Holnap már késő

Mégegyszer, de tényleg legutoljára, ha nem lett volna elég világos.

Azért kérdőjellel Összefogás az előző bejegyzés címe, mert nemcsak elégségesnek nem tartom az összefogást, szükségesnek sem, sőt lehetségesnek sem. Egyszerűen egy ostobaság, el tetszett késni 23 évet.

Először is kik fognának össze?

Most nagyon jóindulatú leszek és szeretetteljes.

Itt van például a legbelső körökben egy ifjú, az is valamilyen Viktor, a nevét nem bírom megjegyezni, nem is akarom, na az például már annyi kárt okozott, mint kevesen ebben az országban, mégis ott van, adja a tanácsokat, ami a kisebb baj, a nagyobb az, hogy a többiek teszik, amit mond. Nem ő a hibás, ő csak jött, azt mondta, KARESZ HÜJE GYÖNGYI HÜJE csak én vagyok okos énnekem a segembe is felyem van. Elhitték neki. Most él, mint Alizka meseországban, nem ért semmihez, beszél mindenfélét, mert hallgatni nem képes.

Összefogást?

Na akkor ismételjük át mégegyszer.

1990-ben gőgösgúnárgedeon és üzletfelei átvették a hatalmat. Ismétlem: átvették. Az MSZMP-től. Senki nem akarta ugyan, hogy átvegyék, senki nem jogosította fel az MDF nevezetű konglomerációt, hogy hatalmat gyakoroljon, arról volt szó, hogy szolgálni fognak, a magyar történelemben először egy szabadon választott társaság azt fogja tenni, amit ígért, amikor a szavazatokért kuncsorgott, hogy szolgálni fogja a népet, ők mégis inkább a hatalmat akarták. Ezt onnan lehetett tudni, hogy hallani sem akartak összefogásról, eszük ágában sem volt koalíciót alakítani azzal a másik egyesüléssel, amelyik náluk sokkal többet tett azért, hogy itt valami parlamentáris demokráciaszerű berendezkedés jöjjön létre.

Akkor, 1990-ben lehetett volna valamit csinálni ezzel az országgal. Össze kellett volna fogni. Helyette dzsentroid horthybaájult bolsevikörökösök nekimentek gazdaságnak, kultúrának, intézményeknek, de legfőképpen azoknak, akiket nem tartottak eléggé magyarnak, és négy év alatt szétdúltak mindent, ami a létező szocializmus után még megmaradt.

Most itt van egy valószínűtlen képződmény, egy hihetetlenül buta, össze-vissza hazudozó rablóbanda. Most ezektől akarják átvenni a hatalmat. Még nincs meg, még tenni kellene valamit érte, ezek nem fognak úgy elmenni, ahogyan az MSZMP tette, de már most különféle alakok különféle bornírt „technikákkal” arra játszanak, hogy övék legyen a hatalom, az övék, és csakis az övék.

Nem fog menni a dolog. Nem azért, mert ezeknek itt eszük ágában sincs átadni bármit, mert nem lehet majd őket leváltani – nincs rá szükség, ezek már most meg vannak bukva. Félreértés ne essék, nem megbuktatva vannak, senki nem buktatta meg őket, ők a saját ostoba hazudozásaikba és a mértéktelen rablásaikba buktak bele, csak még nem tudják.

Azt volna jó tudni, hogy itt valószínűleg vér fog folyni, hogy polgárháborúba akarják majd belevinni az országot, mert ahhoz a mentalitáshoz, ahogy itt nekifogtak a kormányzásnak, az a viselkedésmód illeszkedik. Egyszerűen nem is tehetnek mást, ösztönlények lévén, az ösztöneik által vezérelve fognak viselkedni.

Durcás kisfiúknak nem való az, ami ebben az országban várható. Egyelőre nem arról beszélek, hogyan lehet majd újjáépíteni a romhalmazt, amit ez a martalóc banda maga után hagy, csak arról, valahogyan túl kell élni a választások utáni napokat. Azt szokták ilyenkor mondani, hogy ahhoz aztán férfiak kellenek. Én meg azt mondom, emberek. Nem a pillanatnyilag nagy létszámban található nagyszájú jótanulók, hanem olyan emberek, akiknek eddigi életük során hagyta el már néhány gondolat az agyát. Elsősorban nők. Mondtam hónapokkal ezelőtt (Jóreggelt Európa, Invokáció június 16.), kérdezzék meg a feleségüket, a mamájukat, mit kell tenni.

De legalább próbálják felfogni végre, ez itt nem a politikai kisdedóvó homokozója, itt mindenre elszánt, halált megvető gyávasággal felvértezett alakok kapaszkodnak a hatalomba (úgy értem, a mi halálunkat vetik meg), ha október 23-ig nem lett volna világos, tessék felidézni a Hősök terei dísztribünön a kormányfő mögött álló katonákat. Egyenruhások még a november 7-i, vörös drapériás színpadon sem voltak, azok is féltek, de azok nem ennyire. Látták a márciusi hóban a TEK harckocsiját? Tényleg azt hiszik, hogy ettől a társaságtól csak úgy át lehet venni a hatalmat? A megszokott módszerekkel?

Talán még idejében szólok, nem fog menni. Az ellenzéknek méltatlanul nevezett urak egyebet sem tesznek, mint hogy próbálnak kínosan megfelelni a kétharmad által felállított szabályoknak. Néha úgy tesznek, mintha fene okosak lennének, mintha túl tudnának járni ennek a társaságnak az eszén. Közben idétlenül ugrándoznak abban a zsákban, amibe ráadásul önként másztak bele, mondván, csak figyeljük meg, milyen elegáns táncot fognak lejteni benne. Tényleg ennyire fantáziátlanok? Pitiáner kis köztörvényesek tényleg ennyire meg tudják bénítani az ellenzéknek méltatlanul nevezett urakat? Akkor hagyják talán abba. Az a falusi futballista ott fenn a tribünön olyan nyíltan és egyértelműen gyűlölt és fenyegetett mindenkit a saját rajongótáborán kívül, hogy az ellenzéki zsúrfiúk szellemi „fegyverzetével” nem érdemes szembeszállni vele. Ő erre van idomítva, ezt tudja, arrogáns és agresszív, meg van győződve róla, hogy a világ urának született, ez minden megnyilvánulásából kiderül. Ha a durci jólfésültek abban a tévhitben élnek, hogy ők intellektuális fölényben vannak, azzal pedig nyerhetnek, hatalmasat tévednek. Lehetséges, ez a fölény megvan, nem olyan magas a szint, de éppen ezért semmit sem ér.

Egy rablógyilkos nem győzhető le finom érvekkel, amik rádöbbentik, milyen elvetemült is ő. De egy rablógyilkos nem győzhető le a saját eszközeivel sem, már ebben a mondatban is benne van, miért: ahhoz ő is ért, hiszen a sajátja. Nagyobb erejű fegyver kell, meghökkentő és elsöprő erejű. Ha ilyet nem tetszik találni (egyre inkább az a meggyőződésem, hogy nem, pedig van ilyen), akkor jobb ezt most abbahagyni. Sok-sok kicsi, vékonyka, gyenge energia száll fel a légtérbe, néhány lufi megtöltésére elég, azok meg párszáz méteres magasságban szétpukkannak.

Ne tessék erőlködni, nincs ennek semmi értelme. Az összefogásnak lett volna 1990-ben, az akkori (ma sok nosztalgiával emlegetett) miniszterelnöknek sikerült úgy szétbomlasztania ezt a népet, hogy ennek a mostaninak már csak bele kellett ülnie a készbe.

Még egyszer (utoljára) mondom, amíg az általa felállított szabályok szerint tetszik kínlódni és nyavalyogni, a világ urának született legkisebb falusi futballista csak ül és elégedetten mosolyog: pontosan az történik, amit eltervezett.

Összefogást! Összefogást! Ezt kiabálta az istenadta nép, és durcipeti megsértődött. Pedig ezt tetszett mondani nekik, hogy ez lesz, ők szegények nem tudnak mást, csak amit mondanak nekik.

Aztán még azt sem kapják. Van helyette hazudozás és rablás. Hát istenem, az már úgy ahogy megy.

Nem puffogás

Maradt bennem valami rossz érzés, órákig nem jöttem rá, miért. Már tudom.

Az a miniszterelnök helyettesi beszéd nem puffogás (Jóreggelt Európa, Puffogás okt. 24.) volt. Különben hajlamos vagyok az iróniára, a bornírt megnyilvánulásokon inkább nevetek, és másokat is próbálok rábírni, hogy kinevessék az ilyesmit.

De ez a „beszéd”, amiből idéztem tegnap nem pusztán bornírt. Ez sötéten, rosszindulatúan ostoba, előre megfontolt szándékkal kártékony, olyan buta ember nincs ugyanis, aki képes mérlegre tenni az „ünnep” alkalmával szétszórt mondatokat – lebecsültem ennek az alaknak a hatását, ennyire ártalmas förtelmet nem lehet szó nélkül hagyni.

Ez nem a szokásos levéltetű, amit csak felnagyítok, ha elemzem. Az effajta öblögetések juttatták el ezt a népet abba az állapotba, ami a kollektív öngyilkosság alapvető és kikerülhetetlen motivációja: az önismeret teljes hiányából fakadó össztársadalmi hazudozás, az önáltatásnak a legszánalmasabb és leggusztustalanabb formája, mely szerint mi vagyunk a legjobbak, mindig is azok voltunk. Az effajta melldöngetés azt is lehetetlenné teszi, hogy a nép appercipiálja a körülötte lévő világot, nagyon kis túlzással élve a magyar nép csodálkozva és értetlenül fog a saját készítésű rabláncára verve éhen halni, egy utolsó, tanácstalan mozdulatot téve, nahát, pedig milyen nagyszerűek voltunk.

Puffogás

„Nevét élénk sziszegéséről kapta, amelyet mindig hallat, valahányszor nyugtalanítják, vagy ami ezzel egyet jelent, felmérgesítik. Ily alkalmakkor testét kétszeresére fujja föl, fejét 30 cm-re emeli föl a föld fölé, ellenfelének minden mozdulatát izzó szemekkel követi s lesi az alkalmas pillanatot a támadásra.”

(Brehm: Az állatok világa)

 

Puffogó viperának hívják az itt leírt állatot. Helyes kis hüllő lehet, én még nem láttam ilyet, mert Afrikában él, de sokszor hallottam róla.

Puffog. Ami teljesen rendben van, ez a dolga, ehhez ért, nem is várunk tőle többet, puffog, amikor nyugtalanítják. Nincs ugyan leírva sehol, de úgy vélem, ha nem nyugtalanítják, nem puffog.

Azt mondta a miniszterelnök helyettes tegnap, a nagy szentséges nemzeti ünnepen: „Nyugat-Európa döbbenten nézte, hogy a szögesdrót, az aknazár mögött, Európa közepén egy kis ország szembeszáll a Szovjetunióval, reménytelennek tűnő küzdelemben, Molotov-koktélokkal a harckocsikkal szemben. Úgy fogalmazott: ez a nyugatiak számára talán érthetetlen heroizmus a magyarok számára nagyon is érthető; a mi egyetemistáink inkább azon csodálkoztak, hogy miért kellett tíz évet várni arra, hogy a rabságból megpróbáljunk kitörni, hogy ez a nemzet, amely szabadsághoz és függetlenséghez szokott, hogyan tűrhette el a brutális terrort, ami tíz éven keresztül családokat nyomorított meg, embereket fosztott meg a vagyonuktól, embereket telepített ki, s tönkrezúzta az országot.”

Ezt mondta.

Meg még azt is mondta, hogy „a magyarok 1956-ban nemcsak a magyar függetlenséget harcolták ki, de a Szovjetunió összeomlását is. A Szovjetunióét, amely nem tudott szembenézni azzal az igazsággal, amit a magyar 1956 állított szembe vele: más népre, nemzetre, erőszakkal, tartósan idegen rendet nem lehet rákényszeríteni, mert ha megteszik, legalább egy bátor nemzet felkel, s ha egy bátor nemzet felkel, akkor a többiek is követni fogják - tette hozzá a miniszterelnök-helyettes.”

Meg még azt is, hogy „1956 nem bukott el: azok az emberek, akik életüket áldozták a szabadság eszményéért, nem áldozatok, hanem hősök, s szüleink, nagyszüleink azon törekvése, hogy ne csak a magyar nemzet, hanem egész Európa szabad legyen, 1989-ben valóra vált”.

Vajon mi nyugtalanítja ennyire Magyarország miniszterelnök helyettesét?

Civilizáció 2.

A baj csak az, hogy az Isten áldja Amerikát, az égre mutogató futballisták és a keresztény konzervatívok illusztrálják a korszellemet – itt tartunk. Azaz ott tartunk, hogy a kereszténység ma is azt a funkciót tölti be, amit évszázadokkal ezelőtt: istenfélelmet hirdet, azaz fenyeget. Ami évszázadokkal ezelőtt állítólag - bizonyos rendvédelmi, ortodox felfogás szerint - rendben volt, valamivel korlátok között kellett tartani az emberiség ösztönvezérelten élő, elsöprő többségét. De aztán jöttek korszakok, a renaissance, a felvilágosodás, az ipari „forradalom”, az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat, amik mind azt a reményt ültették bele a többé-kevésbé ember módjára élni, azaz gondolkodni képes agyakba, hogy az emberi faj hamarosan több lesz, mint a négylábú emlősöktől a két lábon járás képességével különböző lény.

Nem lett több.

A kereszténységre büszke keblek lettek dagadóbbak, és a konzervatívok néznek körül mind fensőbbségesebben, az ő nagyszerűségük előtt hajt fejet elismerőleg még a „baloldali” is, akiről különben végképp nem tudom, mire véljem a nézeteit.

Keresztény gyökereink harsány emlegetése nemcsak azért elborzasztó, mert lenézést és kirekesztést üzen zsidónak, muzulmánnak, hanem mert aktualizál, voltaképpen a jelenről prédikál: a mi eredetünk nagyszerűsége most teljesedik ki igazán, azért vagyunk ilyen kiemelkedően kiválók, mert keresztények vagyunk.

Nem látom a keresztény kultúra felsőbbrendűségét. Sehol. Nem tudom például, milyenek voltak a 9-10. század európai földvárai (agyagból és fából épültek), és azt sem, milyen volt az első cluny-i templom, de azt tudom, milyen volt a velük egyidős angkori épületegyüttes, Szurjavarmant temploma és palotája, mert az ma is megvan, és ma is elképesztő.

Civilizáció

Olvasom több helyen, mit tesz a civilizált világ. Mondjuk Malala Juszufzai (Bátorság, október 11. bejegyzés) dolgában (nem sokat, ahhoz képest, amit tehetne, de most nem erről van szó).

Hol van a civilizált világ, hol élnek a civilizált emberek?

Engels (oppardon, szabad leírni ennek a büdös komcsinak a nevét?) Engels szerint a civilizáció az emberi fejlődésnek a harmadik korszaka, a vadságot és a barbárságot követi.

Hát, nem tudom. Elég homályos ez a meghatározás, úgy emlékszem, Engels azt sehol sem írja, hogy már benne élünk ebben a fejlődési szakaszban, lehet, az ő korában voltak ilyesmire jellemző esetek, írásbeliség, teszem azt mint a kulturális élet megnyilvánulási formája meg ehhez hasonlók, de ha volt is ilyen, az régen elmúlt. Most úgynevezett piktogramok közvetítésével érintkezünk, a magyar országgyűlésbe például különféle pólókban szokás bejárni, nagy dobozokat készítenek a fiúk meg molinókat, bábukat égetnek, műanyag szobrokat döntögetnek, egyszóval olyan játékokkal szórakoztatják magukat, amiket közepes színvonalú óvodákban az óvónénik már a nagycsoportosok lenézésének tekintenének.

A nagy rablás

Annyit tudok, hogy a Die Hard (Drágán add az életed) című filmet Roderick Thorp könyvéből írták, a Nothing Lasts Forever (Semmi sem tart örökké) 1979-ben jelent meg, sajnos nem olvastam. A könyv jó lehet, ha meg tudták írni belőle minden idők egyik legkiválóbb forgatókönyvét. Már úgy értem, az akciófilm műfaján belül (azt írják a film címe mögé, hogy thriller, nem tudom, mennyire jogosan, a thrill elsősorban borzongást, remegést jelent, Hitchcock Psychojára vagy a Madarakra illik ez a meghatározás, dehát ma már minden thriller vagy családi vígjáték).

A film úgyszólván tökéletes, minden benne van, ami a dráma alapkövetelményei szerint szükséges, még a legszigorúbb hármasegység is (egy történet, egy helyszín, egy időben – ráadásul az idő a cselekmény reális ideje, azaz annyi idő a film, amennyi idő alatt az események lezajlanak). Van magányos hős, aki mindenkit legyőz, de nem könnyen, ahogy eddig a filmig szinte minden ilyen figura győzött, ráadásul ez képes megrémülni, aztán van negatív figura, van tétova, van betonfejű, és legfőképpen van csavar is a történetben.

Erről a csavarról akarok most beszélni.

Hans Gruber túszul ejti a cég székházában, a Nakatomi-toronyban karácsonyozó vezérkart. Felsorolja, miféle nemzetközi szervezetek nevében hajt végre szabadító terrorakciót, hol és kiket kell elengedniük a hatóságoknak ahhoz, hogy ő is elengedje a túszait. A tárgyalásokhoz időre van szükség, Grubernak pedig idő kell, hogy lopni tudjon.

Mint minden tolvajnak.