Ma van a nemzeti összetartozás napja. Nem szeretném ezt a napot sem ünnepként, sem megemlékezésként számon tartani. Elsősorban azért nem, mert nagyon nem szeretnék nemzetileg összetartozni. Semmi módon. Háború és természeti katasztrófa esetén szoktunk vágyat érezni az összetartozásra. Meg olyankor, amikor valaki ránk ül, és megmondja, mit kell tenni, ha pedig nem tesszük, akkor annak kellemetlen következményei lesznek, úgymint börtön, koncentrációs- vagy "munka"tábor, illetve halál. Kínzással egybekötve vagy csak úgy. A létező szocializmus idején lehetett érezni ilyen összetartozásfélét. A közös ellenség tartott össze. Úgy ahogy. Olyan nagyon azért nem, ez az ország mindig alkalmatlan volt az összetartozás kinyilvánítására. A közös hőzöngés, az megy egy ideig, például Trianonnal azt ki lehet váltani, de mint tudjuk, abból soha nem lesz semmi, legföljebb jó véres bunyó.
Volt egy öreg barátom, egyszer vendége lehettem viszonylag hosszú ideig, egy Leoni nevű, néhány házas faluban lakott a Starnbergi-tó partján. Filozófiát tanított, több egyetem díszdoktoraként ment nyugdíjba, éppen egy kultúrtörténeti könyvön dolgozott, amikor nála laktam. Esténként nagyokat beszélgettünk (olykor hajnalig), Stefi, az élettársa is hihetetlenül okos volt és türelmes az általam akkor természetesnek vélt, huszonhét éves koromból fakadó radikalizmusom iránt. Az én szerencsétlen országomról ettől a két csodálatos embertől tudtam meg mindent, ami fontos volt akkor és fontos azóta is. És tőlük hallottam először, hogy egy nemzethez, egy néphez tartozni lehet jó érzés, ha annak a népnek a teljesítménye olyan, amire föl lehet nézni, ha a nemzet önképe a valóságot mutatja, ha nem akar többnek látszani, és arra sem törekszik, hogy mások maguk fölött valónak tartsák. Kicsit kacifántosan írom ezeket a mondatokat, akkor jegyeztem föl, mert nagyon tetszett, amit Georg mondott, és persze magyarul írtam le, mert annyira sosem tudtam németül, hogy azzal nagyképűsködjem, németül jegyzetelek. Ők tudták, honnan hová jutott a népük. Stefit 1940-ben vitték el Dachauba, mert ülősztrájkot szervezett, mikor elvitték egy professzorukat, akire rábizonyították, hogy kikeresztelkedett zsidó, Georg meg úgy került Mühldorfba, hogy egy hallgatója följelentette, a filozófiatörténeti előadásában nem megfelelően beszélt Nietzschéről. A háború után a két tábor között félúton, Münchenben találkoztak először, majd 15 évvel később már együtt költöztek Leoniba. Szerettek németnek lenni. Az undorból, az iszonyodásból (Stefi szavai) jutottak el odáig, sokmillió némettel együtt.
Ez 47 évvel ezelőtt volt. Azóta csak még jobb lett a helyzet. Stefi és Georg (régen meghaltak) ma még jobban örülnének annak, hogy oda tartoznak, ahol élnek. Ahol nincs napja a nemzeti összetartozásnak. Egyáltalán, semmilyen nemzeti ünnep nincs, nem tartanak megemlékezést például a világháború elvesztésének napján.
Én nem örülök annak, hogy ahol élek, ott össze kellene tartoznom. Pillanatnyilag semmi dolgom a többiekkel. A Trianont siratókkal végképp nem tudok mit kezdeni. Nem érzek fájdalmat a muhi csata napján, pedig akkor nekünk volt igazunk, mi nem bántottuk a mongolokat, mégis idejöttek öldökölni, dehát régen volt, és egy veszteségek sorozatából álló történelem minden egyes veszteségén mégsem sírhatok. Trianon is régen volt. És nem is volt igazunk. Mi rontottunk rá azokra, akik később megbüntették Magyarországot. Azt mondják, aránytalanul. Kérdezzék meg a környező országok történészeit. Hányan voltak a szerbek, horvátok, szlovákok és hányan az odacsatolt országrészeken a magyarok. Nincs igazságos békeszerződés. Amiért nincs igazságosan kirobbantott háború sem. És forradalom sem. Mert nincs igazságos erőszak. Védekezés van igazságos. De az sem erőszakkal kezdődik.
Ma van az a nap az év 365 napjából, amikor össze kellene tartoznom. Nemcsak azért nem akarok senkivel semmiféle közösséget vállalni, mert ez a nap nyílt beismerése annak, hogy az év 364 napján nem tartozunk össze, hanem mert én még mindig az iszonyodás korszakában élek. Ma éppen a nemzeti öncsalásnak ettől a változatától undorodom.
Szép ünnepet.
Ez 47 évvel ezelőtt volt. Azóta csak még jobb lett a helyzet. Stefi és Georg (régen meghaltak) ma még jobban örülnének annak, hogy oda tartoznak, ahol élnek. Ahol nincs napja a nemzeti összetartozásnak. Egyáltalán, semmilyen nemzeti ünnep nincs, nem tartanak megemlékezést például a világháború elvesztésének napján.
Én nem örülök annak, hogy ahol élek, ott össze kellene tartoznom. Pillanatnyilag semmi dolgom a többiekkel. A Trianont siratókkal végképp nem tudok mit kezdeni. Nem érzek fájdalmat a muhi csata napján, pedig akkor nekünk volt igazunk, mi nem bántottuk a mongolokat, mégis idejöttek öldökölni, dehát régen volt, és egy veszteségek sorozatából álló történelem minden egyes veszteségén mégsem sírhatok. Trianon is régen volt. És nem is volt igazunk. Mi rontottunk rá azokra, akik később megbüntették Magyarországot. Azt mondják, aránytalanul. Kérdezzék meg a környező országok történészeit. Hányan voltak a szerbek, horvátok, szlovákok és hányan az odacsatolt országrészeken a magyarok. Nincs igazságos békeszerződés. Amiért nincs igazságosan kirobbantott háború sem. És forradalom sem. Mert nincs igazságos erőszak. Védekezés van igazságos. De az sem erőszakkal kezdődik.
Ma van az a nap az év 365 napjából, amikor össze kellene tartoznom. Nemcsak azért nem akarok senkivel semmiféle közösséget vállalni, mert ez a nap nyílt beismerése annak, hogy az év 364 napján nem tartozunk össze, hanem mert én még mindig az iszonyodás korszakában élek. Ma éppen a nemzeti öncsalásnak ettől a változatától undorodom.
Szép ünnepet.
