A koronázási ünnephez

Tavaly október 27-én volt egy bejegyzésem, majd’ félévvel a képviselő választások előtt. Most már nincs annyi az önkormányzati szavazásig, de azért próbálkozom (nincsenek illúzióim, csak nem tehetek úgy, mintha nem érdekelne). Majdnem szó szerint idemásolom a tavalyi írást, hogy ne kelljen keresgélni. Elkeserítő, hogy mennyire aktuális (lehetne) most is, elkeserítő, hogy nincs egyetlen politikus sem, aki képes volna eljutni azokhoz az evidenciákhoz, amiket leírtam, amikhez nem kell nagy ész… na mindegy, azért mondom még egyszer.

„Azért kérdőjellel Összefogás az előző bejegyzés címe, mert nemcsak elégségesnek nem tartom az összefogást, szükségesnek sem, sőt lehetségesnek sem. Egyszerűen egy ostobaság, el tetszett késni 23 évet.

Először is kik fognának össze?

Most nagyon jóindulatú leszek és szeretetteljes.

Itt van például a legbelső körökben egy ifjú, az is valamilyen Viktor, a nevét nem bírom megjegyezni, nem is akarom, na az például már annyi kárt okozott, mint kevesen ebben az országban, mégis ott van, adja a tanácsokat, ami a kisebb baj, a nagyobb az, hogy a többiek teszik, amit mond. Nem ő a hibás, ő csak jött, azt mondta, KARESZ HÜJE GYÖNGYI HÜJE csak én vagyok okos énnekem a segembe is felyem van. Elhitték neki. Most él, mint Alizka meseországban, nem ért semmihez, beszél mindenfélét, be nem áll a szája, még nyilatkozik is.

Ha már betettem ide egy Weöres-idézetet, kívánkozik annak a folytatása is, hogy érthetőbb legyen a pillanatnyi szellemi színvonal az úgynevezett ellenzék különféle szervezeteiben:

Apukám házat épít.
Először a kéményt, borzasztó nagy füsttel.
Aztán a ház tetejét.
Azután aztán az ablakokat,
nem látunk át rajtuk, olyan feketék,
csak a falakon látok keresztül,
mivel még nincsenek.
De meg kell építeni a falakat is,
meg a szobákat külön-külön.
Mikor a ház leér a földig,
apukám azt mondja: Ujjé!

Az ellenzékinek nevezett körökben ezen kívül vannak még mindenféle egyéb ifjak, akik most baromi elégedettek önmagukkal, mert átvették az első vonalat, és hátrább küldték az öregeket.

Azokkal nem az volt a baj, hogy öregek lettek, hanem hogy fiatalnak is hülyék voltak – mondom még mindig jóindulatúan és szeretetteljesen. Azokat kivéve, akik jók voltak fiatalabban, és jók most is, annyival jobbak, mint voltak, amennyivel bölcsebbek lettek. Nincsenek ugyanis úgy általában szőkék vagy magas termetűek, sőt általában még németek vagy magyarok sincsenek, akiket itt nevezett tulajdonságuk alapján lehetne megítélni. Lao Ce öreg volt, amikor meghalt, Szókratész is, és ha már nála tartunk, Platón is öreg volt, elmúltak 70 évesek, mikor meghaltak, Platón 80 is, hátrább kellett volna küldeni őket, hogy most már ne dumáljanak annyit, mi fiatalok ezt jobban tudjuk? Úgy tudom, Albert Einstein nem nevezett az 1952. évi helsinki olimpián a 100 méteres síkfutás indulójának, és Teller Ede sem jelentkezett reklámügynökségeknél, hogy szívesen írna versikéket női cipők hirdetéseihez. Nem néztem utána, de felelősségem teljes tudatában ki merem jelenteni, Marie Curie 65 éves korában már nem gondolkodott el, szeretne-e igazgatósági tag lenni mint a Ford-művek formatervezője, arról meg személyes tudomásom van, hogy Szabó Magda a közelmúltban már nem kérte felvételét az Operaház balettkarába, és szólókarrierről sem álmodozott, pedig – tőle tudom – kislánykorában olykor szerette volna eltáncolni a hattyú halálát. Ők mindannyian tették a dolgukat, öregen, és senki nem akarta hátrább állítani őket. Mindannyian tudták, hogy vannak feladatok és munkakörök, amikre a fiatalok alkalmasabbak, mint ők. Az lehetséges, hogy nevezettek ifjúkorukban meg tudták volna nyerni a 100 méteres síkfutás döntőjét és így tovább, az viszont egészen bizonyos, hogy egy fiatal ember még nem tudja azt, amit egy bölcs öreg már átélt, megtanult, megtapasztalt, és még az sem vehető kész ténynek, hogy öreg korában majd ő is alkalmas lesz, mert egyáltalán nem bizonyos, hogy megéri az öregkort. Amit fent nevezettek már elmondhattak magukról. Tetszik érteni?

Tényleg ennyire ostobának tetszik lenni ott abban a pártnak nevezett képződményben? Hogy az egy remek húzás volt, hátrább küldeni embereket a koruk miatt? A műanyag d’artagnan meg továbbra is viszi a szót, csinálja a nagynál nagyobb marhaságokat, a primitív és taszító utcai jeleneteket, pusztán azért, mert ő olyan fiatal? Csak példaként említettem, van még sok ilyen.

Ennek pontosan az ellenkezőjét kéretik tenni. Kérdezni okos és bölcs öregeket. Nem politikusokat!!! Nem volt elég 1989? Ugye nem tetszik azt hinni, hogy az jól sikerült? Ugye legalább sejteni tetszik, hogy ott mindegy volt, kik ülnek azokhoz a kerek asztalokhoz (amik ráadásul négyszögletesek voltak), ott Caligula lova is ki tudta volna csikarni azokat a határozatokat, amiknek az eredményeként aztán 1990-től sikerült igen rövid idő alatt tönkretenni ezt az országot. Nem azért, mert ott csupa buta ember volt (jórészt, az igaz, dehát ez mindenhol így van), hanem mert még az a néhány okos is politikai ambíciókkal ült oda.

Az a förtelem, amit politikának nevezünk, túlságosan sok komoly munkát igénylő részterület elől szívja el a levegőt, ezért képes annyi kárt tenni. Vannak országok, amelyek úgy vélik, ők megengedhetik maguknak, hogy politikusok tenyésszenek azokon a helyeken, ahol okos embereknek kellene felelős döntéseket hozniuk, amely országok hirdethetik a demokrácia nagyszerűségét, mert ennek ellenére ezek az országok többé-kevésbé működnek. (Amíg például a Tea Party elnevezésű amerikai Fidesz színre nem lép, mert akkor nyomban kiderül, mennyire működésképtelen a felmagasztalt demokrácia.)

Mi itt Magyarországon nem vagyunk abban a helyzetben, hogy továbbra is politikusok összefogására bízzuk a gyerekeink jövőjét.

Egy tiszta tekintetű ifjú, aki különben okos és rokonszenves, azt mondta jó egy éve, ők keményen dolgoznak mindenféle munkaközösségekben, és hamarosan előállnak ennek a kemény dolgozásnak az eredményével, ami azt tárja majd elénk, miképpen lehet elküldeni a falusi futballistát és csapatát.

Ha jól tudom, ennek a tiszta tekintetű ifjúnak ad tanácsokat az a másik Viktor, ilyenformán kicsit sem csodálkozom, hogy a kemény dolgozás eredményeként sikerült leküzdeniük magukat a béka legalsó része alá. Nem voltam ott, csak következtetek, a munkaközösség többi tagja is hasonló kvalitás lehetett, ha ennyi idő alatt itt tartanak. Azt mondja ez a tiszta tekintetű ifjú (különben az ő nevét le tudom írni, nem pirul bele a képernyő, Bajnai Gordonnak hívják), nem kell sietni, mindennek eljön az ideje. Én viszont attól félek, az ideje már mindennek elmúlt.

Tele van a szájuk a falusi futballista viselt dolgaival, átkozódnak és fogadkoznak, hogy majd hú de el fogják küldeni meg le fogják váltani, dehát az illető viselt dolgait én is látom, és istenbizony nem igénylem annak a megerősítését, amit úgyis látok. Tudják mit? Még az sem érdekel, milyen módszereket találtak ki az önjelölt világigazgató megbuktatására, az ő dolguk, tegyék. Azt szeretném tudni, utána mi lesz. Mit terveztek azokban a munkaközösségekben, mit fognak kezdeni azzal a romhalmazzal, amit maguk után hagynak a leváltottak. Nem arra vagyok kíváncsi, mi lesz a kiirtott fákkal és az egyéb, visszafordíthatatlan károkkal, hanem arra, hogyan lesz ennek az országnak működőképes gazdasága teszem azt. Nem, nem, szerintem azt Mari néni és Lajos bácsi sem gondolja, hogy jön az új kormány, és egyszerre olyan gazdagok leszünk, mint a mesebeli trafikos, csak azt szeretném hallani, mi a teendő a makró és a mikro gazdasággal például, hogy ők tudják, mit kell tenni, és ebben mi a dolgom nekem, és mi a teendője Mari néninek. Hogy Magyarország történetében először nem politikusok fognak dönteni az iskolarendszerről, hanem olyanok, akik értenek hozzá, és nem sámándobos szívcsakra fogja eldönteni, mi legyen a kórházakkal, az orvosokkal és az ápolókkal.

Nem érdekelnek a tagadások, az állításokat szeretném hallani. Én is, Mari néni is. Ne tessék őt lenézni, ő nem azért vevő a primitív szövegekre, mert különféle Viktorok úgy vélik, ilyesmivel kell etetni a jónépet, ezt érti, ezt kapja, hanem mert nem kap mást. Mari néni esetleg nem tudja vagy még inkább nem képes szavakba önteni, de ő alapjában véve nem szereti a tagadást, nem szereti az átkozódást és zűrzavart, ő azt szereti, ha megmondják neki, mire számíthat. Nem egy pódiumról üvöltve, hanem értelmesen, jóindulatúan, okosan. Szereti az okos embereket. Mari néni nem szokott kezet csókolni. Az a tömeg, amiről most mindenki úgy gondolja, hogy stamm fideszes, a kézcsókos, alázatos, félnyilas (vagy egész) rajongó, az a tömeg a véltnek a töredéke. Ez egy szerencsétlen ország, hazug és öncsaló történelmi tudattal, de a népe nem rossz minőségű, semmivel sem rosszabb, mint bármelyik másik. Úgy adódott (persze nem véletlenül), hogy itt mindig a legócskább lelkületű alakok tolakodtak az úgynevezett vezető pozíciókba, egyebek között azért, mert ezek a pozíciók semmit nem tudtak kínálni azoknak az embereknek, akikre szükség lett volna. Az a perspektíva ugyanis, hogy politikusnak lenni Magyarországon kiváló alkalom a következmények nélküli, büntetlen rablásra, a mások megalázására, és az emberek különféle módszerekkel való halálba küldésére, mondom, ez a perspektíva nem vonzó azoknak, akik eljutottak az emberi faj fejlődésének bizonyos fokára…

Nem elemzem tovább a lehetséges figurákat, nem akarom megmondani, ki tegyen és ki ne, tőlem durcipeti is jöhet, csak azt szeretném, ha valaki közülük felfogná: egyetlen lehetséges teendő van. Véget vetni mindenféle politikai fröcsögésnek, és azonnal összehívni egy valódi kerekasztalt, leültetni okos, bölcs öregembereket (ugye nem kell külön hangsúlyoznom, hogy az emberek fogalomba a nők is beletartoznak, lévén emberebbek a férfiaknál), és kérdezni őket. Lényegre törő, okos kérdéseket föltenni, és meghallgatni az állításokat. Erre talán még egy politikus is képes. Talán egyszerre több is. Talán képesek lesznek arra, hogy kimondják, ezeknek az állításoknak a végrehajtására jelentkeznek, azaz szolgálatra, ezúttal valóban arra, és nem hatalomra.

Ne tessék siránkozni, hogy kevés az idő, meg hogy nincs „felület”, mert mindent a kétharmad ural. Van még idő, és van felület is. Egy nagy kerekasztalt bárhol le lehet tenni, újság is van, tévé is, rádió is, utóbbiak dilettánsok ugyan, de majd az eseménytől megtáltosodnak – és legfőképpen ott van az Internet, talán hallottak róla. Íme a terep a fiataloknak. Sokkal jobban tudják, mit kell tenni, mint egy akármilyen tapasztalt, bölcs öregember. Kérdezzék meg az ifjakat, hogyan kell használni a világhálót. Megmondják.”

Semmi nem változott. Van még több, mint négy hónap. Csak azt (vagy valami olyasmit) kell tenni, amit legutóbb leírtam. Most még könnyebb, a falusi futballistán lassan kiütköznek azok a tünetek, amiknek természetesen meg kell jelenniük: abszolút hatalma biztos tudatában most már azt is megmondja, a médiának mely része lehet ott az ő koronázási ünnepségén. Megjegyzem, ezt még Bokassa császár sem tette. Megjegyzem, el nem tudom képzelni, mi fog ott történni, amit a tányér- és talpnyalókon kívül más nem láthat.

Ez a szerencsétlen úgy véli, nem számít, mit gondolnak külföldön a sajtó kitiltásáról, ez itt az ő birodalma, és rövidesen be fog hódolni egész Európa. Aztán a többi földrész.

A falusi futballista soha nem volt olyan gyenge és védtelen, mint most.

Ha már észrevenni nem tetszett, legalább tessék elhinni nekem. És még egyszer: az összes levitézlett politikus maradjon otthon. Főképp a fiatal férfiak. Ez nem diszkrimináció, csak a tapasztalatok leszűrése. Lehet sokmindent tenni (például be lehet kéredzkedni a felcsúti pályára focizni, az úgynevezett ellenzéki oldal férfiúi körülbelül azon a szellemi színvonalon politizálnak), csak ne tessék odaállni.