Ünnep

Ünnepelünk. A nemzeti ünnepen. Pardon, a Nemzeti Ünnepen. Nemzeti Dohánybolt, azt is nagy kezdőbetűvel kell írni. Ruházati Bolt Nemzeti Vállalat, az is nagy kezdőbetűvel volt ’49-től ’56-ig. Aztán a forradalom elsöpörte a Ruházati Bolt Nemzeti Vállalatot. Körülbelül ez volt az egyetlen, amit elsöpört. Most ezt ünnepeljük.


Meghalt sokezer ember, kivégeztek sokszázat, romba dőlt a főváros – hurrá, ünnepeljünk. Páran nekimentünk a Föld akkor legnagyobb hadseregének, ők hoztak néhány tankot meg néhány katonát, a szovjet hadseregnek egy százalékban kifejezhetetlenül kis töredékét, nekem meg volt ellenük először egy Mannlicherem (a Károlyi kertben találtam, egy fának támasztva), később egy MP 40-esem, azt eldobtam, mert a nyomjelző lövedékek minden sorozat után a nyakamra hozták a gyalogságot, lett helyette a II. Világháborúból visszamaradt dobtáras „gitárom”. Ünnepeljünk.

Az egy főre eső elbukott forradalmakban abszolút világelsők vagyunk, nem számoltam utána, de kizárt, hogy volna versenytársunk – hurrá. Nincs még egy nép a világtörténelemben, ami hőzöngésben, fejjel a falnak menésben kiállhatna ellenünk, még ki sem nyitnák a szájukat, mi már meg is haltunk legalább százan. Ünnepeljünk.

Imádjuk a tömeggyilkosainkat, akár hazánkfia, akár idegen, a szlovák Kossuth apánkat, az osztrák Ferencjóskát (az hogy’ szerette a magyart), Horthy kormányzót, Rákosi pajtást, Sztálin apánkat, Kádár apánkat (mennyi apa), rajongunk értük. Most is van egy, zsebre tett kézzel vonul, mint egy fejbenyomott Johnny Walker, kicsit sem szégyelli magát, azt hiszi, a többiek irigylik. Imádjuk. A nép majd el akarja söpörni, csak előbb megvárja, amíg olyan erőszakszervezete lesz, mint Ferencjóskának meg Rákosi pajtásnak volt, akkor majd nekimegy – hurrá. Addig ünnepli. Mint a bukott forradalmakat.

Azt írják a nem kormánypárti médiumok, hogy Nyugaton meg Amerikában a magyar kormányt ítélik el, nem a magyar népet. Ezt így leírják, aztán elégedetten hátradőlnek, hogy ez milyen egy éleslátó distinkció volt. Pedig jó volna végre tudomásul venni, a peckes zsebredugottkezű a magyar nép választott vezetője. Mi akartuk. Mindannyian. A falusi futballista rajongói meg a többi hét és félmillió választókorú, aki nézi őket. A hét és félmillióból körülbelül másfél millió még rá is szavaz. Nem azért, mert rajongó, hanem mert mint a birka.

A kérdés már csak az, miért nem tud ez a nép kitermelni magából mást, mint köztörvényes bűnözőt, amikor vezetőt választ magának. Mert butaságban tartják évszázadok óta? Más népeket is tartottak butaságban. Hogyan sikerült a magyar népnek megmaradni a középkor szellemi szintjén?

Amíg valaki meg tudja válaszolni ezt a kérdést, addig ünnepeljünk. Halottakat, romokat, megtorlást. Menjünk lelkesen az utcára, mint 1957. május elsején. Lelkesedjünk. Megint van egy elnyomó köztörvényesünk. Addig is hurrá.

Megemlékezés a dicsőséges szabadságharcról

Megemlékeznek. Jó esetben, mert különben ünnepelnek. Október 6-át ünneplik, az aradi kivégzéseket. Ma a dicsőséges szabadságharcról viszonylag kevés szó esett. Beszélnek Batthyány Lajosról, meg leginkább összevissza hablatyolnak hivatalosék, nem tudnak mit kezdeni ezzel a nappal. Nem is lehet.


Érdekes, van egy név, ami ilyenkor még véletlenül sem említtetik: Kossuth Lajosé. A nagy szabadsághős október 6-án valahogy kimarad az ünnepi szövegekből. Miért nem tetszik ezen a napon megkoszorúzni a Kossuth-mauzóleumot?

De ezt most hagyjuk. Van más. Például a honvédelmi miniszter, aki a fekete gumitalpú cipőjére rogyott nadrágjában odabotorkál a protokollos által kijelölt helyre, és megnyilvánul.

Volt egy rendezőasszisztens a Magyar Televízióban, akinél csúfabb, gusztustalanabb kétlábonjárót elképzelni sem lehetett, horrorfilmek maszkmesterei a falba verték a fejüket, mikor őt meglátták, mert rájöttek, hogy szegényes a fantáziájuk. Azért volt annyira visszataszító, mert a külsejéhez mindent elsöprő tehetségtelenség és förtelmes modor társult, ez tovább rontotta az összképet. A tévé büféje az első emeleti folyosón akadályozta a stúdiókba menőket, egyik fal mellett a pultok és a pénztár, a szemben lévő falnál meg asztalok és székek, a kettő között kellett közlekedni. Latinovits Zoltán a felvétel szünetében egy ilyen asztalnál ült, amikor az illető asszisztens átsétált a folyosón. Latinovits felnézett, és őszinte felháborodását a szokásosnál is kevésbé leplezve azt mondta: de kérem, itt esznek.

Rosszarcú, slampos alakok emlékeztek meg és ünnepeltek a Rákosi-korszakban, a Kádár-korszakban, és általában minden ócska társadalmi környezetben, amikben a rossz ízlésű, puhagerincű, jellemtelen alakok érzik jól magukat, amikben a rossz ízlésű, puha gerincű és jellemtelen elsőszámú választja ki magának a neki megfelelő hozzá hasonlókat.

Valószínűtlen, hogy Európa közepén létezhet egy ilyen ország. És hogy a borzalmas 20. század után most megint ezeket a pofákat kell néznem. Hiába kapom félre a tekintetemet, ezekből elég egy ezredmásodperc. A pocakos, peckes stadionépítő hűbéresei elől nincs menekvés.

Van még valaki?

"Először eljöttek a zsidókért, nem szóltam, mert nem voltam zsidó. Aztán eljöttek a kommunistákért, nem szóltam, mert nem voltam kommunista. Aztán eljöttek a szocialistákért, nem szóltam, mert nem voltam szocialista. Aztán eljöttek a szakszervezetisekért, nem szóltam, mert nem voltam szakszervezetis. Aztán amikor értem jöttek, már senki sem maradt, hogy szóljon értem." 

                                                                  Martin Niemöller

Brigitte Engerer

Két évvel ezelőtt meghalt egy csodálatos nő, most októberben lenne 62 éves. Kiváló zongorista volt, játszott a világ valamennyi nagy zenekarával és nagy karmesterével. Nem sokkal a halála előtt négykezesezett Borisz Berezovszkijjal. Akkor már nagyon beteg volt, hamarosan elvitte a rák. Tessék megnézni ennek a kövér asszonynak a mosolyát, a jókedvét, befogadni a humorát és hallgatni a játékát. Förtelmesen igazságtalan dolog, hogy meghal egy ilyen ember.

És most tessék megnézni, milyen volt 31 évesen. Nála szebbet nem nagyon láttam, legföljebb másképpen szépet. És hogyan játszott Schumannt.

Nincs több mondanivalóm.

(Azaz sajnos van, a "jogtulajdonos" levette azt a videót, amit használtam, ideteszek helyette egy másikat. Ez fekete-fehér, de ezen is látszik, milyen volt fiatalon Brigitte Engerer. Ezen a felvételen 30 éves.

Győztes típus

Kevés hervasztóbb dolog van a világon, mint a Szigetvári Viktor nevű képződmény, mondtam már sokszor, csak akkor még nem tudtam a nevét. A magyar nemzeti károkozók arcképcsarnokában közvetlenül a bejárat mellett van a helye. Pökhendi kinyilatkoztató, buta, mint a főd, majd ő megmondja, hogy’ legyen. És az a néhány szerencsétlen tébláboló teszi, amit ez a hólyag mond.

Szóltak többen a Falus Ferencnek is szánalmasan gyenge figurának, hogy előbb próbáljon meg legalább a falusferencségnek valamennyire megfelelni, az sem nagyon megy egyelőre, nemhogy a budapesti főpolgármesterséghez szükséges tulajdonságok birtoklása, hagyja abba a szerepelgetéseket, húzódjon hátra, és adja át a terepet az ugyancsak kilátástalanul bohóckodó Bokros Lajosnak, elég, ha egyvalaki járatja le magát – nem húzódik hátra. Azt mondja szegény, hogy ő győztes típus. Ilyet persze még egy saját identitását távolról üldöző lúzer sem mond magától, ehhez kell a Szigetvári Viktorként funkcionáló anenkefál, akinek nem volt elég a zokniban-gatyában önlocsoló nagyrakás szerencsétlenség látványa, most még jönnek ezek a baromi szövegek. Hogy győztes típus, meg hogy Tarlós meg lesz verve.

Talán bottal. Mikor zavarják már el a fenébe ezt a mentális bacilusgazdát?

Tiborc panasza

És aki száz meg százezert rabol,
        Bírája lészen annak, akit a
        Szükség garast rabolni kényszerített.

Van kedvük kicsit játszani? Olvassák el ezt itt alaposan. Nem baj, ha nem tudják, mi ez (részlet Tiborc panaszából), lényeg a szöveg pontossága.

Aztán írják be a Google keresőjébe, hogy „aki száz meg százezert rabol”, és nézzék meg az első tíz találatot. Mindenütt azt láthatják, hogy százezret.

Emlékeznek még a néhány nappal ezelőtti, Körülbelül című bejegyzésre? Azt mondtam, ha valamit pontosan akarnak tudni, irány a könyvtár.

Nem volt kedvem felállni az asztalomtól, levenni a könyvespolcról a Bánk bánt, az ilyesmi különben is veszélyes, ha kezembe veszem a kötetet, akkor már beleolvasok itt is, ott is, elmegy vele egy-két óra, arra most nincs időm. Bizonytalan voltam, jól emlékszem-e a „garas”-ra, erre már csak jó a netes kereső, beírtam a fenti mondattöredéket. Ki is adta, ahogy kell, ott volt a „garas”, jól emlékeztem. Csakhogy ez a kereső lazán, mondhatnám szemrebbenés nélkül azt írta, hogy százezret.

Elmondtam hangosan a monológot (Tiborc panasza), akárhogyan próbálkoztam, nem jött az ki másképp, csak úgy, hogy „százezert”. Mégis csak le kellett vennem a kötetet, fellapozni a megfelelő szöveghelyet – úgy van az, bizony.

Hallom, a nagy újraírók, újrafordítók a Bánk bánnak is nekiestek. Lehet, hogy Katona József is áldozatul esett a nádasdyádámok forradalmi, nagypofájú, kurucos hevületének? Lehet, hogy a Google tudja jól, át van az már írva, vesszen a versforma, kit érdekel?

Lehet. Mondom évtizedek óta, hamarosan elég lesz 200 szó egy doktori értekezés megírásához. Makogni fogunk.

Szabadságharc

„A magyar szabadságharcnak dicső hagyományai vannak. 1848-ban a nemzeti függetlenség kivívása volt a vezéreszme, de a jogegyenlőség megteremtésére is történtek bizonytalan próbálkozások… 1919-ben a jog asztalától száműzött, kisemmizett munkásrétegek, a proletárok felemelése nevében tombolt a terror… 1956 megint a szabadság jegyében lett a világ lelkiismeretének ébresztője…”

Kedvelem Rónay László írásait. Okos embernek tartom. Ilyenformán nem hervasztó, hanem tragikus a fenti sorokat olvasni.

Jó, persze, a magyar oktatás, a magyar történelemírás és az ezek által formált közgondolkodás egy fiatal embert beleszédíthet abba a baromi ostobaságba, amit önmagában a „dicső hagyomány” jelent, bármely országról legyen is szó. Ez a förtelmes jelzős szerkezet még „a magyar szabadságharc” hasonlóképpen borzasztó fogalmával együtt is elkísérhet néhány évtizeden át egy közepesen képzett vízvezeték szerelőt vagy egy mérlegképes könyvelőt, de magára valamit adó, írás-olvasást tanult ember öregkorára fel kell, hogy tegye a kérdést, mit jelent a magyar szabadságharc?

Ideírok néhány dátumot. 1848. március 15. és 1849. október 6. 1919. március 21. és július 31. 1956. október 23. és november 4. Most nem foglalkozom ezeknek a „szabadságharcoknak” az elemzésével, a minősítésével is csak annyira, hogy felhívom a figyelmet a második dátum jelentésére: bukás. Vége. Vér és romok. A helyzet pedig lényegesen rosszabbá vált, mint amilyen az első dátumok előtt volt. Ez aztán a „dicső hagyomány”.

1775. április 19. A lexingtoni csata, az amerikai függetlenségi háború kezdete. 1776. július 4. Kikiáltották az amerikai függetlenséget.

Mondjak még ilyeneket? Van.

A magyar szabadságharcoknak nem dicső hagyományai vannak, a magyar szabadságharcokat csak a magyar történetírók nevezik szabadságharcoknak. Ezeket az eseményeket egy tanulatlan, szellemi sötétségben tartott nép szánalmas hőzöngéseinek kellene nevezni, ha nem lett volna annyi halottja ezeknek a hadakozásoknak. Ezek az események szomorúak és szánalmasak, a kirobbantóik, vezéreik pedig tömeggyilkosok, köztörvényes bűnözők. Vagy legjobb esetben egy saját szerepét félreismert, magát menthetetlenül fölösleges mártíriumba hajszolt, esetleg múltjáért eltúlzottan vezeklő ember ismerhető fel, aki még csak nem is vezér volt, mindössze hagyta, hogy rálökdössék egy útra, amiről tudnia kellett, hová vezet – nem utólagos bölcselkedés, akkor is pontosan lehetett tudni, nincs más végkifejlet.

Nemzeti függetlenség kivívása, a proletárok felemelése, a világ lelkiismeretének ébresztője. Jaj ne! Miért kell folyton pufogni? Nincs más? Ennyit tud produkálni ez a nép? Dicsőséges szabadságharcokat és Puskás Öcsit?

A svájciaknak van egy Tell Vilmosuk, van óragyáruk és csokoládéjuk. Meg bankjaik. Valamint Dürrenmatt és Max Frisch. Egész jól elvannak. Ne tessék azt mondani, hogy könnyű nekik, van körülöttük Alpok. Ez ugyanis nem földrajzi probléma.