Egyik legkedvesebb hajdani rádiós kollégám, Győri
László tette föl ezt a képet a netre. Ezt írta hozzá: „Másodhasznosított templom Utrechtben. (Templomból lakóházzá
alakították, amikor a hívők száma kritikus szint alá csökkent).”
Hollandia. Katolikus ország. A statisztikák
szerint magas a valláshoz tartozók aránya. Nem tudom, hogyan mérték ezt az
adatot, nem látok utalást arra, alkalmazták-e a Cronbach-alfa módszerét a
mérőszámok hitelességének erősítésére, valószínűleg nem, de majdnem mindegy,
azzal is csak a valósághoz valamivel közelebbi számokat kapunk. Ha engem
megkérdeznek például, én a valósághoz hűen csak azt mondhatom, hogy a római
katolikus vallás szerint kereszteltek meg, de az már nem érdekli a
statisztikust, hogy 15 éves koromban dühös istentagadó lettem, ami évtizedek
múltával a vallás (minden vallás) elutasítására szűkült, az istenhez fűződő
viszonyom mindenekelőtt a magánügyem, a nyilvánosságra legföljebb annyi
tartozik, nem tudom bizonyítani semmiféle isten létét, ebből valamelyest
következően a nemlétét sem. Ezenkívül rengeteget járok templomba, minthogy a
szakmám ezt megköveteli, sőt templomok rekonstruálásában és újjáépítésében is
részt vettem, de 15 éves korom óta színleg sem imádkozom, sőt keresztet sem
vetek, amikor belépek egy templomba, még kevésbé hajtok térdet az oltárral
szemben, és értelemszerűen a szenteltvíz-tartót sem használom. Mindez azt
jelenti, hogy én eggyel növelem a katolikus valláshoz tartozók létszámát,
miközben nemhogy nem gyakorlom a vallásomat, hanem következetesen írom és
mondom, milyen mértékig kártékony bármilyen vallás általában és az úgynevezett
kereszténység különösen.
Ez a kép itt fent, ez hiteles adat a vallás
szerepéről és súlyáról a 21. században. Ahhoz képest, hogy a szekularizáció a
16. század eleje óta küszködik a vallásnak a világi államról való leválasztásával,
nem jutottunk valami messzire, de már ez is valami. Azokkal az adatokkal
együtt, amik Európa fejlett államainak a valláshoz fűződő viszonyát jelentik,
melyek szerint egyre több országban süllyed a mérhető szint alá a vallásukat
gyakorlók száma. Az Egyesült Államok egy másik történet, ahol a keresztény
elnökök egy zsidó könyvre téve a kezüket esküdöznek, és minden beszédük végén
isten áldását kérik Amerikára. A világ legnagyobb hatalmú országában sajátos az
oktatás, azon belül a vallás, a „hitoktatás” szerepe, hiába vannak ott a
legjobb egyetemek, hiába a legmagasabb szintű a tudomány, a legmagasabban
képzett tudós réteg, hiába a Szilícium-völgy, ha százmilliók nagyjából az illiteráció
szintjén élik le az életüket, és az ő agresszív, saját felsőbbrendűségükbe
vetett hitük a szó szoros értelmében elsöpör mindenkit, aki szót emelni
merészelne a vallás ellen.
Különben az igazán rossz hír az, hogy a
vallásosság csak lazán hozható összefüggésbe az iskolázottsággal. Egy felsőfokú
végzettségű, akárhány diplomásról csak annyit lehet tudni, képes különféle
ismeretek megtanulására, szerencsés esetben azok alkalmazására is, de arról nem
tudunk, az illető hallott-e Descartes-ról, és ha netán hallott, megértette-e az
ő mondatát, miszerint de omnibus dubitandum
est, azaz hogy mindenben kételkedni kell, ami azt jelenti, kérdezni kell.
Mindig mindennel kapcsolatban föl kell tenni a megfelelő kérdéseket – ez olykor
nagyon nehéz tud lenni, holmi egyetemi diploma nem feltétlenül elegendő hozzá.
Vegyük a mi hétgyermekes „édes”apánkat, aki
például azt sem tudja, hogy a nyilvánosság számára ő apa, és egyáltalán nem érdekel, édes-e a gyerekeinek, ez családi
belügy, értelmezhető kapcsolati elnevezés az apaság, az édesapaság nem az. Ő
rendkívülien büszke arra, hogy hét gyereke van, valamint arra, hogy keresztény.
Egy érettségi találkozón megjelent a hajdani
osztálytársunk, Levente a keresztneve. Tudott volt már korábbról, hogy
valamelyik református egyház valamilyen papja, de erre a találkozóra hozta el először
a családját, azaz a feleségét és kilenc gyerekét. Sz. Pista, az osztály
nagyszájúja, a kocsmázó, félliterköpő túridani, akiből jómódú „vállalkozó”
lett, meglátván az orgonasípszerűen felsorakozó gyerekeket, felkiáltott: mi
van, Levi, minden lövés találat?
Bocsánat, de nekem ez jut eszembe a sokgyerekesség
rátartiságáról. Egyebekről, például a Föld túlnépesedéséről nem beszélve. Szaporodni
ugyanis szinte bárki képes. Egy bizonyos, engem szeretetteljes meghatottsággal
sosem a gyerekeim és unokáim létszáma tölt el.
Más, kellemetlenebb kérdés a keresztény mint államilag definiált jellemzés. Valószínűleg nehéz
megérteni, de én azért kitartóan próbálkozom: nem érdekel egy állami
alkalmazott vallása. Sőt egy magánalkalmazott szénlehordóé sem. Kifejezetten
taszítónak találom, ha valaki nagy nyilvánosság előtt azzal traktál, hogy az ő
viszonyát a közélethez a túlvilági üdvözülés határozza meg. Hogy ő gyónni jár.
Ami azt jelenti, hogy egy vadidegen embernek elmeséli a legbensőbb magánügyeit.
Egy embernek, aki isten magához hasonló emberek által felkent képviselőjének hirdeti
magát. És itt mellékes az, mennyire tartja be a szabályokat ez az egyházfi, a
puszta tény, hogy valaki képes egy vadidegennek beszélni a legbizalmasabb
ügyeiről, nem mást jelent, mint nemzetbiztonsági kockázatot. Tessék mondani, ez
miért nem merül fel soha az utóbbi évek nagy keresztényállami öblögetései
hallatán? Hogy ugyanis például a jelen miniszterelnöke az úrvacsorán
nyilvánosan, nagyközönség előtt bűnvalló imádságon vesz részt, ahol olyanokat
vall kollektíve, hogy „könyörülj rajtunk könyörület Atyja, bocsásd meg
bűneinket, szent Fiadnak, a mi Megváltónknak szerelméért! Közöld velünk és
nevelj bennünk Szentlelked ajándékait, hogy azoknak világánál min inkább általlátván
minden bűneinket, erejük által tagadjuk meg és vetkezzük le a bűnt és teremjük
a megigazulás és a megszentelődés jó gyümölcseit, hogy azok kedves áldozatul
legyenek néked, a mi Urunk Jézus Krisztus által. Ámen.” Majd nyilvános
vallástételt mond és részt vesz a bűnbocsánat hirdetésen. Vagy a mi jelenlegi
miniszterelnökünk ilyeneket nem csinál? Tornából felmentettként viselkedik?
Akkor mi a francért meri magát naponta hússzor kereszténynek nevezni? Ha nem
gyakorolja a vallását. Ha ő alapjában véve egy utcai harcos, aki folyton
verekszik, bántja felebarátját, annak sebeket okoz, olykor sok napon túl
gyógyuló károsodást, olykor halált is. Aki különben bűntelen, úgy is mint utcai
harcos.
És a helyettese? Gyón és áldozik? Elmondja a
gyóntatónak, hány milliárd ellopásában vett részt, hány rablógyilkosságban
bűnsegédi bűnrészes? Nem mondja el? Az gyónási hazugság, akkor nem veheti a
szájába a szent ostyát, azaz nem gyakorolja a vallását, vagy csalással
gyakorolja azt. Akkor mi a francért meri magát naponta hússzor kereszténynek
nevezni?
És most jöjjön megint egy ilyen keresztény? Egy
újabb nemzetbiztonsági kockázat? Aki nem tud, hanem hisz? Akinek végülis
nagyjából mindegy, milyen intézkedésekkel vezeti az országot, mert ha esetleg
nagyon eltol valamit, majd meggyónja? És akkor minden rendben lesz, mert
végülis ő üdvözülni fog, minket meg itt hagy a legnagyobb slamasztikában? Vagy
nem ezt fogja tenni? Mert nem teheti meg, hogy mindenekfelett valónak tartsa a
vasárnapi istentiszteleten való megjelenést? Mert mondjuk az Európai Bizottság
rendkívüli ülésén kell részt vennie? Akkor nem gyakorolja a vallását, akkor nem
hirdetheti magát kereszténynek. Netán azt tetszik hinni, vaskalapos vagyok,
ezeket azért nem kell ilyen szigorúan venni? Életem első 15 éve a keresztény
egyház förtelmes szorításában telt, ma is tudom az összes ministráns szöveget
és mozdulatot, tudom, melyik misén mit kell tennie a papnak, a nagyszüleim
kitagadtak volna, ha csak kísérletet teszek az egyház kebeléből való
kiszakadásra. Ez nem vicc, ez nem olyan dolog, hogy én azt mondom, keresztény
vagyok, dehát azt azért nem kell olyan komolyan venni. Ilyen nincs. Vagy-vagy.
A hazugság mértéke és mennyisége a kérdés, a léte nem az.
Tételezzük fel, hogy mindezektől eltekintek, hogy nyelek
egy nagyot, és még azt az önmagában való, meglehetősen gusztustalan
ellentmondást is elnézem, hogy egy jobboldali akar leváltani egy másik
jobboldalit. Lehet ennek egy olyan nézőpontja is, hogy ő tudja a legjobban,
miképpen kell legyőzni valakit, aki majdnem pontosan ugyanazokat az elveket
hazudja, amik valójában az övéi, mármint Márki-Zay Péteréi, csak ő nem hazudja,
ő komolyan gondolja, tehát jobban ismeri a részleteket, már csak azért is, mert
ezen az emberen látszik, hogy nem egy rosszízlésű, tanulatlan, buta bunkó, mint
az ellenfele, és legfőképpen nem a gyűlölet és a bosszú élteti, mint a jelenleg
regnálót.
Ha ezt feltételezzük, és hajlok rá, hogy ezt
tegyem, már csak azért is, mert nem tehetek mást, el kell fogadnom az idevezető
út nem éppen rokonszenves részleteinek ellenére is, akkor jó volna valamit
megértetni vele. Hogy valamiről le kell mondania, ha nemcsak győzni akar (az
nem nagy művészet, az csak gyomorkérdés). Az ellentmondás feloldhatatlan
ugyanis. Annak a programnak a végrehajtása, amire készül, és elhiszem, hogy nagyjából
tényleg végre is akarja hajtani, nem fog menni, ha folyamatosan hangsúlyozza
azokat a jellemzőit, amiket eddig, hogy ugyanis ő egy jobboldali, keresztény,
hétgyerekes „édes”apa. Jó, elmondta, tudomásul vettük, néhányan nem is fogjuk
elfelejteni, de most ugorgyunk, ahogyan Pósalaky úr kívánta. Ez megvolt, nem
kell belőle több. Önmagának ezentúl úgy hazudik, ahogyan akar, a saját
lelkiismeretével úgy számol el, ahogyan tud, de nekünk most már ne. Fölösleges
olyanokat mondani, hogy egy keresztény ember nem tűrheti a korrupciót, mert azt
egy egyszerű, többé kevésbé épérzékű ember sem tűri, akinek a kereszténységről
fogalma sincs. A kereszténység ugyanis nem a jótulajdonságok halmaza, amiről
egy keresztény azt képzeli, hogy az azért jó, mert keresztény, az kivétel
nélkül mindig csak egyszerű emberi jótulajdonság, amit bármely nemkeresztény
képes felmutatni, sőt hajlok arra, hogy meglepődjek, ha egy magát kereszténynek
tartó embernek vannak jótulajdonságai. Minthogy a kereszténységnek nincsenek.
Minthogy a kereszténységnél pusztítóbb, álságosabb ideológia nem született az
emberiség történetében, elmondtam, leírtam sokszor, érvekkel, adatokkal
alátámasztva, miszerint egyetlen más eszme nevében sem irtották ki emberek
százmillióit.
A jobboldaliságról is sokszor elmondtam már, miért
kártékony és miért mentes minden, csak rá jellemző jótulajdonságtól, ami egy
jobboldali tetteiben a jót képviseli, annak nincs köze a jobboldaliság
lényegéhez.
A hét, különben nagyon helyes, nagyon rokonszenves
gyerekről és a hasonlóképpen rokonszenves, emberinek látszó feleségről is
tudunk most már eleget, kérem szépen Márki-Zay urat, ne hozza őket kellemetlen
helyzetbe, ne késztesse őket kényszeredett viselkedésre, ne általuk akarjon
népszerű lenni, tessék ezt saját hatáskörben megoldani. Amerika ebben sem jó példa,
semmiféle népnek nincs köze semmiféle politikus magánéletéhez, Márki-Zay úréhoz
sem.
A végrehajtandó program, mint már említém,
baloldali. Azt kell megcsinálni, ha már olyan tudatosan és nagyon tetszett
akarni. Az első választott miniszterelnök óta belebetegszem abba a közlésbe, hogy
valaki miniszterelnök akar lenni. Lehet, ettől is hajlandó volnék eltekinteni,
ha a fentiek figyelembevételével tetszene ezentúl működni.
A világirodalom egyik legkiválóbb, hihetetlenül
félreismert írójának, Raymond Chandlernek van egy csodálatosan megírt regénye,
az Elkéstél Terry (The Long Good-Bye, 1953). Annak az egyik szereplője egy
Roger Wade nevű író, aki mindent lefirkál, ami eszébe jut, mikor részeg. Az
egyik papíron ezt a mondatot találja Marlowe, a detektív: „Nem szeretem én
magát doktor Verringer, de most szükségem van magára”.
Ez jutott eszembe ennek a jegyzetnek az írása
közben. Meg az, hogy nem kell nekünk szeretni egymást Márki-Zay úrral, de most
szükségünk van egymásra.
Gondoltam, szólok.