Említettem többször Rákosi Mátyást. Mostanában többen kezdik fölfedezni, hogy a jelen rendszer nem kádárista, hanem inkább az ötvenes évekre emlékeztet – mit emlékeztet, majdnem pontosan olyan.
Jóreggelt.
1998-ban szóltam először (a Rádió archívumában megtalálhatók a Jóreggelt Európa jegyzetei, ha ugyan ki nem dobták), utána évenként legalább egyszer, hogy vigyázat, ez nem kádárizmus, ez a diktatórikus berendezkedéseknek egy sokkal agresszívabb és betegesebb formája, valamit kellene tenni.
2002-ben a választók tettek. Az akkor jött adminisztráció (engedelmükkel a hatalom szót nem használom, konokul tartom magam ahhoz az elmélethez, hogy a „megválasztottak” szolgálatra jelentkeznek és nem hatalomra, csak később válnak a szokott pimasszá /copyright by Madách Imre/), egyszóval az akkori kormánypárt úgy vélte, ez elég is volt, nincs több teendő.
Az a bűnsegédi bűnrészesség, ami 2010-ben az ismert eredményt hozta, már az első években nyilvánvalóan látszott. Nem hiszem, hogy én lettem volna az egyetlen, aki szólt, hogy ez így nem lesz jó. De nem találtam több figyelmeztetést, csak azt, amit most ideteszek. 2005 májusában látott napvilágot Mutogatós bácsik címen, annak apropójából, hogy néhány szervilis senkiházi a sajtó előtt igazolta magát, ő bezzeg…
Bocsánat, még most is felfordul a gyomrom. Maradjunk az akkori írásnál. Íme.
Most, hogy álltak nyolcan egymás mellett a szavazócédulájukat mutatva, most először éreztem szánalmat irántuk. Nem olyan jellegű szánalmat, hogy majd’ megszakad a szívem, csak némi sajnálattal vegyes szomorúságot, benne kis türelmetlenséggel, hogy miért nem szűnnek már meg, miért nem hagyják abba, miért erőlködnek, ballagjanak el szép csöndben, rossz nézni őket.
Állnak a szavazócédulájukkal, vigyorognak, mint a vadalma, és én kínosan feszengek, szóljon már nekik valaki, hogy nem kell ennyire megfelelni. Ezt talán még maga a Vezér sem várja el, jó, befelé mosolyog egy elégedettet, hogy lám ő milyen félelmetes és ellenállhatatlan, lám felnőttnek látszó emberek teli nadrággal próbálnak túlteljesíteni, mikor ő még csak az egyik alvezért küldte rendet csinálni, még a szemöldökét sem vonta föl, és máris, de azért ezt nem kellene. Esetleg még megijedhetnek egyesek az egy zászlójú táborból is, hogy ő ilyeneket vár el egyszerű bocskorosoktól, pedig nem is. Néhány általános iskolás osztálytársam jutott eszembe, azok viselkedtek hasonlóan, mikor bejött a Csifi (a rettegett igazgatóhelyettesnek volt ez a gúnyneve), és vigyázzt vezényelt. Akkor ezek az én osztálytársaim kidüllesztették a vézna kis mellüket, hátra szegték a fejüket, és olyan erővel feszítették az egyenesre merevített tenyerüket a nadrágjukhoz, hogy beleizzadtak. Mutatták, hogy van a vigyázznál is vigyázzabb állás, és ők minden odaadásukat, szívük egész melegét fejezik ki ezzel a vigyázz állással, valamint azt az ellenállhatatlan vágyat, miszerint szolgálni akarják a hatalmat, melynek megtestesítője e pillanatban a Csifi, de végülis mindegy, kicsoda, csak hatalom legyen, ami szolgálható.
Az ötvenes évek első felében voltam általános iskolás. Miért az ötvenes évek első fele jut eszembe folyton, ha ez a politikai formáció kerül szóba?
Azon töprengek, mire jó, hogy én ilyeneket mondok meg írok. Meg kérdezek folyton, mint a múltkor is itt, ezen a helyen. Voltak azóta kongresszusok, ilyen is, olyan is. Az egyik a szokásos Vidám vasárnap jellegű vallásos show-műsor a két untermannal (gyerekkoromban a Stefi bohócnak volt ilyen kérdezője, hogy jól leüthesse a poénokat), a másik meg maga a megtisztulás, az elkövetett hibák felismerése, és a megvilágosodás: azt kell csinálni, amit a másik oldal már régen elkezdett a Führerprinzip újrafelfedezésével, és akkor minden megy, mint a karikacsapás, a demokrácia nagyobb dicsőségére. Én különben híve vagyok a felvilágosult abszolutizmusnak, a bajom csak az vele, hogy az esetek többségében a hangsúly az abszolutizmuson van, mert a felvilágosultság kicsit bonyolultabb dolog. Ha van ugyanis egy eszmerendszer, a humanizmus jegyében született szándék a nép szolgálatára és boldogítására, az hamarosan fölöslegessé teszi az abszolutisztikus eljárásokat. Ilyesféle eszmerendszer kidolgozásához viszont szükség volna olyan légkörre, amelyben ki lehet mondani egyszerű mondatokat. Például azt, amit május 9-én leírtam, hogy a koalíciós köztársasági elnökjelölt (ha valaki nem emlékezne, Szili Katalinnak hívták, B.B. 2013.) sok egyéb mellett azért alkalmatlan a tisztségre, mert nemcsak a koalíciót bomlasztja, hanem a saját pártját is, ebből pedig az következik, hogy az egyetlen helyes megoldás az önként lemondás – a hatalomhoz való csökönyös ragaszkodás már nem is az alkalmatlanság megnyilvánulása, hanem a kártékonyságé. Nem tudom, a zárt ajtók mögött kimondta-e valaki ezt a mondatot, legalább így utólag, az egészséges önismeret fejlesztésének céljából.
Azt kérdeztem a múltkor, itt, ezen a helyen, hogy foglalkozik-e valaki azzal a közalkalmazotti tömeggel, amelynek feladata volna az intézkedések végrehajtása, és amely tömeg az előző ciklusban eresztette mélyre a gyökereit. Milyen a minősége és a világnézete ennek az állománynak? Mennyi a jövedelme? Mi érdeke fűződik ahhoz, hogy az általa intézendő dolgok jól menjenek? Ebben az elefantiázisban szenvedő, többszázezres tömegben ki ismeri ki magát annyira, hogy ellenőrizni tudná, hol hogyan dolgoznak? Kinek mekkora a felelőssége, és kinek tartozik ezzel a „felelősséggel”? Kik fogják végrehajtani a most meghirdetett 100 lépés programját?
Tessék mondani, történt valami ezzel kapcsolatban? Vagy minek ezzel vacakolni? A demokrácia intézményrendszerének működtetése úgyis reménytelen? Vagy netán nem is működik az a bizonyos intézményrendszer? Az egymástól való félelem olyan törvényeket szült, amelyek megbénítják az országot. Bankelnök, rádióelnök, főügyész azt tesz, amit jónak lát, ha belegebed az ország, akkor is. Tessék mondani, lázadjunk fel, legyen mégis polgárháború, mert a politikus urak és hölgyek nem képesek ellátni a dolgukat? Essünk inkább egymásnak, kokárdások és kokárdátlanok, intézzük el egymás között a hagyományos módszerekkel?
A nagy hatalmas kormánypárt a maga förtelmes tagságával nem képes értelmesen, többé kevésbé felnőtt módra viselkedni – rendben van, megértettük, párttagkönyvet sehol sem 110 fölötti IQ-ra adnak. E tagsággal értelmesen beszélni sem lehet, mert a véd- és dacszövetségek erősebbek az önvédelmi ösztönnél is – ezt is megértettük, nincs más megoldás, próbálják ki az abszolutizmust. A túloldalon már bevált, miért is ne vált volna be, nekünk magyaroknak évszázados gyakorlatunk van benne, atavisztikusan ott tenyészik az öltönyös, brillantinos ifjak zsigereiben a kékcédulás választások minden elméncsége, jellemük pácolva a hatalomvágy pikáns fűszereivel – milyen gördülékenyen működött az államelnök választás kísérleti terepén. Nosza, marad a remény, hogy ez az abszolutizmus legalább felvilágosult lesz.
Nem marad. Előbb érkeztek a hírek hálózatokról vagy mi a fenékről, lehet, hogy azt is olvastam, ezek is mozdulni fognak, ha szükséges, csak nem akartam hinni a szememnek. Lehetséges, hogy az ellenfélnek a saját fegyvere által való megverését tetszett kitalálni? Erősödik bennem a szörnyű gyanú, valami ilyesmiről lehet szó, mert arról is értesültem, hogy érettségiző diákok kaptak valami kedves prospektust. Ugye csak rosszat álmodtam? Vagy netán valaki úgy gondolja ebben a kormánypárti „píárcsapatban”, hogy ami a túloldalon taszító volt és tisztátalan, az majd itt fényesen fog csillogni? Tényleg csak ennyire telik? Nyerjük meg az ifjúságot direktbe’, pacekba bele színes nyomdatermékkel, mert rafináltabban nem megy? Okos, finom törvényekkel, mindenféle rendelkezésekkel, amelyek arról szólnának végre, ennek a szerencsétlen országnak a történetében először, amiről mindig is szólnia kellett volna minden nyavalyás politikának, hogy értetek vagyunk, titeket szolgálunk – ilyesmire nem telik a rémületesen nagy kommunikációelméleti tudományból? Vagy már nincs rá idő? Hamarabb kellett volna elkezdeni, ha mondta volna valaki.
Még egyszer kérdezem, mert a múltkor nem kaptam választ: melyik az a közalkalmazott csoport, amelyik felelős azért, hogy ne blőd bolsevista maradékokat tálaljanak a kedves fogyasztó elé? Hogy ne kelljen attól tartanunk, jönnek a szavazatmutogatós bácsik a kormánypárti oldalról is.
Mégegyszer mondom, ez 2005 májusában íródott, nem is egy néhány ezres blogba. Rá egy évre (ha valaki egyáltalán foglalkozott ilyesmivel) azt látta a dicsőséges kormánypárt, hogy én csak károgok, lám megint ők nyertek. Pedig csak a butaság és tehetségtelenség versenyben maradt alul az akkori ellenzék – éppen hogy. 2010-ben látszott csak, mennyire éppen hogy.
Sírnivaló. De ez a választék. Most is.
