Itt alant tetszik látni két plakátot. Illusztrációk egy kóros mentalitáshoz.
A Művész Színház a magyar színháztörténet legnagyobb műve mindenki szerint. A színház tagjai és a közönség évtizedekkel később is azt mondták, olyan soha korábban nem volt és nem is lesz soha többé.
Várkonyi Zoltán alapította, 1945. április 1-én volt az első előadás, Steinbeck darabját mutatták be, a Lement a holdat. A Tíz kicsi néger premierje: 1946. november 29. Fűtött nézőtér!
Várkonyi Zoltán 33 évesen vágott bele a színházalapításba. Már akkor mindenki tisztában volt vele, hogy hozzá fogható színházi ember nincs, mindent tud, amit a színházról tudni lehet, színésznek, rendezőnek, igazgatónak kiváló, nála jobb nem elképzelhető. Én 1962-ben ismertem meg közelebbről, attól kezdve mindenütt jelen voltam, ahol valamit tett, színházi rendezéseit végigültem (már legálisan, az ő hívására, a Bartók Terembe még csak belógtam a 12 dühös ember próbáira, amikor ki akartak dobni, azt mondta, hadd maradjon). Filmforgatásaira ritkábban mentem el, de ha csak volt egy délutánom, kimentem a filmgyárba, ha tudtam, ott dolgozik.
Voltak jó tanárok a főiskolán. De tessék végig nézni a növendékek nyilatkozatait - olyan, mint Várkonyi nem volt, nem van, nem lesz.
1979-ben halt meg, 67 évesen. Készítettem róla egy műsort a Rádióban, Szemere Vera, a felesége elkérte a hangfelvételt és leíratta a szövegeket. Ugye nem kell mondanom, készíthettem volna ilyet bárkiről, soha nem válik legendává, mert nem a műsor volt fontos, hanem akiről szólt.
Ha meg tetszik nézni ezt a plakátot itt. látható rajta (alig kivehetően) a FELVONÁSBAN alatt, kis betűkkel, hogy rendezte Várkonyi Zoltán.
Még egyszer: a magyar színháztörténet legnagyobbjáról van szó. Aki egyebek között azt is tudta, a színházban a színész számít, az ő nevére mennek be a nézők. Akik közül tízből kilencet egyáltalán nem érdekel, ki rendezte az előadást.
És most tessék megnézni ezt itt lent. Még a darab címét (Az olaszliszkai) sem lehet leolvasni a plakátról, mert ott terpeszkedik előtte a rendező, az egyetlen, akinek a neve ki van írva. Pontosan akkora betűkkel, mint az íróé. Voltaképpen csoda, hogy nem nagyobbakkal. Pedig az előadásban itt is részt vesznek színészek: Fekete Ernő, Pálmai Anna, Szacsvay László, Bán János, Szirtes Ági.
Nem számít. A rendezőuralom tombol, a publikum makacs érdektelensége ellenére. Máté Gábor például egész jó színész. De úgy látszik, annyira nem, hogy tudja, ő színészként számít a színházban, rendezőként (néhány feinsmekkert leszámítva) a kutyát sem érdekli.
Ha megnézik a színház honlapját, ott még cifrább torzulatot találnak. Legkisebb betűvel, amúgy mellesleg oda van írva, hogy ezt a darabot írta valaki (különben Borbély Szilárd, évtizedek múlva ki fog derülni, hogy a magyar irodalomnak csak Ottlikkal, Kosztolányival mérhető legnagyobbjai közül az egyik), aztán már sokkal nagyobb betűkkel a SZEREPLŐK. Majd alatta jön egy címszó, amitől a szó szoros értelmében elszédültem: ALKOTÓK.
Na mit tetszik gondolni, kik az alkotók? Hát például elsősorban természetesen a rendező, aztán az ő asszisztense, aztán a dramaturg...
Az isten szerelmére, alkotó az író. Aztán meg még a színészek, akik estéről estére a testükkel, a hangjukkal újra meg újraalkotják a színpadon azokat az embereket, akiket az író megjelenített. A többi a személyzet. Akiknek a kellő alázattal illenék segíteni abban, hogy a színielőadás nevű varázslat megszülethessen. De csak annyi.
Rendezte Várkonyi Zoltán.
Ő tudta.
Ami mostanában dívik, az beteges. Egyszer vége lesz. Mint minden hatalmi mániás tombolásnak, akármilyen kicsi, nevetséges és szánalmas is.
