Keresés ebben a blogban

2017. március 6., hétfő

Hédi

Többször mondtam már, ha nincs sok időm, kockázatos dolog egy könyvben valamit keresni, akkor egyiket a másik után kell levenni a polcról, mert valamiről mindig eszembe jut valami más, és akkor azt is meg kell keresni.
A Tíz kicsi néger bemutatójának napját néztem meg, elolvastam Temessy Hédi emlékezését a Művész Színházról, aztán még sok mást is.
Azt mondta, szeret hozzám bejönni a Rádióba, jókat tudunk beszélgetni. A témáink még bővültek is, amióta Marcibányi téri a feleségem, és ott szomszédja évtizedek óta Anni néninek, Hédi húgának és barátja Ancsinak, Anni néni lányának (érdekes ez a "néni" - hogy a Hédinél fiatalabb Anni a feleségemnek néni, nekem meg eszembe sem jut a nénizés, igaz, Temessy Hédi csak 18 évvel volt idősebb nálam).
Amikor bejött, odaadtam neki a szöveget (voltak színészek - na jó, inkább csak színésznők -, akiknek sosem az asszisztensem adta oda a hangjátékot), ha csak néhány mondatos kis szerepet játszott, a nagyobbat mindig kiküldettem a színészegyeztetővel. Leült, elolvasta, amikor rákerült a sor, bement a stúdióba, eljátszotta. Soha egyetlen instrukciót nem adtam neki, nem kellett. Jobban tudta nálam, mit gondolok a szerepről, nemcsak kiváló színész volt, nagyon okos ember is.
Várkonyi rögtön leszerződtette a Művész Színházhoz, ahogy Hédi végzett. De amikor '62-ben átvette a Vígszínház főrendezőségét, nem hívta. Jóval Várkonyi halála után beszélgettünk erről, hogy miért nem. Ott volt már a színháznál Ruttkai Éva, Békés Rita és Lászlóffy Kata, mind egyidősek Hédivel, a szerepkörük is azonos, mit tett volna Zoli - ő védte meg Várkonyit, nem is számított rá, hogy hívni fogja. (Akkor még nem lehetett tudni, hogy Lászlóffy Kata nem jön többé haza Párizsból, 1962-ben, 36 éves korában öngyilkos lett. Ölni tudtam volna, mikor értesültem róla, Kata volt a világ másik csodája, ő sajnos soha nem játszhatott olyan darabban, amit én rendeztem, de az bizonyos, neki sem kellett volna megmondani, mit hogyan. Temessy Hédin és Lászlóffy Katán kívül három ilyen színészt ismertem: Kálmán Györgyöt, Mensáros Lászlót és Darvas Ivánt. Nagy élmény ám ilyen emberekkel dolgozni. Csak ülök a vezérlőben és tátott szájjal figyelem, mit csinálnak és hogyan. Mi lesz, ha észreveszi, hogy így el vagy ájulva tőle, kérdezte a hangmérnököm, amikor Hédi egy Karinthy-verset mondott odabent a stúdióban. Semmi. Tudja.
1949-ben a politika bezárta a Művész Színházat. Temessy Hédi soha többé sehol nem kapta meg azt a megbecsülést, ami megkülönböztetetten járt volna neki. Okos volt és arisztokratikus, mint Mensáros és Darvas. Dehát nő volt. Szép és bizonyos alakok számára megközelíthetetlen. Az ilyen félelmetes, mert az ócskalelkű bugrisok még jobban félnek tőle, mint általában a nőktől, pedig különben is ez a nőktől való félelem határozza meg az életüket.
Ennek az országnak az a legnagyobb tragédiája, hogy évszázadok óta mi alkalmazkodunk a politikusokhoz. Mert ennek az országnak a birka népe képtelen felfogni, hogy ennek pontosan fordítva kellene lennie.