akár csak valami ilyesmi.

Dermesztő.

Iszonyat

Mutatok egy képet:

Azért nem teszek föl találós kérdést, mert ember nincs, aki rá tud jönni, mi ez. Úgyhogy megmondom. Ez a felvétel egy standfotó a Varázsfuvola salzburgi előadásáról, 2012-ben készült, ma közvetíti a Classica nevű zenei adó, kétszer is. Mozart Varázsfuvolájának előadása volt ez, annak egyik meggyalázása, azt nem tudom, a legundorítóbb-e, mert nem láttam. Nagyon szeretnék elmenni a Salzburgi Ünnepi Játékokra, legutóbb 1970-ben voltam, és Kellér Dezsővel szólva megvan az a régi szokásom, hogy ha törik, ha szakad, minden ötven évben egyszer elmegyek Salzburgba a Festspielére. De olyan előadásra, amiről ilyen

fénykép készülhet akkor sem, ha fizetnek érte.

Tetszik emlékezni arra, amit a rendezőuralomról írtam?

Erre, amit itt fent lehet látni, nem mentség, magyarázat sincs. Amíg a karmester, az énekesek föl nem lázadnak, addig ilyenek lesznek az előadások.

Arra ne tessék számítani, hogy majd a közönség nem vesz jegyet. Én egyszer végigmentem a vörös bársonykötelek között, ami a Grosses Festspielhausba vezető utat zárta el a plebsztől, akik a túloldalon álltak, és nézték a gazdag sznobok bevonulását. Engem annyian egyszerre egy helyen még nem gyűlöltek, mint ott, de már akkor is meg tudtam érteni őket. Az a jegy, amivel én mentem be, 7500 schillingbe került, mai forintáron 150-200 000 lenne (meghívott zenekritikusként nekem persze ingyen volt). Azt olyan ember, aki nem "tenni" megy oda, hanem a zenei élményért, nem tudja megfizetni.

Mondhatnám, a sok nyavalyás pénzeszsák megérdemli az ilyen rendezőnek nevezett gyilkost, dehát miért érdemelné meg? Semmit nem tudok rájuk bizonyítani, amiért ilyen büntetést kell kiszabni, arról meg nem tehetnek, hogy a pénzzel nem jár ízlés meg pallérozott agyvelő.

A büdös bunkó új- és régigazdag mindig meg fogja venni a jegyet - megoldás nincs.

Fats Domino és Presser Gábor

Mielőtt valaki azt hinné, rosszindulatú vagyok, és lopással gyanúsítok egy írót (meg egy színészt), gyorsan hozzáteszem az iménti bejegyzéshez: érdekességnek szántam, nem bizonyítéknak - mellesleg az íróval is, a színésszel is jó viszonyban vagyok évtizedek óta, először nekik szólnék, ha volna miért szólni. Azt akarom mondani, hogy az ötlet lehet véletlen egybeesés.
Fentiek alátámasztására íme egy analógia. Az első zene Fats Domino szerzeménye:

A második Presser Gáboré:

Hallgassák meg a kettőt egymás után, még a hangnem is stimmel.
Az első felvétel 1955. március 30-án készült. Presser Gábor akkor 7 (hét) éves volt, és a szovjet zóna legbiztonságosabb országában élt, lélek az ajtón se be, se ki.
De ha netán kimehetett volna, Fats Domino szerzeményét akkor is legföljebb Amerikában hallhatta volna, ott is rövid ideig, a rádióállomások a lemezforgalom alapján forgattak le zenéket, a La-la című nóta megbukott, tudomásom szerint úgynevezett LP-re később sem került fel, egyszerűen eltűnt.
Európában (közelebbről Hamburgban) egy régizene őrült, bizonyos Richard Weize megalapította a Bear Family Records nevű céget, 1975-ben.
A történet jó és érdekes, de most nem arról van szó, hanem arról, hogy a teljes életmű kiadások sorozatban Fats Dominohoz 1991-ben jutott el a Bear Family, abban az albumban jelent meg először a La-la a nagyközönség számára is hozzáférhetően.
Presser a Valaki mondja meget 1972-ben írta.
A magyarázat szimpla és szinte magától értetődő: mindkét szerzemény egyszerű szekvencia, a nagy slágerek legbiztosabb alapreceptje. Azon belül mindkét szerzemény a lehető legegyszerűbb dallamképlettel dolgozik, egy parlando-szerű sémával, bárkinek eszébe juthat. Csak nem így. Ahhoz, hogy az egyik közel negyven évvel a keletkezése után fölkerüljön a slágerlistákra, a másik meg a musicalszínházak világslágere legyen, két olyan zseni kell, mint Domino és Presser.

Janiból orvos lesz?

Azt mondja Kern András a filmjéről, hogy Vámos Miklós is hallotta valahol a történetet. Mármint azt, hogy valaki betegen elhatározza, megutáltatja magát mindenkivel, mielőtt meghal, és azt is hallotta, ez Amerikában valahol meg is történt.
Lehet.
Én ehhez csak egy rövid könyvismertetést tudok hozzátenni.
Gyerekkorom egyik kedvenc olvasmánya volt egy Gedő Lipót nevű festőművésznek a saját rajzaival illusztrált könyve, a Janiból Johny lesz.
Egy Margitszigeten dolgozó néger pincérnek születik egy kisfia. A fekete gyerek lekerül falura, a parasztember, aki örökbe fogadja, elnevezi Janinak. Egy idő után az öreg paraszt úgy gondolja, egy néger gyereknek Amerikában a helye. Nagyon szereti a kisfiút, de úgy dönt, utálatos lesz vele, hogy a gyereknek ne fájjon a válás, amikor majd elutazik Amerikába...
Csak gondoltam, szólok. Hogy ugyanis lehetséges, Vámos Miklós sztorija Amerikában meg is történt. De az is lehet, hogy a sztori Gedő Lipót könyvében történt meg. Abban is van Amerika.

Zabhegyező

Csak néhány mondatot, jó? Erről az újrafordító járványról.

Nem akarok általános érvényű megállapításokat tenni. Ha mégis tennék, előre szólok, nem azt állítom, hogy az egyedül érvényes szabályt tárom az olvasó elé, csak közlöm a véleményemet. Amit mindaddig elfogadhatónak, sőt jónak tartok, amíg valaki értelmes érvekkel el nem térít. Naná, különben nem mondanám.

Megvettem a Rozsban a fogó című könyvet. Addig sokmindent elolvastam, ami arról szólt, miért kellett újra fordítani. Sietek közölni, valamennyit nagy marhaságnak tartottam, a skála szelíd hülyeségtől a kártékony és ostoba mételyezésig terjedt – még egyszer (utoljára) szerintem.

Még valami. Az új fordítást megvettem, de csak azért, mert  Barna Imrét elég régen személyesen ismerem, tehetségét, munkásságát nagyra tartom. Gyepes Juditról, a Zabhegyező című könyv fordítójáról annyit tudok, hogy angoltanár. A magyarul 1964-ben megjelent könyvről meg annyit, hogy a fordítás remek, a magyar cím kongeniális. De mondom, elfogultsággal vádolni legföljebb az új fordítás mellett lehetne.

Szépen rendesen elolvastam mind a három könyvet, az eredetit, Gyepes Judit fordítását és Barna Imréét. Ha nem volna más dolgom, írnék egy terjedelmes tanulmányt, de minthogy nem érek rá, csak egyvalamit kérdezek: tessék mondani, mi a fenének kellett ezt a könyvet újra fordítani?! (Az újrafordítás elnevezésű epidémiáról, ami különben értelmes embereket is megfertőz, most nem beszélek, pedig kellene, felmérhetetlen károkat okoz, szellemi értékeket rombol, és pénzmilliókat hajít ki az ablakon.)

A Zabhegyező könyvcím a magyar fordításirodalom legelmésebb találmánya, ami úgy felel meg az eredetinek, hogy benne van annak a címnek az értelme és az egész regény szelleme, és nem utolsó sorban Magyarországon mindenki ismeri a szó jelentését. (Voltak valamikor kiváló fordítói lelemények, mint az Enyhe kis mosoly vagy a Közöny, utóbbi azzal együtt nagyon jó, hogy Az idegen talán pontosabb vagy Az öreg halász és a tenger vagy a Koldusopera, egyik sem olyan remek, mint a Zabhegyező.)

A Rozsban a fogó nem egyszerűen rossz és értelmetlen, félrevezető is, a szórendcserével ráadásul az eredeti címet is kicsavarja. Magyarországon még annak sem mond semmit, aki tökéletesen ismeri a baseball szabályait – a könyvolvasó közönségnek ez nem tudom megmondani, hány százaléka, de hogy egynél nem sokkal több, abban bizonyos vagyok.

Nem tudok elég jól angolul ahhoz, hogy támadhatatlan nyelvi (stilisztikai) elemzést írhassak Salinger regényéről. De ahhoz igen, hogy megállapítsam, Gyepes Juditnak a 60-as évek elején készült fordítása annyira hű tükre magyarul az amerikai szlengnek, amennyire ez egyáltalán lehetséges, főképp azért, mert nem akar ott is pesti aszfaltjópofaságokat elhelyezni, ahol az eredeti egyszerű irodalmi angolul szól. És ahhoz is elég jól tudok angolul, hogy megállapítsam, a huszadik század 40-es éveinek amerikai szlengje más, mint a 2010-es évekéi. Azt megint csak nem tudom, ez a nyelv szegényedett-e 60 év alatt vagy csak változott, de azt igen (ez a szakmám), hogy a magyar jassznyelv nemcsak szókészletében csökevényesedett el, hanem stíluselemeiben is: a hajdani metonímiák, hangulatfestő szavak egysíkúak lettek, kiüresedtek, leszálltak az altesti kifejezések szintjére, nyelvileg nem groteszkek lettek, hanem egyszerűen hibásak. Azaz mai magyar jasszra fordítani Salinger regényét nem fölösleges, hanem már-már bűncselekmény: ártó hamisítás. (Példa a Rozsban a fogóból: „Behaltam tőle” – eltekintve attól, hogy ez a förtelem hogyan silányítja a nyelvet, semmiképpen sem illeszthető a 40-es években író Salingerhez. „It killed me” – így szól az eredeti, „Halálos volt” – áll a Zabhegyezőben.)

Bizonyos fordítások részeivé váltak a magyar irodalomnak. (Hogy melyek ezek a bizonyos fordítások, és milyen szempontok alapján lehet ezeket meghatározni, ahhoz körülbelül egy közepes tanulmányi eredménnyel végzett általános iskolás irodalmi műveltsége szükséges.) Lehet ezeket újra fordítani, miért ne lehetne? Csak ha szabad kérnem, otthon és csöndben, hogy senki ne tudjon róla. Meg persze el lehet vinni hivatásos könyvkiadóhoz is. Egy ott alkalmazásban lévő szerkesztőnek, lektornak elvileg van ahhoz való ízlése, felkészültsége, értékítélete, hogy meg tudja állapítani, érdemes-e Babits után másik Isteni színjátékot kiadni. Hangsúlyozom, elvileg.

Meg aztán lehet jópofizni azzal, miért rossz Ottlik Géza Hemingway-fordítása, mondván, a regényben szereplő ember horgássza azt a halat és nem halássza, tehát a cím nem lehet az öreg halász… Eltekintve attól, hogy egy halász is horgászhat olykor, azt külön imádom, amikor egy ilyen vicces magyar fiú nemcsak jobban tud angolul Ottliknál, de Hemingway-nél is jobb például irodalmilag és halszakmailag. (Who fished alone – írja ez a kezdő Hemingway, pedig utána nézhetett volna, hogy a horgász angolul angle, dehát mit várhat egy ilyen vicces magyar fiú a Hemingway meg az Ottlik féle dilettánsoktól?)…

Na jó. Ha akarják, vegyék meg a Rozsban a fogót. De ha Salinger könyvét szeretnék elolvasni olyan hű magyar fordításban, amilyen egyáltalán lehetséges, akkor azért szerezzék be a Zabhegyezőt.

Az érvekről

„Orbán Viktor szerint Európa legnagyobb baja ma a „brüsszelizmus”, vagyis az, hogy egy-egy probléma megjelenése esetén reflexből azt mondják: európai megoldás kell. Pedig egyes gondokat nemzeti alapon szoktak rendezni, ilyenek például a határvédelemmel kapcsolatos ügyek.

A miniszterelnök úgy látja: Brüsszelt irritálja, ha erős nemzetállamok vannak, amelyek megfogalmazzák elképzeléseiket, és kimondják, hogy „egyes kérdéseket Varsóban és Budapesten kell megoldani”. Pedig a nemzetállamok meggyengítése, egyes hatáskörök elvonása tőlük egész Európát gyengíti. Minden problémát ott kell megoldani, ahol ez életszerű, nem doktrínák kellenek – érvelt.”

Most az egyszer, de tényleg csak egyszer, néhány mondat ehhez a fenti izéhez, azaz elemzés a levéltetűről.

Az Európai Unió azért európai, mert Európában van, a tagállamokról is azt feltételezi, hogy ezen a földrészen léteznek, a „problémáikra” nyilvánvalóan európai megoldást keresnek. „Például a határvédelemmel kapcsolatos ügyek” végképp nem nemzeti ügyek, ha a gönci hordó nem vette volna észre, nemcsak elvileg, hanem gyakorlatilag is megszűntek a „nemzetállamok” határai. (A visszaállításoknak egyetlen oka van: a többi országot is politikusok irányítják, akik tőlünk nyugatra pontosan olyan ostobák, mint az itt tenyészők, csak a butaságuk sötétségének más kicsit az árnyalata.)

Az autokratikus, azaz erőszakos országvezetés, a diktatúra elemeivel átszőtt ügyintézés, az állami „vezetők” ellenőrzésének teljes ellehetetlenítése nem „erős nemzetállamokat” eredményez, hanem szánalmas középkori parancsuralom alatt szenvedő és éhező tömegeket, birkaként kezelt, megfélemlített és gyűlölt emberi csoportosulásokat, egy tákolt, recsegő szerkezetet, ami bármelyik pillanatban összeomolhat az urizáló, még a rablásban is dilettáns banda hozzánemértésének következtében. Az Európai Unió hosszú évek óta veri a falba a fejét, amiért Magyarországot fölvette, mert úgy vélik, nem láthatták előre, hogy ez a falusi futballista lesz a miniszterelnök, pedig dehogynem láthatták előre, csak engem például nem kérdeztek (és velem együtt nálam okosabb embereket sem, akik ezt a tragédiát már előre látták a Hősök terei újratemetéskor, amikor a jelenlegi gönci hordó még sovány volt, de ugyanolyan jellemtelen, mint most, az ugyanis kizárható, hogy ő ne tudta volna, olyasmit nem illik nagy hangon fröcsögve, „bátran” követelni, amiről már mindenki tudja, letárgyalt, befejezett tény).

Még egyszer: ez az ország a működésképtelenség határán van, bármelyik pillanatban széteshet, ez az ország szinte pontosan olyan „erős nemzetállam”, amilyen Románia volt a Ceausescu-rendszer utolsó hónapjaiban.

Mindezek folyományaképp nyilvánvaló, ezt az országot tovább gyengíteni már nem lehet, különben „Brüsszel”-nek esze ágában sincs a „nemzetállamok gyengítése”, „Brüsszel”-nek az a dolga, hogy az Európai Unió működőképes legyen. Ennek egyik feltétele, hogy iszonyatosan buta tisztségviselők ne akarjanak erős nemzetállamokat csinálni, mert valóban erős nemzetállamokból sosem lesz Európai Egyesült Államok, de még ahhoz hasonló sem (amennyire ismerem az amerikai berendezkedést, a kreolok, ázsiaiak, feketék elég jól elvannak a saját kultúrájukkal és anyanyelvükkel, az általuk óhajtott erős nemzetállamot, ezeknek a kultúráknak az irigylésreméltóan színes és egymástól különböző összességét Amerikai Egyesült Államoknak hívják.)

A legszörnyűbb most következik. Az idézett förtelemhalmazt az ezt megjelentető fórum munkatársa úgy fejezi be, hogy „érvelt”.

Tetszik érteni? Érvelt. Azok ott fent érvek.

Én azt most nem mondom el újra, mi várható egy olyan országban, amiben mindenki körülbelül teszi a dolgát. Ahol egy újságíró például körülbelül ismeri az anyanyelvét.

Nincs min csodálkozni.

Menon Club

Akit nem érint (tartok tőle, ez a túlnyomó többség), nézze el nekem az önreklámnak látszó önreklámot, de kaptam néhány üzenetet, hogy a boltokban nem látni a könyvemet, talán elfogyott?
Jelentem, egy fenét fogyott el, csak finoman szólva nincs szem előtt.
Megmutatom, ilyen, ha valaki próbálná keresni. Jobb, mint a személyzetet kérdezni, ők általában sose hallottak róla. Pedig létezik: