Nem szokásom a családom ügyeivel traktálni a nagyérdeműt. Most kivételt teszek. Ha esetleg valaki úgy gondolná, savanyú a szőlő, azért szólom le az arisztokráciát és Abbáziát.
Találtam képeket a famíliám főrendi ágáról, gondoltam, mutatok közülük egyet, némi körítéssel.
Ez az első kép csak a mai "mondén" Abbáziát, azaz Opatiját ábrázolja:
Végül ezen a képen a mamám látható meg a nagymamám a kép két szélén, nagyjából ugyanabból a látószögből, ahonnan én az előbbi képet készítettem, 84 évvel később:
A mamámat meg a nagymamámat szerettem, azt a társadalmi réteget viszont nagyon nem, ahová tartoztak - mellesleg ők is csak annyit tartózkodtak azokban a körökben, amennyit feltétlenül szükséges volt. Ők ketten sosem viselkedtek fensőbbséges arisztokrataként. A nagymamám 45 után egy tejcsarnokban vállalt állást, többször fordult elő, hogy mikor meglátogattam, éppen egy teherautó platójáról adogatta le a 30 literes kannákat. Később zongoraórákat adott a feltörekvő proletárok gyermekeinek. Anyám első munkahelye a MOM volt, a szovjet vezérigazgató sofőrjeként alkalmazták - nem lehetett könnyen találni olyat, akinek jogosítványa van és oroszul is tud. Anyám pedig az angol, francia, német és olasz nyelv mellé megtanulta az oroszt is, mert eredetiben akarta olvasni Tolsztojt és Dosztojevszkijt. Aztán idegenvezető lett az Ibusznál. Egyszer egy francia csoporttal ment a Viharsarokba, meglátogatták a szabadkígyósi Wenckheim-kastélyt. Ott a helyi idegenvezető vette át a csoportot, anyám csak tolmácsolt. Elmesélte, milyen kín volt hallgatni azt a sok hülyeséget, amit szegény ember beszélt a kastélyról - a mamám ott töltötte gyerekkora nyarait az unokatestvéreinél, minden zugot ismert. Kérdeztem, hogyan bírta megállni, hogyan nem szólt egyszer sem, hogy a helyi embernek fogalma sincs az épületről. Mit mondtam volna, kérdezte.
Az én származásom csak nyűg volt a létező szocializmusban, senkit nem érdekelt az osztályomról és annak történelmi szerepéről való véleményem, ha alkalmam lett volna elmondani, akkor sem.
Azért ezt a lóbálásnyi tömjénfüstöt most elküldöm a családom után, hogy egy másik rokon, Széchenyi Zsigmond gyönyörű metaforáját idézzem.
