Elolvastam az Origón egy interjút. Nem tudom, mi a fenének csinálok
ilyeneket, már régen elhatároztam, hogy nem rongálom ilyesmivel az idegeimet,
aztán tessék. A cím olvastán gyorsan tovább kellett volna mennem, de ismerik
azt a gyarló reakciót, hogy amikor valami különösen undorítót lát az ember, azt
megnézi alaposabban, hátha rosszul látta. Ez a fenti cím önmagában
elképesztett, aztán megláttam, hogy ennek a központnak igazgatója is van, mit
tesz isten, ez az igazgató a néhainak a fia.
Emlékeznek a legutóbbi bejegyzésemre, az ital- és áruautomata szövetségre.
A minap még azt hittem, ennél már nincs lejjebb, sötétebb piszokságot nem lehet
elképzelni.
Mindig van lejjebb.
Iroda, incike meg amiket a minap leírtam, tessék mondani, mi lenne, ha
ebből az országból rendeletileg eltávolítanák az effajta élősködőket? Nem
számoltam ki (mert lehetetlen), de szilárd meggyőződésem, hogy a millió éhező
gyerek azontúl mindig jóllakhatna.
Ha jók az idegeik, és sok az idejük, olvassák el az egészet, én csak egy
idézetet teszek ide:
„Melyik mai pártban véli ezt leginkább felfedezni?
Nagyon nehéz ezeket teljes mértékben egy
párthoz kötni. Vannak a Fideszben, akik nagy tisztelői Antall Józsefnek.
Figyelembe veszik, amit korábban mondott vagy cselekedett.
Kikre gondol?
Orbán Viktor, Kövér László, Lázár János,
Balog Zoltán és Gulyás Gergely.
Hogyan látja, hogy a legkeményebben MDF-ellenes Fidesz lett az
antalli örökség egyik legfőbb hangoztatója?
Apámnak az volt a véleménye, hogy egy
ellenzéki pártnak ilyennek kell lennie. Orbán Viktort személyesen nagyon
kedvelte, egy kicsit a saját fiatalkori önmagát látta benne.”
Ez
dermesztő. A gyerek, aki pontosan olyan, mint az apja. Mondtam már, készül az
új Kossuth-legenda, a méltó 20. századi utód.
Ideteszem
azt a bejegyzést, amit 2013. decemberében írtam a tárgyban, akkor még nem sejtettem,
hogy van egy „Tudásközpont”, amihez képest a Pál utcai fiúk gittegylete egy
közhasznú, tömegek számára gyümölcsöző egyesület volt.
Ugye
nem bánják, ha maradok még ennél a tegnapi konzervatív ügynél? Úgy is mint
„rögeszmés”. Mert a mai Népszabadságban megemlékező apologéta szerint az
vagyok. (Antall értékrendje
rendíthetetlenül demokratikus volt, ezt /pár rögeszmést – kiemelés
tőlem – leszámítva/ már egykori
ádáz ellenfelei se vitatják. Így beszélt erről: „A sors kegyeltjének tartom
magam, mert megkímélt attól, hogy politikai nézeteimen gyermekkorom óta
bármiben változtassak… Ma is… szinte szó szerint emlékszem, amikor hat-hét éves
koromban, Veszprém megyében, az egyik hegyi úton magyarázta el nekem apám,
hogy… mit jelent a képviseleti demokrácia, és hogy nekünk ehhez hűnek kell
lenni, bármit mondanak, és bármit hallanék.”)
Nem
tudtam, miért szaporodtak meg a rendszerváltás miniszterelnökéről szóló írások,
mentségemre: nagyon rossz vagyok dátumokban, kiváltképpen megemlékezésekben,
most már tudom, évforduló van. De mortuis nil nisi bene – azaz halottakról jól (helyesen, a valóságnak
megfelelően) vagy sehogy. Az eredeti latin mondat ezt jelenti,
ellentétben azzal a marhasággal, ami a félrefordítás következtében elterjedt a
köztudatban, érdekes volna elítélni azokat, akik merészelnek beszélni a
világtörténelem nagy gazembereinek nagy gazemberségeiről.
Nem
tudom, a mai napilap apologétájának (Debreczeni József) miért esik jól
dicséretet zengeni valakiről, aki erre nem szolgált rá, dehát ez az ő dolga.
Még egyszer mondom – valószínűleg nem utoljára –, az embereket a legrosszabb
cselekedeteik minősítik: ha ez így túl sommás, részletezem kicsit. Nem Mari
néniről és Lajos bácsiról van szó, azaz egy jóságos családanya és családapa,
aki tisztességben gondoskodott a családjáról, jóságos családanya és családapa
marad akkor is, ha gyerekkorában ellopott a Népboltból egy szelet
csokoládét, sőt akkor is, ha Lajos bácsi valamiért kiverte a fogát valakinek a
kocsmában, és még az sem számít, hogy igaza volt-e vagy nem. Abba most nem
mennék bele, hol van az erkölcsi és jogi határ, amin túl ez már nem így van, a
lényeg talán anélkül is érthető. Nem véletlenül tettem előre az erkölcsi szót, a világtörténelem
legócskább gazembereit ritkán ítélik el jogilag, de ez nem jelenti a felmentést,
Teleki Pál lehetett például akármilyen kiváló földrajztudós, a négy, általa írt
és/vagy szignált zsidótörvény a legócskábbak közé veti a tisztességes
történetírás lapjain, akár öngyilkos lett, akár nem.
Egy
bizonyos: az apologéták majdnem akkora kárt okoznak, mint az általuk
dicsőített, kártékony személy. Ez a világon mindenütt így van, Magyarországon
kiváltképpen, a tanulatlan embert ugyanis könnyebb hazugságokkal ámítani, mint
az olyat, aki képes legalább nagyjából különbséget tenni jó és rossz között
(akit egy működő iskolarendszerben erre megtanítottak). „Önszégyenét meg nem bocsátja a nép” –
mondja Ádám az Athéni színben (Madách: Az ember tragédiája), ám
a nép ezt nem tudja magáról – teszem hozzá én – csak amikor már bosszút állni
készül azon, aki „önszégyenét” okozta. Addig az ellenkező effektus érvényesül,
mentegeti az illetőt, megpróbál úgy tenni, mintha elhinné, csupa jóban volt
része. Teszi ezt akkor különösen, ha a közcsalók, a nyilvánosság előtt ferdítők
még meg is erősítik a hitében. (Egyebek között ezért nincs a helyén Kossuth
Lajos, 164 év elteltével még mindig nincs ott, ahol lennie kellene.
Történetírók és más csirkefogók nemzedékei hipnotizálják azt az önámítást, ami
a magyar történelem egyik legártalmasabb alakját tartja az emlékezés magasztos
tartományában, pedig tevékenysége csak a legmélyebb megvetéssel említhető.)
Elég
szörnyű ez a fenti idézet is, ha belegondolnak, egy hat-hétéves kisfiú, akinek
az apja a képviseleti demokráciáról mesél, és a felnőtt, aki erre elomolva
emlékezik vissza, tetézve a borzalmakat azzal, hogy a sors kegyeltjének tartja
magát, amiért gyermekkora óta nem változtak a politikai nézetei. Én még azt is
beteg dolognak tartom, ha egy embernek politikai nézetei vannak, de egy
gyereknek… Különösen ilyenek.
Dehát
nem erről van szó, hanem a tényekről, mint a múltkor Kossuth ügyében (Jóreggelt Európa, Számtan 2. november 29.
péntek), most sem mondok mást, csak ismert adatokat, amiknek bárki utána
tud nézni.
Az
1990-es választásokon az MDF 24,73%-kal nyert. Az SZDSZ 21,39%-ot vitt el, a
kisgazdák 11,73, az MSZP 10,78%-ot kapott. Nem lehet állítani, hogy az MDF
elsöprő győzelmet aratott. Valamint azt sem, hogy a ’46-os választási
eredményükre még mindig rendkívül büszke kisgazdák olyan szörnyen megverték
volna a sokszor elátkozott előző rendszer, a létező szocializmus szörnyűségei
folytatójának vélt MSZP-t. Azt viszont lehet állítani: mindenki pontosan
tudhatta, mely pártok és párttagok képviselnek rossz szagú, mérgező eszméket.
Megkísérlem
néhány mondatban összefoglalni az akkori helyzetet, a tényeket és annak az
értelmiségnek a várakozásait, amely réteget „magasan kvalifikáltnak” szokás
nevezni, amely réteg ezt a kvalifikációt azzal is igazolja, hogy esze ágában
sincs pártokat alapítani, illetve azok valamelyikébe belépni, nincsenek politikai preferenciái, de elég
pontosan képes elemezni a helyzetet, és vannak elképzelései azokról a
teendőkről, amik az országlakosok javát szolgálnák. Arról a rétegről beszélek,
amelynek tagjait a világ szerencsésebb országaiban tanácsadónak szoktak
felkérni, akik nélkül nem nagyon döntenek, kivéve az olyan extrém eseteket,
amilyen a 2008-as világgazdasági válság volt. Amit ezeknek a tanácsadóknak a
többsége különben évekkel korábban jelzett, amitől óvta a politikusokat és
bankárokat, akik ezesetben nem hallgattak rájuk, mert hülyék nem csak
Magyarországon vannak.
Az
országlakosok javát szolgáló dolgok között nem szerepel például a konzervativizmus, még kevésbé a
Horthy-rendszer restaurációja. Ez a bizonyos értelmiségi réteg nem tartotta
kívánatosnak, hogy pöffeszkedő, felfuvalkodott alakok parlamentarizmust
játsszanak, majmolva a demokráciának azokat a külsődleges jegyeit, amelyek jobb
helyeken már a 19. században is kimentek a divatból. Ez a réteg azoknak az
összefogását és értelmes együtt gondolkodását várta, akik már bizonyították,
hogy képesek helyes döntésekre. Ezt a réteget senki nem kérdezte meg akkor.
Pedig ennek a rétegnek a képviselői megmondták volna: a rendszerváltozás utáni
első miniszterelnököt senki és semmilyen törvény nem kötelezte arra, hogy a
kisgazdákkal szövetkezzen és ne a szabaddemokratákkal, sőt, mondok vadabbat,
senki nem kötelezte arra sem, hogy undorral eltolja magától azokat az
embereket, akiknek a „hatalmát” köszönhette. „Hatalmában” állt volna megkérni
ezeket az embereket, hogy segítsenek abban, amiről pontosan tudnia kellett,
fogalma sincs róla, hogy ugyanis miképpen kell kormányozni. Mint ahogyan azt is
pontosan tudhatta, Németh Miklós, Derzsi András, Pál László (tudják-e, kik
ők) és még jónéhányan ahhoz az európai embertípushoz tartoztak, akik
megszüntették a „létező szocializmust”. És akik azzal, hogy úri módon
félreálltak (sajnos), lehetővé tették, hogy ez a kontraszelektált, semmihez sem
értő, ám legalább vérig sértődött bagázs belefogjon az ország kirablásába, az
újurak ezt privatizációnak és kárpótlásnak eufemizálták.
A
kisgazda „gondolat” valószínűleg már ’46-ban is anakronisztikus volt, 1990-ben
egészen bizonyosan, ezt a miniszterelnökön kívül mindenki tudta, aki
érettségizett. A kereszténydemokraták nemcsak anakronisztikusak voltak, hanem
ebben az országban még nevetségesek is a bigott vallásosságukkal. Ezek így
együtt szabadultak rá Magyarországra, az áporodott „szellemiségükkel”. És
produkálták mindazt, amiről tegnap beszéltem meg még sokminden hasonló
borzalmat.
1990-ben össze
kellett volna fogni, akkor lehetett és kellett volna, volt mi ellen, és volt
miért. Nem paktumot kötni volt szükséges (azaz kvázi gesztust tenni a
„hatalomból”), hanem együtt tenni és nem egymás ellenében.
Hogy
a rendszerváltozás utáni első miniszterelnök pártja milyen nagyszerű munkát
végzett (és benne milyen felelősség terheli ezért azt a bizonyos
miniszterelnököt), arra ideírnék még néhány tényt.
A
miniszterelnök halála után egy káundká szellemiségű és annak megfelelő szellemi
képességekkel élő vendéglátós folytatta a „megkezdett munkát”, annak minden
pontját híven szolgálva. Az MDF úgy veszítette el a ’94-es választásokat, hogy
a parlamentbe kerülése is kétséges volt. „Önszégyenét meg nem bocsátja a nép”. A párt azóta megszűnt,
végképp és visszavonhatatlanul igazolva életképtelenségét, sőt
életellenességét. És most panegirikuszokat zengenek különféle felkészültségű
megnyilvánulók a rendszerváltás első miniszterelnökéről. Aki áldatlan, gőgös és
szűklátókörű tevékenységével készített egy kényelmes, igazi akolmeleget kínáló
helyet egy köpönyegforgató, köztörvényes bűnözőnek.
A
mai Népszabadságban megjelent panegirikusz szerzője Debreczeni József, a
Demokratikus Koalíció alelnöke. Amely párt a legvehemensebben akarja elzavarni
a köztörvényes bűnözőt, aki viszont soha nem talált volna „életteret” magának,
ha a rendszerváltás első miniszterelnöke csak egy kicsivel jobban teszi a
dolgát.
A
többit elmondtam tegnap.
És
most itt van a tudásközpont. Aminek az igazgatója rendszeresen konzultál Lázár
Jánossal. Az illető támogatást kap az államtól.
Nem
szeretek valamit ennyiszer mondani, de most megint muszáj: az „állam” egy
valójában nem létezőt jelölő fogalom, Antall József fiát Mari néni és Lajos
bácsi fizeti, Antall József fiát, aki úgy látja, hogy Orbán Viktor, Kövér László, Lázár János, Balog Zoltán és Gulyás Gergely
az ő apjának szellemi örököse, és aki büszkén említi, hogy az apja „Orbán Viktort személyesen nagyon kedvelte,
egy kicsit a saját fiatalkori önmagát látta benne”.
Dermesztő.
