Csak néhány
mondatot, jó? Erről az újrafordító járványról.
Nem akarok
általános érvényű megállapításokat tenni. Ha mégis tennék, előre szólok, nem
azt állítom, hogy az egyedül érvényes szabályt tárom az olvasó elé, csak közlöm
a véleményemet. Amit mindaddig elfogadhatónak, sőt jónak tartok, amíg valaki
értelmes érvekkel el nem térít. Naná, különben nem mondanám.
Megvettem a Rozsban a fogó című könyvet. Addig
sokmindent elolvastam, ami arról szólt, miért kellett újra fordítani. Sietek
közölni, valamennyit nagy marhaságnak tartottam, a skála szelíd hülyeségtől a
kártékony és ostoba mételyezésig terjedt – még egyszer (utoljára) szerintem.
Még valami. Az új
fordítást megvettem, de csak azért, mert Barna Imrét elég régen személyesen ismerem,
tehetségét, munkásságát nagyra tartom. Gyepes Juditról, a Zabhegyező című könyv fordítójáról annyit tudok, hogy angoltanár. A
magyarul 1964-ben megjelent könyvről meg annyit, hogy a fordítás remek, a
magyar cím kongeniális. De mondom, elfogultsággal vádolni legföljebb az új fordítás
mellett lehetne.
Szépen rendesen
elolvastam mind a három könyvet, az eredetit, Gyepes Judit fordítását és Barna
Imréét. Ha nem volna más dolgom, írnék egy terjedelmes tanulmányt, de minthogy
nem érek rá, csak egyvalamit kérdezek: tessék mondani, mi a fenének kellett ezt
a könyvet újra fordítani?! (Az újrafordítás
elnevezésű epidémiáról, ami különben értelmes embereket is megfertőz, most nem
beszélek, pedig kellene, felmérhetetlen károkat okoz, szellemi értékeket
rombol, és pénzmilliókat hajít ki az ablakon.)
A Zabhegyező könyvcím a magyar
fordításirodalom legelmésebb találmánya, ami úgy felel meg az eredetinek, hogy
benne van annak a címnek az értelme és az egész regény szelleme, és nem utolsó
sorban Magyarországon mindenki ismeri a szó jelentését. (Voltak valamikor
kiváló fordítói lelemények, mint az Enyhe
kis mosoly vagy a Közöny, utóbbi
azzal együtt nagyon jó, hogy Az idegen talán
pontosabb vagy Az öreg halász és a tenger
vagy a Koldusopera, egyik sem
olyan remek, mint a Zabhegyező.)
A Rozsban a fogó nem egyszerűen rossz és
értelmetlen, félrevezető is, a szórendcserével ráadásul az eredeti címet is
kicsavarja. Magyarországon még annak sem mond semmit, aki tökéletesen ismeri a
baseball szabályait – a könyvolvasó közönségnek ez nem tudom megmondani, hány
százaléka, de hogy egynél nem sokkal több, abban bizonyos vagyok.
Nem tudok elég jól
angolul ahhoz, hogy támadhatatlan nyelvi (stilisztikai) elemzést írhassak
Salinger regényéről. De ahhoz igen, hogy megállapítsam, Gyepes Juditnak a 60-as
évek elején készült fordítása annyira hű tükre magyarul az amerikai szlengnek,
amennyire ez egyáltalán lehetséges, főképp azért, mert nem akar ott is pesti
aszfaltjópofaságokat elhelyezni, ahol az eredeti egyszerű irodalmi angolul
szól. És ahhoz is elég jól tudok angolul, hogy megállapítsam, a huszadik század
40-es éveinek amerikai szlengje más, mint a 2010-es évekéi. Azt megint csak nem
tudom, ez a nyelv szegényedett-e 60 év alatt vagy csak változott, de azt igen
(ez a szakmám), hogy a magyar jassznyelv nemcsak szókészletében
csökevényesedett el, hanem stíluselemeiben is: a hajdani metonímiák,
hangulatfestő szavak egysíkúak lettek, kiüresedtek, leszálltak az altesti
kifejezések szintjére, nyelvileg nem groteszkek lettek, hanem egyszerűen hibásak.
Azaz mai magyar jasszra fordítani Salinger regényét nem fölösleges, hanem
már-már bűncselekmény: ártó hamisítás. (Példa a Rozsban a fogóból: „Behaltam
tőle” – eltekintve attól, hogy ez a förtelem hogyan silányítja a nyelvet,
semmiképpen sem illeszthető a 40-es években író Salingerhez. „It killed me” – így szól az eredeti, „Halálos volt” – áll a Zabhegyezőben.)
Bizonyos
fordítások részeivé váltak a magyar irodalomnak. (Hogy melyek ezek a bizonyos
fordítások, és milyen szempontok alapján lehet ezeket meghatározni, ahhoz körülbelül
egy közepes tanulmányi eredménnyel végzett általános iskolás irodalmi
műveltsége szükséges.) Lehet ezeket újra fordítani, miért ne lehetne? Csak ha
szabad kérnem, otthon és csöndben, hogy senki ne tudjon róla. Meg persze el
lehet vinni hivatásos könyvkiadóhoz is. Egy ott alkalmazásban lévő szerkesztőnek,
lektornak elvileg van ahhoz való ízlése, felkészültsége, értékítélete, hogy meg
tudja állapítani, érdemes-e Babits után másik Isteni színjátékot kiadni.
Hangsúlyozom, elvileg.
Meg
aztán lehet jópofizni azzal, miért rossz Ottlik Géza Hemingway-fordítása,
mondván, a regényben szereplő ember horgássza azt a halat és nem halássza,
tehát a cím nem lehet az öreg halász… Eltekintve attól, hogy egy halász is
horgászhat olykor, azt külön imádom, amikor egy ilyen vicces magyar fiú nemcsak
jobban tud angolul Ottliknál, de Hemingway-nél is jobb például irodalmilag és
halszakmailag. (Who fished alone –
írja ez a kezdő Hemingway, pedig utána nézhetett volna, hogy a horgász angolul angle, dehát mit várhat egy ilyen vicces
magyar fiú a Hemingway meg az Ottlik féle dilettánsoktól?)…
Na
jó. Ha akarják, vegyék meg a Rozsban a
fogót. De ha Salinger könyvét szeretnék elolvasni olyan hű magyar
fordításban, amilyen egyáltalán lehetséges, akkor azért szerezzék be a Zabhegyezőt.
