A milliárdos

„Amikor a lányánál tartózkodik, még ma is matracon szokott aludni – így jellemezte Garancsi Istvánt a Figyelő portréjának egyik forrása. A barát azt mondta, a milliárdos kerüli a fényűzést, szállodában is legfeljebb három csillagos szállást foglal. Nincs drága órája vagy autója, sokáig a Videoton egyik VW Passatjával járt (ami persze ugyancsak az övé, tegyük hozzá), amelyet most egy többéves Audira cserélt. 

Ebédet általában a közértből vásárol magának, például egy zsemlét kolbásszal, vagy Túró Rudit – írja a lap, amely szerint Garancsi gallértalan pólókban, hátizsákkal közlekedik, és senki meg nem mondaná, hogy egy milliárdos nézelődik a könyvesboltokban.”

Hát nem megejtően romantikus? A plebejus milliárdos. Lehet, hogy szalmazsákban tartja a milliárdjait, és azon alszik? Villany van otthon? Lavór, plékancsóba víz? Télen belefagy.

Mire kellenek a milliárdok? Focicsapatra és néhány zacskó szotyolára?

Az „újságírónak”, aki a portrét készítette érzékelhetően tetszik a topis közember imázs, az olyanmintminkvagyunk primitív önámítása. Győzike vagy Garancsi? Az ízléstelenség szélsőségei. Sörhasat eresztett gimnasztyorkás miniszterelnök a tribünön legjobb barátjával, a butaságtól homályos tekintetű csúti gázszerelővel.

A huszonegyedik századi demokratikus, szabad Magyarország. Szabad köztörvényes bűnözőnek lenni. Államilag támogatott.

Antall József Tudásközpont

Elolvastam az Origón egy interjút. Nem tudom, mi a fenének csinálok ilyeneket, már régen elhatároztam, hogy nem rongálom ilyesmivel az idegeimet, aztán tessék. A cím olvastán gyorsan tovább kellett volna mennem, de ismerik azt a gyarló reakciót, hogy amikor valami különösen undorítót lát az ember, azt megnézi alaposabban, hátha rosszul látta. Ez a fenti cím önmagában elképesztett, aztán megláttam, hogy ennek a központnak igazgatója is van, mit tesz isten, ez az igazgató a néhainak a fia.

Emlékeznek a legutóbbi bejegyzésemre, az ital- és áruautomata szövetségre. A minap még azt hittem, ennél már nincs lejjebb, sötétebb piszokságot nem lehet elképzelni.

Mindig van lejjebb.

Iroda, incike meg amiket a minap leírtam, tessék mondani, mi lenne, ha ebből az országból rendeletileg eltávolítanák az effajta élősködőket? Nem számoltam ki (mert lehetetlen), de szilárd meggyőződésem, hogy a millió éhező gyerek azontúl mindig jóllakhatna.

Ha jók az idegeik, és sok az idejük, olvassák el az egészet, én csak egy idézetet teszek ide:

„Melyik mai pártban véli ezt leginkább felfedezni?

Nagyon nehéz ezeket teljes mértékben egy párthoz kötni. Vannak a Fideszben, akik nagy tisztelői Antall Józsefnek. Figyelembe veszik, amit korábban mondott vagy cselekedett.

Kikre gondol?

Orbán Viktor, Kövér László, Lázár János, Balog Zoltán és Gulyás Gergely.

Hogyan látja, hogy a legkeményebben MDF-ellenes Fidesz lett az antalli örökség egyik legfőbb hangoztatója?

Apámnak az volt a véleménye, hogy egy ellenzéki pártnak ilyennek kell lennie. Orbán Viktort személyesen nagyon kedvelte, egy kicsit a saját fiatalkori önmagát látta benne.”

Ez dermesztő. A gyerek, aki pontosan olyan, mint az apja. Mondtam már, készül az új Kossuth-legenda, a méltó 20. századi utód.

Ideteszem azt a bejegyzést, amit 2013. decemberében írtam a tárgyban, akkor még nem sejtettem, hogy van egy „Tudásközpont”, amihez képest a Pál utcai fiúk gittegylete egy közhasznú, tömegek számára gyümölcsöző egyesület volt.

Ugye nem bánják, ha maradok még ennél a tegnapi konzervatív ügynél? Úgy is mint „rögeszmés”. Mert a mai Népszabadságban megemlékező apologéta szerint az vagyok. (Antall értékrendje rendíthetetlenül demokratikus volt, ezt /pár rögeszmést – kiemelés tőlem – leszámítva/ már egykori ádáz ellenfelei se vitatják. Így beszélt erről: „A sors kegyeltjének tartom magam, mert megkímélt attól, hogy politikai nézeteimen gyermekkorom óta bármiben változtassak… Ma is… szinte szó szerint emlékszem, amikor hat-hét éves koromban, Veszprém megyében, az egyik hegyi úton magyarázta el nekem apám, hogy… mit jelent a képviseleti demokrácia, és hogy nekünk ehhez hűnek kell lenni, bármit mondanak, és bármit hallanék.”)

Nem tudtam, miért szaporodtak meg a rendszerváltás miniszterelnökéről szóló írások, mentségemre: nagyon rossz vagyok dátumokban, kiváltképpen megemlékezésekben, most már tudom, évforduló van. De mortuis nil nisi bene – azaz halottakról jól (helyesen, a valóságnak megfelelően) vagy sehogy. Az eredeti latin mondat ezt jelenti, ellentétben azzal a marhasággal, ami a félrefordítás következtében elterjedt a köztudatban, érdekes volna elítélni azokat, akik merészelnek beszélni a világtörténelem nagy gazembereinek nagy gazemberségeiről.

Nem tudom, a mai napilap apologétájának (Debreczeni József) miért esik jól dicséretet zengeni valakiről, aki erre nem szolgált rá, dehát ez az ő dolga. Még egyszer mondom – valószínűleg nem utoljára –, az embereket a legrosszabb cselekedeteik minősítik: ha ez így túl sommás, részletezem kicsit. Nem Mari néniről és Lajos bácsiról van szó, azaz egy jóságos családanya és családapa, aki tisztességben gondoskodott a családjáról, jóságos családanya és családapa marad akkor is, ha gyerekkorában ellopott a Népboltból egy szelet csokoládét, sőt akkor is, ha Lajos bácsi valamiért kiverte a fogát valakinek a kocsmában, és még az sem számít, hogy igaza volt-e vagy nem. Abba most nem mennék bele, hol van az erkölcsi és jogi határ, amin túl ez már nem így van, a lényeg talán anélkül is érthető. Nem véletlenül tettem előre az erkölcsi szót, a világtörténelem legócskább gazembereit ritkán ítélik el jogilag, de ez nem jelenti a felmentést, Teleki Pál lehetett például akármilyen kiváló földrajztudós, a négy, általa írt és/vagy szignált zsidótörvény a legócskábbak közé veti a tisztességes történetírás lapjain, akár öngyilkos lett, akár nem.

Egy bizonyos: az apologéták majdnem akkora kárt okoznak, mint az általuk dicsőített, kártékony személy. Ez a világon mindenütt így van, Magyarországon kiváltképpen, a tanulatlan embert ugyanis könnyebb hazugságokkal ámítani, mint az olyat, aki képes legalább nagyjából különbséget tenni jó és rossz között (akit egy működő iskolarendszerben erre megtanítottak). „Önszégyenét meg nem bocsátja a nép” – mondja Ádám az Athéni színben (Madách: Az ember tragédiája), ám a nép ezt nem tudja magáról – teszem hozzá én – csak amikor már bosszút állni készül azon, aki „önszégyenét” okozta. Addig az ellenkező effektus érvényesül, mentegeti az illetőt, megpróbál úgy tenni, mintha elhinné, csupa jóban volt része. Teszi ezt akkor különösen, ha a közcsalók, a nyilvánosság előtt ferdítők még meg is erősítik a hitében. (Egyebek között ezért nincs a helyén Kossuth Lajos, 164 év elteltével még mindig nincs ott, ahol lennie kellene. Történetírók és más csirkefogók nemzedékei hipnotizálják azt az önámítást, ami a magyar történelem egyik legártalmasabb alakját tartja az emlékezés magasztos tartományában, pedig tevékenysége csak a legmélyebb megvetéssel említhető.)

Elég szörnyű ez a fenti idézet is, ha belegondolnak, egy hat-hétéves kisfiú, akinek az apja a képviseleti demokráciáról mesél, és a felnőtt, aki erre elomolva emlékezik vissza, tetézve a borzalmakat azzal, hogy a sors kegyeltjének tartja magát, amiért gyermekkora óta nem változtak a politikai nézetei. Én még azt is beteg dolognak tartom, ha egy embernek politikai nézetei vannak, de egy gyereknek… Különösen ilyenek.

Dehát nem erről van szó, hanem a tényekről, mint a múltkor Kossuth ügyében (Jóreggelt Európa, Számtan 2. november 29. péntek), most sem mondok mást, csak ismert adatokat, amiknek bárki utána tud nézni.

Az 1990-es választásokon az MDF 24,73%-kal nyert. Az SZDSZ 21,39%-ot vitt el, a kisgazdák 11,73, az MSZP 10,78%-ot kapott. Nem lehet állítani, hogy az MDF elsöprő győzelmet aratott. Valamint azt sem, hogy a ’46-os választási eredményükre még mindig rendkívül büszke kisgazdák olyan szörnyen megverték volna a sokszor elátkozott előző rendszer, a létező szocializmus szörnyűségei folytatójának vélt MSZP-t. Azt viszont lehet állítani: mindenki pontosan tudhatta, mely pártok és párttagok képviselnek rossz szagú, mérgező eszméket.

Megkísérlem néhány mondatban összefoglalni az akkori helyzetet, a tényeket és annak az értelmiségnek a várakozásait, amely réteget „magasan kvalifikáltnak” szokás nevezni, amely réteg ezt a kvalifikációt azzal is igazolja, hogy esze ágában sincs pártokat alapítani, illetve azok valamelyikébe belépni, nincsenek politikai preferenciái, de elég pontosan képes elemezni a helyzetet, és vannak elképzelései azokról a teendőkről, amik az országlakosok javát szolgálnák. Arról a rétegről beszélek, amelynek tagjait a világ szerencsésebb országaiban tanácsadónak szoktak felkérni, akik nélkül nem nagyon döntenek, kivéve az olyan extrém eseteket, amilyen a 2008-as világgazdasági válság volt. Amit ezeknek a tanácsadóknak a többsége különben évekkel korábban jelzett, amitől óvta a politikusokat és bankárokat, akik ezesetben nem hallgattak rájuk, mert hülyék nem csak Magyarországon vannak.

Az országlakosok javát szolgáló dolgok között nem szerepel például a konzervativizmus, még kevésbé a Horthy-rendszer restaurációja. Ez a bizonyos értelmiségi réteg nem tartotta kívánatosnak, hogy pöffeszkedő, felfuvalkodott alakok parlamentarizmust játsszanak, majmolva a demokráciának azokat a külsődleges jegyeit, amelyek jobb helyeken már a 19. században is kimentek a divatból. Ez a réteg azoknak az összefogását és értelmes együtt gondolkodását várta, akik már bizonyították, hogy képesek helyes döntésekre. Ezt a réteget senki nem kérdezte meg akkor. Pedig ennek a rétegnek a képviselői megmondták volna: a rendszerváltozás utáni első miniszterelnököt senki és semmilyen törvény nem kötelezte arra, hogy a kisgazdákkal szövetkezzen és ne a szabaddemokratákkal, sőt, mondok vadabbat, senki nem kötelezte arra sem, hogy undorral eltolja magától azokat az embereket, akiknek a „hatalmát” köszönhette. „Hatalmában” állt volna megkérni ezeket az embereket, hogy segítsenek abban, amiről pontosan tudnia kellett, fogalma sincs róla, hogy ugyanis miképpen kell kormányozni. Mint ahogyan azt is pontosan tudhatta, Németh Miklós, Derzsi András, Pál László (tudják-e, kik ők) és még jónéhányan ahhoz az európai embertípushoz tartoztak, akik megszüntették a „létező szocializmust”. És akik azzal, hogy úri módon félreálltak (sajnos), lehetővé tették, hogy ez a kontraszelektált, semmihez sem értő, ám legalább vérig sértődött bagázs belefogjon az ország kirablásába, az újurak ezt privatizációnak és kárpótlásnak eufemizálták.

A kisgazda „gondolat” valószínűleg már ’46-ban is anakronisztikus volt, 1990-ben egészen bizonyosan, ezt a miniszterelnökön kívül mindenki tudta, aki érettségizett. A kereszténydemokraták nemcsak anakronisztikusak voltak, hanem ebben az országban még nevetségesek is a bigott vallásosságukkal. Ezek így együtt szabadultak rá Magyarországra, az áporodott „szellemiségükkel”. És produkálták mindazt, amiről tegnap beszéltem meg még sokminden hasonló borzalmat.

1990-ben össze kellett volna fogni, akkor lehetett és kellett volna, volt mi ellen, és volt miért. Nem paktumot kötni volt szükséges (azaz kvázi gesztust tenni a „hatalomból”), hanem együtt tenni és nem egymás ellenében.

Hogy a rendszerváltozás utáni első miniszterelnök pártja milyen nagyszerű munkát végzett (és benne milyen felelősség terheli ezért azt a bizonyos miniszterelnököt), arra ideírnék még néhány tényt.

A miniszterelnök halála után egy káundká szellemiségű és annak megfelelő szellemi képességekkel élő vendéglátós folytatta a „megkezdett munkát”, annak minden pontját híven szolgálva. Az MDF úgy veszítette el a ’94-es választásokat, hogy a parlamentbe kerülése is kétséges volt. „Önszégyenét meg nem bocsátja a nép”. A párt azóta megszűnt, végképp és visszavonhatatlanul igazolva életképtelenségét, sőt életellenességét. És most panegirikuszokat zengenek különféle felkészültségű megnyilvánulók a rendszerváltás első miniszterelnökéről. Aki áldatlan, gőgös és szűklátókörű tevékenységével készített egy kényelmes, igazi akolmeleget kínáló helyet egy köpönyegforgató, köztörvényes bűnözőnek.

A mai Népszabadságban megjelent panegirikusz szerzője Debreczeni József, a Demokratikus Koalíció alelnöke. Amely párt a legvehemensebben akarja elzavarni a köztörvényes bűnözőt, aki viszont soha nem talált volna „életteret” magának, ha a rendszerváltás első miniszterelnöke csak egy kicsivel jobban teszi a dolgát.

A többit elmondtam tegnap.

És most itt van a tudásközpont. Aminek az igazgatója rendszeresen konzultál Lázár Jánossal. Az illető támogatást kap az államtól.

Nem szeretek valamit ennyiszer mondani, de most megint muszáj: az „állam” egy valójában nem létezőt jelölő fogalom, Antall József fiát Mari néni és Lajos bácsi fizeti, Antall József fiát, aki úgy látja, hogy Orbán Viktor, Kövér László, Lázár János, Balog Zoltán és Gulyás Gergely az ő apjának szellemi örököse, és aki büszkén említi, hogy az apja „Orbán Viktort személyesen nagyon kedvelte, egy kicsit a saját fiatalkori önmagát látta benne”.

Dermesztő.

Magyar Ital- és Áruautomata Szövetség

Na? Tudták? Először arra gondoltam, ezt a címet csak így magában fölteszem, de még idejében rájöttem, esetleg azt hiszik, hogy hülyéskedem. Hogy ki akartam találni valami abszurd marhaságot, és most azzal traktálom a nagybecsű közönséget.

Ünnepélyesen beismerem, én ilyet nem tudok kitalálni, ha valami nagyon vadat akarok, akkor sem.

Ennek a szövetségnek van elnöke, most nyilatkozott valami nagy horderejűt, nem bírtam elolvasni, nem a röhögéstől, nem is a bosszúságtól, egyszerűen nincs időm ilyenekre. Magát újságírónak képzelő jampec kimegy a helyszínre, „fölveszi az anyagot”, a magát szerkesztőnek képzelő nyikhaj meg fölteszi mint hírt. Ez önmagában egy förtelem, a szennyáradat, amibe lassan belefullad a szerencsétlen fogyasztó, aki azt hiszi, értesül valamiről.

De hát nem csak ez a baj. Ehhez foghatóan bosszantó ezeknek a szervezeteknek a léte. Egyrészt azért, mert az ilyesminek általában van székháza, de minimum irodája, elnöke, főtitkára, területi titkára, minden ilyen léhűtő előszobájában ül egy incike, akinek fogalma sincs róla, mit kellene csinálnia, fizetések, fűtés, világítás és az ezekkel együtt járó fontoskodás: ha egy falusi népbolt fel akar állítani egy ital- vagy áruautomatát, nyilván nem kerülheti meg a Szövetséget, az véleményez, esetleg engedélyez, mert az ilyen szövetségek szeretnek hatóságként viselkedni, és a szerencsétlen, sokszáz éve megalázott és megfélemlített magyar zsellér oda is járul az ital- és áruautomata szövetség elé, kegyeskedne neki engedélyezni egy ilyen masina üzemeltetését. Másrészt azért, mert ezeknek a léte politikai tényezővé válik azáltal, hogy a falusi futballista nevezi ki az elnököt és tart avatóbeszédet, abban a hitben, hogy ezek a nyavalyások „rajongókat” szereznek, azok meg hozzák magukkal a szavazókat.

Én híve vagyok mindenféle civil szervezetnek, de ugye tudják, ez nem az. Ezekkel van tele az ország, bebújnak minden résbe, mint a svábbogár, csak az illető ízeltlábúnál lényegesen kártékonyabbak.

Európa nem hagy minket véleményt nyilvánítani

Ismerik a véleményemet a demokráciáról. A demokrácia eredménye például Magyarország jelenlegi miniszterelnöke. (Komolyan mondom, nem akarom elhinni, a demokrácia hívei úgy vélik, a nép uralma, a nép akarata által fejlődik az emberiség? Bízzuk a népre, az mindig tudja, mi a jó? Tessék szíves lenni néha történelemkönyveket olvasni, hol a fenébe’ volt a nép, amikor pozitív változások vitték előre az emberré válás folyamatában? Legjobb esetben otthon kussolt, de általában inkább az utcára ment dühöngeni.)

Csak azért említem most a demokráciát, mert az olyan finom dolognak számít. Mert azt mondják okosnak tartott emberek, hogy Magyarországon nincs diktatúra (ez volna a demokrácia ellentéte?), mert nincsenek büntetőtáborok, és a börtönökben nincsenek politikai foglyok. Mert a vélemény nyilvánítás szabadságát például ennek a förtelmes társadalmi berendezkedésnek a jótéteményei közé szokás sorolni, és ez a falusi futballista is folyton arra hivatkozik, hogy ebben az országban lehet beszélni meg vannak fórumok… Hagyjuk most ezeknek az elemzéseit, hogy hány ilyen fórum van, meg hogy a vélemény nyilvánítás szabadsága nem azt jelenti, az eltérő vélemény hangoztatója életben maradhat, beszéljünk csak a demokráciának arról a nagyszerű tulajdonságáról, ami lehetővé teszi a szélsőségek féken tartását. És a diktatúrának arról a tulajdonságáról, aminek a lényege, hogy egy elmebeteg a legfőbb hatalom birtokában fékezhetetlen, azt tesz, amit akar.

Ebben az országban egy szélsőségesen buta, faragatlan, gátlástalan elmebeteg a legfőbb elöljáró, tetszik látni valahol valakit vagy valamit, aki vagy ami képes volna féken tartani ezt a rossz ízlésű tébolyultat? Nem akarom hosszan feltartani az olvasót, épp elegen írnak épp eleget a részletekről, Kossuth-térről, Várkertről, szobrokról és emlékművekről, korrupcióról, nepotizmusról és mindenféle középkori megnyilvánulásokról, én csak egy dologra akarom felhívni a figyelmüket. A felcsúti stadionra. Ezt úgy mellesleg szokás kicsit kárhoztatni, hogy ejnye-ejnye, hát szabad ezt?

Gondoljanak bele kicsit alaposabban. Egy csúti parasztgyerek szereti a futballt, vágyai netovábbjaként álmodozik egy hatalmas stadionról, amibe több ember fér be, mint a falu teljes lakossága. Aztán miniszterelnök lesz, és felépítteti a stadiont. És senki nem szól neki, hogy ilyet Idi Amin és Bokassa sem csinált.

Ez a lényeg. Hogy senki nem szól. Az illető tisztviselő, a primitív ösztönök által vezérelt klinikai eset azt csinál, amit akar, és senki nem szól neki, hogy ezt nem lehet.

Megírom én a véleményemet, megírja más is, nekem elvették az állásomat, bárhová megyek, mindenhová utánam nyúlnak a miniszterelnök pribékjei, másokkal nem tudom, mi történik, de ez teljesen érdektelen. Mert bárki bármit mond a falusi futballistáról, annak őrá nézve nincs következménye. Ez a lehető legjobban működő diktatúra. Egy ostoba, rossz külsejű, elhízott dugó peckesen járkál fel-alá a világban, azt mondja Európa legdúsabb és legszínesebb nemzetiségű országáról, hogy itt sosem ismerték a multikulturalizmust, lejárat engem és minden magyar születésű embert, és semmilyen tettének nincs semmilyen következménye.

Tehet bármit. És tesz is.

Továbbélők

„Ahogy megállt, egyszerre ámulva tapasztalta, hogy valami vigasztaló kis érzés suhan át a szívén. Schulze magatartása olyasmit fejezett ki, hogy borzalmas szerencsétlenség történt, a haza válságos órája jött el; fojtott hanghordozása azt látszott hirdetni tragikus nyugalmával, hogy ostromállapot van, rögtönítélő bíróság. Teljes testi-lelki odaadást követelt ez a viselkedés. Damjáni tudta jól, hogy tulajdonképpen nem történt semmi, csak azt célozza Schulze szakadatlan izgalmi állapota, hogy nekik állandó feszült éberséggel kelljen figyelniük ezt a kefebajuszt és ezt a savószínű arcot, és mégis…”

Ez itt egy részlet Ottlik Géza Továbbélők című regényéből. Hagyjuk most a filológiai nyomozást, állapodjunk meg abban, hogy ez az írás az Iskola a határon első változata, Ottlik a negyvenes években írta.

Az idézett részlet (meg persze az egész könyv) mindenekelőtt azt mutatja, hogy a harmincvalahány éves Ottlik már a világirodalom egyik legjelentősebb írója.

Ezenkívül dermesztő, hogy ez a förtelmes figura, a Schulze nevű tiszthelyettes milyen tökéletesen reinkarnálódott országunk jelenlegi miniszterelnökében. Hogy a despotikus hajlamú primitív bunkó, a beteg lelkű hatalommániás mennyire nem változik az idő múlásával. Ennek itt nincs kefebajusza, volt egyéb szőrzete, ami Márai szerint eleve gyanakvásra ad okot, de a savószín stimmel, ahogy gradál a szervezetében a hatalmi téboly, és egyre gyakrabban emlegeti a harcot, a szimpla lelkivilágú, tanulatlan két lábon járók verbális menedékét a saját gyávaságuk leplezésére, és egyre savószínűbb lesz a félelemtől, amit a közelgő számonkérés miatt érez, meg a rettegéstől, amiben egy pitiáner tolvaj él, mikor a képességeihez mérhető összeg sokszorosát kezdi el lopni, és lop folyamatosan, mert azt hiszi, büntetlenül teheti, mind nagyobb összegeket lop, miközben a mentalitása megmarad a pitiáner tolvaj szintjén.

A szakadatlan izgalmi állapotból lesz elege a népnek. Csak azért mondom, mert nem kell tartani attól, hogy ennek most hirtelen vége lesz, amiért szóltam. Nem lesz vége, nincs más.

Tennessee Waltz

Mutatok valamit, ha nem bánják, hogy elegem van a napi aktualitásokból.

Tennessee Waltz a címe, eredetileg country nóta, egy Pee Wee King nevű, lengyel származású énekes adta elő a saját szerzeményét, de senkit sem érdekelt. 1946-ban Cowboy Copas csinált belőle még mindig mérsékelt sikerű slágert, de ezt a felvételt már sűrűn játszották a rádiók. Akkor jött Patti Page, az ő neve elég volt a listák élére kerüléshez. '49-ben a mintaházaspár, Les Paul és Mary Ford világsikert készített a 8 sávos magnón (Les Paul volt az első ismert muzsikus, aki a különböző sávokra különböző dallamokat játszott fel, azaz basszust, ritmuskíséretet, ő volt az egész zenekar, Mary Ford pedig önmagának tercelt, olykor egy harmadik sávon még vokálkórust is adott). Az ő felvételüket egyszer még a Magyar Rádió is leadta, gondolom, figyelmetlenségből - ha jelenlegi miniszterelnökünk példaképe, Rákosi Mátyás ezt meghallotta volna, nyilván lecsukatja a szerkesztőt. Tekintsük e legutóbb említettet kiindulásnak, szerintem ez máig kiváló előadás.

Néhány évvel később egy néger zseni énekelte el a Tennessee Waltz-ot, ez a felvétel már nyomokban sem emlékeztet a country-eredetre. Sam Cooke itthon kevéssé ismert, 1964-ben, 33 éves korában meghalt, egy motel-tulajdonos lelőtte. Az illetőt fölmentették, mert önvédelemre hivatkozott. Ez akkor ott Amerikában természetesnek számított, Sam Cooke csak egy néger volt. Azóta változott a világ, most éppen egy néger az amerikai elnök. Mi ott még nem tartunk, ahol az amerikaiak tartottak 1964-ben, de most nem erről van szó. Cooke egyik (szerintem a legjelentősebb) elindítója volt a soulnak, különben is közelebb állt a jazzhez, mint a pophoz, neki ezt jelentette Pee Wee King szerzeménye:

Évtizedekig azt hittem, ezt lehetetlen túldobni. Már úgy értem, készíteni egy olyan előadást, ami ezzel vetekszik. Aztán néhány éve egy lánynak sikerült. A felvétel vége felé tessék nagyon figyelni. Norah Jones egyszer lezárja a nótát, aztán meggondolja magát, készít még egy kódát. Úgy vélem, azért, mert nem igazán tetszik neki a dobos játéka, mintha túl hangos lett volna, szétverte a muzsikát, ez a csodálatos lány nem akarja, hogy ez a hangulat maradjon a hallgatóban. Lecsöndesíti a dobost, rá is néz, csak hátulról látjuk, de a tekintete valószínűleg azt mondja: na látod, így már jó. A dobos bólint, megértette.

Kórház

Azt olvastam, hogy „az új budai kórházról tárgyal Tarlós Lázárral”. A két tárgyaló fél közül az egyik vélhetően a Tarlós nevű fővárosi főpolgármester, jóindulatunk jeléül tételezzük fel, hogy a másik az a beteg koldus, akit Jézus feltámasztott, mert így legalább a tárgyaló felek egyikének volna valami köze a kórházhoz, amennyiben Lázár beteg volt és ebbe belehalt, majd feltámadt, ilyenformán találkozott már közegészségügyi problémával. Ebben az esetben is javasolnám, hogy Lázár helyett inkább egy építészt kérjenek föl, és az sem baj, ha van ott valaki, aki igazán ért a gyógyításhoz.

A gond az, hogy nincs senki, aki felkérhetne bárkit, mert azokon a helyeken, ahol az ügyeket intézni kellene, politikusok pöffeszkednek, és ők azt hiszik, van közük például egy kórház építéséhez. Holott mint tudjuk, az égvilágon semmihez nincs közük, a puszta „foglalkozás” választásukkal kijelentkeztek a komolyan vehető emberek köréből. Úgyhogy majd egyszer lesz valahol egy valamilyen kórházunk. Ha lesz is, azt már most bizonyosan lehet tudni, egy nem megfelelő épület lesz egy nem megfelelő helyen.

Mégis csak jó lett volna az a beteg koldus.