Azt én itt most nem akarom elemezni, miért és mekkora felelősséget éreznek a szocialisták a létező szocializmusban elkövetett bűnökért, azt sem, mennyire tekintik magukat jogfolytonosnak az MSZMP-vel, és utódnak tartják magukat, vagy tagadják, hogy bármi közük volna a múlthoz. Azaz nem akarom megmagyarázni a tutyimutyi, tehetetlen és gyáva megnyilvánulásaik gyökereit, és nem akarom elkülöníteni úgynevezett demokratikus megnyilvánulásaikat az itt leírt viselkedésformáiktól. Csak arra akarom irányítani a figyelmet, hogy a magyar sajtó mindig nagyon „bátor”, amikor a szocialisták kormányon vannak. Ez a „bátorság” nekem mindig azokat az afrikai feketéket juttatja eszembe, akik Széchenyi Zsigmond vadásznaplóiban szerepelnek, a kirongózikat és teherhordókat, akik messziről, a fák takarásából figyelik az eseményeket, amíg az oroszlán él, de nyomban előjönnek, és jókat röhögve gúnyolják és rugdossák a döglött oroszlánt. Mondom, azt most hagyjuk, a pártszolgálatos bértollnokok által uralt magyar „sajtó” miért tekinti döglött oroszlánnak a szocialistákat, a szembetűnő ez a bizonyos „bátorság”. Ami rögtön „önszabályzássá” alakul, ahogy a nemzeti érzelmű (lásd Rákosi Mátyás) kerül hatalomra. Hatalomra a szó szoros értelmében. Ők azt hiszik, hatalmat kaptak. Ebben a hitükben erősíti meg őket ez az afrikai teherhordókra emlékeztető pártfirkász csapat. Egyebek között azzal, hogy nyomban önszabályozó egyesületet alapítanak.
Kerestem valamit, találtam valami mást: egy 2006-os írásomat. Borzasztó, hogy ezt most egyetlen betű megváltoztatása nélkül iderakhatom. Íme.
„Nekem az a dolgom vagy az lenne a dolgom, ha egy másfajta médiatörvény lenne Magyarországon, és nem az, amit itt elfogadott egy ugyancsak szocialista vagy szociálliberális kormány, hogy önt elszámoltassam, beszámoltassam, és tisztességgel, korrektül számon kérjem.”
Ez a mondat Az ESTE című televízió-műsor 2006. szeptember 20-iki adásából való. A riporter mondta a miniszterelnöknek. Kutatni kezdtem az emlékezetemben, hol olvashatta a riporter, hogy neki az a dolga. Hogy ugyanis elszámoltassa, beszámoltassa az ország miniszterelnökét, vagy hogy bármilyen határozóval bővítve számon kérjen tőle bármit. Esetleg hogy bárkit elszámoltasson, beszámoltasson, az utca emberét, egy hölgyfodrászt vagy egy állományon kívüli segéderőt. Nem találtam olyan forrást, ahol a riporternek ez a „dolga” le volna írva. Valaki talán mondhatta – egy porosz katonatiszt, egy csoportvezető a bérelszámolástól, ilyesvalaki említhette, hogy talán az elszámoltatást, beszámoltatást be kellene vezetni a magyarországi újságírás gyakorlatába, valószínűleg praktikus volna, úgyis olyan mértékig felhígult és lezüllött ez a szakma, hogy az elszámoltatás, beszámoltatás jótékonyan elfedhetné a készületlenséget, műveletlenséget – igen, az lehet, de én nem ismerem a porosz katonatisztnek ezt a mondását. Akkor talán a sokak által kárhoztatott médiatörvényben lehet valami ilyesmi, mely médiatörvénynek nem az a legnagyobb baja, hogy „egy ugyancsak szocialista vagy szociálliberális kormány” fogadta el, hanem hogy elképesztően ostoba és kártékony. Viszont még ebben az általam nem kifejezetten magasztalt törvényben sem találtam semmit, ami az elszámoltatás-beszámoltatás szükségességét mint az újságírói munka alapfelszereltségét tagadná vagy állítaná. Volna még a sajtótörvény, de abban sincs ilyen cikkely. Holnap elseje, gyerünk a miniszterelnökhöz elszámoltatni!
Miért állítja a riporter, hogy neki ez a dolga? És miért felejti el ezt a dolgát, amikor az ellenzéki párt vezérével ül szemben? Vagy csak a miniszterelnököt kell beszámoltatni, az ellenzék vezérével meg az volna a riporter dolga, hogy lágy kérdésekkel alásimuljon a lekottázott monológnak? Azért kérdezem, mert azt viszont nem mondta a riporter, hogy ugyanis neki a miniszterelnök beszámoltatásán kívül az is a dolga, miszerint az ellenzék vezére a lehető legelőzékenyebb kiszolgálást kapja… Na jó, ezt egyelőre hagyjuk, ez mellékszál, maradjunk az újságíró meggyőződésénél: neki az a dolga, hogy beszámoltasson.
Rémisztően handabandázó újságíró-tanonc már döngette a mellét néhány évvel ezelőtt, hogy ugyanis ő mekkora nagy hatalom, mert legfontosabb feladata a hatalom kontrollja meg a visszásságok feltárása (ha jól emlékszem). És most jön ezzel az elszámoltatással egy tehetséges, évtizedeken át a szakmai tekintély magasában tartózkodó riporter, egyetlen pillanat alatt téve magát nevetségessé. Ilyen ambíciókkal házmesternek kell állni, esetleg forgalmistának egy vasútállomáson. Értem én, kívánatos dolog a hatalom (a hatalom beszámoltatása értelemszerűen a hatalomnál is nagyobb hatalmat jelent), ám azért illenék elgondolkodni az újságírói hatalom mineműségén.
Pöffeszkedést gyanítok a mondat mögött. Az újságíró tájékoztatási kötelezettségének félreértelmezésen alapuló, önkényes kiterjesztését. A váratlanul ránk tört szabadság és demokrácia sikoltva feltörő kilélegzését: nemcsak a Patyolatot és az IKV-t szabad bírálni, hanem akár a miniszterelnököt is. Most már tényleg mi vagyunk a negyedik hatalmi ág, uccu neki, vesd el magad, menjünk neki mindennek és mindenkinek, feledve ízlést és modort, szakmai alapfogalmakat és nyelvtani szabályokat, ez kell a népnek, és az istenadta nép majd sztárol minket, minél bárdolatlanabbak vagyunk, annál inkább.
Értem én, jó lett volna Biszku Bélának is azt mondani: nekem az a dolgom, hogy önt elszámoltassam, beszámoltassam, dehát azt akkor nem lehetett, most bosszút állunk az egész Központi Bizottságon, most majd megmutatjuk nekik. (Megjegyzem, a most hörögve beszámoltatni törekvők közül akkortájt sokaknak inkább az volt a problémájuk, vajon a nyelvcsapásaik száma elegendően magas-e, a beszámoltatásnak még a gondolata sem szerepelt a vágyaik között.)
Értem én, a piszkos pályaudvari vécék bemutatása és szelíd, a jelenség mélyebb összefüggéseinek bemutatása nélküli bírálata nem érhette el azt a hőfokot, amelyen egy újságíró közéleti hevülete izzani szeretne, de a szocialista cenzúra kalodájából való szabadulás nem ad felmentést a hivatás kötelmei alól. Az újságíró arra szegődött, hogy tájékoztat, hogy feltárja a nem mindenki által érthető összefüggéseket, magyarázza a világ dolgait, és kérdez mindaddig, amíg meg nem kapja azt a választ, amiről úgy véli, az kielégíti az olvasót, hallgatót. És ha már elég bölcs, elég higgadt, ha hosszú pályafutása során megszerezte a szakma (és csakis a szakma) által kiállított jogosítványt, akkor már véleménye is lehet, elmondhatja, hogy a tapasztaltakkal szemben szerinte hogyan kellene lennie. De semmiképpen sem dolga a beszámoltatás, a nagyképűsködés, nem létező hatalmának arrogáns fitogtatása, az alanyát és ezáltal közönségét lekezelő, neveletlen viselkedés. Így ugyanis hitelét veszti (ha korábban volt neki), leszáll a kültelki kocsmák színvonalára.
Van két legenda, ezek alkalmasak a magát újságírónak képzelő médiamunkás félrevezetésére. Az egyik a közszereplő úgynevezett tájékoztatási kötelezettsége, a másik az a nézet, mely szerint a közszereplőnek többet kell elviselnie, mint a magánembernek. E legendákkal nem is az a baj, hogy korunkban és országunkban a közszereplő akkor nyilvánítja magát magánembernek, amikor akarja, többnyire amikor valami disznóságot csinál, lásd a magyar haderők főparancsnokát (Sólyom László), midőn az általa főparancsnokolt haderő ellen ment tüntetni magánemberként, fontosabbnak nyilvánítva bizonyos növényeket (bánáti bazsarózsa) a honvédelemnél, vagy a Magyar Rádió volt elnöknőjét (a fellépés közben megőrült műlovarnő, a nevét nem írom ide a jóízlés okán), aki vitézül nem közszereplőnek nyilvánította magát, és mint magánember járt politikai rendezvényekre. Hanem az a baj, hogy az esetek többségében a közszereplő maga dönti el, meddig terjed az ő tájékoztatási kötelezettsége. Teheti is, mert a hatalmi mámorban fürdőző újságírót annyira lefoglalja a saját nagyszerűségének élvezete, hogy a mesterséget nincs ideje megtanulni, ennélfogva egy nyeretlen kétéves is bármikor beviszi az erdőbe. Ha az illető hírlapíró esetleg mégis megérzi, hogy itt valami nem stimmel, előrántja a másik legendát (a közszereplőnek többet kell elviselnie), és elkezd pimaszkodni, ostoba és sehová sem vezető kérdéseket tesz föl, újabb lehetőséget adva ezzel a közszereplőnek, hogy őt leiskolázza.
Faragatlan, saját érzelmeiknek sőt indulataiknak kiszolgáltatott médiacsászárok uralják a tömegtájékoztató intézményeket, miáltal a fogyasztó kap a valóságshow-nál is alacsonyabb színvonalú produkciókat, csak éppen a tájékoztatás marad el. A hatalom önjelölt birtokosa, az elevenek és holtak fölött ítélő sajtóvigéc szertespricceli a maga „világnézetét”, fennen hirdeti politikai hovatartozását, alázatos szolga vagy pökhendi übermensch attól függően, kivel beszél. Mert magára valamit adó, magát újságírónak képzelő tollnok ma politikát csinál, az ma a kurrens áru, politikus a kívánatos portéka. A politikus meg elhiszi, hogy ő valóban olyan fontos, amilyennek a mai magyar média láttatja, rohan egyik szerkesztőségből a másikba, egyik marhaságot ötli ki a másik után, semmi sem számít, csak a nagyérdemű lássa őt hajlongani a porondon.
A beszámoltató újságíró divatőrülete deformálja olyanná hétköznapjainkat és ünnepeinket, hogy reális képet kapni nem lehet – mert nincs reális kép. A mai magyar média által mutatott torz tükörkép látható mindenütt, bármerre néz az országlakos. Haszonélvező pedig az, aki a többiekénél cifrább balhéval tudja magához csalogatni a hatalommániás vásári kikiáltókat.
A magyar újságírás rendeltetésszerű működéséhez a szakma alapszabályaival kellene tisztában lenni, és azokat alkalmazni. Mi az esemény, hány embert érint, milyen súlyú az esemény következménye, milyen a társadalmi fontossága az eseménynek és a benne szereplő személyeknek, mennyiben új és váratlan az esemény a korábbi hasonlókhoz képest – ilyen egyszerűek az alapszabályok, ezek a hír értékének ismérvei. Talán van Magyarországon újságíró iskola, ahol ezt tanítják, bár nem hiszem, mert ha volna, legalább nyomokban rájuk ismernénk a gyakorlatban.
A bulvár, mint a kismacska, mindenre ugrik, ami mozog vagy színes, ez a dolga ezért veszi az, akit az érdekel, ami mozog vagy színes. A bulvár torz tükre az elvarázsolt kastélyba való, hadd tolongjanak előtte, akik arra vágynak, hogy hullámzó, hosszú soványnak lássák magukat. Az úgynevezett mértékadó médiának a már vázolt szabályok alapján illenék munkálkodnia, mértéket adni, a valóságosnak nagyjából megfelelőt. Abody Bélától tudjuk: ha a levéltetűt mikroszkóp alá tesszük, és részletes leírásával hatalmasra nagyítjuk, akkora lesz, mint egy elefánt, pedig csak levéltetű. A mértékadó médiának nem az a dolga, hogy naponta elhűlve széttárja a karját: képzeld, drága olvasóm, itt egyesek népszavazásnak minősítik az önkormányzati választásokat, mit szólsz, kedvesem, micsoda megátalkodott emberek vannak, emlékszel, már tegnap is azt mondták, hogy népszavazás lesz, meg tegnapelőtt is, hogy népszavazás lesz október 1-én, na most tessék, már a múlt héten is megírtuk, hogy azt mondják, népszavazás lesz az önkormányzati választás, és ma megint azt mondják, hogy az bizony népszavazás lesz, hát ilyet! A mértékadó médiának nem ez a dolga, mégis ezt teszi, aztán csodálkozunk, hogy azoknak a megátalkodott embereknek, akik a népszavazás szót zsolozsmázzák, sikerül felfordítani az országot.*
A népszavazás meg a szakértői kormány meg az alkotmányozó nemzetgyűlés legföljebb egy mínuszos hír a mértékadó médiában – tetszik még emlékezni: mi az esemény, hány embert érint, milyen súlyú az esemény következménye, milyen a társadalmi fontossága az eseménynek és a benne szereplő személyeknek, mennyiben új és váratlan az esemény a korábbi hasonlókhoz képest.
A népszavazás, a szakértői kormány meg az alkotmányozó nemzetgyűlés egyszer, hangsúlyozom, egyszer megemlíthető tarka kis hír, kuriózum, hogy bizonyos körökben mik forognak közszájon, hírértéke akkor lesz, ha lázítás, uszítás formájában jelentkezik, és az egész magyar társadalmat érinti. Az ügyészség vizsgálata nélkül egyszerű butaság, magára valamit adó szerkesztőség akkor közli, ha maradt ki nem töltött felülete.
Ha a mértékadó média ezeknek a fogalmaknak a súlyához illeszkedő módon foglalkozik a dologgal, akkor kapunk egy hozzávetőleg normálisan működő, demokratikus társadalmi és politikai berendezkedésű országot a hozzávaló közhangulattal. Ha beszámoltató újságírók lepik el a szerkesztőségeket, akkor azt látjuk, hogy mi mozog, és mi pompázik rikító színekben. A beszámoltató újságíró számára a mozgást és a rikító színeket többnyire a divatnak megfelelő politikus jelenti. Ha ennek kapcsán előkerülnek számon kérhető erkölcsök, valamint hosszas borongásra és sápítozásra alkalmat adó történetek, akkor a 21. század farizeus magyar morálbajnoka nekiáll, hogy teljesítse legszentebb kötelességét, a szerencsétlen országlakos félretájékoztatását. Ennek következménye annak kinyilvánítása, hogy a népakarat elsöpörte a magyar miniszterelnököt. (A Kossuth-téri, nem egészen 1 százalékos, vagy az önkormányzati választásokon szavazó, a lakosság 15 százalékát képező népakarat.) Ebből az következik, hogy a magyar médiamunkásnál nem mindig alaposabb külföldi, aki abból dolgozik, amit ott mondanak neki, világgá kürtöli, hogy a népakarat miképpen érvényesül Magyarországon. Ebből pedig az következik, hogy romlik az ország gazdasági és politikai híre. A beszámoltató újságíró pedig szétvetett lábakkal, csípőre tett kézzel áll, és diadalmasan néz a jövőbe: bebizonyította, hogy ő a félelmetes, negyedik hatalmi ág.
Végül egy pillantás ennek a beszámoltató hatalomnak a valódi erejére. Megjelent annak idején az És-ben egy riportsorozat, abból a ritkuló fajtából való, amelyik a mesterség tisztességével és alázatával tárta az olvasó elé a módszeres munkával felkutatott tényeket. A volt miniszterelnök szőlőügyi tevékenységéről szólt. Nem a beszámoltatás hatalmi tébolyával közelítette a témát, hanem a klasszikus újságírás eszközeivel, azaz alkalmas lehetett volna arra, hogy a részletes, mindenre kiterjedő tájékoztatásnak meglegyenek a politikai és esetleg büntetőjogi következményei. E lapot a bíróság elmarasztalta és helyreigazításra kötelezte, a volt miniszterelnök pedig gyarapodott tovább, a látható jövedelme és az ugyancsak látható vagyoni viszonyai között kimutatható kiáltó különbséggel a mai napig senki sem foglalkozik. A beszámoltató és elszámoltató újságíró a legkevésbé. A volt miniszterelnök éppen a napokban rúgta szét az ország alkotmányos kereteit, könnyen kiszámítható, hatalmas összegekkel károsítja a gazdaságot, és teszi tönkre maradék hitelünket a világban.
Íme a sajtó hatalma.
*(A 2006-os önkormányzati választásokat minősítette az akkori ellenzék népszavazásnak /ha megbocsátják, pártneveket nem szívesen írok le, bizonyos világnézetű pártokét kiváltképpen nem/, nekik akkor ez volt az érdekük.)
Eddig a 2006-os írás. Az utolsó előtti mondat mára vált igazán iszonyatossá. Mert azóta tudjuk, hogy azokat az alkotmányos kereteket, a hatalmas összegű károkozásokat és a maradék hitelünket a világban ma tekinthetjük akár ideálisnak is. Azt a szintet nem egyhamar fogjuk elérni. A beszari beszámoltatók most mindenesetre nagy csöndben vannak.
