Harmadfokú riasztás

Itthon vagy! Magyarország szeretlek!

Ez megy egész nap, a magyar csúszómászó televízióban. (Ha jobban belegondolok, melyik nem az? Na mindegy, ezen egyelőre nem lehet változtatni.)

Minden diktatórikus rendszer, azon belül főképp a fasisztoid ideológiák arra építenek, hogy itthon vagy. Mármint te, aki velünk vagy, aki annyit vagy képes felfogni a világból, amennyit mi elegendőnek látunk, te, aki szeretsz minket, a mindegymilyenország szeretlek ugyanis azt jelenti, hogy minket szeretsz, minket, de elsősorban ezen belül természetesen a Vezért, és mert szereted a Vezért, azért te itthon vagy, ami egyben azt jelenti, hogy aki viszont nem szereti a Vezért, az nincs itthon. Azt leginkább kiirtani szükséges, a módszerek változhatnak, a lényeg marad: az ellenség ne érezze magát itthon. (Azért a fasisztoidot említem, mert a korábbi bolsevista rendszerek nem voltak nyíltan nacionalisták, azok éppen a várható reakcióra építettek, de ezt egyelőre hagyjuk.) Mindenesetre nehezen tudom eldönteni, melyik gusztustalanabb, a hagyományos fasisztoid nemzeti öblögetés vagy ez az új hazai, bolsevista módszerekkel romboló, édeskedő patriotizmusnak látszani akaró, émelyítő nacionalizmus.

Talán még soha nem éreztem magam ennyire tehetetlennek. Rádiós koromban százezreknek beszéltem, nem ritkán millióknak, most ez a néhány ezer...

Kérem szépen, szóljanak annyi embernek, ahánynak csak lehet. Ennél aljasabb, mint ami most jön, nem volt még a magyar történelemben. Néhány éves tagság után a magyar ember nem tekinti magát európainak, ami a kisebbik baj, de embernek sem! Csak magyarnak.

"Szükségképpen vagyok ember és csak esetlegesen magyar" - így szól Montesquieu mondatának Márai által magyarra értelmezett változata. Tudom, persze, hogy tudom, az átlagos (úgynevezett) értelmiségi szint is nagyon alacsonyan van ahhoz, hogy ezt a mondatot ebben az országban megértsék.

De azért tessék szíves lenni megpróbálni. Szólni és kérdezni. Hogy például Goldmark jobb zeneszerző-e Mozartnál, mert magyar? Vagy egyszerűen jobban szeretjük-e Goldmarkot, mert magyar volt?

Szálasit vagy Rákosit (ízlés szerint) jobban szeretjük, mert ők magyarok voltak, mint (például) Lincolnt vagy X. Keresztély dán királyt (ő volt az, aki kitűzte a sárga csillagot)?

Vagy hogy Bartókot azért szeretjük-e, mert magyar volt? Szentgyörgyi Albertet, József Attilát, Karinthy Frigyest, Ferenczy Károlyt, Hild Józsefet, Ferencsik Jánost, Székely Mihályt? Szeretjük és elismerjük, mert magyar? Keresünk gyorsan a világ basszistái között egy pontosan olyat, amilyen Székely Mihály (nincs olyan), hogy azt mondhassuk, annál Székelyt jobban szeretjük, mert magyar volt? Vagy inkább azt, mindegy, nem számít, zsidó volt?

Kérem szépen, szóljanak, hogy vigyázat, kérdezzenek, hogy mi lesz itt, ha most ilyen szökőárszerűen indul el a magyarkodás. Szóljanak, hogy gyűlölet és félelem lesz, nagyobb, mint amilyen most van, három és fél éve, pedig gyűlöletre és félelemre épül a vidéki futballista egész rendszere. Hogy vér fog folyni, mert polgárháború lesz.

Hogy ebben az országban sem születik senki magyarnak. Magyarországon is emberek születnek. És még mindig sokan azok is maradnak.

Ezt próbálják mától elfelejttetni velünk.

Nő a zenekarban

Akárhogyan nézzük is, elég ronda dolog volt. Az 1992-es Újévi Koncertről beszélek. Mostanában került föl a Youtube-ra.

Elkezdődött a Sphärenklänge, amiről a gyerekek is tudják, hogy hárfaszólóval indul.

A tévéközvetítés vezetője (a műfajnak különben a legkiválóbbja, Brian Large) virágokat vágott be, végig, amíg a hárfa szólt. Ezelőtt és ezután az első pillanattól az utolsóig, minden egyes mű a zenekar képével ment, totállal vagy a szólóhangszerrel, de mindenképpen zenekari képpel.

1992-ben még mindig (már húsz éve) egyetlen nő játszott a Wiener Philharmoniker hímsoviniszta tagjai között: a hárfás Lelkes Anna (néhány hónapja már írtam róla). A másfél órás közvetítés alatt egyszer-kétszer lehetett látni - a kezét. Rajtam kívül valószínűleg kevesen tudták '92-ben is, most is, hogy ez az ő keze, de az látszik, hogy női kéz!

Csak azt akarom mondani, hogy elképesztő, amit férfiemberek megtesznek a kisebbrendűségi érzésük leplezésére. Virágok a hárfás képe helyett! Mert a szférákra különben a virágok a legjellemzőbbek! Szegény Brian Large-nak nyilván ki volt adva, hogy a hárfás képe márpedig nem mehet adásba. Szerintem ő már akkor is kiadta volna, hiszen legkedvesebb munkatársa és tanítványa az azóta hozzá hasonlóan remek Karina Fibich volt, ő nem félt a nőktől.

Egyszóval jó, ha tőlem tudják, az a kéz a hárfa húrjain Lelkes Annáé.

Különben tudomásom szerint Carlos Kleiber volt az első karmester, aki szívesen látta a hárfás nőt az Újévi Koncerten.

Nézzék meg ezt a felvételt, kevés híján tíz évvel Kleiber halála után egészen bizonyosnak látszik, hogy ő volt minden idők legnagyobb karmestere. Na meg az is bizonyosnak látszik, hogy ez a blőden rátarti férfiakból álló társaság volt, van és lesz minden idők (egyik, de szerintem nemcsak egyik, hanem a) legkiválóbb zenekara.

Ha most nincs idejük itt végignézni, térjenek vissza ehhez a felvételhez, hatalmas élmény.

Nem szívesen mondok ilyet, de még akkor is, ha nem tudják, hogy egy hárfás nő játszik a rengeteg férfiember között.

Dehát most már tudják.

Mutogatós bácsik

Említettem többször Rákosi Mátyást. Mostanában többen kezdik fölfedezni, hogy a jelen rendszer nem kádárista, hanem inkább az ötvenes évekre emlékeztet – mit emlékeztet, majdnem pontosan olyan.

Jóreggelt.

1998-ban szóltam először (a Rádió archívumában megtalálhatók a Jóreggelt Európa jegyzetei, ha ugyan ki nem dobták), utána évenként legalább egyszer, hogy vigyázat, ez nem kádárizmus, ez a diktatórikus berendezkedéseknek egy sokkal agresszívabb és betegesebb formája, valamit kellene tenni.

2002-ben a választók tettek. Az akkor jött adminisztráció (engedelmükkel a hatalom szót nem használom, konokul tartom magam ahhoz az elmélethez, hogy a „megválasztottak” szolgálatra jelentkeznek és nem hatalomra, csak később válnak a szokott pimasszá /copyright by Madách Imre/), egyszóval az akkori kormánypárt úgy vélte, ez elég is volt, nincs több teendő.

Az a bűnsegédi bűnrészesség, ami 2010-ben az ismert eredményt hozta, már az első években nyilvánvalóan látszott. Nem hiszem, hogy én lettem volna az egyetlen, aki szólt, hogy ez így nem lesz jó. De nem találtam több figyelmeztetést, csak azt, amit most ideteszek. 2005 májusában látott napvilágot Mutogatós bácsik címen, annak apropójából, hogy néhány szervilis senkiházi a sajtó előtt igazolta magát, ő bezzeg…

Bocsánat, még most is felfordul a gyomrom. Maradjunk az akkori írásnál. Íme.

Traktor

Jók a képek a traktorról. Rajta az ifjú házaspárral. Leleményes. Hogy a rendszám is stimmel meg egyéb részletek, hogy ez volt az a traktor, amelyik szállította a lopott fát vagy mit csinált.

 

Újabb bizonyítékokat szerezni egy tolvaj bandáról szép teljesítmény, hogy már megint loptak. Csak hát tudjuk. Lopnak. Nyíltan, nagy tételben, büntetlenül. Lassan megszokjuk. Abban a társadalmi státuszban (vagy mi a fenének nevezzem) mindenki lop a Lajtától keletre. Nem is érdekes már.

 

Az viszont említésre méltó, ki és miért érezte helyénvalónak, stílusosnak, hogy az ifjú párt éppen egy traktoron örökítsék meg. És ha már valaki úgy vélte, a megfelelő hely egy esküvői fényképre a traktor hágcsója, miért nem szólt valaki, hogy talán nem kellene. Megint egyszer hangsúlyozni, hogy falusi az ország első embere.

 

Valószínűleg azért nem szólt senki, mert mindenki rendben lévőnek találta az önként adódó következtetést: egy traktor hágcsóján jórészt falusiak fényképezkednek. Ha netán volt a vendégek között valaki (nem hiszem), aki nem érezte magát elégedettnek ezzel a felkínált képzettársítással, aki úgy vélte, egy ilyen mértékig falusi mentalitású ember kedves és rokonszenves lehet a maga helyén, mondjuk például téeszelnöknek vagy állattenyésztőnek, esetleg pálinkafőző mesternek, napraforgó földek értő tulajdonosának, aki szabadidejében a komákkal focizik a libalegelőn, de egy európai ország elsőnek nevezett tisztségviselőjétől valamelyest ettől eltérő mentalitást szeretne látni, mondom, ha netán volt ilyen, az egészen bizonyosan nem mert szólni. Olyasvalaki, aki még szólni is mert volna, nem lehetett ott, minthogy csak olyanok lehettek ott, akik legalább egyszer már voltak ott, amikor azt a nagy eseményt rendezték, egyenesen átvéve a Keresztapa című filmből, amikor be kellett menni egy lesötétített szobába kézcsókra. Oda meg kizárt, hogy elmehetett volna, aki szólni mer. Oda olyanok mentek, akik a futballstadiont egészségügyi intézménynek nevezik. Tényleg, erről jut eszembe, megvan az illető? Nem terelték be véletlenül a marhaistállóba? Szerintem jó volna gyorsan utánanézni, mert a butaságnak ez a mélysége már fertőz, a teheneknek elapadhat a teje. Az Országházban jó helyen van, ott az ilyesmi nem tűnik fel.

 

Úgy gondoltam, még egyszer, utoljára szólok. Hogy nem kellene túlhangsúlyozni ezt a falusi dolgot. Mondtam már többször is (Az udvarról, A faluról), szeretem a falut és a falusiakat, értem és kifejezetten kedvelem a falusi észjárást, rokonszenvesnek tartom a természetes egyszerűséget, de ezeket legközelebb akkor, ha szabad kérnem, amikor majd mindenki az őt megillető helyen tartózkodik.

 

Tudom, akkor már senkit sem fog érdekelni, mert akkor nem lesz kirívó a traktor hágcsóján lefényképezett ifjú pár.

 

Ígérem, én azt is megírom. Akkor elismerőleg.

Sajtóhatalom

Azt én itt most nem akarom elemezni, miért és mekkora felelősséget éreznek a szocialisták a létező szocializmusban elkövetett bűnökért, azt sem, mennyire tekintik magukat jogfolytonosnak az MSZMP-vel, és utódnak tartják magukat, vagy tagadják, hogy bármi közük volna a múlthoz. Azaz nem akarom megmagyarázni a tutyimutyi, tehetetlen és gyáva megnyilvánulásaik gyökereit, és nem akarom elkülöníteni úgynevezett demokratikus megnyilvánulásaikat az itt leírt viselkedésformáiktól. Csak arra akarom irányítani a figyelmet, hogy a magyar sajtó mindig nagyon „bátor”, amikor a szocialisták kormányon vannak. Ez a „bátorság” nekem mindig azokat az afrikai feketéket juttatja eszembe, akik Széchenyi Zsigmond vadásznaplóiban szerepelnek, a kirongózikat és teherhordókat, akik messziről, a fák takarásából figyelik az eseményeket, amíg az oroszlán él, de nyomban előjönnek, és jókat röhögve gúnyolják és rugdossák a döglött oroszlánt. Mondom, azt most hagyjuk, a pártszolgálatos bértollnokok által uralt magyar „sajtó” miért tekinti döglött oroszlánnak a szocialistákat, a szembetűnő ez a bizonyos „bátorság”. Ami rögtön „önszabályzássá” alakul, ahogy a nemzeti érzelmű (lásd Rákosi Mátyás) kerül hatalomra. Hatalomra a szó szoros értelmében. Ők azt hiszik, hatalmat kaptak. Ebben a hitükben erősíti meg őket ez az afrikai teherhordókra emlékeztető pártfirkász csapat. Egyebek között azzal, hogy nyomban önszabályozó egyesületet alapítanak.

 

Kerestem valamit, találtam valami mást: egy 2006-os írásomat. Borzasztó, hogy ezt most egyetlen betű megváltoztatása nélkül iderakhatom. Íme.

Mezőgazdasági ország lettünk

„Orbán Viktor beszédében az OMÉK-ot a magyar vidék ünnepének, a magyar termőföldet pedig Európa egyik legjobbjának nevezte, amihez évszázadok alatt kifejlesztett gazdálkodási kultúra és birtokgondozás tartozik. Mint mondta, az elmúlt 20 évben le kellett számolni azzal, hogy a mezőgazdaság a múlt, és az ipar a jövő: Magyarországot mezőgazdasági országnak nevezte, szerinte nem mondhatunk le arról, amihez a leginkább értünk... 2012-ben 15 ezerrel dolgoztak többen az agráriumban, mint egy évvel korábban, a mezőgazdaság 4,5 százalékkal járult hozzá a GDP-hez, három év alatt 30 ezernél több új munkahely létesült a szektorban – sorolta az eredményeket Orbán. Az agrárexport elérte a 8 milliárd eurót, az új piacok között Indiát, Indonéziát, Irakot, Iránt, Pakisztánt említette, és kitért rá, hogy más országok mellett nőtt az oroszországi kivitel is.”

Volt az előző bejegyzésben egy félmondatom, amiben a jelenlegi kormányt Rákosi Mátyás rendszeréhez hasonlítottam.

Ezt most ünnepélyesen visszavonom. Finoman szólva undorodtam attól az alaktól, és kivétel nélkül mindentől, ami az ő idejében történt, súlyos dolgokat tudnék mondani, életem egyik legborzalmasabb időszaka volt, de az igazságtalan pocskondiázást nem kedvelem – Rákosi Mátyást sem akarom elhamarkodott összehasonlításokkal méltatlanul megalázni. Azért ő 1950-ben már tudta, neki nem szabad leszámolnia azzal, hogy a mezőgazdaság a múlt, és az ipar a jövő. 1950-ben, amikor a mezőgazdaság még összehasonlíthatatlanul nagyobb arányt képviselt volna a bruttó hazai össztermékben, ha lett volna ilyen számítás, Rákosi Mátyás azt hangsúlyozta, hogy Magyarország mennyire nagyon ipari ország. Pedig akkor még nagyon messze volt az ipariságtól. De Rákosi hallott valamit arról, hogy a mezőgazdaság nem az a kimondott húzóágazat, ami leghatásosabban képes szolgálni az úgynevezett fejlődést.

És akkor most, 2013-ban elértük, hogy Magyarország mezőgazdasági ország lett. És erre még büszkének is kell lennünk. A fent nevezett országokba is sikerül eladnunk. Az a megtiszteltetés ért bennünket, hogy a Földkerekség olyan kiemelkedően magas színvonalú tudományos kultúrával bíró és az emberi jogok területén oly sokkal a többi ország előtt járó államaiban nyertünk piacot, mint a minden szempontból mintaadó India, Indonézia, Irak, Irán, Pakisztán. Elláthatjuk őket mezőgazdasági termékekkel. Hollandia, Dánia, de még a különben kedvező éghajlatú Svédország, Norvégia sincs egyelőre azon a színvonalon, hogy képes legyen megbecsülni, és főképp megfizetni a magyar mezőgazdasági termékeket, ők ráadásul azt sem tudják, hogy fordítva van, mint ahogyan eddig vélték: az ipar a múlt, a mezőgazdaság a jövő. Kísérletezgetnek tudásalapú társadalom építésével, számítástechnikával meg szolgáltatásokkal, amíg rájuk nem omlik az egész. Mert nem teremtenek új munkahelyeket a mezőgazdaságban. Sőt, amilyen ostobák, ott csökkentik a munkahelyeket. Mindenféle hülye gépeket terveznek és alkalmaznak, ááá, halvány fogalmuk sincs a fejlett társadalomról.

Mindig azt hiszem, hogy a butaság gödre tovább már nem mélyíthető.

Önszabályozás

„Megalakult a Média Önszabályzó Testület „Az önszabályozás nem jelent cenzúrát, még kevésbé öncenzúrát: a minőségi újságírást támogató, a média szabadságát biztosító eszköz” – hangsúlyozzák a magyar újságíró-szakmai szervezetek közös közleményükben. Új szakaszába léphet a több, mint egy évtizedes etikai együttműködés.

Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének ajánlása nyomán a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ), a Magyar Újságírók Közössége (MÚK), a Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége (MAKÚSZ) és a Sajtószakszervezet részvételével 1993-ban alakult meg a Magyar Újságírók Etikai Együttműködési Testülete (MÚEET). Az ernyőszervezethez később csatlakozott a Protestáns Újságírók Szövetsége (PRÚSZ) és a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) is.”

Kevés dolgot utálok jobban, mint a szakma öregjének lenni, talán csak a szakma fiataljának lenni volt utálatosabb – legalábbis akkor azt hittem. Dehát mit tegyek, öregnek számítok, nem hiszem, hogy sokan vannak akik nálam régebben tagjai az újságíró szövetségnek (1965).

Ezt itt fent a Hírlevélben olvastam. Gondoltam, szólok, mielőtt még teljesen komolyan veszik magukat a kolléganők és kollégák. Hogy ebből a felsorolásból a Magyar Újságírók Országos Szövetségét értem, a többit nem.

Tessék mondani, mi az, hogy Magyar Újságírók Közössége (MÚK)? Azok nem tagjai az újságíró szövetségnek? És ha nem (mert persze nem kell tagnak lenni semmilyen szövetségben), akkor miért kell nekik egy más nevű szervezet? Csak nem politikailag gondolják másképp az újságírást, mint a MÚOSZ tagjai? Tényleg nem tudom, azért kérdezem. Mert ha igen, az nagy baj. Mert engem történetesen nem érdekelnek a kolléga urak politikai nézetei. (Bocsánat, a hölgyeké sem. Kivételesen. Pedig úgy különben kifejezetten feministának tart a legszűkebb környezetem, éppen ezért úgy vélem, egy újságíró politikai nézeteinek manifesztálása egy nőtől kiváltképpen idegen - kellene, hogy legyen.)