Számolgatunk. Ez az első reakciónk. Hogy
ezt is megpróbáljuk túlélni. Majd spórolunk. Esetleg kicsit éhezünk. Vagy
inkább nagyon. Majd fázunk. Nem baj, felveszünk mackónadrágot, azt a régi
endékást, látod, milyen jó, hogy nem engedtem kidobni, tudtam, jó lesz az még,
meg trikót, pulcsit, tetejébe a mackófelsőt, a cipzárosat, milyen drága volt az
akkor.
Számolgatunk. Megpróbáljuk megúszni. Eddig
mindig sikerült, az bizonyítja, hogy itt
vagyunk. Most is lesz valahogy. Kibekkelünk, mint az első szabadon választott
miniszterelnökünk tette, az eddigi legkártékonyabb ember, aki I. István óta rászabadult
erre az országra. Aki lehetett volna igazán országalapító, de nem lett, mert áporodott
politikai nézeteivel és baromi történelmi reminiszcenciáival visszavetette az
országot a nyilaskorszakba és még annál is visszább, ránk szabadította a
sujtásos, díszmagyaros, árvalányhajas, dzsentroid, zsidó- és idegengyűlölő
nagymagyarokat. Ezer évvel előtte annak az István nevűnek volt lehetősége, aki
viszont arra szorítkozott, hogy az ajándékba kapott kereszténységgel
megfélemlítette, megalázta és rabságba döntötte a népet, ugyanennek a borzalmas
ideológiának a nevében halomra ölte az ellenszegülőket, majd hűbérbirtokká
silányítva a maga „királyságát” távozott az élők sorából. Ezer év
történészeinek sunyi hazugságai folytán a jelen pillanatig nagy becsben tudjuk
az államalapítóként nyilvántartott, förtelmes tömeggyilkos gazembert (az első
államszerű képződmény a mai Hollandiában jött létre a 17. században), Istvánnak
még országot, többé kevésbé működő királyságot sem sikerült alapítania, a
törzsi szervezetből kilépni képtelen, koronás hordavezérként pusztított egész
fennállásának végéig, magánbirtokának tekintett uradalmán nem hagyott egyetlen időtálló
épületet, semmilyen írásos dokumentumot, csak sárral tapasztott vesszővel fedett,
földbevájt kunyhókat és egy jövőtlen, tanulatlan, tehetetlen, ezer évet végig rettegő
népet.
Számolgatunk, mert azt szoktuk meg, hogy
velünk csak úgy történnek a dolgok, amikkel kapcsolatban teendő nincs, azokat
bármi módon befolyásolni nem tudjuk, soha nem is akartuk, annyit tudunk, hogy
ezeket a történéseket valahogy meg kell úszni. Most itt van ez a fióknáci, ez a
lumpenparasztnak is rossz minőségű markecoló, aki jóformán semmiben nem
különbözik az ezer évvel korábbi törzsfőnöktől, ha csak abban nem, hogy nyíltan
vállalt parancsot sosem ad ki a gyilkolásra, mert ahhoz is gyáva, hogy vállalja
azokat az emberöléseket, amiket az eddigi tevékenységével előidézett. Ezt a
karikalábakon guruló göncihordót is meg kell úszni, bár azt már sejtjük, hogy
ez nehéz lesz, szinte lehetetlen, de teendő akkor sincs, mert nem tudjuk,
milyen az, amikor az ember tesz valamit. Számolgatunk. Ha az jön ki a végén,
hogy ezt már nem lehet megúszni, akkor megpróbálunk elbújni a nádasba, majd
lefekszünk és várjuk a halált.
De nemcsak számolgatunk, szét tudjuk mi
kenni a ránk öntött trágyát magunkon és egymáson másképp is. Nemcsak azt
magyarázzák különben okosnak nevezhető emberek, hogy Hegedűs Zsuzsa miért remek ember, mert ha későn is, azért
csak szembe szállt „Viktorral”, hanem azt is, hogy „Viktor” alapjában véve
persze nem antiszemita, ezzel szemben viszont milyen érzelmes. Ő csak
antiszemita, idegengyűlölő szövegeket mond, de ő valójában nem is antiszemita
és nem is idegengyűlölő.
Tessék szíves lenni végre megérteni,
bármilyen nehéz is… na hogy is mondjam, nem szeretném, ha indulatosnak vélnének,
tárgyilagos vagyok és hűvösen leíró stílusban rögzítem a tudnivalókat. Ez egy
rendkívülien egyszerű agyberendezésű, érzelemvilágát illetően fogyatékos,
sunyi, alattomos, jellemtelen, tanulatlan, gyáva gyűlöletrakás, akit nem lehet emberi
tulajdonságokhoz felépített műszerrel mérni. Másképp működik, mások a
szenzorai, és azoknak a jelzései másféle, pszichológiai típusba sorolható ész
számára felfoghatatlanok. A megnyilvánulásait folyton emberi mércével próbálják definiálni,
ebből fakadnak a félreértések. A „Viktor” nem úgy antiszemita és idegengyűlölő,
mint egy rendes, a szokásos fejlődésen keresztülkísérhető, hétköznapi náci,
amilyen a magyar lakosság jelentős hányada, amilyen például a tipikus fidesz
szavazó…
Álljunk meg itt egy pillanatra? Hallom a
megbotránkozást, rá kell szánnom egy-két mondatot, hogy világos legyen: a „fidesz
szavazó” nem egy olyan embercsoport, amelyiknek más a véleménye, mint a „nem
fidesz szavazónak”. Aki a fideszre szavaz, az bűnsegédi bűnrészes egy kártékony
despota rablógyilkos rendszerének a fenntartásában, nélküle ugyanis nem volna
lehetséges napról napra mélyebbre süllyeszteni Magyarországot, és megvetett
páriává alázni ennek az országnak minden egyes polgárát. A nyilasérzelmű
illetrista kétlábú és a gerinctelen dörgölődző a két véglet, csúcson a
háromnevű, különlegesen irritáló honvédelmi miniszterrel, a butaságát hangzatos
kifejezésekkel leplezni próbáló kultuszhüllővel, valamint a két nőneművel, a
női nemet meggyalázó és a mocsárba rángató marionettelnökkel és az
erkölcstelenség legmélyén dagonyázó igazságügyes miniszterrel. Hosszan és
alaposan lehet ezt argumentálni, de az csak egy tudományos igényű, büntetőjogi
paragrafusokkal alátámasztott elemzés szükségessége esetén érné meg az időt és
intellektuális fáradozást, aki ennyiből nem érti a lényeget, annak fölösleges
akadémiai székfoglalót prezentálni.
A „Viktort” akármilyen jóhiszeműen megérteni próbáló,
kékszemű emóciógombócoknak szeretném megmagyarázni, mi az, amit képtelenek
felfogni.
A genetikai
öröklődés az emberi szervezet biológiai leírása, ha tetszik, ez a matematika, ez a konkrétum, a
természettudományos megközelítés, amiben vagy nincs vagy alig van vitatható
komponens. Az öröklődés másik formája az imprinting,
a minta már lényegében etológiai fogalom,
sok vitatható tényezővel, de még mindig sok természettudományos összetevővel.
Az öröklődésnek ezzel a részével foglalkozik Szondi Lipót genotrop elmélete, aminek az a lényege, hogy az ember
egyebek között ebben különbözik az állatvilág más fajaitól: képes választani két viselkedésforma között. A
genotrop választás voltaképpen nem is
választás, az emberiség majdnem 100 százaléka ezzel a „választással” éli le az
életét – a szüleitől örökölt és látott minta alapján. A valódi, a tudatos
választás az egotrop választás, azaz
(ahogyan a nevében is benne van) az egyén, az „én” döntése, amivel ilyen-olyan
módon és mértékben eltér a mintától.
Az öröklődés harmadik formája
már valóban csak az emberre jellemző: szociokulturális öröklődésnek hívják, ami lényegében azt jelenti,
hogy az ember képes beépíteni a viselkedési formáiba a kulturális tapasztalatot, azaz mindazt, ami az előző nemzedékek
által felhalmozott ismeretekből megtanulható.
E legutóbbi formát nevezem például
kíváncsiságnak, érdeklődésnek a világ még
nem ismert dolgai iránt, az egymásra utaltság felismerésének, az együttműködés
kényszerének.
A „Viktorban” nem
szétválasztható a három örökléstani csoport, nála semmi változást nem hozott az
imprinting, még kevésbé a szociokulturális öröklődés. Úgy is mondhatnám, a
formálhatatlan genetikai örökségéről lepattan mindenféle környezeti hatás, ami
netán képes volna beépülni, az legfeljebb parazita módjára kapaszkodna rá a „Viktor”
DNS-spiráljára, mint tetvek a gazdatestre. A „szocio” és „kulturális” meg
alanyunk esetében totálisan értelmezhetetlen.
Tetszik érteni? Nincs olyan a
„Viktor” elemzésekor, hogy antiszemita-e vagy idegengyűlölő, mert magától
értetődően, úgy is mondhatnám, eo ipso az. Egy ilyen mértékig torz élőlény
esetében az a különleges, ha valamely kártékony, pusztító tulajdonság nem
található meg benne. Azt tarthatjuk kisebb csodának, hogy ideig óráig ezeket az
ingereit képes valamilyen mértékig palástolni, ahogy elhatalmasodik rajta a
gátlástalanság, úgy egyre kevésbé, most már ott tartunk, hogy semmit nem tart
palástolandónak, hiszen ismét kétharmada van…
Csak azt akartam mondani, hogy
ne tessék magasztalni a Hegedűs Zsuzsa-féléket. Mert olyan van, hogy az ember
elmélázik, és csak akkor veszi észre, hogy belelépett egy kupac szarba, amikor
megcsúszik a cipője. A kérdés az, mit tesz a következő pillanatban.
Az nem kérdés, hogy az szar,
amibe belelépett.
Csak azt akartam mondani, hogy
számolgatunk és szétkenünk.
Mi mást vártak?
P.S.: Ma (29-én) elolvastam Hegedűs Zsuzsa levelét, és egy pillanatig eltűnődtem, milyen az, amikor a szar lép szarba. De csak egy pillanatig.
