Ez egy rádióműsor címe, a rádiót Pacsirtának hívják, a Neten hallgatható, Pacsirta.hu. Az Ébresztő az én műsorom, kedden délután 4-től 6-ig szól, ha van kedvük, hallgassák. Olyasmi, amilyen a Jóreggelt Európa volt, csak ebben nincsenek riportok, egyedül vagyok az általam válogatott zenékkel meg a szövegeimmel. Azért vagyok egyedül ebben a műsorban, mert ennek a rádiónak nincs egy fillérje sem, mindenki ingyen dolgozik. A „mindenki” pedig a hajdani rádiósokból áll, akik addig voltak azok, amíg volt Rádió, és azokból a tévésekből, akik addig voltak tévések, amíg volt Televízió. Nem írok ide neveket, mert több, mint 80-an vagyunk, senki sem olyanabb, mint a másik, ez a több, mint 80 médiamunkás ennek a szakmának az elitje.
El kellett gondolkodnom, mit akarok mondani április elejéig, addig szól ez a rádió. Egy pillanat, megnézem a naptárban, hány adásom lesz.
Legföljebb 10. Tízszer két óra. Nem túl sok, ha azt vesszük, hogy mire jutottam nagyjából 40 év alatt, amíg úgynevezett műsorkészítő voltam a Magyar Rádióban. Szerkesztettem, beszéltem, mondtam a magamét sokféleképpen, és mégis itt tartunk. Igaz, soha senki nem kért rá, hogy mondjam, én akartam mondani, azt hittem, elérek valamit, talán lehet a mondanivalóm egy halványan imbolygó és pislákoló gyertyafény a butaság mélysötétjében, nem is gyertya, inkább egy alig lángra kapó és nyomban kialvó nedves gyufaszál, nem kell itt nagyképűsködni. Dehát az sem lett. Mindig azt hiszem, nincs már lejjebb, mindig van.
Karinthy Frigyes döbbenetes írásának a végét idézem: Ki kérdezett.
"Ki kérdezett? Ne kérdezd – ordíts, ahogy a torkodon kifér, mert különben csönd lenne körülötted –, ordítsd magad a kérdést, s hidd el a visszhangnak, hogy ő volt, s felelj a visszhangnak, hogy legalább a magad szavát halld."
Mondtam, engem sem kérdezett senki, mégis mondtam, mondtam 40 évig, és most megint mondom. Tartottam kis lelkiismeret vizsgálatot, mert azért ebben a helyzetben muszáj – van-e részem abban, hogy idáig jutottunk? Aminél lejjebb már nincs, visszavonom az előbbit, ide-oda járkálunk itt a gödör mélyén, jó széles itt lent, néhol mélyebb a dágvány, néhol még az átlagosnál is büdösebb, de egy meg nem szállt országban, ahol külső erő nem utasít és nem is véd meg senkit, ennél mélyebb a gödör már tényleg nem lehet.
Arra jutottam, hogy ebben nincs részem. Én nemcsak azt mondtam, merre ne menjenek, azt is hörögtem folyamatosan, pedig engem sem kérdezett senki, hogy egy ilyen mértékig butaságban tartott néppel nem jutunk sehová, tessék tervezni egy többé-kevésbé működőképes iskolarendszert, és azt olyan gyorsan tessék elindítani, amilyen gyorsan csak lehet, mert a hatása 30-35 év múlva lesz érezhető. Attól kezdve, hogy elindult. Azért neveztem többé-kevésbé működőképesnek, mert nincs tökéletes oktatási rendszer. De jó, az van. Egyszóval nem rontottam legalább, ha javítani nem tudtam is.
24 év alatt nem sikerült összehozni semmit, egyvalaki megpróbálta, most nem elemezném, miért nem lett belőle semmi, de azt végképp nem tudtam elképzelni, hogy ez a mostani társaság az oktatást is eljuttatja a mélypontra, ahonnan már nincs lejjebb. Pedig én bárkivel összefognék, aki gyerekként bánik a gyerekekkel. Aki képes felfogni, hogy a társadalom legértékesebb tagja a tanár és az orvos, azaz minden pénzt nekik kell adni, ha másoknak koplalni kell is, mert csak ők tudják megteremteni az esélyt arra, hogy ebből itt ország legyen, a benne lakókból pedig ember. Az a baj, hogy ez felfuvalkodott elmebetegekkel nem fog menni, tehát bárkivel mégsem foghatok össze, mert aki stadionokat építtet például, aki sportoltatni akarja a gyerekeket, az eleve csak idomításban képes látni a jövőt, valamint megfélemlítésben és megalázásban. Ez ugyanis a sport lényege. Utóbbi kettőre, a megfélemlítésre és megalázásra még rá lehet erősíteni hittanoktatással, egyáltalán, az egyházak magasztalásával. Nem a folyamatos rablással van bajom, egy bizonyos szellemi szinten ennyi telik, tudjuk régen, a sok hülye felnőtt még meg is érdemli, ha hagyja magát, hanem azzal, hogy a gyerekeket rabolják ki. Ők éheznek és fáznak, és ők maradnak iskolázatlanok (egy gyerek soha nem lehet buta). És az iskolaévek alatt az ő fejüket tömik meg fölösleges és kártékony förtelmekkel, az ő lelküket gyötrik meg annyira, hogy érzelmi torzszülöttekké válnak, végül pedig iszonyatosan buta felnőtté. Olyanná, aki már nem képes másra, mint rajongani egy másik torzszülöttért. Aki mellesleg valamikor ugyancsak jobb sorsra érdemes kisgyerek volt. Azt hiszem.
Ébresztő.
Ezt mondogatom majd tízszer két órában, hogy miből kellene felébredni. Azt most mondtam, hogyan.
