Európa nem hagy minket véleményt nyilvánítani

Ismerik a véleményemet a demokráciáról. A demokrácia eredménye például Magyarország jelenlegi miniszterelnöke. (Komolyan mondom, nem akarom elhinni, a demokrácia hívei úgy vélik, a nép uralma, a nép akarata által fejlődik az emberiség? Bízzuk a népre, az mindig tudja, mi a jó? Tessék szíves lenni néha történelemkönyveket olvasni, hol a fenébe’ volt a nép, amikor pozitív változások vitték előre az emberré válás folyamatában? Legjobb esetben otthon kussolt, de általában inkább az utcára ment dühöngeni.)

Csak azért említem most a demokráciát, mert az olyan finom dolognak számít. Mert azt mondják okosnak tartott emberek, hogy Magyarországon nincs diktatúra (ez volna a demokrácia ellentéte?), mert nincsenek büntetőtáborok, és a börtönökben nincsenek politikai foglyok. Mert a vélemény nyilvánítás szabadságát például ennek a förtelmes társadalmi berendezkedésnek a jótéteményei közé szokás sorolni, és ez a falusi futballista is folyton arra hivatkozik, hogy ebben az országban lehet beszélni meg vannak fórumok… Hagyjuk most ezeknek az elemzéseit, hogy hány ilyen fórum van, meg hogy a vélemény nyilvánítás szabadsága nem azt jelenti, az eltérő vélemény hangoztatója életben maradhat, beszéljünk csak a demokráciának arról a nagyszerű tulajdonságáról, ami lehetővé teszi a szélsőségek féken tartását. És a diktatúrának arról a tulajdonságáról, aminek a lényege, hogy egy elmebeteg a legfőbb hatalom birtokában fékezhetetlen, azt tesz, amit akar.

Ebben az országban egy szélsőségesen buta, faragatlan, gátlástalan elmebeteg a legfőbb elöljáró, tetszik látni valahol valakit vagy valamit, aki vagy ami képes volna féken tartani ezt a rossz ízlésű tébolyultat? Nem akarom hosszan feltartani az olvasót, épp elegen írnak épp eleget a részletekről, Kossuth-térről, Várkertről, szobrokról és emlékművekről, korrupcióról, nepotizmusról és mindenféle középkori megnyilvánulásokról, én csak egy dologra akarom felhívni a figyelmüket. A felcsúti stadionra. Ezt úgy mellesleg szokás kicsit kárhoztatni, hogy ejnye-ejnye, hát szabad ezt?

Gondoljanak bele kicsit alaposabban. Egy csúti parasztgyerek szereti a futballt, vágyai netovábbjaként álmodozik egy hatalmas stadionról, amibe több ember fér be, mint a falu teljes lakossága. Aztán miniszterelnök lesz, és felépítteti a stadiont. És senki nem szól neki, hogy ilyet Idi Amin és Bokassa sem csinált.

Ez a lényeg. Hogy senki nem szól. Az illető tisztviselő, a primitív ösztönök által vezérelt klinikai eset azt csinál, amit akar, és senki nem szól neki, hogy ezt nem lehet.

Megírom én a véleményemet, megírja más is, nekem elvették az állásomat, bárhová megyek, mindenhová utánam nyúlnak a miniszterelnök pribékjei, másokkal nem tudom, mi történik, de ez teljesen érdektelen. Mert bárki bármit mond a falusi futballistáról, annak őrá nézve nincs következménye. Ez a lehető legjobban működő diktatúra. Egy ostoba, rossz külsejű, elhízott dugó peckesen járkál fel-alá a világban, azt mondja Európa legdúsabb és legszínesebb nemzetiségű országáról, hogy itt sosem ismerték a multikulturalizmust, lejárat engem és minden magyar születésű embert, és semmilyen tettének nincs semmilyen következménye.

Tehet bármit. És tesz is.

Továbbélők

„Ahogy megállt, egyszerre ámulva tapasztalta, hogy valami vigasztaló kis érzés suhan át a szívén. Schulze magatartása olyasmit fejezett ki, hogy borzalmas szerencsétlenség történt, a haza válságos órája jött el; fojtott hanghordozása azt látszott hirdetni tragikus nyugalmával, hogy ostromállapot van, rögtönítélő bíróság. Teljes testi-lelki odaadást követelt ez a viselkedés. Damjáni tudta jól, hogy tulajdonképpen nem történt semmi, csak azt célozza Schulze szakadatlan izgalmi állapota, hogy nekik állandó feszült éberséggel kelljen figyelniük ezt a kefebajuszt és ezt a savószínű arcot, és mégis…”

Ez itt egy részlet Ottlik Géza Továbbélők című regényéből. Hagyjuk most a filológiai nyomozást, állapodjunk meg abban, hogy ez az írás az Iskola a határon első változata, Ottlik a negyvenes években írta.

Az idézett részlet (meg persze az egész könyv) mindenekelőtt azt mutatja, hogy a harmincvalahány éves Ottlik már a világirodalom egyik legjelentősebb írója.

Ezenkívül dermesztő, hogy ez a förtelmes figura, a Schulze nevű tiszthelyettes milyen tökéletesen reinkarnálódott országunk jelenlegi miniszterelnökében. Hogy a despotikus hajlamú primitív bunkó, a beteg lelkű hatalommániás mennyire nem változik az idő múlásával. Ennek itt nincs kefebajusza, volt egyéb szőrzete, ami Márai szerint eleve gyanakvásra ad okot, de a savószín stimmel, ahogy gradál a szervezetében a hatalmi téboly, és egyre gyakrabban emlegeti a harcot, a szimpla lelkivilágú, tanulatlan két lábon járók verbális menedékét a saját gyávaságuk leplezésére, és egyre savószínűbb lesz a félelemtől, amit a közelgő számonkérés miatt érez, meg a rettegéstől, amiben egy pitiáner tolvaj él, mikor a képességeihez mérhető összeg sokszorosát kezdi el lopni, és lop folyamatosan, mert azt hiszi, büntetlenül teheti, mind nagyobb összegeket lop, miközben a mentalitása megmarad a pitiáner tolvaj szintjén.

A szakadatlan izgalmi állapotból lesz elege a népnek. Csak azért mondom, mert nem kell tartani attól, hogy ennek most hirtelen vége lesz, amiért szóltam. Nem lesz vége, nincs más.

Tennessee Waltz

Mutatok valamit, ha nem bánják, hogy elegem van a napi aktualitásokból.

Tennessee Waltz a címe, eredetileg country nóta, egy Pee Wee King nevű, lengyel származású énekes adta elő a saját szerzeményét, de senkit sem érdekelt. 1946-ban Cowboy Copas csinált belőle még mindig mérsékelt sikerű slágert, de ezt a felvételt már sűrűn játszották a rádiók. Akkor jött Patti Page, az ő neve elég volt a listák élére kerüléshez. '49-ben a mintaházaspár, Les Paul és Mary Ford világsikert készített a 8 sávos magnón (Les Paul volt az első ismert muzsikus, aki a különböző sávokra különböző dallamokat játszott fel, azaz basszust, ritmuskíséretet, ő volt az egész zenekar, Mary Ford pedig önmagának tercelt, olykor egy harmadik sávon még vokálkórust is adott). Az ő felvételüket egyszer még a Magyar Rádió is leadta, gondolom, figyelmetlenségből - ha jelenlegi miniszterelnökünk példaképe, Rákosi Mátyás ezt meghallotta volna, nyilván lecsukatja a szerkesztőt. Tekintsük e legutóbb említettet kiindulásnak, szerintem ez máig kiváló előadás.

Néhány évvel később egy néger zseni énekelte el a Tennessee Waltz-ot, ez a felvétel már nyomokban sem emlékeztet a country-eredetre. Sam Cooke itthon kevéssé ismert, 1964-ben, 33 éves korában meghalt, egy motel-tulajdonos lelőtte. Az illetőt fölmentették, mert önvédelemre hivatkozott. Ez akkor ott Amerikában természetesnek számított, Sam Cooke csak egy néger volt. Azóta változott a világ, most éppen egy néger az amerikai elnök. Mi ott még nem tartunk, ahol az amerikaiak tartottak 1964-ben, de most nem erről van szó. Cooke egyik (szerintem a legjelentősebb) elindítója volt a soulnak, különben is közelebb állt a jazzhez, mint a pophoz, neki ezt jelentette Pee Wee King szerzeménye:

Évtizedekig azt hittem, ezt lehetetlen túldobni. Már úgy értem, készíteni egy olyan előadást, ami ezzel vetekszik. Aztán néhány éve egy lánynak sikerült. A felvétel vége felé tessék nagyon figyelni. Norah Jones egyszer lezárja a nótát, aztán meggondolja magát, készít még egy kódát. Úgy vélem, azért, mert nem igazán tetszik neki a dobos játéka, mintha túl hangos lett volna, szétverte a muzsikát, ez a csodálatos lány nem akarja, hogy ez a hangulat maradjon a hallgatóban. Lecsöndesíti a dobost, rá is néz, csak hátulról látjuk, de a tekintete valószínűleg azt mondja: na látod, így már jó. A dobos bólint, megértette.

Kórház

Azt olvastam, hogy „az új budai kórházról tárgyal Tarlós Lázárral”. A két tárgyaló fél közül az egyik vélhetően a Tarlós nevű fővárosi főpolgármester, jóindulatunk jeléül tételezzük fel, hogy a másik az a beteg koldus, akit Jézus feltámasztott, mert így legalább a tárgyaló felek egyikének volna valami köze a kórházhoz, amennyiben Lázár beteg volt és ebbe belehalt, majd feltámadt, ilyenformán találkozott már közegészségügyi problémával. Ebben az esetben is javasolnám, hogy Lázár helyett inkább egy építészt kérjenek föl, és az sem baj, ha van ott valaki, aki igazán ért a gyógyításhoz.

A gond az, hogy nincs senki, aki felkérhetne bárkit, mert azokon a helyeken, ahol az ügyeket intézni kellene, politikusok pöffeszkednek, és ők azt hiszik, van közük például egy kórház építéséhez. Holott mint tudjuk, az égvilágon semmihez nincs közük, a puszta „foglalkozás” választásukkal kijelentkeztek a komolyan vehető emberek köréből. Úgyhogy majd egyszer lesz valahol egy valamilyen kórházunk. Ha lesz is, azt már most bizonyosan lehet tudni, egy nem megfelelő épület lesz egy nem megfelelő helyen.

Mégis csak jó lett volna az a beteg koldus.

Közlemény

„DK: A Rendőrség hivatalból indítson eljárást Habony és Vajna ellen!

A HVG videója szerint Habony Árpád és Andy Vajna több szabálysértést is elkövetett, amikor egy fekete kisbusszal a záróvonalon áthajtva menekültek az újságírók elől. Ráadásul sem Habony, sem Vajna nem voltak bekötve. Mivel a bizonyíték adott és bárki számára elérhető az interneten, a Rendőrségnek hivatalból kellene eljárást indítania a szabálytalankodók ellen.”

Na? Ez milyen? Van még kérdés? Hogy miért van minden úgy, ahogy van? Mert ezek itt áthajtottak a záróvonalon. Ezt tudjuk felróni. Tan’tónéni, a árpi meg a endi áthajtott a záróvonalon. Nem, én nem láttam, de monták, tessék megbüntetni, ne mehessenek ki a szünetbe.

Jó, a magát – ki tudja, milyen alapon – demokratikus ellenzéknek nevező, a kislétszámú szintjéhez még éretlen hátulgombolósok nem bírnak kitalálni semmi értelmeset vagy legalább aljasat, amivel ezt a primitív, ostoba és dilettáns módon rabló, útonállónak is tehetségtelen bandát el lehetne zavarni, jó, régen látjuk, fogalmuk nincs, mit kellene kezdeni egy huszonöt éve folyamatosan zsigerelt országgal, de hogy áthajtottak a záróvonalon? Ezt most komolyan? Ez itt egy közlemény? Kiadta a DK (demokratikus koalíció vagy mi a fene).

Úgy tetszik gondolni, Mari néni ezt legalább érti? Mert a brókerházat persze nem, tőle nyugodtan szétlophatják egymást, egye meg a rosseb mindet, de a záróvonalat már nehogy átlépjék? Tudom, nem fogják elhinni, Mari nénit ez sem érdekli. Ez a másik véglet, ez ugyanis már neki és Lajos bácsinak is primitív. Nemá, haggyanak ezzeee, átlépte hát átlépte, nincs más dóguk?

Hát akkor, kérdik a visszamaradottak, akkor mit?

Mondok példát, jó? Ha már az nem megy, hogyan lehetne országot építeni, hogyan lehetne viszonylag tisztességes munkát kínálni ehhez az építéshez, akkor legalább próbálják megmagyarázni, hogy a brókerügy meg a hozzá hasonlók miről szólnak. Nem arról, hogy szétlopják egymást. Az elsőszámú rablóvezér nem a külügy pénzét menekítette ki, mert az a pénz éppúgy Mari nénié, mint a futballstadion, a libalegelőre milliárdokból épített kertitörpe, a magát miniszterelnöknek nevező rablóvezér „kultúrájának” förtelmes megtestesülése, és a 3,9 milliárdért épülő autópálya kilométert is tőle (Mari nénitől) meg a szomszédjától lopják el. Ha már nem tudnak ellenzékként működni (azaz ki tudja, miért vesznek föl fizetést), legalább próbálják elmagyarázni, hogy kaszinót és lóversenyt nem lehet nagypénzű gazdagokra bazírozni, a nagy vesztő milliomosok a szerencsejáték bevétel kifejezhetetlenül apró töredékét szállítják, majd ennek a veszteségnek a többszörösét lopják el a kispénzűektől, amint kitették a lábukat a kaszinóból vagy a lóversenypályáról. A kaszinót és a lóversenyt a sok kicsi pénz tartja el éppúgy, ahogyan egy országot is a kispénzűek tartanak el.

Minden összedőlt brókerház a kispénzűeket lopta meg korábban. Azokat, akiknek egy fillérjük sincs az elértéktelenedett kötvényekben. A Buda-Cash és a Quaestor Mari néni pénzét lopta folyamatosan, a magánvagyonok tulajdonosai, akik a felcsúti stadionra összeadták a pénzt, nem az adófizetés helyett vitték a milliókat a libalegelőre, hogy legyen belőlük baromi Makovecz-giccs, az adófizetés ilyen módon való elkerülése már csak technikai következmény, azokat a milliókat előzőleg ugyancsak Mari nénitől lopták el. A nagy magánvagyonok tulajdonosai között úgyszólván kizárólag olyan rablók vannak, akik a hatályos törvények segítségével rabolnak. Tisztességes magánvagyon ugyanis nem létezik, legalábbis az ismert méretekben bizonyosan nem.

Na ezt kellene elmagyarázni a népnek. A népet ez már érdekelné. Hogy tőle lopnak, hogy a stadionokat, Várkertet, Kossuth-teret, pesti belvárost a tőle lopott pénzből építik (mellesleg ez egy töredéke a politikusok számláján landoló milliárdoknak). Tudniillik ha megkérdeznék a népet, akarja-e a felcsúti stadiont meg a többi méregdrága ócskaságot, a nép azt mondaná, hogy nem akarja. Ha ezt a primitív, nyavalyás, önző népet megkérdeznék, mire adná inkább a pénzét, a felcsúti ízléstelenségre vagy arra, hogy a gyerekeinek legyen mit enni, alig valószínű, hogy az elsőszámú rablóvezér kedvteléseit részesítené előnyben.

Úgyhogy nem kérdezik meg. Hanem lopják a pénzét. Nem nagy ügy, a nép nem tudja, hogy lopják. Amíg a „demokratikus ellenzék” azzal foglalkozik, hogy egyesek itt átlépik a záróvonalat, addig nem is fogja megtudni.

Csak mondtam egy példát. Különben van sok.

Bill Evans

Bill Evans-t hallgatok. Talán az egyetlen zene, ami mellett írni is tudok, ilyesmit legalábbis. Volt sok zseniális jazz-zongorista, voltak nála jobbak is (mi az, hogy jobb, miben jobb – ezt most hagyjuk), valamiért őt kedvelem leginkább. Nem is azért, mert az ő stílusát tudom utánozni (John Lewis-t, Erroll Garnert is tudom), hanem mert olyan a hangulata… na jó, fogalmam sincs, miért. Csak. Nem kell mindig mindent megmagyarázni.

Strand vendéglő, Balatonszárszó, 1959. Minden este ott voltunk, tízen-tizenketten, némelykor húszan, az egész kompánia, mi mind, az ősszárszóiak. Mariann is. Néha táncolt velem. Kicsit unta. Eltartott magától, nem kellett erőlködnie, általában a lányokra bíztam a kezdeményezést, az történt, amit akartak. Jó lett volna, ha Mariann közelebb jön, ha úgy simul, ahogyan tánc közben lehet az illedelmesség határain belül, de ha nem, hát nem. Körülbelül tíz éve néztem át vágyakozva a kertjükbe, két kerítés választott el tőlük, a filagóriáról lehetett odalátni, hintáztak Macival, a nénjével, hangosan nevettek, túl hangosan ahhoz, hogy természetes legyen, de azt nem gondoltam, hogy a mozdulatok és a hangok nekem szólnak. Az Ady Endre utca túloldalán lévő házban Latabárék nyaraltak, Kati a mamájára hasonlított, Kálmán bácsi mondta is, hogy ha Kati rá hasonlítana, akkor nem járnék át hozzájuk olyan sűrűn. Úgy emlékszem, nem sértődött meg, amikor elnevettem magam, erre nem volt mit mondani. Előfordult, hogy Katival akkor jöttünk ki a kapun, amikor Mariann éppen arra jött. Mariannt szemmel láthatólag hidegen hagyta a dolog, pedig Kati nagyon szép volt. Teljesen más, mint Mariann, de azt hiszem, szebb. Mariannt nem érdekelte. Nem érdekeltem.

Egy este Kiss Feri, a Strand vendéglő üzletvezetője odajött az asztalunkhoz, és megkérdezte, nincs-e köztünk valaki, aki tud dobolni. Mondtam, hogy én tudok. Kiss Feri élete megmentőjének nevezett, és fölvitt a dobogóra, hogy bemutasson a zongoristának, közben kezdte volna mondani, mi a teendőm, ha ellenőrök jönnének, és én működési engedély nélkül… mondtam, semmi gondja ne legyen, van működési engedélyem, "A" kategóriás, tavasszal meg kellett szereznem. A legalacsonyabbat akartam, tánciskolákba járunk zenélni egy iskolatársammal, de a vizsgabizottság addig produkáltatott, amíg megállapította, hogy bőven tudok annyit, amennyi az A-hoz kell.

A vak zongorista örült nekem, megeszi a szendvicsét, és kezdhetünk. Feri nem akarta, túl hosszú lesz a szünet. Mondtam, semmi baj, Géza bácsi egyen nyugodtan, én addig itt elütögetek valamit. A Vendéglátóipari Vállalatnak olyan Ludwig szerelése állt a zongora mellett, amilyet én közelről még nem láttam, ezzel nem lesz nehéz kiszolgálni a nagyérdeműt. Pergődob, kis tamtam, két cipó, nagytamtam, két nagy csinn állványon, lábcsinn, nagydob lábgéppel, a világ csodája, nekem otthon volt egy pergőm, egy lábcsinnem, egy pár verő, egy pár söprű, itt még azokból is két-két pár. Leültem és belekezdtem Gene Krupa szólójába, amit a Sing, sing, sing bevezetőjében üt a nagytamtamon. Elég hamar elég nagy csönd lett, az asztaloknál ülők a pódium felé fordultak.

A stamm dobos, szemesi illetőségű megbízható alkoholista és megbízhatatlan munkavállaló, ezen az estén is inkább otthon rúgott be, valaha egy vándorcirkusznál lehetett az orkeszter dobosa, igazi umtatta muzsikus volt, verte a háromnegyedet, olykor rácsapott egy nagyot a cintányérra, ha elérte a megfelelő telítettséget, hosszú halálpergéseket produkált, amilyet akkor kérnek az artisták, amikor valami veszélyes mutatványba kezdenek, például cigánykerékbe, netán szaltóba. A stamm dobost soha nem zavarta a zongorista játéka, elvolt magába, a közönség rég megszokta. Ez az én szólóm ilyenformán legalábbis szokatlanul hangzott. Géza bácsi letette a parizeres kenyeret, és nyitott szájjal meredt maga elé, azt mondta, hé gyerek. Felé hajoltam, kicsit visszavettem a hangerőből, és azt mondtam, gédúr Géza bácsi, a basszuson egy cé négynegyedben, a többit bízza rám. Hát akkor figyeljél te gyerek, mondta Géza bácsi, és egy lenti céről elindult egy olyan döngő bugilépéssel, hogy rezgett bele a dobogó. Aztán belepiszkált egy gé dúr akkordba, de nem ám, ahogyan azt vártam tőle, hanem csengőn, élesen, rendes kis szinkópával indítva, lényeg az, raktunk egy olyan rock and rollt, hogy negyedóra múlva Kiss Ferinek már a nyugágyakat is ki kellett hozatnia, ott volt egész Szárszó. Kiderült ugyanis, hogy Géza bácsi a harmincas években egy londoni kocsmában zongorázott, valahol a Sohoban, aztán a háborúban megvakult, aztán hazajött, további részletekre nem emlékszem, lényeg, hogy külföldi rádióadókat hallgatott, elsősorban Frankfurtot, az a Balatonnál jól jött, és hallás után otthon mindig lejátszotta magának a legújabb zenéket.

Sikk lett a szárszói strandvendéglőbe járni, ott volt a legjobb élőzene. Jöttek a fővárosból is, egyszer odaült a dobogó mellé két pasi, egy vendég intett, hogy ő rendel nekik, és láttam, hogy Feri zenészkonyakot hoz. Az sötétre főzött, leszűrt tea konyakospohárban, azt kapjuk, ha a kuncsaft konyakot rendel a zenekarnak, a konyhán felírják, záróra után elszámolunk, megkapjuk a pénzt, amibe különben az igazi konyak (Lánchíd) került volna. Kiss Feri odajött hozzám, megkérdezte, mi lenne, ha a fiúk beszállnának, odafent a Budagyöngyében játszanak. (A Budagyöngye volt az ország legfinomabb bárja, a vendég, aki a konyakot rendelte, ott lehetett törzsvendég telente, most Opel kereskedés van a helyén, a házat régen lebontották... Március óta most jártam arra először, jelentem, megvan az épület, mintha valaki lakna is benne, az biztos, hogy nem bár. Bocsánat a rút tévedésért 2015. december 17.) Feri kihozta a raktárból a Vendéglátóipari Vállalat nagybőgőjét, a Budagyöngyei duó zongorából és bőgőből állt, dobosuk nem volt. Géza bácsival együtt fel akartam állni, de kértek, hogy maradjak.

A vékonyarcú fiú ült a zongorához, a szőke hátrafésült hajú Miskin herceg fölvette a bőgőt, azt hittem, a hangszer magával rántja, de nem, megszólalt Bill Evans. Ott Szárszón, a strandvendéglőben a fővárosi Budagyöngye zongoristája előállította ugyanazt a hangulatot, ami egyszer már Chicagóban megtörtént – a jazztörténet írás szerint King Oliver játékára megálltak a táncolók. Szárszón ülve maradtak, úgy hallgatták azt a finom, intellektuális muzsikát, amit Bill Evans-on kívül egyedül ez a budai zongorista tudott eljátszani – soha semmilyen zene nem fogott meg azóta sem annyira. Nem emlékszem, mit csináltam, szerintem önkívületben simogattam a söprűvel a dobot és a csinneket. A szárszói strandvendéglő közönsége tapsolt. Hosszan és kipirultan. A zongorista akkor megszólalt, és azt mondta, most pedig tánc.

Akkor Mariann odajött a dobogó mellé, és megkérdezte a zongoristát, hogy ugye tudnak dobos nélkül is táncra játszani. A zongoristának arcizma nem rándult, csak a fejével intett, hogy menjek. Mariann nem tartott el magától, azt mondta, nem tudta, hogy én ilyen vagyok. Nem mertem megkérdezni, milyen.

Rendezem a lemezeimet, meg kell állapítanom, hogy a bakelit (vinil) még mindig jobban szól, mint bármi más.

Mostanában esténként Bill Evans-t hallgatok.

A butaságról

„…a filmes múlttal rendelkező kulturális menedzser egyszer azt kérte az ifjú hölgytől, hogy nyugodtan színészkedjen.”

Az ember a múltjával nem rendelkezik, mert ami elmúlt, azzal már nem lehet rendelkezni, azt legföljebb meghamisítani lehet, az meg nem rendelkezés, az ifjú hölgyet meg nem arra buzdította, hogy hamis viselkedés mögé rejtse a valódi szándékait, hogy erőltetetten fejezze ki az érzelmeit, hogy raplizzon, azaz színészkedjen, hanem arra kérte, hogy közös munkájukban színészi eszközöket alkalmazzon.

A fent idézett félmondat a legnagyobb példányszámban megjelenő, nem bulvárjellegű, nyomtatott napilap pénteki mellékletében jelent meg, a páros interjút jónevű újságíró írta. A fent idézett félmondatban két durva, a gondolkodásra való restségre, a magyar nyelv felületes ismeretére mutató hiba van (az „ifjú hölgyet” most nem is említem, ez egyrészt egyszerű stílusficam, a lap eredeti szellemiségéhez nem illő jópofizásnak van szánva, másrészt az interjúalany remélhetőleg nem szándékos megalázása, attól tartok, ezt már maga az „ifjú hölgy” sem veszi észre).

Ezeken kívül van még „szülinap” meg „nagyon bejött a vasárnapi Cifrapalota”, a jónevű újságíró talán már nem is emlékszik, hogy a jelzett ünnepet „születésnap”-nak hívják, bejönni meg sem kicsit, sem nagyon nem szokás, a Cifrapalota egyszerűen jó műsor, bevált, sikeres – sokféle kifejezés van erre a magyar nyelvben, ha a pénteki melléklet nyelvezetét nem akarják a kültelki lumpen szintjére zülleszteni. Csak hát akarják.

Néztem az északi sí világbajnokságot (mit csináljak, szeretem nézni, sok egyéb ok mellett nem látok ökölbe szorított kézzel a levegőbe sújtó, vicsorgó, pávián módra, tátott szájjal üvöltő és hörgő „örömöt”). Néztem volna, de sportközvetítés helyett hirdetéseket adtak, rendre olyankor, amikor a pályán valami olyasmi történt, ami alapvetően befolyásolta a verseny alakulását. És néztem még sok-sok szignál klipet vagy hogy’ a fenébe hívják azt a förtelmet, amiről rá lehet ismerni, melyik társaság műsorát nézem. Ezekben a klipekben autók törnek össze és repülnek fel a levegőbe, a roncsok között egy ember áll kiszolgáltatva, gördeszkás száguld egy védtelen nő felé, egyszóval a halál vár mindenkire, aki ezt a csatornát nézi, még az eldobott labda is darabokra törik. Eltűnődtem, miért van ez. Miért a fülsiketítő lármával rám törő erőszak? A sportadó csak tükrözi a korszellemet?

Ugyan. Nem tükröz az semmit. Tükrözéssel nem menne semmire. A sportadó sok pénzt akar. Most. Talál ebben bárki valami kivetnivalót? (Hajoljanak kicsit közelebb, súgok, erre azt kell válaszolni, hogy dehogy talál, ez így van rendjén. Megvan? Ki tetszett mondani jó hangosan? Így van rendjén. Akkor már hátra lehet dőlni.) Ahhoz, hogy valaki sok pénzt tudjon keresni, tömegeket kell vonzani. Az meg nem megy másképp, csak úgy, hogy leszállunk a tömegek színvonalára. Az a színvonal jó mélyen van, mélységes mélyen, még a múltnak kútjánál is mélyebben – és akkor mi van? Hát akkor oda kell leszállni. Találunk ott sötét, bugyogó butaságot, állig érőt, alsó ajakig érőt, még éppen lehet levegőt kapni, büdöset, áporodottat, de ott ez a természetes, találunk még a butaságból fakadó gyűlöletet, vagdalkozó gyáva agressziót, ilyesmit. Rendben. Nézzen minket, ezeket mind megkapja nálunk. Az ezekhez tartozó hirdetésekkel együtt. Amik kívánatossá teszik a szemetet, vagy beleverik az orrodat abba, hogy soha nem éred el azt, amit a hozzád hasonló szellemi színvonalon élő, csak nálad sokkal aljasabb kufár a mellényzsebéből megvehet. A kereskedelmi csatornák sok pénzt akarnak. Most. Azt így lehet elérni. Talál ebben bárki kivetnivalót?

Hát persze, hogy talál. Csak magának sem meri beismerni. Nyilván így van jól, sokan teszik, nem ütközik sem törvénybe, sem a tízparancsolatba, hát istenem, ilyen a világ.

Ühüm. Ilyen. A kereskedelmi rádiók, televíziók és lapok teszik ilyenné, és dehogynem ütközik törvénybe. De mint tudjuk, törvény az, aminek érvényt szereznek. Kereskedők és politikusok folyatták rá gusztustalan váladékukat az atlanti térségre, megvettek maguknak félművelt szolgákat, akik épp annyival vannak felettük, ahová kereskedő és politikus agyvelővel nem lehet fellátni. Ez a szint egy tisztességes iskolarendszerben a hatodik-hetedik általános. A gimnáziumba és egyetemre járók már ezeknek a szolgáknak a gondjaira vannak bízva.

Szülinap, ami nagyon bejön.

Mi meg lassan próbálunk kikúszni a váladék alól. Nem hiszem, hogy sikerülhet.