Az tölti ki a napjaimat, hogy a 19. századról olvasok. Lehetne akár szórakoztató is látni az újabb és újabb bizonyítékokat a történelemírás ostobaságairól, ha nem tudnám, milyen elképesztően kártékony a folyamatos hazudozás, a tények elferdítése, ahogyan egyik esemény fertőzi tovább az utána következőt. Lehetne szánalmas is látni, hogyan nyilvánul meg a történelemírók kasztjában az általános törvényszerűség: egy szakma művelői között (köztisztasági munkástól az akadémikusig) körülbelül 90 százalék a rossz, 8 százalék a közepes, 1 egész 9 tized a jó, a maradék a kiváló. A rossz természetesen minden területen másképp értékelendő, a rossz mérnök nem az, akinek a hídja a felavatás másnapján leszakad, olyan azért nincs (legalábbis ritka).
A világtörténelmet 98 százalékban azok írják,
akiknek az ambíciói az egyetemi diploma megszerzésének magasságáig érnek, a
képességeik meg egy bérelszámoló szellemi színvonala körül lebegnek. De én nem
találom ezt sem szórakoztatónak, sem szánalmasnak, én csak tehetetlen dühöt
érzek, amikor például a nagy szabadságharcos géniusz Kossuthról olvasok vagy a
zseniális Napóleonról. Ezek az írások olyanoktól származnak, akiknek már az
avatás előtt leszakad a hídjuk, ha mérnöknek mennek.
„1769. május
9-én egy fiatalasszony – tizenkilenc éves és festeni valóan szép – kapaszkodik
felfelé, száz-egynéhány korzikai hazafival együtt, a Monte-Rotondo ösvényein –
férje gyöngéden támogatja, mert a kövek minduntalan kiszaladnak a lába alól. A
fiatalasszony a győztes francia csapatok elől menekül, és egyre azt hajtogatja:
-
Majd ő
bosszút áll Korzikáért.
Fiára céloz. A fiára,
aki még meg se született – de a menekülő biztos benne, hogy fia lesz – s aki e
szörnyű visszavonulás alatt szüntelenül rugdalózik benne.”
Milyen poétikus, ugye? André Castelot egy abból az
ötvenezerből, akik Napóleonról írtak. 1972-ben jelent meg magyarul a könyve,
még ’69-ben olvastam róla egy recenziót valamelyik francia folyóiratban, aminek
a lényege az volt, hogy a mű kiváló, de az nem derült ki, miért az. Akkor
megvettem, most az első néhány sort írtam ki ide. Nem olvastam el a könyvet,
mert az itt rögtön nyilvánvaló volt, hogy ami benne van, az a szokásos dicsőítő
ének. Azóta is hiába várok egy tisztességes tanulmányra, ami az ehhez szükséges
terjedelemben (40-50 oldalon, Napóleon körülbelül ennyit ér) leírja ennek a figurának
a tudni illő szerepét a világtörténelemben. Castelot könyve Napóleon
születésének 200. évfordulójára jelent meg, azóta – gondolom – írtak újabb ötvenezret, idén volt
200 éve, hogy meghalt, annak a 40-50 oldalnak a megszületése még mindig reménytelen.
Nem hiszem, hogy ez a Castelot nevű belga felmenthető volna pusztán azért, mert
ő író és nem történész, az igazat egy írónak is szabad leírnia. Ahogyan tette
azt Tolsztoj, aki közel volt Napóleon hiteles megjelenítéséhez.
Álljon itt néhány sor abból a 40-50-ből, aminek a
megszületése reménytelennek látszik. Ennek a lényegét már egy féléve leírtam, a
szóban forgó alak elhalálozásának pontos évfordulóján, most más mondandóm van,
azért veszem elő ismét az emberiség egyik legförtelmesebb banditáját, azért
merülök el ismét a róla szóló betűtengerben. Nem könnyű az alámerülés, tényleg
légzőkészülékre volna szükség, nagy levegőket kell venni, mert különben
felfordul a gyomrom.
Amikor például ilyeneket olvasok, egyetlen kérdés
merül fel bennem: vajon az emberi fajhoz tartozik az, aki ezt írta?
„Teljes volt
a francia diadal. A koalíciós haderő közel 16 ezer katonája esett el a
harcmezőn, 20 ezer emberük pedig fogságba esett. A Grande Armée vesztesége a
sebesültekkel együtt 9 ezer főnél kevesebb volt . A diadalnak köszönhetően
december 2-a Napóleon szerencsenapjává vált, a francia uralkodó ugyanis egy
évvel korábban is ünnepelhetett, hiszen 1804.
december 2-án koronázta magát császárrá a párizsi Notre-Dame-ban.”
Hát nem örömteli?
Tizenhatezer ember
az egyik hadseregből, kilencezer ember
a másikból. Ki a franc az az ostoba büdös bunkó, aki „diadalról” meg
„szerencsenapról” meg „ünnepelésről” képes firkálni? Mikor jutunk el abba az
állapotba, hogy legalább az egyenruhát nem viselő, emberhez a zsoldos katonánál
valamivel jobban hasonlító alakok felfogják, a világtörténelem nagyobb és
kisebb csatáiban, különféle háborúiban emberek
haltak meg? Hogy ez semmikor sem volt rendjén. A „korszellem” meg az „abban
az időben ez elfogadott” jellegű bornírt, érzéketlen megállapítások csak
iszonyúan buta alakoktól származhatnak, mert bármelyik korból tudok mutatni
ellenpéldát, ami azt igazolja, hogy az emberélet akkor is fontos volt. Mert nem
kell ahhoz nagy ész, hogy valaki felfogja, minden egyes háborúban meghalt
embernek volt anyja, apja, akik normális esetben nem tartották „elfogadottnak”,
hogy a fiukat megölték. Csak iszonyúan buta alakok írnak történelmet?
Lehetetlen egy „történelemtudósnak” megmagyarázni, hogy a „veszteség” szó
alkalmazása emberek halálára finoman
szólva nem a megfelelő fogalom? Hogy „…a
Grande Armée vesztesége a sebesültekkel együtt 9 ezer főnél kevesebb volt…” nem
egy nagyszerű hír, ami Napóleon zsenialitását dicséri, hanem egy megveszekedett
gonosztevő egyik gaztettének emberhalálban
kifejezett bizonyítéka?...
Na jó, elborított a méreg, most nem erről van szó,
azaz nemcsak erről. Teszek még ide idézetet, az egyszerűség kedvéért a netről
illesztek be szövegeket, akárhonnan másolhatnék, mind egyforma.
„…A VII. Piusz pápával kötött konkordátuma,
valamint közigazgatási, katonai, oktatási és jogi reformjai döntő hatást
gyakoroltak a francia társadalom fejlődésére. Seregei alig több mint egy
évtized alatt majdnem minden európai ország ellen harcoltak, gyakran
egyidejűleg, és országa uralma alá vonták a kontinentális Európa nagy részét,
hódítás vagy szövetség által. Sikereinek sorát a katasztrofális 1812-es
oroszországi invázió törte meg. Az ezt követő lipcsei vereség után, 1814-ben a
szövetséges hadseregek betörtek a Francia Császárság területére, lemondásra
kényszerítve őt. Elba szigetére száműzték, de a következő évben visszatért, és
száz napra újra magához ragadta a hatalmat…”
„…Az európai
történelem egyik legkiemelkedőbb alakja, az egyik leghíresebb és legtöbbet
emlegetett hadvezér, a hadvezetés egyik hatalmas ikonja. Összesen 56 győztes
csatát vívott meg. Törekvéseiben Nagy Sándor követője, emellett mind a mai
napig az egyik leghíresebb francia, ugyanakkor a leghíresebb korzikai is…”
Helytelenítő felhangot vélek felfedezni a
„történész” foglalkozásnevet viselő bamba barom mellékmondatában: …a szövetséges hadseregek betörtek a Francia
Császárság területére, lemondásra kényszerítve őt… Betörtek, írja és közben
csóválja a hülye fejét.
Ezenkívül Napóleon katonai zseni – írja majdnem
minden „történész”, akik képtelenek felfogni, hogy az emberirtás és a
zsenialitás nem említhető együtt. Még akkor sem, ha az illető katona
védekezésre használja a „zsenialitását”.
Napóleon működése alatt úgy halt meg nagyjából
egymillió ember (ez a szám valószínűleg nagyobb, nem végeztem el a szükséges
algebrai műveletet), hogy egyetlen egynek sem kellett volna meghalnia, ha ez a
briganti nem szabadul rá a világra.
Mi lett a következménye az ismert tömeggyilkosságnak?
A francia állam (mégegyszer: a francia
állam, azaz minden francia pénzének kezelője és más ügyek intézője) évi
kétmillió frankot juttatott az Elba szigetére „száműzött” Napóleonnak, aki
magával vihette 400(!) főnyi testőrségét és a teljes császári
szolgaszemélyzetet. Ezenkívül kijárt neki a „felség”, az „ő császári felsége”
megszólítás. A korzikai hegyre felkapaszkodó asszony csemetéjének.
Napóleon korában még létezett a halálbüntetés. Egy
ember megöléséért is halálra ítéltek a bíróságok bárkit – kivéve a különféle
politikusokat, azaz királyt, császárt, hadvezért.
Ugye nem kell mondanom, mi járt volna egymillió
ember meggyilkolásáért?
Van nekünk egy pitiáner bűnözőnk, aki a napóleoni mércével
nem mérhető ugyan, de a hűtlen kezeléstől a halált okozó gondatlan
veszélyeztetésig mindent elkövetett, amit a kriminalisztika fel tud sorolni.
Meghalt például csak az elmúlt egy évben több mint 30 000 ember, akik
többségének egy működő egészségügyben nem kellett volna meghalniuk (Ausztria
elismerten rosszul kezelte a járványt, ott tízezren haltak meg, Izraelben
hétezren). A többi halottról most nem beszélek. Ellopott ezermilliárdokra rúgó
összeget, amibe bele kell számítani az ukrán nyugdíjtól kezdve a Kossuth-téri
kősivatagig mindent, részletes adatoktól eltekintek. Egyet azért ideírok:
2017-ben például sportra és vallásra 1342 milliárdot költött el a mi sörhasú
fiókdiktátorunk anélkül, hogy bárkit megkérdezett volna, megteheti-e. Ez éppen
1342 milliárddal több, mint amennyit ezekre szabad lett volna elkölteni.
A halálbüntetést (nagyon helyesen) eltörölték.
Különben sem szándékozom a büntetési tételek felsorolásával fárasztani az
olvasót. Egy bizonyos: a mi kis brigantink jelentős börtönbüntetésre
számíthatna, ha…
A történelemírók már elkezdték mindenek felettien
kártékony tevékenységüket. Nagyon szeretném látni, 2022 tavaszán milyen
muníciót kapnak gazdáiktól, a velük nagyjából azonos szellemi és erkölcsi
színvonalon tenyésző politikusoktól, midőn a jog mérlegére kellene majd tenni
ennek a tanulatlan, rosszízlésű, neveletlen, gerinctelen alaknak, ennek a
kisadag napóleonkarikatúrának a tetteit.
