Az itt következő elmélkedés már nem tartozik szorosan a könyvemhez, csak az egyszerűség kedvéért adtam a szokásos címet.
Az istenhitről szeretnék valamit. Talán mondani is, de inkább kérdezni.
Még egyszer - valószínűleg nem utoljára -, nem a vallásról beszélek, az istenhitnek és az egyházakba bekötött vallásoknak jóformán semmi közük nincs egymáshoz. A keresztény egyházak egyszer haragvó és félelmet keltő, másszor kezével áldást osztó antropomorf istene egy korbácsot suhogtató smasszer és egy sötét fülkében bóbiskoló gyóntatópap zavaros keveréke, folyamodnak hozzá és különféle cselekvésekre akarják késztetni, beavatkozásra az emberélet legváltozatosabb intimitásaiba. Istenem csak most az egyszer segíts meg - mondják naponta százmilliók sok milliárdszor, ordítva vagy némán, sírva és reszketve a félelemtől, és még soha senkinek nem jutott eszébe, hogy az ő istene nem fogja őt megsegíteni. Egyszer sem.
Erről az istenről nincs mondanivalóm. Félre ne értsenek, ez nem mennyiségi kérdés, a százmilliók sok milliárdszor elsóhajtott fohásza akár meg is érkezhetne, valamire való számítógép könnyen eltárol ennyi adatot, Fred Hoyle-nak A fekete felhő című regénye óta azt is tudjuk, elképzelhető akkora intelligens, válaszolni és intézkedni képes lény, aminek nem okozna gondot a Föld összes lakójával való kommunikáció sem. Én egyszerűen nem tudok mit kezdeni az interaktív istennel. Az ügyintézővel. Akinek feladom a rendelést, ő meg szállítja az árut. Pénzt, egészséget, megjavítja a vízvezetéket, elpusztítja a szomszéd tehenét, gondoskodik rólam, teszi, amit éppen meg kell oldani. Ha szociológus volnék, bizonyosan készítenék felmérést, hogy hány fohász száll az istenhez konkrét kívánsággal mondjuk Németországban és hány Magyarországon.
Azt akarom kérdezni, mi a funkciója az istennek. Vegyük ezt a mi keresztény istenünket például. Az egyszemélyes mindenest. A görögöknél még volt hadisten meg aztán volt istene a tolvajoknak. Jó, volt egy főnökük, jellemzően funkció nélkül, ő időnként villámmal sújtott, de semmi kreativitás, semminek a létrehozásában nem segít. Szerelemügyben lehetett Aphroditéhez fordulni, de a fia, Erósz is illetékesnek számított.
Bizonyára ebből a szempontból is fejlettebb dolognak kell látnunk a kereszténységet, hogy ugyanis összevonta a funkciókat. Bár én ezt inkább autokráciának nevezném, közel a diktatúrához.
Szóval mire való a keresztény isten? Anatóliában Tarhuntaszhoz kellett imádkozni, ha szárazság volt és kellett az eső. De akkor is, ha nagy, pusztító vihar kerekedett, hogy állítaná el (mintha Tarhuntaszt már említettem volna valahol). Időjárás ügyben - úgy tudom - a keresztény isten is hivatott intézkedni, még miséket is szoktak rendezni az aszályt elhárítandó. És isten mindig segít is, mondja Mari néni, mert egyszer csak vége lesz az aszálynak. Előbb vagy utóbb. Azt mégsem lehet, hogy megszabjuk, csütörtökre kérjük az esőt.
A keresztény isten is arra való, amire az összes többi: oltalmazásra - védi a kiszolgáltatott, az ismeretlentől rettegő embert. Minél magasabb intellektus az oltalmazott, annál inkább tolódik el ez a funkció elvontabb feladatok megoldása felé - a közönséges hétköznapokon. Mert szélsőséges helyzetben nincs az az akadémikus, aki maga előtt is titokban tartva ne remélné, hogy isten azért majd megállítja a kataklizmát.
Ez mind rendben van, ezeket értem.
Csak a papokat nem. Vajon komolyan azt hiszik, hogy szakirányú végzettségük van az istenhez való közelebb kerüléshez? A közönséges halandókhoz képest, úgy értem. Minthogy nem szeretek embereket bántani (úgy tudom, még soha senkibe nem kötöttem bele, senkit nem bántottam meg, sem szóban, sem tettleg), egyetlen papot sem kérdeztem, mit gondol az istenhez való viszonyáról a civilekhez képest. Vajon a pápa komolyan elhiszi, hogy ő isten földi helytartója? Soha nem gondolkodott el azon, hogy bármilyen helytartót fel szoktak kérni, meg szoktak bízni, legyen helytartó? Őt mikor és hogyan kérte föl a főnök, hogy legyen helytartó? Komolyan kérdezem, nem akarok kötözködni, csak tényleg nem értem. Mert azt már láttam, hogy mindenféle csicsás maskarába öltözött, elég nevetségesen festő öreg férfiak összegyűlnek pápát választani (valamikor még hasra is fekszenek, nem tudom, ez alkalommal vagy máskor, a liturgiával ministráns korom óta nem foglalkozom), és amikor megvan az eredmény, akkor mint az indiánok, füstjelekkel közlik a nagyérdeművel: habemus papam. Jaj de jó. De ez azért távolról sem olyan, mint amilyen az volna, hogy az úristen hívatja a maga jelöltjét, és valamelyik különlegesen magas felhő fölött az ő kristálypalotájában átadja a megbízólevelét.
Mundus vult decipi, ergo decipiatur. Idéztem már Franck 16. századi mondatát (a világ azt akarja, hogy becsapják, úgyhogy be is csapják), most megint ideteszem. Látványosabban és egyben kártékonyabban soha nem csapta be magát az emberiségnek egy tekintélyes része, mint ahogyan a pápaság babonás tiszteletével teszi évszázadok óta. Az egész egy förtelmes hazugsággal indult, azóta ez csak terebélyesedik - a pápa a legnagyobb létszámú alattvalóság uralkodója, ennek megfelelő méretű a hozzá tartozó vagyon és az érinthetetlenséggel együtt járó köztörvényes bűnözés.
Amíg a pápaság intézménye fennáll, az emberiség fejlődésének fékezése hatásosan fog működni, a kereszténység minden mást felülmúló kártevése folytatódik.
Fentieket rögzíteni kellett ahhoz, hogy érthető legyen ennek a bejegyzésnek az alapmondata: az istenhitről szeretnék valamit. De ahhoz meg kellett neveznem a sötétség árasztóit, az embereket és fogalmakat, amik akadályozzák az istenhitről való beszélgetést.
Nem tudom, mások hogy vannak vele, én az írást nem alkotásnak tekintem, hanem teremtésnek. Ha jól csinálom, emberi lények születnek meg a papíron, helyzetek és helyszínek. Ezek persze sosem valóságosak, csak ahhoz nagyon hasonlók. A Menon Club című könyvem írásakor például kifejezetten boldog voltam, amikor Croy Zsigmond (ő a regény főszereplője) és Karinthy Frigyes barátságának epizódjait idéztem fel (ami a valóságban persze nem létezett), mert Karinthy élt addig, amíg Zsigmonddal beszélgetett, legalább a magam számára feltámasztottam. Olyan volt, mintha ismertem volna. Mint minden egyes alakja a könyveimnek. Amíg írom őket, élnek. És az én személyes ismerőseim.
Az isten is élni kezdett, amikor a názáretinek a hozzá való viszonyát kellett tisztáznom. Azt én nem tudhatom, sikerült-e mások előtt is világossá tennem.
Azt hiszem, az istenhit azzal kezdődik, hogy valaki elkezd gondolkodni rajta. Az istenen.
Ezután bármi lehet.
Egy kivétellel. Az ügyintéző, problémamegoldó, oltalmazó keresztény isten mint az istenhit alanya soha többé nem merülhet föl.
Azt akarom kérdezni, mi a funkciója az istennek. Vegyük ezt a mi keresztény istenünket például. Az egyszemélyes mindenest. A görögöknél még volt hadisten meg aztán volt istene a tolvajoknak. Jó, volt egy főnökük, jellemzően funkció nélkül, ő időnként villámmal sújtott, de semmi kreativitás, semminek a létrehozásában nem segít. Szerelemügyben lehetett Aphroditéhez fordulni, de a fia, Erósz is illetékesnek számított.
Bizonyára ebből a szempontból is fejlettebb dolognak kell látnunk a kereszténységet, hogy ugyanis összevonta a funkciókat. Bár én ezt inkább autokráciának nevezném, közel a diktatúrához.
Szóval mire való a keresztény isten? Anatóliában Tarhuntaszhoz kellett imádkozni, ha szárazság volt és kellett az eső. De akkor is, ha nagy, pusztító vihar kerekedett, hogy állítaná el (mintha Tarhuntaszt már említettem volna valahol). Időjárás ügyben - úgy tudom - a keresztény isten is hivatott intézkedni, még miséket is szoktak rendezni az aszályt elhárítandó. És isten mindig segít is, mondja Mari néni, mert egyszer csak vége lesz az aszálynak. Előbb vagy utóbb. Azt mégsem lehet, hogy megszabjuk, csütörtökre kérjük az esőt.
A keresztény isten is arra való, amire az összes többi: oltalmazásra - védi a kiszolgáltatott, az ismeretlentől rettegő embert. Minél magasabb intellektus az oltalmazott, annál inkább tolódik el ez a funkció elvontabb feladatok megoldása felé - a közönséges hétköznapokon. Mert szélsőséges helyzetben nincs az az akadémikus, aki maga előtt is titokban tartva ne remélné, hogy isten azért majd megállítja a kataklizmát.
Ez mind rendben van, ezeket értem.
Csak a papokat nem. Vajon komolyan azt hiszik, hogy szakirányú végzettségük van az istenhez való közelebb kerüléshez? A közönséges halandókhoz képest, úgy értem. Minthogy nem szeretek embereket bántani (úgy tudom, még soha senkibe nem kötöttem bele, senkit nem bántottam meg, sem szóban, sem tettleg), egyetlen papot sem kérdeztem, mit gondol az istenhez való viszonyáról a civilekhez képest. Vajon a pápa komolyan elhiszi, hogy ő isten földi helytartója? Soha nem gondolkodott el azon, hogy bármilyen helytartót fel szoktak kérni, meg szoktak bízni, legyen helytartó? Őt mikor és hogyan kérte föl a főnök, hogy legyen helytartó? Komolyan kérdezem, nem akarok kötözködni, csak tényleg nem értem. Mert azt már láttam, hogy mindenféle csicsás maskarába öltözött, elég nevetségesen festő öreg férfiak összegyűlnek pápát választani (valamikor még hasra is fekszenek, nem tudom, ez alkalommal vagy máskor, a liturgiával ministráns korom óta nem foglalkozom), és amikor megvan az eredmény, akkor mint az indiánok, füstjelekkel közlik a nagyérdeművel: habemus papam. Jaj de jó. De ez azért távolról sem olyan, mint amilyen az volna, hogy az úristen hívatja a maga jelöltjét, és valamelyik különlegesen magas felhő fölött az ő kristálypalotájában átadja a megbízólevelét.
Mundus vult decipi, ergo decipiatur. Idéztem már Franck 16. századi mondatát (a világ azt akarja, hogy becsapják, úgyhogy be is csapják), most megint ideteszem. Látványosabban és egyben kártékonyabban soha nem csapta be magát az emberiségnek egy tekintélyes része, mint ahogyan a pápaság babonás tiszteletével teszi évszázadok óta. Az egész egy förtelmes hazugsággal indult, azóta ez csak terebélyesedik - a pápa a legnagyobb létszámú alattvalóság uralkodója, ennek megfelelő méretű a hozzá tartozó vagyon és az érinthetetlenséggel együtt járó köztörvényes bűnözés.
Amíg a pápaság intézménye fennáll, az emberiség fejlődésének fékezése hatásosan fog működni, a kereszténység minden mást felülmúló kártevése folytatódik.
Fentieket rögzíteni kellett ahhoz, hogy érthető legyen ennek a bejegyzésnek az alapmondata: az istenhitről szeretnék valamit. De ahhoz meg kellett neveznem a sötétség árasztóit, az embereket és fogalmakat, amik akadályozzák az istenhitről való beszélgetést.
Nem tudom, mások hogy vannak vele, én az írást nem alkotásnak tekintem, hanem teremtésnek. Ha jól csinálom, emberi lények születnek meg a papíron, helyzetek és helyszínek. Ezek persze sosem valóságosak, csak ahhoz nagyon hasonlók. A Menon Club című könyvem írásakor például kifejezetten boldog voltam, amikor Croy Zsigmond (ő a regény főszereplője) és Karinthy Frigyes barátságának epizódjait idéztem fel (ami a valóságban persze nem létezett), mert Karinthy élt addig, amíg Zsigmonddal beszélgetett, legalább a magam számára feltámasztottam. Olyan volt, mintha ismertem volna. Mint minden egyes alakja a könyveimnek. Amíg írom őket, élnek. És az én személyes ismerőseim.
Az isten is élni kezdett, amikor a názáretinek a hozzá való viszonyát kellett tisztáznom. Azt én nem tudhatom, sikerült-e mások előtt is világossá tennem.
Azt hiszem, az istenhit azzal kezdődik, hogy valaki elkezd gondolkodni rajta. Az istenen.
Ezután bármi lehet.
Egy kivétellel. Az ügyintéző, problémamegoldó, oltalmazó keresztény isten mint az istenhit alanya soha többé nem merülhet föl.
Azt mondtad, aki megváltást akar, annak nincs köze istenhez.
Azt lehet mondani, hogy Júdás megtér istenhez?
- Ha akar.
- Hogy mondtad? – kérdezi Tiámá.
- Nem isten dönti el, ki hová tart. Az ember hitétől és
akaratától függ, hová indul, mikor végére ér a földi létnek. Isten befogadja,
ha hozzá készül. De csak akkor.
- Júdást befogadja?
- Valamikor bizonyosan. Úgy tudom Júdástól.
- Azt
hiszem, uram, nem értelek.
