Kerestem valamit a neten, belebotlottam egy hirdetésbe (mint mindig), ezúttal egy horgásztó partján álló hotelt ajánlottak. Gyékényesen.
Sosem jártam ott, csak gyerekkoromból ismerem a
településnevet: a Déli pályaudvaron minden vonat minden kocsijára rá volt írva,
amikkel Gárdonyba vagy Balatonszárszóra utaztam. Most megnéztem a térképen,
miféle tó van Gyékényesen, aztán – szokásomhoz híven – elkezdtem mászkálni a
környéken, azaz mentem ide-oda, főképp Horvátországban. Ez arra volt jó, hogy
megint beguruljak, mint amikor legutóbbi rabaci nyaralásunkból hazajöttem.
Előkerestem egy akkori írásomat:
Szeretek utazni. Úgy meg nagyon szeretek utazni, ahogyan most Húsvétkor mentünk Horvátországba, a nagyobbik (na jó, idősebbik) fiam családjával. Az ilyen utazásokat úgy szoktam meghosszabbítani, hogy itthon nézem a képeket, ha írtam naplót, azzal is vacakolok kicsit, meg a térképen is újra végigutazom az egészet, többször is. Most még a határállomást is meg akartam nézni, érdekelt a falu nevének az etimológiája, hogy van-e valami köze a „hegy”-hez, de Goričan nevű települést nem találtam a térképen. Letenye után a horvát oldalon van egy Muracsány nevű falu, arra nem emlékszem, hogy ilyesmit láttam volna. Mentem tovább Karlovac felé, azt sem találtam, arra a helyre az volt írva, hogy Károlyváros. Fiume Rijeka helyén, Abbázia ott, ahol Opatija van.
Öntsünk tiszta vizet
a nyílt kártyák közé. Abbázia sosem tartozott Magyarországhoz, a többit meg az
úgyszólván jelentéktelen kisebbségben ott élő magyar lakosság jelölte a fent
olvasható magyar neveken, de a gyakorlati,
közforgalmi nevük akkor is az volt, ami ma. A terület lakossági megoszlása
„fénykorában” (magyar szempontból) is jórészt alatta maradt a 10 százaléknak, a
térképek túlnyomó hányada is a horvát lakosság által ismert, magától értetődően
horvát neveket használták. Nem beszélve a nyelvről,
a köznapi gyakorlatról és a természetesnek tekinthető emberi
megnyilvánulásokról, amiknek folyományaként sosem fogadták el, miért kellene
nekik magyaroknak lenniük – mindig inkább értettem a meghódítottak dacát, mint
a hódítók gőgjét.
Ezeket a mai magyar
térképészek (hogy rántaná össze a kezüket a görcs) nem képesek tudomásul venni,
mert makacsul kizárólag a magyar neveket tüntetik fel. Amik közül Abbáziát
végképp nem értem. Pontosabban attól tartok, értem, és így még rosszabb.
Először vegyük a
tényeket. Abbazia olaszul van,
„apátság”-ot jelent. A település azért kapta ezt a nevet, mert a bencések által
odaépített apátság lett az alapja az
öt évszázaddal későbbi fürdőhelynek, mely terület a 15. században még a
Velencei Köztársasághoz tartozott, olasz nevét pedig megőrizte voltaképpen
máig, de a hivatalos neve a 19. század vége óta Opatija, ami különben horvátul ugyanazt jelenti, amit olaszul:
apátság. Ha tehát a magyar térképészet mentalitásából nem irtható ki a
nemzetiségek iránt való hagyományos, irredenta gyűlölet, és mindenáron magyar
néven akarnák megjeleníteni a fenenagy nosztalgiájukat az osztrák-magyar
monarchia arisztokráciájának nyaralási szokásait illetően, akkor az Apátság nevet kellene arra a helyre
írniuk, ahová a mindenki által ismertet nem akarják, hogy rántaná össze a
kezüket a görcs.
Tényleg nem tudok
ésszerű magyarázatot adni erre az elmebajra. Valahogyan elkerülte a figyelmemet
korábban ez a baromi ostobaság, először 2017 tavaszán szembesültem azzal, hogy
magyar kiadású térképeken nem találok egy csomó burgenlandi helységet.
Megkerestem az akkori füstölgésemet.
Egy részét idemásolom:
Jelentem, visszavettük
Nagy-Magyarországot. Burgenlandot bizonyosan. Tessék megkeresni például
Neusiedl am See-t. Nincs az a magyarul előhívható térkép a neten, ahol meg
lehetne találni. Nezsider, az van a helyén. Tetszene keresni Oggaut vagy
Purbachot? Olyan van a térképen arrafelé, hogy Oka meg Feketeváros. Az a baj,
hogy az osztrákok makacsul tartják magukat a saját elnevezéseikhez, így ha a
Magyarországról érkező a helységnevek alapján akarna tájékozódni a
Magyarországon használatos térkép alapján, akkor eltéved.
Közel három évtizede figyelem a
tévéadók Kárpát-medencéről szóló időjárás jelentéseit, a "határokon túli
magyarsággal" kapcsolatos politikai böfögéseket és pénzosztásokat, a
"magyar testvéreinkről" szóló öblögetéseket. Jónéhányszor mondtam
már, nem a testvéreim, ahogyan itt a faluban, ahol lakom, nem a testvéreim a
szomszédaim sem, pedig őket ismerem és még kedvelem is és nem a testvérem
például egy pesti ház közös képviselője vagy a magyar kormány sem, utóbbitól
kifejezetten undorodom. Igaz, az ember undorodhat a testvérétől is, de nekem a
más országokban élő magyarok annyira nem a testvéreim, hogy még csak nem is
undorodom tőlük. Egyszerűen közömbösek, egy másik ország állampolgárai, ha
árvíz sújtja őket, azt sajnálom, ha akarják, együttérzésemről is értesítem
őket, de pontosan annyira nem tudok tenni értük semmit, amennyire egy perui
állampolgárért sem. Ami még rosszabb, nem is dolgom tenni értük. Egy román
nemzeti katasztrófa esetén éppúgy helyeslem a nemzetközi összefogást, mint
bármely más ilyen esetben, de ha engem kérdeznek, egyetlen romániai magyarnak
sem adnék több lisztet, mint egy romániai románnak csak azért, mert az magyar.
Ezek a határainkon túl élő magyarok (benne van az elnevezésükben) annak az
országnak az állampolgárai, amelyik országban (a határainkon kívül) laknak.
Ezeket a határokat Trianon óta nem módosították. Engedelmükkel Trianon nekem
személy szerint nem fáj annyira, mint ezeknek a nyikhajoknak itt párt- és
állami szinten, pedig az én családom (és ezáltal én személy szerint) hatalmas
birtokokat veszített a szerintem nem is annyira igazságtalan békeszerződéssel.
Nem ebből következik, egyszerűen csak tény, hogy amennyire nekem nincs dolgom
azokkal a birtokokkal és a rajtuk élő emberekkel, legalább annyira nincs dolga
velük semmiféle magyar kormánynak hivatalosan és politikailag, én csak azon
csodálkozom, hogy az illető országok hogyan tűrhetik a belügyeikbe való
illetéktelen és arcátlan beavatkozást, midőn a magyar kormány segélyez,
adományoz és díjakat oszt.
Csak azt akarom mondani, jó volna
27 év után tudomásul venni, Mihail Gorbacsovnak (és nem a csúti bunkónak)
kizárólag a szovjet blokkból és a varsói szerződésből való szabadulásunkat
köszönhetjük, a Trianon előtti határok ezzel nem álltak automatikusan vissza.
Azaz semmiféle jogalapunk nincs másra, mint hogy a térképeken a helységnév alá
zárójelben odaírjuk a település magyar nevét. Aminek ráadásul teszem azt Oggau
esetében az égvilágon semmi értelme nincs.
A
legfőbb bajom ezekkel a térképekre erőltetett magyar nevekkel nem is elsősorban
az, hogy miattuk nehezebb tájékozódni, mert még ha helyi lakost kérdezünk, az
sem tudja, mi a franc az a Nezsider vagy Felsőzrínyifalva, hanem azért tartom felháborítónak,
mert ez is a szűnni nem akaró trianonozás része. Majd mi megmutatjuk a
rohadékoknak, hogy ők csak bitorolják a mi gyönyörű és hatalmas hazánk gyönyörű
földrajzi neveit. Azok a gyönyörű földrajzi nevek izzadságszagúak. Mert hiába
erőltetjük, most sincsenek használatban és soha nem is voltak. A két
„legmagyarabb” város, Csáktornya és Varasd történelme során úgyszólván mindig
horvát birtokos kezén volt, a lakosai pedig horvátok voltak. A
legeslegmagyarabb Csáktornya magyar lakosságának maximum aránya a századforduló
tájékán látható, akkor majdnem elérte a 4 (négy) százalékot.
Megint
(sokadszor) az Élet és Irodalom cikke jut eszembe a 20 év körüli Geraldine
Chaplinről – a különben értelmes, jó újságíró szörnyülködött, midőn a
Chaplin-lány azt mondta, ő egyik országot sem tudja megnevezni hazájaként, mert
például Svájcban és Spanyolországban is otthon van, és nem érti, miért kellene
neki eldöntenie, a papája szülőhazáját, Angliát vagy a mamájáét, az Egyesült
Államokat tekinti-e hazájának, mert azokban az országokban is otthon van.
Szegény lány, írta az újságírónő.
Ma
is ezt írná, ma is ezt írja minden ostoba firkász, ezzel tömi Mari néni fejét a
csúti disznó göbbelszi propagandagyára. Schengen? Ugyan kérem. Hogy szabadon
mehet akárhová Európában? Hogy Letenyénél is csak a személyi igazolványát nézik
meg, és a határon szolgálatot teljesítő személyzetet az sem különösebben
érdekli? Nem számít. Legyen az magyar! Hogy miért? Mert akkor ott magyarul
lehet beszélni!
Aha.
És ha nem? Ha azok ott akkor sem tudnának magyarul, ha az volna a kötelező,
hivatalos nyelv, ahogyan akkor sem tudtak, amikor tényleg így volt? Akkor maj’
jól pofán baszom a kurva anyját nekije, maj’ akkor én megmutatom, beszész
magyarul vagy a taknyodon csusztatlak végig!
Ja,
az más. Így már értem. A gyávaság, a tudatlanságból fakadó kisebbrendűségi
érzés akkor is munkálna, akkor is riadtan néznénk körül, mert nem értenénk
semmit a körülöttünk lévő világból, de akkor a kurva anyjukat szidhatnánk, mert
kötelezhetők volnának arra, hogy nekünk szolgáljanak, nekünk, cseléd mentalitású,
szerencsétlen jobbágyoknak, egy feudális állam évszázadok során alattvalóvá
nyomorított lakóinak. Nekünk, magyaroknak, a földkerekség legnagyobb, legszebb,
legszabadságszeretőbb nemzetének. Akik akkor egy sokkal nagyobb Magyarországon
nem mozdulnánk ki a falunkból, mert ami azon túl van, az idegen és ami idegen,
az gyűlöletes. Akik akkor sem tudták, mekkora országban élnek, amikor ez
Nagy-Magyarország volt, és a büdös bunkó, aki azt a térképet ragasztja az
autója farára, lényegében ma sem tudja…
Ennyi
az akkori mérgelődésemből, de úgy emlékszem, kicsit később még valami eszembe
jutott a mi nagy nemzeti ünnepünkkel kapcsolatban, ami most éppen közeledik.
Ami nekem fennállásom óta valódi ünnepnek számított, minthogy március 15-én
születtem. A szűnni nem akaró trianonozásról írtam (fogom is még folytatni
teljesen reménytelen hadakozásomat), mint annyiszor a nemlétező nemzeti
önismeret jegyében:
Trianon megértéséhez még egy egészen rövid idővel korábbra vissza kell
mennünk. Leginkább kérdések formájában.
A magyar országgyűlés és a magyar
kormány az 1848-as áprilisi törvények közül mit nem tartott annyira fontosnak,
hogy foglalkozzon velük? Segítek: a jobbágyfelszabadítást és a nemzetiségek
kérdését. Mit tett Kossuth Lajos a horvát küldöttséggel, midőn azok fel akarták
hívni a magyar kormány figyelmét erre a hiányosságra? Kardot rántott, úgy
zavarta el őket. Mi nem volt az áprilisi törvények között? A magyar nemzeti
bank és nemzeti pénz ügye. Mit tett Kossuth Lajos? Belegázolt az osztrák
nemzeti bank ezüst monopóliumába, és egy másik, élő törvényt szegve pénzt
nyomatott. Miért mondott le Batthyány Lajos és kormánya? Miért nem hallgatott
Kossuth a figyelmeztetésekre, miért kezdett sebtében hadsereget gyűjteni a
horvát támadási szándék hírére ahelyett, hogy tárgyalásokat kezdeményezett
volna? Mi szükség volt a „szabadságharc” kirobbantására bő fél évvel a
„forradalom” után, mikor ezt a „szabadságot” senki nem fenyegette, mikor sok
értelmes magyar még mindig azt tanácsolta, hogy tárgyaljanak? Miért kellett
Lamberget meggyilkolni? Miért kellett meghamisítani a császár levelét az
áprilisi törvényekről? Miért hangsúlyozza a magyar történetírás a Habsburgok
aljas pálfordulását, miszerint minden tevékenységük arra irányult, hogy
megsemmisítsék az áprilisi törvényeket, mikor újra erősebbek lettek? Mitől
lettek volna gyengébbek? Tényleg olyan ijesztő lehetett nekik a pesti
„forradalom”? A szúnyogcsípés kellemetlenebb. Vagy az itáliai események
gyengítették őket? Radetzky marsall kapott egy elhamarkodott parancsot, amiért
kénytelen volt visszavonulni, és elszenvedett egy-két jelentéktelen vereséget.
A magyar történetírás szerint az itáliai győzelmek aztán visszaadták a
Habsburgok önbizalmát. Elég lassan reagálhatott az uralkodóház, május 6-án
ugyanis Radetzky elintézte a taljánokat. Utána még hónapokig tartott volna,
mire a Habsburg rájött, hogy ő bosszút akar állni a magyarokon? Nem lehet, hogy
az innen-onnan érkező figyelmeztetések ellenére nagyképűsködő magyarokból lett
elege? Hogy az úgynevezett jól felfogott érdekeit látta veszni, miszerint a
keleti nemzetiségei végre rendbe teszik a viszonyaikat, és neki nyugalma lesz
tőlük? A magyar történetírás azt sulykolja, hogy bezzeg a szerbeket meg a
horvátokat milyen előnyökben részesítette a magyarokkal szemben. Az áprilisi
törvényeket nem a szerbekkel és a horvátokkal írta alá az osztrák császár. Aki
– mégegyszer – egy kicsit sem volt megijedve sem tőlünk, sem mástól. Csak
érezte a legitimációs kényszert, amit Európa-szerte vettek tudomásul más
uralkodók, mint például a holland, a dán, a porosz király, akik rájöttek, hogy
az isten kegyelméből való uralkodás nem lehetséges tovább. A Habsburgok számára
ez a felismerés volt a domináns, nem a bécsi és pesti forradalom okozta
rettegés.
Esetünkben semmi különösen
elrugaszkodott feltételezésről nincs szó, ha azt kérdezzük, mi lett volna, ha a
magyar országgyűlés és a magyar kormány tartja magát a megállapodásokhoz és
érvényben lévő törvényekhez. Annál is kevésbé, mert a „forradalom és
szabadságharc” bukása után 18 évvel megtörtént az, ami a jelzett esetben
megtörténhetett volna 1848-ban. A kiegyezés ugyanis nem azért vált lehetővé,
mert ott volt 48-49, hanem annak ellenére.
És legvégül: mi vezette a magyar
arisztokráciát (a jobboldalt) abban, hogy be kell lépni az I. világháborúba?
A 48-ért és a kiegyezésért való bosszúvágy. A rendkívül ostoba főúri rend
pontosan annyira képtelen volt felfogni a történések okait és következményeit,
amennyire ma a csúti szotyolahéjköpködő köreivel úgyszólván hiánytalanul
egyetértő magyar „értelmiség” túlnyomó, szánalmasan korlátolt része.
Ennyit a gyékényesi horgásztóról.