Valahol azt olvastam, hogy kellene egy nyelvész, mert a segélykérőnek (aki Kálmán Lászlóért kiált) bántja a fülét Márki-Zay beszédmodora. Nem tudja, miért.
Próbálok némi magyarázattal szolgálni, hátha mások
is hasonló kérdésekkel küzdenek – én is így vagyok ezzel. Csak hát nekem mégis
csak ez a szakmám. Jó volna Kálmán Lászlóval megbeszélni (annak idején a
Pacsirta rádióban műsoron kívül órákig képesek voltunk ide-oda száguldozni
mindenféle nyelvészeti finomságokkal), dehát Laci meghalt, és hiába veszekszem ezen
az istennel, hiába nem értem, miért kellett ezt, nem fogja visszaadni. Úgyhogy
most nélküle, egyedül kell valamit mondanom, méghozzá úgy, hogy Laci ne piruljon
miattam.
Van persze ennek a kellemetlen érzésnek nyelvészeti
alapfogalmakkal indokolható része, vegyük át ezeket gyorsan, bár szerintem nem
ez az igazi baj. Ezek nyilvánvaló tények, fundamentumnak kellenek is.
Mindenekelőtt nézzük a szupraszegmentális elemeket.
Ez a finom és előkelő kifejezés részint arra szolgál, hogy elijessze a
nyelvészet iránt esetleg érdeklődőket, részint arra, hogy érthetetlenségével
bizonyítsa, mennyivel magasabban állunk mi, e tudomány művelői a közönséges
halandóknál (minden tudomány szakzsargonja ezeket a célokat szolgálja, pedig ez
a homály is csak az einsteini tételt igazolja: ha egy hatévessel nem tudod
megértetni, te magad sem érted). Ezek az elemek arra valók, hogy a beszédhez
használt hangokra (azaz a megnyilvánulásaink alapját képező hangokra, előkelően
szegmentumokra) ráhelyezve (azaz fölé építve, előkelően szupra) különféle effektusokkal
színezze, tegye megkülönböztethetővé a beszélőt. Szupraszegmentum például a
hangszín, a hang erőssége, a hangsúly, a tempó, a dallam, a ritmus, sőt az a
hangtorzulat is, amit egyszerűen beszédhibának nevezünk. Gálvölgyi János és
Sinkovits Imre, minden idők legkáprázatosabb paródiáinak készítői a
szupraszegmentumokat hallották meg mindenkinél pontosabban, ezeket kielemezve
építették rá a saját hangkészletükre, és az eredeti túlhangsúlyozásával nemcsak
utánzást adtak, hanem karikatúrát is.
Márki-Zay mindenekelőtt hadar, azaz a beszédtempója
eltér a magyar nyelvre jellemző sebességtől. A lélektan általános, sokévtizedes
tapasztalatra hivatkozó megállapítása szerint a gyorsbeszédű ember
figyelmetlen, kusza gondolkodású, ingerlékeny és nyugtalan, valamint makacs,
érvekkel nehezen meggyőzhető, minthogy a másik ember mondatai közben már a
magáéval készül rohanni, de mindenekelőtt törtető, csak a saját célját látó,
azt minél hamarabb elérni kívánó.
Alanyunk hanglejtése is sajátos, a magyar
ereszkedő mondatvégei helyett általában felemeli a dallamot, a hangerővel
együtt, mint majd’ minden szónok, úgy kezd bele a mondatba, hogy közben leli
meg a lényeget, azt ilyenformán a végére hagyja, ezért helyezi oda a hangsúlyt.
A mi emberünk akkor is szónokol, amikor csöndes dialógust folytat. A réshangjai
(s, sz, zs) ebből a tempóból fakadóan nyitottabbak a helyesen képzett hangoknál…
és így tovább, ha nem bánják, nem mondom tovább, semmi értelme egy részletes
elemzésnek, mert nem ez a baj. Az érintett beszédeszközök általában
ellenszenvet váltanak ki a hallgatóból, dehát hallgatója válogatja, én csak az
értelmes, az emberi fejlődés magasabb fokán elhelyezkedő ember reakciójáról
beszélek, nem szeretnék most kitérni a tömegpszichózis tudatmódosító hatásaira,
Hitler beszédmodorát például azért nem említem, mert alaptalan
összehasonlításokkal volnék vádolható – hosszú és bonyolult fejtegetésekbe
kellene bocsátkoznom, hogy ne csak hangulati benyomásokat keltsek, hanem
úgyszólván természettudományos törvényszerűségekkel támasszam alá a fentieket.
Mondom, ezt most kihagyom, mert nem ez a fontos. Még a beszédaktus elmélet
részleteit sem rakom ide, bár azok is komoly szerepet játszanak a fent említett
segélykérőben kialakult antipátiában – eszerint a nyelv nemcsak a cselekvés
irányítója, hanem maga a cselekvés. Arisztotelésztől tudjuk, hogy a modalitás,
azaz a beszélő viszonya, viselkedése a saját mondataival szembeállítva mennyire
meghatározó a mondat jelentését illetően, dehát ez meg szemantikai (jelentéstani)
elemzést igényelne, mégegyszer: nem ez a fontos.
Márki-Zay sokszor hangsúlyozta, miszerint ő
jobboldali. Jó. Nem hiszem, hogy egy jobboldali kormány keltette 12 éves undort
éppen egy másik jobboldalival kellene váltani, de ott egye a fene a vásárhelyi
polgármesterért rajongók ízlését, első pillantásra még ez is elképzelhető, az
illető ember és az általa képviselt ideológia csak némi idő elteltével bukik
elő a maga látványos gusztustalanságával. Csak hát ezt ő is tudja, valamint
hallja maga körül a kívánságokat, a programpontokat, a jövő gyökeres
változásait előrevetítő beszédeket, minek következtében ő is ezeket
ismételgeti. Viszont ezek baloldali szövegek. A következő, reménybeli
kormány ideológiája, intézkedési tervei kizárólag baloldali elemeket
tartalmaznak, ami természetes, hiszen – az imént említém – 12 évig emberek
millióit megnyomorító jobboldali rendszert készül
lebontani.
Abban az esetben, ha feltételezzük (miért ne), hogy
Márki-Zay igazat mond a maga jobboldaliságáról, akkor a folyton és mindenütt
elmondott baloldali beszédeivel egyszerűen hazudik. Folyton és mindenütt. Ez az
igazán irritáló, akkor is, ha valaki ezt az ellentmondást nem veszi észre, csak
zsigeri ellenszenvet érez. És hazudik a bocsánatkéréseivel is. Sűrűn teszi,
minthogy sűrűn mond olyanokat, amiket racionális gondolkodásra képes,
emberszabású ember nem mond, azaz olyanokat, amik főképp a „jobboldalra”
jellemzők. A jobboldal ugyanis – próbáltam már elmagyarázni sokszor – olyan nézeteket
hirdet, amik gátolják az emberi fejlődés, az emberré válás folyamatát. Éppen
ezért nem értem azokat a megnyilatkozásokat, amelyek szerint szükség van a
jobboldalra. Az égadta egyvilágon semmi szükség nincs ugyanis a hagyomány- és
tekintélytiszteletet önmagáért parancsoló, az emberek közötti egyenlőtlenséget
erőszakkal is fenntartó, a változást, a fejlődést csak mérsékelten, mondhatnám
fogcsikorgatva elfogadó társadalom „filozófiára”, ami összességében az ember
ellen van. Ez egyszerűen létezik, méghozzá iszonyatos tömegben, de ennek a
szomorú ténynek az ismerete nem jelenti az elfogadást. Nem ezek a szemforgató,
természetellenes „értékek” jelentik ugyanis a politikai váltógazdaságot, a
többszínűség nem az emberi és az embertelen közötti különbséggel írható le.
Jobb híján nevezzük ezeket bal- és jobboldalnak, dehát már régen nem arról van
szó. Voltaképpen olyan régen, hogy az ókori görög kultúrában (ami nézetem
szerint az emberiség történetének máig utol nem ért tökéletességű társadalma
volt) még senki nem ismert oldalakat, és mindaddig, amíg a kereszténység el nem
pusztította Rómát és általa a görög örökség utolsó emlékeit, a később atlanti
térségnek nevezett régióban senki nem is próbálta dicsőíteni az
embertelenséget. Ez egyedül a kereszténység vívmánya, az istenfélelemre nevelő,
az embert birkává alázó katolikus vallás következménye. Ami meg akarta fojtani
a renaissance evilági boldogságra törekvő életkedvét, a felvilágosodást és
egyáltalán mindent, ami tagadni merészelte a túlvilági üdvözülést. Márki-Zay
azért kér folyton bocsánatot, mert ezt a rutint hozta a maga mély
kereszténységével, mert halvány fogalma sincs arról, hogy ezt a baromi gesztust
éppen az ő imádott Jézusa (akit ráadásul állandóan krisztusoznak) próbálta
kiirtani, mikor kizavarta a templomból a kereskedőket. Ő ugyanis pontosan
tudta, hogy a különféle állatok legyilkolásával és elégetésével nincs elintézve
a már elkövetett bűn. A bűn ugyanis bűn marad, nem megbocsátandó, hanem
büntetendő, a bűnnek kell hogy legyen következménye. Mely következmény nyomán
az elkövetett bűn még mindig bűn marad. Egy bocsánatkéréssel nincs elintézve
semmi. A pápa annyiszor kér bocsánatot az egyház elkövetett bűneiért, ahányszor
akar, én például nem bocsátok meg a kereszténység által meggyilkolt százmilliók
ellen elkövetett bűnökért, sem a papok egyéb aljasságaiért, sőt, (ó irgalom
atyja ne hagyj el) én a pápának sem bocsátok meg az álságos uralkodásáért, az
emberek kifosztásával keletkezett elképesztő vagyonért, a világ fejlődése elé
fektetett gátakért. A bocsánatkérésnek ez a fajtája a hazugság minősített
esete, Márki-Zay nem hirtelen felindulásból követ el olyan tetteket, amik apró
kisiklásoknak tekinthetők, és tényleg elnézhetők, hanem olyasmit mond és tesz,
ami az ő lényegéből fakad, amit szeretne érvényes viselkedésnek tudni, csak hát
nem lehet. A „baloldaliság” miatt. Ugyan már.
Egy vallásos ember, aki fennen hangoztatja is a
maga „hitét”, voltaképpen alkalmatlan mindenféle közfeladat ellátására. A
primitív ember istenvágya, a körülötte lévő világtól való félelme, ami a
magyarázatok megkeresése helyett mindig a túlvilági üdvözülésbe vetett hitbe
hajszolja bizonyára használható modus vivendi egy futballistának például, aki
azt hiszi, hogy ő a karmelita kolostorban ül, holott az illető épület
százévekkel ezelőtt néhány esztendeig volt a karmeliták kolostora, különben
Várszínházként funkcionált, de nem lehet egy ország népét irányító
tisztségviselő létformája.
Ez megint csak a permanens hazugság fészke.
És végül még valami. Az itt következő rész nem
tények és tudományos tételek sorozata, mint a fentiek, csak valami olyan, amit
a jogban alapos gyanúnak hívnak, de bizonyítékom nincs, bár az adatok bőven elegendők
közvetett bizonyítéknak.
A miniszterelnök jelölti versenyt megnyerte egy
délalföldi kisváros polgármestere, akinek az ismertsége ennek megfelelő, a
kampányra költhető pénze minimális. Már az első forduló utáni eredménye is
feltűnő volt, amennyiben azt vesszük alapul, hogy Hódmezővásárhelyen a
megválasztásakor 13 000-en szavaztak rá. Most az első fordulóban tízszer
ennyien, ez egyben a teljes kisvárosi népesség létszámának háromszorosa. Épp
annyian, amennyi ahhoz kellett, hogy tovább jusson. A nála minden szempontból
ismertebb Jakab és Fekete-Győr nem jutott el a 15%-ig, ő igen. De jó, egye
fene, ennyi esetleg elképzelhető, bár nem győzöm hangsúlyozni, a politikában, a
történelemben nincsenek csodák. De ami utána történt, az ép ésszel
felfoghatatlan. Mégis mindenki természetesnek tekinti. Háromszor annyian, 250 000-rel
többen szavaztak Márki-Zayra, mint az első fordulóban. Ráadásul szájtátiék (a
többiek meg az „elemzők”) azt mondják, ezek mind fiatalok voltak. Tényleg?
Honnan tetszik tudni? Fiatalok? Akik tömegestül rohantak szavazni egy
bevallottan jobboldali, a vallásosságára büszke, a gyerekverést normálisnak
tartó, a nőket lenéző, cigányozó, négerező, melegező emberre? Azaz valaki
olyanra, aki garantáltan olyan nézeteket hirdet, amikről egyvalamit lehet
bizonyosan tudni: a fiataloktól mindez abszolút idegen. Egyszerűen nem fér
össze az ifjúi világképpel. És mindez miből? Egyszercsak lett annyi pénz,
amennyiből egy ilyen csodaeredménnyel végződő kampányt végig lehet csinálni?
Aminek különben az eredményhirdetéséig semmiféle híre nem volt? Ami akkor
kezdett még a szűk ellenzéki médiában is szennyes hullámokat vetni, amikor ez a
két nagyszerű férfiú, a főpolgármester és a vidéki kisvárosi egymásnak esett?
Komolyan tetszik gondolni, hogy a regnáló
miniszterelnök, valamint a kormánypárt meg van riadva és kapkod? Attól az
eredménytől, amit nagy valószínűséggel ők terveztek meg és ők kiviteleztek?
Akkor ezek annál is sokkal hülyébbek, mint amilyenek valójában. Szerintem most
inkább éppen halálra röhögik magukat ezen az ünneplő ellenzéken, amelyik már
megint egyszer beszopta az ő manipulációjukat.
Tetszik gondolni, hogy ezt egyedül én látom így?
Az nagyon szomorú volna.
Kérdések. A korábbi állításokkal együtt
remélhetőleg gondolkodásra serkentők. Én nem akarok állást foglalni, a
fentiekben nem közöltem a véleményemet, az nem is fontos. A választók véleménye
viszont az. Jó volna, ha ők is tudnák, a világtörténelem sok-sokezer éve alatt
egyetlen csoda sem történt, sőt egyetlen váratlan, megmagyarázhatatlan esemény
sincs, ami felborította volna a racionális fejlődést. Ahogyan néhány napja
mondtam, nincs „egyszercsak”. Ok és okozat van.
Mindenesetre ezek a körülmények erősen
befolyásolhatják azt a kellemetlen érzést, amit a bevezetőben említett ember
Márki-Zay beszédmodorának tulajdonít.
P.S.: El ne felejtsem: ha jól tudom, a jövő tavaszi
választás lapján nem lesz olyan rész, ahol miniszterelnököt vagy akár
miniszterelnök-jelöltet kell ikszelnünk, nem a mi dolgunk. Ilyenformán ez a
mostani játék nagyjából valami olyasmit döntött el, hogy a Kolnay vagy a
Barabás rágja a gittet ezentúl. Annak még örülhetnék is, milyen mértékig
sikerült felbolydítani a kormánypártot, ha nem a mi pénzünket költötte volna.
Annak már kevésbé, mivel járt ez a totálisan értelmetlen akció. Attól ugyanis, hogy
ezt máshol még undorítóbban csinálják, ez a mi kis viharunk a biliben nem lesz
kevésbé émelyítő – ha valaki az ebédlőasztalra nagydolgozik, azt le lehet takarítani,
az abroszt ki lehet mosni, de a bunkóság emléke megmarad. Aki egyszer képes
volt az orrunk alá büdösíteni, az máskor is meg fogja tenni.
A pártok azt kezdenek ezzel a rosszemlékű
szavazással, amit akarnak, az ő dolguk, a jobboldali jelölt melletti
melldöngető kiállásukkal együtt. Nekünk választópolgároknak e tárgyban nincs
többé dolgunk. Ha valakinek netán lelkiismereti válságot okozott, hogy
miniszterelnök-jelöltet így vagy úgy választott, azt megnyugtatom: nem tett
semmi fontosat, semmi olyat, aminek bármilyen következménye van.
Különben ha szavaznom kellene, természetesen
Márki-Zay Péterre szavaznék, minthogy az összefogás engem is kötelez.
