Hatalom

 

Egy ilyen tiszteletre méltó, idős úr már tudhatná, hogy ha valaki "hatalomnak" képzeli a lehetőséget, amit az emberi normák betartatására kapott, az önmagában a méltóság durva megsértése. A "hatalom" önmagában visszaélés, azt jobb helyeken szolgálatnak hívják, eszköznek arra, hogy egy tisztség viselője könnyebbé tegye egy másik ember életét. Nem a "népét", nem tömegekét, az egyes emberét.

Képzettársítás

Az oroszlán: Magyarország miniszterelnöke

A zebrák: Magyarország lakossága 

Küzdést kívánok, diszharmóniát (Lucifer)

 

"Emlékezetpolitikai szempontból még túl közel vannak hozzánk a száz évvel ezelőtti események. Egy konszenzusos kép kialakulásához hosszú időre van szükség, II. Rákóczi Ferenc vagy az 1848–49-es forradalom és szabadságharc figurái például már kellő távolságra vannak. Saját korukban egy egész világ választotta el egymástól Széchenyit, Kossuthot vagy Petőfit, ma viszont mindegyiküknek úgy van helyük a nemzeti panteonban, mintha egymással összefogva, a nemzeti egységet szimbolizálva küzdöttek volna egy közös célért. Van tehát konszenzusos képünk róluk, csak az éppenséggel erősen stilizált és elnagyolt."

Ezt egy rendkívül okos és tehetséges történész mondta, mentségére szóljon, hogy még csak 38 éves.

Köszönjük, nem kérjük a konszenzusos képet, hogy alakuljon ki. Abból ugyanis soha nem lesz történelemtudomány. Nem akarjuk azt a "nemzeti panteont", ahol együtt van Kossuth és Széchenyi. A valódi, adatokra és dokumentumokra épülő történelemírást akarjuk - tudom, hiába, ha még egy ilyen figyelemreméltó ifjú ember is a konszenzust tartja kívánatosnak.

Helikon

 

Anyám forog a sírjában. Azért teszem ide ilyen nagyban ezt a képet, hogy jól lehessen látni a rajzokat és főképp a kiadó nevét.

A Helikon kiadót hárman alapították Magyar Helikon Könyvkiadó néven.

Bár az első „kapavágásnál” nem lehettem jelen (akkor még a Fő utcai büntetésvégrehajtási épület pincéjének – három emelettel a Duna alatti – mérsékelten egészséges levegőjét szívtam mint statáriálisan halálraítélt), de a táblára a kapu mellett emlékszem. A szerkesztőség a Petőfi Sándor utcában volt, egy nagyon csúnya feketére kormozódott ház harmadik emeletén. Ott most egy igen elegáns, modern épület áll (kár, hogy a keletkezése előtt évekkel már láttam, négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre ugyanezt a stílust Bécsben, a Kärtnerstraßén, a Peek és Cloppenburg székházaként), a Helikon első szerkesztőségét lerombolták, a Muskátli nevű eszpresszóval együtt.

A kiadót hárman alapították, két férfiember (Feri bácsi és Gyula vagy Gyuri bácsi, sajnos a vezetéknevük kiesett a memóriámból) és az anyám, aki nagyra becsülte az illető bácsikat. Őt ez a két férfi hívta műszaki szerkesztőnek, mert látták egy munkáját, a Bibliothéca Budapest nevű kiadónál megjelent könyvet, Szerb Antal két kötetes művét, A világirodalom történetét. A közhiedelemmel ellentétben ez volt az első, háború utáni kiadás, amiben nem voltak benne a Rákosi-korszak torzításai, nem kis részben az anyám makacsságának következtében.

Namármost. A fent látható könyv annál a Helikonnál, ahol az anyám volt a művészeti szerkesztő, nem jelenhetett volna meg. Ha valaki megpróbálkozik akkor egy ilyen förtelemmel, azt hárman rúgták volna ki.

Nem tudok semmit Korcsmáros Pálról, nem is akarom bántani, bizonyára rendes ember volt, azt sem tudom, ő találta-e ki azokat az iszonyatos torz, karikatúrának is primitív figurákat, amikkel éveken át gyalázták Rejtő Jenőt hatalmas példányszámban, és amiknek persze az égvilágon semmi közük nincs a magyar prózairodalom egyik legnagyobb zsenijének az alakjaihoz. Egyvalami viszont kétségtelen, ezeknek a „rajzoknak” az előállításához olyan baromian botfülűnek kellett lenni az irodalomhoz, ami örökre való kitiltást vonna maga után minden olyan intézményből, aminek a munkaköri leírásában szerepel a kultúra szolgálata. Soha senkinek nem ártottak annyit, amennyire ezek a borzalmas ábrák megalázták Rejtőt.

Pedig voltak követhető előképek.

Ez a könyv például valamikor az ötvenes években jelent meg a Novi Sad-i Forum Könyvkiadónál. Amint látják, P. Howard az író neve, azaz a kiadó átvette Rejtő álnevét, meghagyta az angolosan hangzó Howardot, vélhetően az eladhatóság kedvéért, de az nem jutott eszükbe, hogy a fenti velőtrázó szörnyűséghez hasonlót rakjanak a címlapra. Ez itt M. Stojnic munkája.

 

 

Az itt látható kötetek az én könyvtáramban foglalják el a megfelelően kitüntetett helyet, másodéves koromban jutottam hozzájuk. Bóka László, minden idők legkiválóbb professzora segített, hogy a Kultúra Könyv és Hírlap Külkereskedelmi Vállalat közreműködésével megkaphassam az akkor még nálunk tiltott, a nyugatnak számító Jugoszláviában kiadott könyveket, összesen ötöt. Úgy volt ugyanis, hogy a szakdolgozatom, amit később doktori disszertációvá bővítettem volna, egy Rejtő-monográfia lesz, ami végre az őt megillető helyre teszi a világirodalom egyik legkülönösebb íróját. Bóka hamarosan meghalt, az én doktorim pedig soha nem készült el. Úgyhogy valamennyire én is bűnös vagyok abban, hogy a jelzett pokoli illusztrációk elkészülhettek. Dehát ezt már sokszor megírtam, ha nem is e rémületes torzképek kapcsán.

 

 

Ez a borítókép is Stojnic rajza. Ahogyan szolgáltathattak mintát a későbbi Albatrosz könyvek is, a Magvetőnél sem jutott eszébe senkinek lidércnyomás szerű „rajzokkal” bemocskolni Rejtő Jenőt.

Talán szólhatna valaki a jelen Helikonjának. Hogy a jóízlés minimuma azért ennél a küszöbnél sokkal magasabban van. 

Elfogatóparancs

A Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) pénteken elfogatóparancsot adott ki Vlagyimir Putyin orosz elnök ellen, azzal vádolva őt, hogy felelős az Ukrajnában elkövetett háborús bűnökért – írta a Reuters.

Az ICC elfogatóparancsa szerint Putyin letartóztatását gyermekek jogellenes kitoloncolása és Ukrajna területéről az Orosz Föderációba történő átszállításának gyanúja miatt rendelték el.

A többi ezek szerint rendben van.

Ha én most beperelem az ICC-t a jog ellen elkövetett, előre megfontolt szándékkal, bűnszövetkezetben végrehajtott bűncselekményért, a keresetemet bizonyosan elutasítják. Pedig az ICC aljasabb és ostobább ennél a putyin nevű gócbetegségnél, mert ennek a nemzetközi bíróságnak a falazásával lehet meggyilkolni százezreket és lerombolni városokat. Az ugyanis - a fentiek szerint  - nem bűn.

Akármi legyek, ha épeszű ember ezt képes felfogni.

Újbarbárság

Úgy gondoltam, lassan hozzá kellene kezdenem a tervezett, Napló című könyv szerkesztéséhez, ami nem az én életem naplója lesz, hanem annak a kornak a napról napra való megörökítése, amiben mindannyian élünk. A Jóreggelt Európa adja a részleteket, a hajdani rádióműsorom meg ez a blog.

Elkezdtem keresgélni. Találtam egy írást mindjárt a keresgélés első percében 2003-ból, beleolvastam. Aztán mindjárt úgy döntöttem, ezt most ideteszem:

 

Egy barátom sötét kedvében azt kérdezte szokásos éjszakai telefonbeszélgetésünkkor, mit gondolok, milyen kilátásai vannak a jövőre, mire számíthat.

Szeretnél műanyaggrániton alácsordogáló szobavízesést? Hát távirányítóval ugattatható robotkutyát? Azt mondta, nem szeretne. Akkor mit akarsz? Miben reménykedsz? Villámgyorsan tört ránk a barbárság kora, és történelmi időben mérve villámgyorsan el is fog múlni, de a mi hátralévő éveink nem történelmi idővel méretnek, hanem emberivel. Semmi esélyünk nincs arra, hogy emberszámba vegyenek.

Kinek van? A fiatal, magát demokratának és polgárnak nevező, öltönyös, zseléshajúnak van?

Igen, ő azt hiszi, hogy neki van. És nincs? Persze, hogy nincs. Őt fizetőképes keresletnek hívják. Ha pedig munkahelye a magyar parlament, akkor még szomorúbb a helyzet, akkor ő az a bizonyos légy a szekér rúdján, amelyik azt képzeli magáról, hogy ő húzza a szekeret. Egy hatalmi tébolyban szenvedő elmeháborodott légy, aki státuszára nézve fizetőképes kereslet – ez volna a társadalom vezető rétege… Akarsz ilyesféle esélyt?

Erőviszonyokról szólt a műsorom, elmondtam benne ezt a párbeszédkivonatot. Azért választottam az erőviszonyokat, mert úgy gondoltam, ideje volna elmorfondírozni azon, ki nyerte a választásokat, és ki vezeti ezt az országot. De az előző éjszakai telefonbeszélgetés felidézése más irányba vitte a műsort. Hiszen erőviszonyokról akartam beszélni! Akkor mi a fenét kotlanék parlamenti és önkormányzati választások fölött? Erőről akarok elmélkedni, nem két kis csenevész kölyökről, egyik a csont és bőr, inas karját hajlítgatja, olyasféle duzzanat jelenik meg rajta, mint egy töltelékét vesztett babzsák, másik a hasizmát mutogatná, fehér kis pocak domborodik ott – az ember elmosolyodik: hát istenem, nekünk ez jutott. Olykor még mindig bedőlök a látszatnak…

1963. november 22-én megölték John Fitzgerald Kennedyt, az Egyesült Államok elnökét. Addig is és még sok évtizeden át utána is azt képzelte a világ, hogy az Egyesült Államok elnöke a világ elsőszámú, ennélfogva legnagyobb hatalmú embere. Elég nehéz volt feldolgozni azt a sejtésnél is homályosabb gyanút, hogy nem ő az, hanem az olajat és vasat bányászó betonagyú barbár, akinek a világról való elképzelése abban merül ki, hogy még rengeteg olajat és vasat akar kibányászni, és azt nekünk mind el akarja adni, miközben ő kagylóformájú arany vízcsapok alatt áztatja magát hihetetlenül büdös fürdőhabokba merülve egy márványbalusztrádokkal és homokkő timpanonokkal ékesített ház hófehér plasztikamforákkal körberakott fürdőtermében. És minthogy már 63. novemberéig is annyit bányászott, hogy az érte kapott pénzért bármit meg tudott venni, úgy határozott, ezentúl ő mondja meg, hogyan legyen ez a világ. Az olajból és vasból készít nekünk műanyaggrániton alácsordogáló szobavízesést, valamint távirányítóval ugattatható robotkutyát, a pénzen vesz magának kiszolgáló személyzetet, ezt politikusnak hívják, és ügyintézőt, ennek bérgyilkos a közérthető neve. Ezek pedig vesznek újságokat, rádiókat, televíziókat, nevezett tömegtájékoztató eszközöket rábízzák rosszarcú, rosszjellemű, pitiáner és félművelt tyúktolvajokra, akik jól értenek azoknak a nyelvén, akik műanyaggrániton alácsordogáló szobavízesést, valamint távirányítóval ugattatható robotkutyát akarnak vásárolni…

A II. világháború utáni újjáépítéssel és az emberiség nyúlszerű szaporodásával együtt járó, minden valamirevaló szociológiai szakdolgozatban központi szerepet játszó tömegtermelés izzadta ki magából azt a rossz szagú váladékot, amit hagyománytisztelő filoszok csak fináncoligarchiának neveznek, mert még nem jöttek rá, hogy ennek semmi köze sincs az oligarchiához, és viszonylag kevés köze van a finánctőkéhez is. Ez a megfoghatatlanságától félelmetes hatalom attól borzalmas, hogy nem egyedek összessége, nincs arca, nincs személyisége. Bemutatom Hlesztakov urat, ismerje meg Mosca urat, ők a világhatalom – ilyen nincs.

1963. november 22-én talán még volt 10-12 valóságos alak, 10-12 agresszív, faragatlan tuskó, akik név szerint is megjelölhetők lettek volna mint Kennedy meggyilkoltatásának elrendelői. Ez volt valószínűleg az első és utolsó ilyen alkalom. Azóta is ez a néhány, néhány tucat, esetleg néhány száz ember irányítja a világot, de már nincs köztük megnevezhető egyén. Jelen vannak mind az öt földrészen, talán ismerik egymást, legalábbis tudnak a többiről. Talán olyan is van közöttük, akit mi is ismerünk. Mondjuk, szerényen üveggyárosnak nevezi magát, imád jelen lenni, teszi magát, mosolyog, amikor a kamera megérkezik, vihogni kezd az élvezettől, amikor megmutatja a smaragdból készült elefántját, amin csiszolt törtüveglap fekszik, rajta nargilé, olyan szopókával, amelynek a fájáért egy egész expedíciót küldött az amazonas-i őserdőbe, hárman meg is haltak, most képzelje, és szörnyülködik. Közben övé a fél gyógyszeripar, az üveggyárában fiolákat és orvosi műszereket készítenek, mert a legnagyobb üzlet a világon a beteg ember…

Bár nem hiszem, mert nem ők szerepelnek, csak az érdekeik, az általuk véghez vitt pusztítás pedig azért nem igazán látványos még, mert ezek az érdekek egyelőre igénylik a nagy buta tömeget, minthogy eladni csak annak lehet. Ezért működhetik demokratikus államrend és népjóléti intézmény, könyvkiadó és bevásárlóközpont, mert ezek egyike sem szól ellene a tömegtermelésnek, és nem befolyásolja az újbarbárság korának tömeghülyítő hatását.

Erőviszonyok. Itthon, nálunk? Hát… van bizonyos fejlődés. Álldogálnak itt tanácstalanul néhány millióan, és nem hisznek a szemüknek. Nem arra gondolok, hogy a jelenlegi kurzus tétován néz, hogy itt mi minden történik, és úgy véli, elég felnőtt ember él ebben az országban, majd megoldják a problémáikat, mert ebben még lehetne valami rokonszenves is, hogy tényleg, mennyire nem akarnak ránk települni, bár ügyintézőtől az ember kicsit több határozottságot vár az ügyek intézésében. Hanem arra gondolok, hogy nem történik semmi a megelőző négy év ügyeinek tisztázásában. Rosszul láttunk mindent és fals volt a következtetésünk, itt minden a legnagyobb rendben volt, nem tűntek el százmilliárdok, és én például tényleg nem vagyok rendes magyar ember, amiért nem mentem el zászlót lengetve lelkesedni? És nem gondolom úgy, hogy szükségem van egy Ország Vezérre, hiszen – legyek már következetes – évszázados hagyomány a mi országunkban, hogy mindig volt Ország Vezér, magyar vagy külföldi, mindegy, csak mondja meg, mit, mikor és hogyan…

Egyszóval hogyan is van ez? Azt mondják okos barátaim, hogy megállapodtak. Kicsodák? A két kis csenevész kölyök? Azaz a magyar politikai osztály? Ugyan! Azért némi fejlődés csak van, bizonyos dolgokban – nyugodtan állíthatjuk – felzárkózóban vagyunk. Sokszázmilliárdról van szó, nem politikusokra méretezett összeg. És a sokszázmilliárd forintban is nagy pénz, nem kell azzal érdemén felül foglalkozni. Márpedig ha sokat bolygatja az úgynevezett igazságszolgáltatás, még eljutna azokhoz (amilyen bambák és vigyázatlanok ezek a politikusok, még hagynák is), akik nem kívánnak a nyilvánosság elé lépni. Tessék elhinni, jobb így. Mindenkinek. Kiváltképpen a forradalmi romantikára hajlamos újságíróknak. Cikkezett a magyar sajtó bizonyos pártközeli cégekről. Vannak sokan ebben az országban, akik egy ideje tudják, hogy legföljebb cégközeli pártokról volna érdemes beszélni, ha lehetne ismerni a pártot tulajdonló céget, és ha volna valaki olyan balga, hogy ebben a tárgykörben részletes ismereteket akarna szerezni.

A közelmúltban könnyelműen és meggondolatlanul belebonyolódtam egy vitába, amely az újságírás és a hatalom viszonyáról szólt, különös tekintettel az újságírónak a hatalommal szemben való ellenőrző szerepéről. Azt hittem, tizenhárom évvel az utolsó (eddig utolsó) diktatúra kimúlása után lehet egy nagyot sóhajtani, és egy nagyjából működőképes intézményrendszerre bízni mindenféle ellenőrzést. A hatalomét is meg az élelmiszerbolti eladóét is. Értem én, hogy negyvenévi „sajtóirányítás” után kéjes a hatalom elszámoltatásának illúziója, hogy nagy érzés lehet úgyszólván következmények nélkül „bírálni” a politikát, csak jó volna tudni, az újságíró nem arra való, hogy nem működő ellenőrzési hivatalok helyett ellenőrizzen és legyen hivatal. Az újságíró közvetít. Adott esetben a hatalom disznóságait a nyilvánosság számára, abban a reményben, hogy a nyilvánosság ereje rábírja a hatalmat disznóságainak legalább a mérséklésére. Ez a remény az esetek többségében hiú. Az úgynevezett tényfeltáró újságírásnak a nevében is benne rejlik: olyan tényeket tár fel, amelyeket a hatalom szeretne titokban tartani. Ezekhez a titkokhoz többféleképpen lehet hozzájutni. Feltárásuk a jog, az etika és az életben maradáshoz való ragaszkodás különböző erősségű kérdéseit veti fel, a titkok természetétől függően. A legritkább esetben fordul elő, hogy az oknyomozás minden kérdésre tiszta választ ad. A különféle „kiszivárogtatások” nyomán keletkezett, többé kevésbé ellenőrzött, erkölcsi aggályok és az értelmesen előre látható kártékony következmények figyelmen kívül hagyásával közvetített „tényfeltárást” nem szívesen sorolnám az újságírás vonzó és klasszikus tevékenységei közé. Az önálló, mindenféle sandaságot kizáró tényfeltáró munka viszont legjobb esetben nyomozói feladat, kevés újság engedheti meg magának, hogy detektívet tartson. Az újságíró dolga ezesetben is a közvetítés.

Jó volna megérteni végre, hogy a Watergate-ügy nem azért lett ügy, mert két remek újságíró nyomára bukkant bizonyos kapitális disznóságoknak, hanem mert néhány olajbányásznak és vaskereskedőnek úgy tetszett, hogy legyen belőle ügy, mert az a Nixon nevű valamiért már nemkívánatossá vált. Úgyhogy a két újságírót először is életben hagyták (ami nem fordulhatott volna elő, ha olajbányászéknak nem tetszik a munkálkodásuk), másodszor pedig a megfelelő mértékű ünnepléssel elejét vették annak, hogy másik két újságíró firtatni kezdje, hogyan maradhatott életben ez a kettő.

Hogy provinciális legyek, az Orbán-bányák, és egyéb melldöngetésre inspiráló hazai ügyek „feltárása” azért lehetséges, mert valakiknek az érdekei éppen így kívánják. Ezek a valakik lehetnek politikusok, mindkét végről valók, és lehetnek „üzletemberek”, ugyancsak mindkét végről valók. (Mellesleg mi lett a feltárás következménye: egy összetört fényképezőgép. Ne tessék azt mondani, hogy a választások elvesztése, mert azt az előző hatalom hősies erőfeszítéseinek tulajdoníthatjuk, amennyiben a nagytudású viselkedésformáló stratégák és a teljes vezérkar mindent elkövetett annak érdekében, hogy az elveszíthetetlennek látszó választásokat sikerüljön elveszíteni.)

A lánglelkű újságíró, akinek küldetéstudata van nagy leleplezések és világmegváltások tárgyában (reszkessetek egerek), engem kicsit riaszt, mert arra gyanakszom, hogy a nagy lobogástól nincs ideje megtanulni a mesterséget, és legalább nagyjából megismerni a körülötte lévő erőviszonyokat. Persze, írja csak meg, hogy mit mondott az akasztós meg a lövöldözős, és tárja föl, és írja meg, hogy csöpög a csap, meg kosz van az aluljáróban, csak közben nem árt tudatában lenni annak, hogy “nem a kakas szavára kezd viradni, de a kakas kiált, merthogy virad”, és közben ne érezze magát hatalomnak. Ám ha mégis hatalomnak akarja érezni magát, elégedetten akkor nézzen a tükörbe, midőn sikerült elmagyaráznia Mari néninek és Lajos bácsinak, miért nem lehet mesterségesen alacsonyan tartani a gyógyszer- és gázárakat, (ami kétségkívül kicsit nehezebb, mint botrányt harsogni), mert az ismeretek átadásának képességében tényleg van valami felemelő erő. És az egyetlen hatalom, ami valóban képes elszámoltatni az ügyintézőket, az a sok-sok Mari néni és Lajos bácsi, az a nagy buta tömeg, amelyik a tudatlan feje fölé tartja az imént leírt, semmilyen érzékszervvel nem rögzíthető fantomot, amelynek az az érdeke, hogy ez a tömeg minél tovább legyen tartható minél nagyobb szellemi sötétségben. Amely szellemi sötétség további sűrítéséhez járul hozzá az az újságíró, aki feltár és elszámoltat, ahelyett, hogy a munkáját végezné. Megható és mosolyogtató látvány a kiskutya, amint a farkát csóválva, ugrásra készen várja, mikor hajítják el neki a pöttyös labdát, hogy visszahozza. Az újságíró, aki hatalomnak képzeli magát, erre a kiskutyára emlékeztet, csak nem érzek meghatottságot, amikor nézem, hogy nem is tudja, most dobják neki... A „hatalom kontrollálása” szolgálás. Folytonos futkosás a labda után, amit az idézőjel nélküli hatalom dobál. A tömegtájékoztatás szakmunkásának sok-sok évig kell küszködnie, amíg megtalálja azt a magaslest, ahonnan méltósággal nézhet körül. Ahol elhelyezkedve belenyugszik, hogy az a fegyver, amit a függetlenség pallosának vélt, amivel ifjúkorában csapkodott, rendre olyanokat vérzett meg, akik meg akarták magyarázni, hogy a függetlenség nem létezik, csak a függési pontoktól való távolság növelhető – már ha az ember ízlése és tájékozottsága elég megbízhatóan működik annak megállapításához, hol vannak ezek a pontok és milyen minőségűek.

Persze nem volna szükséges feltétlenül barbárrá válni. Nem nagyon szeretem a hangzatos magyar szólamokat, beleborzongok a „merjünk nagyok lenni” típusú öblögetésekbe, mindig az a bizonyos felfuvalkodott béka jut eszembe róla, de barbárrá lenni nem szükséges. A nagy magyar világbirodalmat legföljebb Örkény István iróniájával látom, de úgy vélem, vannak sajátos adottságaink, amelyekből következhetnek sajátos erőviszonyok. Intellektuális erőviszonyokra gondolok, a teljesítőképesség kikényszerített fejlődésére, amelynek eredményeként lehetnénk akár majdnem olyanok is, amilyennek az előző négyévi kurzus láttatni szeretett volna bennünket. Majdnem, amennyiben lehetnénk környékünkön a legtehetségesebbek, legokosabbak, leggyorsabban előremenők, de semmiképpen sem a legkülönbek meg a többi ilyesféle tulajdonság, amiket most nem részleteznék.

Az olajbányászok és vaskereskedők és fináncoligarchák uralkodásának korában még talán jól is jöhetne, hogy nem vagyunk annyira szem előtt. Pontosabban nem volnánk, ha sértődött politikusok tele nem könnyeznék a külföldet a rajtuk esett sérelemmel, amennyiben elvették tőlük a kisvödröt meg a lapátot. Félreértés ne essék, nem vagyok híve semmiféle izolacionista, azaz elkülönülési törekvéseknek, de a magyar művelődéstörténet semmilyen más kultúrához nem hasonlítható hagyományainak sűrű szűrőjén keresztülengedve a barbárság nyúlós és rossz szagú levét, átvészelhetnénk a tömegtermelés által agyonnyomott, most következő néhány áporodott évtizedet.

Ehhez persze az kellene, hogy a saját fontosságuknak kórosan túlnövekedett tudatában randalírozó és békétlenkedő, állandóan zajongó társaság, amelyik még mindig nem tudja magáról, hogy csak személyzet az olajbányászok és vaskereskedők és fináncoligarchák nagy rózsaszínvirágos tapétával borított előszobájában, végre rájöjjön, mennyire mindegy, övé-e a hatalom vagy az ellenfélé, egyikük sem számít semmit. Jó, tudom, bizonyára kéjes érzés milliárdokat zsebrevágni, és az talán könnyebb a végrehajtó hatalom birtoklásának illúziójában, de praktikus volna végre tudomásul venni: nem hasznos túl sokat birtokolni. Mert egy bizonyos összegen felül (nem tudom, mekkora ez az összeg) szemet fognak szúrni némely olajbányász és némely vaskereskedő körökben, pontosabban azok ügyintézőinek köreiben, mert azok nem szeretik a felkapaszkodott újgazdagokat. Félnek ugyanis, hogy ennyi kivakaródzott alatt már leszakad annak az uborkafának sok ága, amelyre ők is csak nemrég kapaszkodtak fel.

És persze az is kellene, hogy a közszolgálati híradó ne a Csepelen leégett házat hozza vezető anyagnak, hogy a közszolgálati híradás ne a Magyarok Világszövetségéről és az MDF véleményéről értekezzék hosszú percekig, mert ez nem politikai, hanem szakmai kérdés: pillanatnyilag nem ezek a meghatározó tényezők Magyarország életében, mint ahogy csúf dolog végeláthatatlanul hömpölygő tömegnek leírni 3-4000 embert, mert az nemcsak politikailag tarthatatlan egy közszolgálati krónikában, hanem egyszerűen hazugság. Lángoszlopok és dilettánsok harsognak a magyar sajtóban, diadalmasan ordítják, hogy szenzáció, pedig csak egy saját fontosságuknak kórosan túlnövekedett tudatában randalírozó és békétlenkedő, állandóan zajongó társaság lármáját visszhangozzák, ami szenzáció legföljebb annyiban volt négy éven át, hogy ezt mennyi ideig lehet következmények nélkül csinálni.

Lakik itt tízmillió ember, törődni kellene velük, foglalkozni a dolgaikkal, intézni az ügyeiket. Néhányszáz, néhányezer alkalmazott azért kapja a fizetését. És nem azért, hogy lármázzon. Miféle uradalom az, ahol a személyzet állandóan ricsajozik, a kertész az ablakom alatt ordítozik a gazdatiszttel?! Ahol minden reggel arra ébredek, hogy harsog a folyosó a komornyik és a kulcsárasszony rikácsolásától, a kertben a madarak nem mernek már fütyülni, mert az ispán minden délelőtt idejön veszekedni az istállómesterrel. Legyen már csönd végre! Ki a fene kíváncsi erre az állandó, zajos huzakodásra?! Akinek az a feladata, hogy ellenőrizze a másikat, azt nem azért tartjuk, hogy szünet nélkül kötözködjön, és a nyakunkra járjon naponta mószerolni, hanem hogy segítsen, ha olyan okosnak képzeli magát. Van min segíteni.

Lakik itt tízmillió ember, aki nyugalmat szeretne. Csöndet a személyzeti fertályon. Tessék végre felfogni, nem tetszik fontosnak lenni! Big Brotherek uralják az életünket, valóságsók söpörnek végig az országon, tenyészik az úgynevezett plázakultúra, ócska, ízléstelen rongyokkal és gyomorkaparó konzumkajákkal rombolják a gyerekeink egészségét, kétszáz szó, döngő diszkózene, aminek a ritmusa és hangereje a droghullámzással harmonizál, egy laposra sütött darálthúsdarab két szénhidrátkorong között – legyen elég ennyi, csak ne kérdezzen az a kölyök, mert akkor kiderül, hogy nincs neki értelmes válasz. Akkor annyit tud mondani a megfoghatatlanul az Atlanti térség fölött lebegő hatalom, amelyet az egyszerűség kedvéért ma olajbányásznak és vaskereskedőnek nevezek, hogy azért vagy, fiam, mert nekem vásárlóra van szükségem, akinek nincsenek kétségei afelől, hogy az a sok szar, amit eladok neki, az a boldogság. Haverok, buli. A tömegtermelés fundamentuma a tömeg, a tömegből pedig az annak természetéből fakadó barbárság kipárolgása teremti meg azt a hangulatot, amelyben bármit bármennyiért el lehet adni, amelyben lehet olcsón venni pirosan világító műanyagparazsat, és amelyben egy Van Gogh festményt le lehet rángatni a sokmilliós divatholmi szintjére.

Tényleg azt tetszik gondolni, hogy ezzel a civakodó, rossz kofatempóval tönkre kell tenni újabb négy évet, tényleg azt tetszik gondolni, hogy ez a felelőtlen fenekedés a megfelelő eljárás, hogy mindegy, milyet hazudunk, csak nagyot szóljon – abban a környezetben, ahol élünk, ahol úgy alakulnak az erőviszonyok, hogy már csak néhány ostoba lakájra van szükség, és nem lesz régész, aki olyan mélyre tud ásni, ahol megtalálja azt a kincset, amit a magyar művelődéstörténet évszázadok alatt létrehozott?

Ha tudomásul kell vennünk, hogy az olajbányászok és vaskereskedők és fináncoligarchák keleteurópai pribékjei átvették a tényleges hatalmat, ha egy ideig nincs remény arra, hogy e pribékek bizonyos szolgálói civilizáltan viselkedjenek (legalább az Országházban), ha az általunk választott ügyintézők nem képesek összefogva komfortossá tenni ezt a 93 000 négyzetkilométert, az újbarbárság tarolását csillapítani sem tudják, akkor legyen már végre legalább csend és nyugalom. Kérjük szépen. És köszönjük a megértést.

2003 márciusában még nem tudtam, hogy rövidesen végleg el fognak távolítani a Rádióból, akkor még kaptam egy Pulitzer-díjat, úgy vélem, azért, vegyem végre észre magam, és fogjam be a szájamat. Nem fogtam be. Valamit viszont megsejtettem, ami azóta bizonyossággá vált, ez sem nyerhette el az akkori hatalom tetszését, kiemelem ezt a részt:

 

                                                        Hanem arra gondolok, hogy nem történik semmi a megelőző négy év ügyeinek tisztázásában. Rosszul láttunk mindent és fals volt a következtetésünk, itt minden a legnagyobb rendben volt, nem tűntek el százmilliárdok, és én például tényleg nem vagyok rendes magyar ember, amiért nem mentem el zászlót lengetve lelkesedni? És nem gondolom úgy, hogy szükségem van egy Ország Vezérre, hiszen – legyek már következetes – évszázados hagyomány a mi országunkban, hogy mindig volt Ország Vezér, magyar vagy külföldi, mindegy, csak mondja meg, mit, mikor és hogyan…

2003-ban már az Ország Vezér irányított, akkor még azt hittem, a hatalmon lévők egyszerűen csak beszariak. Már nem hiszem azt. 

Az ünnephez

 

Írom a Sötét tavasz című könyvemet. 48-49-ről szóló játékfilm, regényre hasonlító formában elbeszélve. Könyvfilm. Vagy filmkönyv, ahogy tetszik. Nem azért ilyen kacifántos, mert ki akartam találni valamit, ami még nem volt a világirodalom történetében, hanem mert másképp nem tudom elmondani, amit akarok. Ha film lesz belőle, akkor rengetegen fognak belepiszkálni, ezt a könyvet egyedül írom, ez olyan, amilyennek én akarom.

Napi 7-8-10 órát olvasok. A film (könyv) történelmi alapja hiteles kell, hogy legyen, a történelem valós alakjain semmit nem idealizálok és nem is csúfítok, nagy részük csúf anélkül is.

Tudomásom szerint soha senki nem írt semmilyen összefoglaló munkát arról a borzalomról, amit a történészek a Népek tavasza hangzatos metonímiájával jelölnek, ezáltal pontosan az ellenkező hatást tulajdonítva az 1848-as forradalmaknak, mint amit azok a világtörténelemben jelentenek: a felvilágosodás meggyilkolását, az emberélet értékének devalválását, a jog torzulását. Az emberréválás folyamatának lassulását, majd zuhanását a XX. században, ami azóta sem állt meg, ami olyan alakokat terem, amilyen a Magyarországra rászabadult felcsúti primitív vagy a Szovjetunió legaljasabb korszakait is alulmúló kágébés suttyó tömeggyilkos.

Nem hiszem, hogy a könyvem megjelenése majd bármit megváltoztat, de bizonyos idő elteltével nyilván mind többen lesznek, akik e könyv inspirációjára hajlamosak elmorfondírozni egy alapigazságon: adatokat, dokumentumokat, tényeket nem lehet „véleményezni”, „értelmezni”, legföljebb egy ideig (esetünkben hosszú ideig) elcsalni, hamisítani, széthazudni.

A Népek tavaszán belül tartjuk számon a mi dicsőséges „forradalom és szabadságharcunkat”, makacsul nem véve tudomásul, hogy az nem volt forradalom és nem volt szabadságharc, csak borzalmas és racionálisan indokolhatatlan tömeghalál. Március tizenötödikét egy különben bizonyára kiváló történész elnevezte „törvényes” forradalomnak, aminél nagyobb marhaságot nehéz lett volna kitalálni, de így legalább a „forradalom” szó tovább élt, pedig már nyilvánvalóvá vált, lassan a köznép számára is, hogy néhány ember könnyű tavaszi sétáját, minek során még csak pofon sem ütöttek senkit, nem lehet forradalomnak nevezni. Aztán lett később háború, amit egy hőbörgő, giccses szóvirágokkal a népet butító exhibicionista és az ő csatlósai provokáltak, amit 1849-ben csak azért nem tárgyaltak „háborús bűnök” címszó alatt, mert a jog még nem jutott el odáig. Amit nem a Habsburgok „kényszerítettek” rá a magyarokra, hanem az okos és tisztességes emberek (Széchenyi, Deák, Szemere és még sokan névtelenek) intelme ellenére a jelzett szlovák, éppen ebből fakadóan a maga mély magyarságát agyonhangsúlyozó ügyvéd húzott rá a magyar népre.

Közeledvén az „ünnep”, úgy gondoltam, megosztok néhány dokumentumot ennek a blognak a hűséges olvasóival, legyenek legalább néhány ezren, akik már most eltöprenghetnek, miért kell nekünk összevissza hazudoznunk kisebb nagyobb megszakításokkal több, mint 170 éve. Nem akarom a szükségesnél hosszabbra nyújtani ezt az írást, ezért bizonyos részeket csak vázlatosan említek – mindjárt itt, az elején például azt, hogy Magyarországon nem volt forradalmi helyzet 1848-ban, semmiképpen sem olyan, ami hasonlítható lett volna mondjuk az úgynevezett „nagy francia forradalomhoz”. Ott legalább voltak erkölcstelen, gyűlölt királyok, közismert szeretőkkel, förtelmes feleségekkel, volt gazdasági válság, becsődölt  merkantilista gazdaságpolitika, több vesztes, drága háború, a király rendeletileg adóztatott, a rendi gyűlést nem hívták össze, mindezek miatt sorozatos felkelések, éhséglázadások, sztrájkok – itt mindebből semmi, csak a szokásos langyos állóvíz, sorsukba évszázadok alatt beletörődött jobbágyokkal, tehetetlen és értetlen, nagyon vékony kis polgársággal, ostoba, gyűlölködő köznemességgel, még ezeknél is ostobább főnemesekkel. Az a „nagy francia” lehetett volna figyelmeztető precedens, rossz ómen, de nem lett, mert a világ történészeinek és politikusainak a meghatározó többsége már akkor is olyan dühítően korlátolt volt, amilyenek a maiak. Pedig voltak többen is, akik már akkor szóltak. Például Edmund Burke 1790-ben, azaz még a korzikai káplárnak nevezett Napóleon, a világ egyik legundorítóbb gazemberének pusztítása előtt leírta: „…gyűlölöm, megtagadom s örökre elutasítom a francia forradalmat, egész véres történetével, förtelmes elveivel és mindörökre átkozott vezetőivel. Remélem, képes leszek lemosni azt a gyalázatot, hogy valaha csapdába estem és helyeseltem ezt az Isten és ember elleni összeesküvést, a világra mért legsúlyosabb csapást, az emberi történelem legnagyobb szégyenfoltját.”

Elolvastam többek között egy remek könyvet, amit – bármily szégyen is – korábban nem ismertem: Batthyány Lajos az első magyar miniszterelnök élete és halála. Hiteles kútfőkből s kortársak emlékezéseiből összeállítva. Pest. Kiadja Heckenast Gusztáv. 187o.

A Kiadó közöl egy levelet, gyönyörű fordításban, mindjárt ideteszem, csak előbb idézek egy másik részletet, egy közkeletű hiedelmet, aztán e kettőt majd összevetjük.

„Röviden, Batthyány Lajos a méltányosság, loyalitas, politikai eszélyesség által követelt engedékenység terére lépett, melyen, a haza iránti szilárd kötelességérzeténél és lángoló s épen ezért féltékeny honszereteténél fogva, a bonyolódott viszonyok békés kiegyenlítésére is utat törni ügyekezett. Kossuth ellenben a jogosság szigorú korlátai közé zárkózott, ha kell a harczra is elhatározottan. Ezen elvkülönbség köztök már a minisztérium megalakítása előtt is többizben kitűnt zárt tanácskozmányaikban, s Batthyány jól érezte, hogy Kossuthtal nehéz leend minisztériumot képeznie. Innen származtak ama kósza hirek is, melyek a minisztérium személyzetéről, s különösen arról szárnyaltak a közönségben, hogy Kossuth abban részt nem veend. Érzette azonban Batthyány azt is, hogy Kossuthot, ki az átalakulásnak tulajdonképeni előteremtője vala, kihagyni, nála nélkül minisztériumot alakítani, minden oldalról elismert lehetetlenség.

Ekként lehetetlen lévén Kossuthot kizárni a minisztériumból, gondját arra forditá Batthyány, hogy őt, mennyire lehet, ellensúlyozza, s irányát paralysálván, veszélytelenné tegye. Ezért beszélte rá gróf Széchenyi Istvánt, hogy ő is tárczát vállaljon, mi Kossuthnak már akkor sem tetszett. Ezért küldé Pozsonyból mindjárt márczius közepén Wenkheim Bélát Deák Ferenczért, s vállaltatott ez által is tárczát; ezért igtatta be végre Klauzált és Eötvöst is az új minisztériumba, hogy e férfiakban neki ellensúlyt vessen, magának ellene többséget készitsen. Azt hitte, ezeknek népszerűsége s ékesszólása által majd a képviselők házában is sikerül talán elvonnia Kossuthtól a többséget. Azonban, bár ez a mondottaknál fogva részt vett is a minisztériumban, Batthyány egyátalában nem akart megegyezni, hogy ő a belügyi tárczát vegye át, mit a nádor neki szánt, s Kossuth maga is leginkább óhajtott, hanem a financztárczát adta neki, azt hivén, hogy a roppant feladat, mely különösen e tárcza kezelőjét várja, megtöri emberét.

A magyar minisztérium névsorának megerősitése azonban nem a legnagyobb akadályt képezte.

A pénz és hadügy külön választása s Magyarországnak e két főfontosságu tekintetben is önállóvá tétele volt a legnagyobb nehézség. Bécsben már megbánták a mit Ígértek, sőt megadtak volt. S a királyi válasz, mely Batthyány fölterjesztésére végre érkezett, valódi visszahúzása volt az előbbi királyi leiratnak.”

Emeljük ki innen az egyik legfontosabb, számtalanszor hivatkozott két mondatot: Bécsben már megbánták a mit Ígértek, sőt megadtak volt. S a királyi válasz, mely Batthyány fölterjesztésére végre érkezett, valódi visszahúzása volt az előbbi királyi leiratnak.

Na akkor most lássuk a fent említett „királyi leiratot”:

„Kedves öcsém, fönséges főherczeg, Nádor ur!

Azon alázatos felirásból, melyet Magyarországom rendjei nevében Kedveltséged által kezemhez vettem, megértvén a hü magyar nemzet kívánságait, semmit nem kések atyai szivem tiszta sugallatából kijelenteni, hogy mind azon kívánságoknak teljesítésére, melyektől kedvelt Magyarországom boldogsága és alkotmányos felvirágzása már most föltételezve van, szívesen forditandom gondjaimat. És ez okból tudtára adom Kedveltségednek, hogy miután Kedveltséged, mint az ország rendjeinek egy hangú akaratával elválasztott s általam megerősített nádor és királyi helytartóm, a törvények értelmében teljes hatalommal fel van ruházva, ezen országot a hozzá kapcsolt részekkel együtt, a korona egységének, és a birodalommali kapcsolatnak épségben tartása mellett, az országbóli távollétem alatt, a törvény és alkotmány ösvényén kormányozni: Én a hü karok és rendeknek egy, a honi törvények értelmében független, felelős minisztérium alkotása iránti kivánatát elfogadni hajlandó vagyok; Kedveltségedet egyszersmind felhatalmazván, miszerint e végre a Kedveltséged által előttem megnevezett férfiakból nekem teljesen alkalmatos egyéneket jeleljen ki egyúttal pedig oda munkálkodjék, hogy ezeknek hatásköre iránt czélszerü törvényjavaslatok, a karok és rendek által is helyesen kedveltnek tartott ama legszorosb kapocsnak kellő méltánylásával, mely a pragmatica sanctio által egyesült s atyai gondoskodásomra egyformán jogositott örökös tartományaim között létezik, az országos felirásban érintett egyéb törvényjavaslatokkal együtt a karok és rendek által terveztessenek, és további elhatározásom alá mielőbb terjesztessenek. Adja Kedveltséged e soraim foglalatját, mely kedvelt Magyarországom mindenkor atyailag ápolt boldogsága iránti atyáskodó indulatomból származik, mint a Kedveltséged által elébe terjesztett kivánatokra tett legfelsőbb válaszomat, az ország rendjeinek tudomására.

Bécs, Böjtmás hó 17-kén 1848."

Aláirva: Ferdinánd s. k.

Tetszik érteni? …nekem teljesen alkalmatos egyéneket jeleljen ki egyúttal pedig oda munkálkodjék, hogy ezeknek hatásköre iránt czélszerü törvényjavaslatok… az országos felirásban érintett egyéb törvényjavaslatokkal együtt a karok és rendek által terveztessenek…

Olyanok legyenek a miniszterek, akik megfelelnek az udvar igényeinek, és akik képesek felfogni, hogy az érvényes törvényekkel összhangzó törvényjavaslatokra van szükség. Lát ebben valaki valami kivetnivalót? Ez itt nem a görög demokrácia és nem is a későbbi skandináv rendszer. Ez a királyi leirat nem egy „forradalmi” kiáltvány, ez csak azt tartalmazza, amiben megállapodtak a magyar küldöttséggel előző nap, azaz március 16-án (Böjtmás állítólag a március „régi” elnevezése, etimológiailag levezethetetlen, eredete megállapíthatatlan). Ebben nincs semmi olyan ígéret, amit később visszavontak volna, sőt az áprilisi törvények (amik márciusban már megvoltak, csak április 11-én szentesítette őket a király) sem tartalmaztak semmit, ami ellene szólt volna a hatályos törvényeknek.

Az Osztrák–Magyar Monarchia közjogilag két önálló államból állt, ezeket a közös uralkodó személye (osztrák császár és magyar király) és a közös ügyek (külügy, hadügy és e két minisztérium költségeinek fedezésére szolgáló pénzügy) kötötték össze. Ehhez a két állam tízévenként megújított szerződésben járult hozzá, ennek meghatározása és kezelése a közös pénzügyminisztérium feladata volt.

Sem a királyi leirat, sem az áprilisi törvények nem váltják le Philipp von Krauß pénzügy-, sem Felix zu Schwarzenberg külügy-, sem Peter Zanini hadügyminisztert, de Zanini április 30-i lemondása után Theodor Baillet de Latourt sem. A Batthyány-kormány kinevezett pénzügy- és hadügyminiszterei ilyenformán törvénytelen pozíciók voltak, a különféle külügyi próbálkozások idegen országokban létesítendő „magyar” követségek (sikertelen) létrehozására ugyancsak törvényellenesek és mellesleg tökéletesen fölösleges provokációk.

Emlékeznek a fent idézett sorokra? „…Batthyány jól érezte, hogy Kossuthtal nehéz leend minisztériumot képeznie. Innen származtak ama kósza hirek is, melyek a minisztérium személyzetéről, s különösen arról szárnyaltak a közönségben, hogy Kossuth abban részt nem veend. Érzette azonban Batthyány azt is, hogy Kossuthot, ki az átalakulásnak tulajdonképeni előteremtője vala, kihagyni, nála nélkül minisztériumot alakítani, minden oldalról elismert lehetetlenség.

Ekként lehetetlen lévén Kossuthot kizárni a minisztériumból, gondját arra forditá Batthyány, hogy őt, mennyire lehet, ellensúlyozza, s irányát paralysálván, veszélytelenné tegye. Ezért beszélte rá gróf Széchenyi Istvánt, hogy ő is tárczát vállaljon, mi Kossuthnak már akkor sem tetszett. Ezért küldé Pozsonyból mindjárt márczius közepén Wenkheim Bélát Deák Ferenczért, s vállaltatott ez által is tárczát; ezért igtatta be végre Klauzált és Eötvöst is az új minisztériumba, hogy e férfiakban neki ellensúlyt vessen, magának ellene többséget készitsen. Azt hitte, ezeknek népszerűsége s ékesszólása által majd a képviselők házában is sikerül talán elvonnia Kossuthtól a többséget. Azonban, bár ez a mondottaknál fogva részt vett is a minisztériumban, Batthyány egyátalában nem akart megegyezni, hogy ő a belügyi tárczát vegye át, mit a nádor neki szánt, s Kossuth maga is leginkább óhajtott, hanem a financztárczát adta neki, azt hivén, hogy a roppant feladat, mely különösen e tárcza kezelőjét várja, megtöri emberét…” Ezzel kezdődött. Kossuthtal senki nem akart együtt munkálkodni, és ezúttal nem a többiekben volt a hiba. Azt ugyanis mindenki tudta, ami a Batthyányról szóló könyvben is benne van, hogy „…a pénz és hadügy külön választása s Magyarországnak e két főfontosságu tekintetben is önállóvá tétele volt a legnagyobb nehézség.”

Akkora nehézség, ami már akkor magában foglalta a későbbi bukást.

P.S.: Egyre szilárdul az a meggyőződésem, hogy ez a 48-as hazudozás semmiben nem különbözik attól, ami a jelenben folyik: mindenki hibás, csak mi nem (lásd például, brüsszeli háborús szankciók meg Soros meg a migránsok a mi inflációnk okozói), a Habsburgok megbánták, visszavonták, bosszút álltak, a horvátok hadat gyűjtöttek, nekünk jöttek... Pedig semmi ilyesmi nem történt, csak mindenkinek elege lett körülöttünk abból az ostoba, kirekesztő, a magyar felsőbbrendűséget hirdető, a megállapodásokat be nem tartó politikából, ami a "szabadságharcnak" eufemizált háborúhoz vezetett.