Elfogatóparancs

A Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) pénteken elfogatóparancsot adott ki Vlagyimir Putyin orosz elnök ellen, azzal vádolva őt, hogy felelős az Ukrajnában elkövetett háborús bűnökért – írta a Reuters.

Az ICC elfogatóparancsa szerint Putyin letartóztatását gyermekek jogellenes kitoloncolása és Ukrajna területéről az Orosz Föderációba történő átszállításának gyanúja miatt rendelték el.

A többi ezek szerint rendben van.

Ha én most beperelem az ICC-t a jog ellen elkövetett, előre megfontolt szándékkal, bűnszövetkezetben végrehajtott bűncselekményért, a keresetemet bizonyosan elutasítják. Pedig az ICC aljasabb és ostobább ennél a putyin nevű gócbetegségnél, mert ennek a nemzetközi bíróságnak a falazásával lehet meggyilkolni százezreket és lerombolni városokat. Az ugyanis - a fentiek szerint  - nem bűn.

Akármi legyek, ha épeszű ember ezt képes felfogni.

Újbarbárság

Úgy gondoltam, lassan hozzá kellene kezdenem a tervezett, Napló című könyv szerkesztéséhez, ami nem az én életem naplója lesz, hanem annak a kornak a napról napra való megörökítése, amiben mindannyian élünk. A Jóreggelt Európa adja a részleteket, a hajdani rádióműsorom meg ez a blog.

Elkezdtem keresgélni. Találtam egy írást mindjárt a keresgélés első percében 2003-ból, beleolvastam. Aztán mindjárt úgy döntöttem, ezt most ideteszem:

 

Egy barátom sötét kedvében azt kérdezte szokásos éjszakai telefonbeszélgetésünkkor, mit gondolok, milyen kilátásai vannak a jövőre, mire számíthat.

Szeretnél műanyaggrániton alácsordogáló szobavízesést? Hát távirányítóval ugattatható robotkutyát? Azt mondta, nem szeretne. Akkor mit akarsz? Miben reménykedsz? Villámgyorsan tört ránk a barbárság kora, és történelmi időben mérve villámgyorsan el is fog múlni, de a mi hátralévő éveink nem történelmi idővel méretnek, hanem emberivel. Semmi esélyünk nincs arra, hogy emberszámba vegyenek.

Kinek van? A fiatal, magát demokratának és polgárnak nevező, öltönyös, zseléshajúnak van?

Igen, ő azt hiszi, hogy neki van. És nincs? Persze, hogy nincs. Őt fizetőképes keresletnek hívják. Ha pedig munkahelye a magyar parlament, akkor még szomorúbb a helyzet, akkor ő az a bizonyos légy a szekér rúdján, amelyik azt képzeli magáról, hogy ő húzza a szekeret. Egy hatalmi tébolyban szenvedő elmeháborodott légy, aki státuszára nézve fizetőképes kereslet – ez volna a társadalom vezető rétege… Akarsz ilyesféle esélyt?

Erőviszonyokról szólt a műsorom, elmondtam benne ezt a párbeszédkivonatot. Azért választottam az erőviszonyokat, mert úgy gondoltam, ideje volna elmorfondírozni azon, ki nyerte a választásokat, és ki vezeti ezt az országot. De az előző éjszakai telefonbeszélgetés felidézése más irányba vitte a műsort. Hiszen erőviszonyokról akartam beszélni! Akkor mi a fenét kotlanék parlamenti és önkormányzati választások fölött? Erőről akarok elmélkedni, nem két kis csenevész kölyökről, egyik a csont és bőr, inas karját hajlítgatja, olyasféle duzzanat jelenik meg rajta, mint egy töltelékét vesztett babzsák, másik a hasizmát mutogatná, fehér kis pocak domborodik ott – az ember elmosolyodik: hát istenem, nekünk ez jutott. Olykor még mindig bedőlök a látszatnak…

1963. november 22-én megölték John Fitzgerald Kennedyt, az Egyesült Államok elnökét. Addig is és még sok évtizeden át utána is azt képzelte a világ, hogy az Egyesült Államok elnöke a világ elsőszámú, ennélfogva legnagyobb hatalmú embere. Elég nehéz volt feldolgozni azt a sejtésnél is homályosabb gyanút, hogy nem ő az, hanem az olajat és vasat bányászó betonagyú barbár, akinek a világról való elképzelése abban merül ki, hogy még rengeteg olajat és vasat akar kibányászni, és azt nekünk mind el akarja adni, miközben ő kagylóformájú arany vízcsapok alatt áztatja magát hihetetlenül büdös fürdőhabokba merülve egy márványbalusztrádokkal és homokkő timpanonokkal ékesített ház hófehér plasztikamforákkal körberakott fürdőtermében. És minthogy már 63. novemberéig is annyit bányászott, hogy az érte kapott pénzért bármit meg tudott venni, úgy határozott, ezentúl ő mondja meg, hogyan legyen ez a világ. Az olajból és vasból készít nekünk műanyaggrániton alácsordogáló szobavízesést, valamint távirányítóval ugattatható robotkutyát, a pénzen vesz magának kiszolgáló személyzetet, ezt politikusnak hívják, és ügyintézőt, ennek bérgyilkos a közérthető neve. Ezek pedig vesznek újságokat, rádiókat, televíziókat, nevezett tömegtájékoztató eszközöket rábízzák rosszarcú, rosszjellemű, pitiáner és félművelt tyúktolvajokra, akik jól értenek azoknak a nyelvén, akik műanyaggrániton alácsordogáló szobavízesést, valamint távirányítóval ugattatható robotkutyát akarnak vásárolni…

A II. világháború utáni újjáépítéssel és az emberiség nyúlszerű szaporodásával együtt járó, minden valamirevaló szociológiai szakdolgozatban központi szerepet játszó tömegtermelés izzadta ki magából azt a rossz szagú váladékot, amit hagyománytisztelő filoszok csak fináncoligarchiának neveznek, mert még nem jöttek rá, hogy ennek semmi köze sincs az oligarchiához, és viszonylag kevés köze van a finánctőkéhez is. Ez a megfoghatatlanságától félelmetes hatalom attól borzalmas, hogy nem egyedek összessége, nincs arca, nincs személyisége. Bemutatom Hlesztakov urat, ismerje meg Mosca urat, ők a világhatalom – ilyen nincs.

1963. november 22-én talán még volt 10-12 valóságos alak, 10-12 agresszív, faragatlan tuskó, akik név szerint is megjelölhetők lettek volna mint Kennedy meggyilkoltatásának elrendelői. Ez volt valószínűleg az első és utolsó ilyen alkalom. Azóta is ez a néhány, néhány tucat, esetleg néhány száz ember irányítja a világot, de már nincs köztük megnevezhető egyén. Jelen vannak mind az öt földrészen, talán ismerik egymást, legalábbis tudnak a többiről. Talán olyan is van közöttük, akit mi is ismerünk. Mondjuk, szerényen üveggyárosnak nevezi magát, imád jelen lenni, teszi magát, mosolyog, amikor a kamera megérkezik, vihogni kezd az élvezettől, amikor megmutatja a smaragdból készült elefántját, amin csiszolt törtüveglap fekszik, rajta nargilé, olyan szopókával, amelynek a fájáért egy egész expedíciót küldött az amazonas-i őserdőbe, hárman meg is haltak, most képzelje, és szörnyülködik. Közben övé a fél gyógyszeripar, az üveggyárában fiolákat és orvosi műszereket készítenek, mert a legnagyobb üzlet a világon a beteg ember…

Bár nem hiszem, mert nem ők szerepelnek, csak az érdekeik, az általuk véghez vitt pusztítás pedig azért nem igazán látványos még, mert ezek az érdekek egyelőre igénylik a nagy buta tömeget, minthogy eladni csak annak lehet. Ezért működhetik demokratikus államrend és népjóléti intézmény, könyvkiadó és bevásárlóközpont, mert ezek egyike sem szól ellene a tömegtermelésnek, és nem befolyásolja az újbarbárság korának tömeghülyítő hatását.

Erőviszonyok. Itthon, nálunk? Hát… van bizonyos fejlődés. Álldogálnak itt tanácstalanul néhány millióan, és nem hisznek a szemüknek. Nem arra gondolok, hogy a jelenlegi kurzus tétován néz, hogy itt mi minden történik, és úgy véli, elég felnőtt ember él ebben az országban, majd megoldják a problémáikat, mert ebben még lehetne valami rokonszenves is, hogy tényleg, mennyire nem akarnak ránk települni, bár ügyintézőtől az ember kicsit több határozottságot vár az ügyek intézésében. Hanem arra gondolok, hogy nem történik semmi a megelőző négy év ügyeinek tisztázásában. Rosszul láttunk mindent és fals volt a következtetésünk, itt minden a legnagyobb rendben volt, nem tűntek el százmilliárdok, és én például tényleg nem vagyok rendes magyar ember, amiért nem mentem el zászlót lengetve lelkesedni? És nem gondolom úgy, hogy szükségem van egy Ország Vezérre, hiszen – legyek már következetes – évszázados hagyomány a mi országunkban, hogy mindig volt Ország Vezér, magyar vagy külföldi, mindegy, csak mondja meg, mit, mikor és hogyan…

Egyszóval hogyan is van ez? Azt mondják okos barátaim, hogy megállapodtak. Kicsodák? A két kis csenevész kölyök? Azaz a magyar politikai osztály? Ugyan! Azért némi fejlődés csak van, bizonyos dolgokban – nyugodtan állíthatjuk – felzárkózóban vagyunk. Sokszázmilliárdról van szó, nem politikusokra méretezett összeg. És a sokszázmilliárd forintban is nagy pénz, nem kell azzal érdemén felül foglalkozni. Márpedig ha sokat bolygatja az úgynevezett igazságszolgáltatás, még eljutna azokhoz (amilyen bambák és vigyázatlanok ezek a politikusok, még hagynák is), akik nem kívánnak a nyilvánosság elé lépni. Tessék elhinni, jobb így. Mindenkinek. Kiváltképpen a forradalmi romantikára hajlamos újságíróknak. Cikkezett a magyar sajtó bizonyos pártközeli cégekről. Vannak sokan ebben az országban, akik egy ideje tudják, hogy legföljebb cégközeli pártokról volna érdemes beszélni, ha lehetne ismerni a pártot tulajdonló céget, és ha volna valaki olyan balga, hogy ebben a tárgykörben részletes ismereteket akarna szerezni.

A közelmúltban könnyelműen és meggondolatlanul belebonyolódtam egy vitába, amely az újságírás és a hatalom viszonyáról szólt, különös tekintettel az újságírónak a hatalommal szemben való ellenőrző szerepéről. Azt hittem, tizenhárom évvel az utolsó (eddig utolsó) diktatúra kimúlása után lehet egy nagyot sóhajtani, és egy nagyjából működőképes intézményrendszerre bízni mindenféle ellenőrzést. A hatalomét is meg az élelmiszerbolti eladóét is. Értem én, hogy negyvenévi „sajtóirányítás” után kéjes a hatalom elszámoltatásának illúziója, hogy nagy érzés lehet úgyszólván következmények nélkül „bírálni” a politikát, csak jó volna tudni, az újságíró nem arra való, hogy nem működő ellenőrzési hivatalok helyett ellenőrizzen és legyen hivatal. Az újságíró közvetít. Adott esetben a hatalom disznóságait a nyilvánosság számára, abban a reményben, hogy a nyilvánosság ereje rábírja a hatalmat disznóságainak legalább a mérséklésére. Ez a remény az esetek többségében hiú. Az úgynevezett tényfeltáró újságírásnak a nevében is benne rejlik: olyan tényeket tár fel, amelyeket a hatalom szeretne titokban tartani. Ezekhez a titkokhoz többféleképpen lehet hozzájutni. Feltárásuk a jog, az etika és az életben maradáshoz való ragaszkodás különböző erősségű kérdéseit veti fel, a titkok természetétől függően. A legritkább esetben fordul elő, hogy az oknyomozás minden kérdésre tiszta választ ad. A különféle „kiszivárogtatások” nyomán keletkezett, többé kevésbé ellenőrzött, erkölcsi aggályok és az értelmesen előre látható kártékony következmények figyelmen kívül hagyásával közvetített „tényfeltárást” nem szívesen sorolnám az újságírás vonzó és klasszikus tevékenységei közé. Az önálló, mindenféle sandaságot kizáró tényfeltáró munka viszont legjobb esetben nyomozói feladat, kevés újság engedheti meg magának, hogy detektívet tartson. Az újságíró dolga ezesetben is a közvetítés.

Jó volna megérteni végre, hogy a Watergate-ügy nem azért lett ügy, mert két remek újságíró nyomára bukkant bizonyos kapitális disznóságoknak, hanem mert néhány olajbányásznak és vaskereskedőnek úgy tetszett, hogy legyen belőle ügy, mert az a Nixon nevű valamiért már nemkívánatossá vált. Úgyhogy a két újságírót először is életben hagyták (ami nem fordulhatott volna elő, ha olajbányászéknak nem tetszik a munkálkodásuk), másodszor pedig a megfelelő mértékű ünnepléssel elejét vették annak, hogy másik két újságíró firtatni kezdje, hogyan maradhatott életben ez a kettő.

Hogy provinciális legyek, az Orbán-bányák, és egyéb melldöngetésre inspiráló hazai ügyek „feltárása” azért lehetséges, mert valakiknek az érdekei éppen így kívánják. Ezek a valakik lehetnek politikusok, mindkét végről valók, és lehetnek „üzletemberek”, ugyancsak mindkét végről valók. (Mellesleg mi lett a feltárás következménye: egy összetört fényképezőgép. Ne tessék azt mondani, hogy a választások elvesztése, mert azt az előző hatalom hősies erőfeszítéseinek tulajdoníthatjuk, amennyiben a nagytudású viselkedésformáló stratégák és a teljes vezérkar mindent elkövetett annak érdekében, hogy az elveszíthetetlennek látszó választásokat sikerüljön elveszíteni.)

A lánglelkű újságíró, akinek küldetéstudata van nagy leleplezések és világmegváltások tárgyában (reszkessetek egerek), engem kicsit riaszt, mert arra gyanakszom, hogy a nagy lobogástól nincs ideje megtanulni a mesterséget, és legalább nagyjából megismerni a körülötte lévő erőviszonyokat. Persze, írja csak meg, hogy mit mondott az akasztós meg a lövöldözős, és tárja föl, és írja meg, hogy csöpög a csap, meg kosz van az aluljáróban, csak közben nem árt tudatában lenni annak, hogy “nem a kakas szavára kezd viradni, de a kakas kiált, merthogy virad”, és közben ne érezze magát hatalomnak. Ám ha mégis hatalomnak akarja érezni magát, elégedetten akkor nézzen a tükörbe, midőn sikerült elmagyaráznia Mari néninek és Lajos bácsinak, miért nem lehet mesterségesen alacsonyan tartani a gyógyszer- és gázárakat, (ami kétségkívül kicsit nehezebb, mint botrányt harsogni), mert az ismeretek átadásának képességében tényleg van valami felemelő erő. És az egyetlen hatalom, ami valóban képes elszámoltatni az ügyintézőket, az a sok-sok Mari néni és Lajos bácsi, az a nagy buta tömeg, amelyik a tudatlan feje fölé tartja az imént leírt, semmilyen érzékszervvel nem rögzíthető fantomot, amelynek az az érdeke, hogy ez a tömeg minél tovább legyen tartható minél nagyobb szellemi sötétségben. Amely szellemi sötétség további sűrítéséhez járul hozzá az az újságíró, aki feltár és elszámoltat, ahelyett, hogy a munkáját végezné. Megható és mosolyogtató látvány a kiskutya, amint a farkát csóválva, ugrásra készen várja, mikor hajítják el neki a pöttyös labdát, hogy visszahozza. Az újságíró, aki hatalomnak képzeli magát, erre a kiskutyára emlékeztet, csak nem érzek meghatottságot, amikor nézem, hogy nem is tudja, most dobják neki... A „hatalom kontrollálása” szolgálás. Folytonos futkosás a labda után, amit az idézőjel nélküli hatalom dobál. A tömegtájékoztatás szakmunkásának sok-sok évig kell küszködnie, amíg megtalálja azt a magaslest, ahonnan méltósággal nézhet körül. Ahol elhelyezkedve belenyugszik, hogy az a fegyver, amit a függetlenség pallosának vélt, amivel ifjúkorában csapkodott, rendre olyanokat vérzett meg, akik meg akarták magyarázni, hogy a függetlenség nem létezik, csak a függési pontoktól való távolság növelhető – már ha az ember ízlése és tájékozottsága elég megbízhatóan működik annak megállapításához, hol vannak ezek a pontok és milyen minőségűek.

Persze nem volna szükséges feltétlenül barbárrá válni. Nem nagyon szeretem a hangzatos magyar szólamokat, beleborzongok a „merjünk nagyok lenni” típusú öblögetésekbe, mindig az a bizonyos felfuvalkodott béka jut eszembe róla, de barbárrá lenni nem szükséges. A nagy magyar világbirodalmat legföljebb Örkény István iróniájával látom, de úgy vélem, vannak sajátos adottságaink, amelyekből következhetnek sajátos erőviszonyok. Intellektuális erőviszonyokra gondolok, a teljesítőképesség kikényszerített fejlődésére, amelynek eredményeként lehetnénk akár majdnem olyanok is, amilyennek az előző négyévi kurzus láttatni szeretett volna bennünket. Majdnem, amennyiben lehetnénk környékünkön a legtehetségesebbek, legokosabbak, leggyorsabban előremenők, de semmiképpen sem a legkülönbek meg a többi ilyesféle tulajdonság, amiket most nem részleteznék.

Az olajbányászok és vaskereskedők és fináncoligarchák uralkodásának korában még talán jól is jöhetne, hogy nem vagyunk annyira szem előtt. Pontosabban nem volnánk, ha sértődött politikusok tele nem könnyeznék a külföldet a rajtuk esett sérelemmel, amennyiben elvették tőlük a kisvödröt meg a lapátot. Félreértés ne essék, nem vagyok híve semmiféle izolacionista, azaz elkülönülési törekvéseknek, de a magyar művelődéstörténet semmilyen más kultúrához nem hasonlítható hagyományainak sűrű szűrőjén keresztülengedve a barbárság nyúlós és rossz szagú levét, átvészelhetnénk a tömegtermelés által agyonnyomott, most következő néhány áporodott évtizedet.

Ehhez persze az kellene, hogy a saját fontosságuknak kórosan túlnövekedett tudatában randalírozó és békétlenkedő, állandóan zajongó társaság, amelyik még mindig nem tudja magáról, hogy csak személyzet az olajbányászok és vaskereskedők és fináncoligarchák nagy rózsaszínvirágos tapétával borított előszobájában, végre rájöjjön, mennyire mindegy, övé-e a hatalom vagy az ellenfélé, egyikük sem számít semmit. Jó, tudom, bizonyára kéjes érzés milliárdokat zsebrevágni, és az talán könnyebb a végrehajtó hatalom birtoklásának illúziójában, de praktikus volna végre tudomásul venni: nem hasznos túl sokat birtokolni. Mert egy bizonyos összegen felül (nem tudom, mekkora ez az összeg) szemet fognak szúrni némely olajbányász és némely vaskereskedő körökben, pontosabban azok ügyintézőinek köreiben, mert azok nem szeretik a felkapaszkodott újgazdagokat. Félnek ugyanis, hogy ennyi kivakaródzott alatt már leszakad annak az uborkafának sok ága, amelyre ők is csak nemrég kapaszkodtak fel.

És persze az is kellene, hogy a közszolgálati híradó ne a Csepelen leégett házat hozza vezető anyagnak, hogy a közszolgálati híradás ne a Magyarok Világszövetségéről és az MDF véleményéről értekezzék hosszú percekig, mert ez nem politikai, hanem szakmai kérdés: pillanatnyilag nem ezek a meghatározó tényezők Magyarország életében, mint ahogy csúf dolog végeláthatatlanul hömpölygő tömegnek leírni 3-4000 embert, mert az nemcsak politikailag tarthatatlan egy közszolgálati krónikában, hanem egyszerűen hazugság. Lángoszlopok és dilettánsok harsognak a magyar sajtóban, diadalmasan ordítják, hogy szenzáció, pedig csak egy saját fontosságuknak kórosan túlnövekedett tudatában randalírozó és békétlenkedő, állandóan zajongó társaság lármáját visszhangozzák, ami szenzáció legföljebb annyiban volt négy éven át, hogy ezt mennyi ideig lehet következmények nélkül csinálni.

Lakik itt tízmillió ember, törődni kellene velük, foglalkozni a dolgaikkal, intézni az ügyeiket. Néhányszáz, néhányezer alkalmazott azért kapja a fizetését. És nem azért, hogy lármázzon. Miféle uradalom az, ahol a személyzet állandóan ricsajozik, a kertész az ablakom alatt ordítozik a gazdatiszttel?! Ahol minden reggel arra ébredek, hogy harsog a folyosó a komornyik és a kulcsárasszony rikácsolásától, a kertben a madarak nem mernek már fütyülni, mert az ispán minden délelőtt idejön veszekedni az istállómesterrel. Legyen már csönd végre! Ki a fene kíváncsi erre az állandó, zajos huzakodásra?! Akinek az a feladata, hogy ellenőrizze a másikat, azt nem azért tartjuk, hogy szünet nélkül kötözködjön, és a nyakunkra járjon naponta mószerolni, hanem hogy segítsen, ha olyan okosnak képzeli magát. Van min segíteni.

Lakik itt tízmillió ember, aki nyugalmat szeretne. Csöndet a személyzeti fertályon. Tessék végre felfogni, nem tetszik fontosnak lenni! Big Brotherek uralják az életünket, valóságsók söpörnek végig az országon, tenyészik az úgynevezett plázakultúra, ócska, ízléstelen rongyokkal és gyomorkaparó konzumkajákkal rombolják a gyerekeink egészségét, kétszáz szó, döngő diszkózene, aminek a ritmusa és hangereje a droghullámzással harmonizál, egy laposra sütött darálthúsdarab két szénhidrátkorong között – legyen elég ennyi, csak ne kérdezzen az a kölyök, mert akkor kiderül, hogy nincs neki értelmes válasz. Akkor annyit tud mondani a megfoghatatlanul az Atlanti térség fölött lebegő hatalom, amelyet az egyszerűség kedvéért ma olajbányásznak és vaskereskedőnek nevezek, hogy azért vagy, fiam, mert nekem vásárlóra van szükségem, akinek nincsenek kétségei afelől, hogy az a sok szar, amit eladok neki, az a boldogság. Haverok, buli. A tömegtermelés fundamentuma a tömeg, a tömegből pedig az annak természetéből fakadó barbárság kipárolgása teremti meg azt a hangulatot, amelyben bármit bármennyiért el lehet adni, amelyben lehet olcsón venni pirosan világító műanyagparazsat, és amelyben egy Van Gogh festményt le lehet rángatni a sokmilliós divatholmi szintjére.

Tényleg azt tetszik gondolni, hogy ezzel a civakodó, rossz kofatempóval tönkre kell tenni újabb négy évet, tényleg azt tetszik gondolni, hogy ez a felelőtlen fenekedés a megfelelő eljárás, hogy mindegy, milyet hazudunk, csak nagyot szóljon – abban a környezetben, ahol élünk, ahol úgy alakulnak az erőviszonyok, hogy már csak néhány ostoba lakájra van szükség, és nem lesz régész, aki olyan mélyre tud ásni, ahol megtalálja azt a kincset, amit a magyar művelődéstörténet évszázadok alatt létrehozott?

Ha tudomásul kell vennünk, hogy az olajbányászok és vaskereskedők és fináncoligarchák keleteurópai pribékjei átvették a tényleges hatalmat, ha egy ideig nincs remény arra, hogy e pribékek bizonyos szolgálói civilizáltan viselkedjenek (legalább az Országházban), ha az általunk választott ügyintézők nem képesek összefogva komfortossá tenni ezt a 93 000 négyzetkilométert, az újbarbárság tarolását csillapítani sem tudják, akkor legyen már végre legalább csend és nyugalom. Kérjük szépen. És köszönjük a megértést.

2003 márciusában még nem tudtam, hogy rövidesen végleg el fognak távolítani a Rádióból, akkor még kaptam egy Pulitzer-díjat, úgy vélem, azért, vegyem végre észre magam, és fogjam be a szájamat. Nem fogtam be. Valamit viszont megsejtettem, ami azóta bizonyossággá vált, ez sem nyerhette el az akkori hatalom tetszését, kiemelem ezt a részt:

 

                                                        Hanem arra gondolok, hogy nem történik semmi a megelőző négy év ügyeinek tisztázásában. Rosszul láttunk mindent és fals volt a következtetésünk, itt minden a legnagyobb rendben volt, nem tűntek el százmilliárdok, és én például tényleg nem vagyok rendes magyar ember, amiért nem mentem el zászlót lengetve lelkesedni? És nem gondolom úgy, hogy szükségem van egy Ország Vezérre, hiszen – legyek már következetes – évszázados hagyomány a mi országunkban, hogy mindig volt Ország Vezér, magyar vagy külföldi, mindegy, csak mondja meg, mit, mikor és hogyan…

2003-ban már az Ország Vezér irányított, akkor még azt hittem, a hatalmon lévők egyszerűen csak beszariak. Már nem hiszem azt. 

Az ünnephez

 

Írom a Sötét tavasz című könyvemet. 48-49-ről szóló játékfilm, regényre hasonlító formában elbeszélve. Könyvfilm. Vagy filmkönyv, ahogy tetszik. Nem azért ilyen kacifántos, mert ki akartam találni valamit, ami még nem volt a világirodalom történetében, hanem mert másképp nem tudom elmondani, amit akarok. Ha film lesz belőle, akkor rengetegen fognak belepiszkálni, ezt a könyvet egyedül írom, ez olyan, amilyennek én akarom.

Napi 7-8-10 órát olvasok. A film (könyv) történelmi alapja hiteles kell, hogy legyen, a történelem valós alakjain semmit nem idealizálok és nem is csúfítok, nagy részük csúf anélkül is.

Tudomásom szerint soha senki nem írt semmilyen összefoglaló munkát arról a borzalomról, amit a történészek a Népek tavasza hangzatos metonímiájával jelölnek, ezáltal pontosan az ellenkező hatást tulajdonítva az 1848-as forradalmaknak, mint amit azok a világtörténelemben jelentenek: a felvilágosodás meggyilkolását, az emberélet értékének devalválását, a jog torzulását. Az emberréválás folyamatának lassulását, majd zuhanását a XX. században, ami azóta sem állt meg, ami olyan alakokat terem, amilyen a Magyarországra rászabadult felcsúti primitív vagy a Szovjetunió legaljasabb korszakait is alulmúló kágébés suttyó tömeggyilkos.

Nem hiszem, hogy a könyvem megjelenése majd bármit megváltoztat, de bizonyos idő elteltével nyilván mind többen lesznek, akik e könyv inspirációjára hajlamosak elmorfondírozni egy alapigazságon: adatokat, dokumentumokat, tényeket nem lehet „véleményezni”, „értelmezni”, legföljebb egy ideig (esetünkben hosszú ideig) elcsalni, hamisítani, széthazudni.

A Népek tavaszán belül tartjuk számon a mi dicsőséges „forradalom és szabadságharcunkat”, makacsul nem véve tudomásul, hogy az nem volt forradalom és nem volt szabadságharc, csak borzalmas és racionálisan indokolhatatlan tömeghalál. Március tizenötödikét egy különben bizonyára kiváló történész elnevezte „törvényes” forradalomnak, aminél nagyobb marhaságot nehéz lett volna kitalálni, de így legalább a „forradalom” szó tovább élt, pedig már nyilvánvalóvá vált, lassan a köznép számára is, hogy néhány ember könnyű tavaszi sétáját, minek során még csak pofon sem ütöttek senkit, nem lehet forradalomnak nevezni. Aztán lett később háború, amit egy hőbörgő, giccses szóvirágokkal a népet butító exhibicionista és az ő csatlósai provokáltak, amit 1849-ben csak azért nem tárgyaltak „háborús bűnök” címszó alatt, mert a jog még nem jutott el odáig. Amit nem a Habsburgok „kényszerítettek” rá a magyarokra, hanem az okos és tisztességes emberek (Széchenyi, Deák, Szemere és még sokan névtelenek) intelme ellenére a jelzett szlovák, éppen ebből fakadóan a maga mély magyarságát agyonhangsúlyozó ügyvéd húzott rá a magyar népre.

Közeledvén az „ünnep”, úgy gondoltam, megosztok néhány dokumentumot ennek a blognak a hűséges olvasóival, legyenek legalább néhány ezren, akik már most eltöprenghetnek, miért kell nekünk összevissza hazudoznunk kisebb nagyobb megszakításokkal több, mint 170 éve. Nem akarom a szükségesnél hosszabbra nyújtani ezt az írást, ezért bizonyos részeket csak vázlatosan említek – mindjárt itt, az elején például azt, hogy Magyarországon nem volt forradalmi helyzet 1848-ban, semmiképpen sem olyan, ami hasonlítható lett volna mondjuk az úgynevezett „nagy francia forradalomhoz”. Ott legalább voltak erkölcstelen, gyűlölt királyok, közismert szeretőkkel, förtelmes feleségekkel, volt gazdasági válság, becsődölt  merkantilista gazdaságpolitika, több vesztes, drága háború, a király rendeletileg adóztatott, a rendi gyűlést nem hívták össze, mindezek miatt sorozatos felkelések, éhséglázadások, sztrájkok – itt mindebből semmi, csak a szokásos langyos állóvíz, sorsukba évszázadok alatt beletörődött jobbágyokkal, tehetetlen és értetlen, nagyon vékony kis polgársággal, ostoba, gyűlölködő köznemességgel, még ezeknél is ostobább főnemesekkel. Az a „nagy francia” lehetett volna figyelmeztető precedens, rossz ómen, de nem lett, mert a világ történészeinek és politikusainak a meghatározó többsége már akkor is olyan dühítően korlátolt volt, amilyenek a maiak. Pedig voltak többen is, akik már akkor szóltak. Például Edmund Burke 1790-ben, azaz még a korzikai káplárnak nevezett Napóleon, a világ egyik legundorítóbb gazemberének pusztítása előtt leírta: „…gyűlölöm, megtagadom s örökre elutasítom a francia forradalmat, egész véres történetével, förtelmes elveivel és mindörökre átkozott vezetőivel. Remélem, képes leszek lemosni azt a gyalázatot, hogy valaha csapdába estem és helyeseltem ezt az Isten és ember elleni összeesküvést, a világra mért legsúlyosabb csapást, az emberi történelem legnagyobb szégyenfoltját.”

Elolvastam többek között egy remek könyvet, amit – bármily szégyen is – korábban nem ismertem: Batthyány Lajos az első magyar miniszterelnök élete és halála. Hiteles kútfőkből s kortársak emlékezéseiből összeállítva. Pest. Kiadja Heckenast Gusztáv. 187o.

A Kiadó közöl egy levelet, gyönyörű fordításban, mindjárt ideteszem, csak előbb idézek egy másik részletet, egy közkeletű hiedelmet, aztán e kettőt majd összevetjük.

„Röviden, Batthyány Lajos a méltányosság, loyalitas, politikai eszélyesség által követelt engedékenység terére lépett, melyen, a haza iránti szilárd kötelességérzeténél és lángoló s épen ezért féltékeny honszereteténél fogva, a bonyolódott viszonyok békés kiegyenlítésére is utat törni ügyekezett. Kossuth ellenben a jogosság szigorú korlátai közé zárkózott, ha kell a harczra is elhatározottan. Ezen elvkülönbség köztök már a minisztérium megalakítása előtt is többizben kitűnt zárt tanácskozmányaikban, s Batthyány jól érezte, hogy Kossuthtal nehéz leend minisztériumot képeznie. Innen származtak ama kósza hirek is, melyek a minisztérium személyzetéről, s különösen arról szárnyaltak a közönségben, hogy Kossuth abban részt nem veend. Érzette azonban Batthyány azt is, hogy Kossuthot, ki az átalakulásnak tulajdonképeni előteremtője vala, kihagyni, nála nélkül minisztériumot alakítani, minden oldalról elismert lehetetlenség.

Ekként lehetetlen lévén Kossuthot kizárni a minisztériumból, gondját arra forditá Batthyány, hogy őt, mennyire lehet, ellensúlyozza, s irányát paralysálván, veszélytelenné tegye. Ezért beszélte rá gróf Széchenyi Istvánt, hogy ő is tárczát vállaljon, mi Kossuthnak már akkor sem tetszett. Ezért küldé Pozsonyból mindjárt márczius közepén Wenkheim Bélát Deák Ferenczért, s vállaltatott ez által is tárczát; ezért igtatta be végre Klauzált és Eötvöst is az új minisztériumba, hogy e férfiakban neki ellensúlyt vessen, magának ellene többséget készitsen. Azt hitte, ezeknek népszerűsége s ékesszólása által majd a képviselők házában is sikerül talán elvonnia Kossuthtól a többséget. Azonban, bár ez a mondottaknál fogva részt vett is a minisztériumban, Batthyány egyátalában nem akart megegyezni, hogy ő a belügyi tárczát vegye át, mit a nádor neki szánt, s Kossuth maga is leginkább óhajtott, hanem a financztárczát adta neki, azt hivén, hogy a roppant feladat, mely különösen e tárcza kezelőjét várja, megtöri emberét.

A magyar minisztérium névsorának megerősitése azonban nem a legnagyobb akadályt képezte.

A pénz és hadügy külön választása s Magyarországnak e két főfontosságu tekintetben is önállóvá tétele volt a legnagyobb nehézség. Bécsben már megbánták a mit Ígértek, sőt megadtak volt. S a királyi válasz, mely Batthyány fölterjesztésére végre érkezett, valódi visszahúzása volt az előbbi királyi leiratnak.”

Emeljük ki innen az egyik legfontosabb, számtalanszor hivatkozott két mondatot: Bécsben már megbánták a mit Ígértek, sőt megadtak volt. S a királyi válasz, mely Batthyány fölterjesztésére végre érkezett, valódi visszahúzása volt az előbbi királyi leiratnak.

Na akkor most lássuk a fent említett „királyi leiratot”:

„Kedves öcsém, fönséges főherczeg, Nádor ur!

Azon alázatos felirásból, melyet Magyarországom rendjei nevében Kedveltséged által kezemhez vettem, megértvén a hü magyar nemzet kívánságait, semmit nem kések atyai szivem tiszta sugallatából kijelenteni, hogy mind azon kívánságoknak teljesítésére, melyektől kedvelt Magyarországom boldogsága és alkotmányos felvirágzása már most föltételezve van, szívesen forditandom gondjaimat. És ez okból tudtára adom Kedveltségednek, hogy miután Kedveltséged, mint az ország rendjeinek egy hangú akaratával elválasztott s általam megerősített nádor és királyi helytartóm, a törvények értelmében teljes hatalommal fel van ruházva, ezen országot a hozzá kapcsolt részekkel együtt, a korona egységének, és a birodalommali kapcsolatnak épségben tartása mellett, az országbóli távollétem alatt, a törvény és alkotmány ösvényén kormányozni: Én a hü karok és rendeknek egy, a honi törvények értelmében független, felelős minisztérium alkotása iránti kivánatát elfogadni hajlandó vagyok; Kedveltségedet egyszersmind felhatalmazván, miszerint e végre a Kedveltséged által előttem megnevezett férfiakból nekem teljesen alkalmatos egyéneket jeleljen ki egyúttal pedig oda munkálkodjék, hogy ezeknek hatásköre iránt czélszerü törvényjavaslatok, a karok és rendek által is helyesen kedveltnek tartott ama legszorosb kapocsnak kellő méltánylásával, mely a pragmatica sanctio által egyesült s atyai gondoskodásomra egyformán jogositott örökös tartományaim között létezik, az országos felirásban érintett egyéb törvényjavaslatokkal együtt a karok és rendek által terveztessenek, és további elhatározásom alá mielőbb terjesztessenek. Adja Kedveltséged e soraim foglalatját, mely kedvelt Magyarországom mindenkor atyailag ápolt boldogsága iránti atyáskodó indulatomból származik, mint a Kedveltséged által elébe terjesztett kivánatokra tett legfelsőbb válaszomat, az ország rendjeinek tudomására.

Bécs, Böjtmás hó 17-kén 1848."

Aláirva: Ferdinánd s. k.

Tetszik érteni? …nekem teljesen alkalmatos egyéneket jeleljen ki egyúttal pedig oda munkálkodjék, hogy ezeknek hatásköre iránt czélszerü törvényjavaslatok… az országos felirásban érintett egyéb törvényjavaslatokkal együtt a karok és rendek által terveztessenek…

Olyanok legyenek a miniszterek, akik megfelelnek az udvar igényeinek, és akik képesek felfogni, hogy az érvényes törvényekkel összhangzó törvényjavaslatokra van szükség. Lát ebben valaki valami kivetnivalót? Ez itt nem a görög demokrácia és nem is a későbbi skandináv rendszer. Ez a királyi leirat nem egy „forradalmi” kiáltvány, ez csak azt tartalmazza, amiben megállapodtak a magyar küldöttséggel előző nap, azaz március 16-án (Böjtmás állítólag a március „régi” elnevezése, etimológiailag levezethetetlen, eredete megállapíthatatlan). Ebben nincs semmi olyan ígéret, amit később visszavontak volna, sőt az áprilisi törvények (amik márciusban már megvoltak, csak április 11-én szentesítette őket a király) sem tartalmaztak semmit, ami ellene szólt volna a hatályos törvényeknek.

Az Osztrák–Magyar Monarchia közjogilag két önálló államból állt, ezeket a közös uralkodó személye (osztrák császár és magyar király) és a közös ügyek (külügy, hadügy és e két minisztérium költségeinek fedezésére szolgáló pénzügy) kötötték össze. Ehhez a két állam tízévenként megújított szerződésben járult hozzá, ennek meghatározása és kezelése a közös pénzügyminisztérium feladata volt.

Sem a királyi leirat, sem az áprilisi törvények nem váltják le Philipp von Krauß pénzügy-, sem Felix zu Schwarzenberg külügy-, sem Peter Zanini hadügyminisztert, de Zanini április 30-i lemondása után Theodor Baillet de Latourt sem. A Batthyány-kormány kinevezett pénzügy- és hadügyminiszterei ilyenformán törvénytelen pozíciók voltak, a különféle külügyi próbálkozások idegen országokban létesítendő „magyar” követségek (sikertelen) létrehozására ugyancsak törvényellenesek és mellesleg tökéletesen fölösleges provokációk.

Emlékeznek a fent idézett sorokra? „…Batthyány jól érezte, hogy Kossuthtal nehéz leend minisztériumot képeznie. Innen származtak ama kósza hirek is, melyek a minisztérium személyzetéről, s különösen arról szárnyaltak a közönségben, hogy Kossuth abban részt nem veend. Érzette azonban Batthyány azt is, hogy Kossuthot, ki az átalakulásnak tulajdonképeni előteremtője vala, kihagyni, nála nélkül minisztériumot alakítani, minden oldalról elismert lehetetlenség.

Ekként lehetetlen lévén Kossuthot kizárni a minisztériumból, gondját arra forditá Batthyány, hogy őt, mennyire lehet, ellensúlyozza, s irányát paralysálván, veszélytelenné tegye. Ezért beszélte rá gróf Széchenyi Istvánt, hogy ő is tárczát vállaljon, mi Kossuthnak már akkor sem tetszett. Ezért küldé Pozsonyból mindjárt márczius közepén Wenkheim Bélát Deák Ferenczért, s vállaltatott ez által is tárczát; ezért igtatta be végre Klauzált és Eötvöst is az új minisztériumba, hogy e férfiakban neki ellensúlyt vessen, magának ellene többséget készitsen. Azt hitte, ezeknek népszerűsége s ékesszólása által majd a képviselők házában is sikerül talán elvonnia Kossuthtól a többséget. Azonban, bár ez a mondottaknál fogva részt vett is a minisztériumban, Batthyány egyátalában nem akart megegyezni, hogy ő a belügyi tárczát vegye át, mit a nádor neki szánt, s Kossuth maga is leginkább óhajtott, hanem a financztárczát adta neki, azt hivén, hogy a roppant feladat, mely különösen e tárcza kezelőjét várja, megtöri emberét…” Ezzel kezdődött. Kossuthtal senki nem akart együtt munkálkodni, és ezúttal nem a többiekben volt a hiba. Azt ugyanis mindenki tudta, ami a Batthyányról szóló könyvben is benne van, hogy „…a pénz és hadügy külön választása s Magyarországnak e két főfontosságu tekintetben is önállóvá tétele volt a legnagyobb nehézség.”

Akkora nehézség, ami már akkor magában foglalta a későbbi bukást.

P.S.: Egyre szilárdul az a meggyőződésem, hogy ez a 48-as hazudozás semmiben nem különbözik attól, ami a jelenben folyik: mindenki hibás, csak mi nem (lásd például, brüsszeli háborús szankciók meg Soros meg a migránsok a mi inflációnk okozói), a Habsburgok megbánták, visszavonták, bosszút álltak, a horvátok hadat gyűjtöttek, nekünk jöttek... Pedig semmi ilyesmi nem történt, csak mindenkinek elege lett körülöttünk abból az ostoba, kirekesztő, a magyar felsőbbrendűséget hirdető, a megállapodásokat be nem tartó politikából, ami a "szabadságharcnak" eufemizált háborúhoz vezetett. 

 

 

 

 

 

Melldöngetés

Megy az ünneplés. A Himnuszt és annak költőjét ünnepeljük ( a költőjével nem is volna bajom). Nem véletlen ez a harsogás. Gondoltam, ideteszek egy részletet az Ezerév című könyvemből, legalább az a néhány ember olvashassa, aki ezzel a bloggal tölti olykor az idejét.

Jöjjön a válasz ennek a könyvnek a központi kérdésére: hol veszett el a mi nemzeti nagylétünk.

Sehol. Nem volt nekünk olyanunk soha. Régi dicsőségünk sehol sem késel az éji homályban, nem is késelt soha, mert nemcsak nemzeti nagylétünk nem volt, régi dicsőségünk sem. Zalán meg soha nem futott. Legalábbis előlünk bizonyosan nem. Mellesleg a fene tudja, ki volt az. Meg aztán – bármilyen kellemetlen – bizony elronthatott minket egykoron a vad tatár khán xerxesi tábora, ami hagyján, de a világot ostromló töröknek napkeletet leverő hatalma is. Ezenkívül Árpád hős magzatjai egyrészt nem léteztek, másrészt – ebből fakadóan – sosem voltak hősök, valamint nem virágozának fel. Egyetlen másodpercre sem.

Hát igen. Az is kérdés, a baromian kártékony magyar történetírás mellett mi legyen a magyar irodalomnak ezekkel az égre író pufogásaival. Ezekkel a magasztos hazugságokat összevissza dobáló, (nem szívesen mondok ilyet) dagályos és éppen ezért meglehetősen vacak verseivel. Mit kezdjen a Szózattal Szilárd Leó, Bartók Béla, Szentgyörgyi Albert, Kármán Tódor, Munkácsy Mihály, Paál László, Goldmark Károly, László Fülöp, Víg Tamás, Doráti Antal? Meg az a néhány millió névtelen, aki önszántából ment el innen, és esze ágában sem volt (most sincs) ide visszajönni, mert semmi kedve megvárni azt a jobb kort. Buzgón imádkozni sem akar.

Fene tudja, miért, de azt hiszem, nincs lényeges különbség a hamis történelem és a rossz versek tanítása között. Legföljebb annyi, hogy előbbi köztörvényes, büntetendő cselekmény, és abban a formájában irtandó minden oktatási intézményből. Egy ostobán nyavalygó, hazug és kártékony nézeteket generáló költemény tanítása viszont lehetséges – volna, pusztán azért, hogy megmutassuk, hová vezet a fals történelemírás, olykor még egy nagy költő életművébe is belerondít. Hogy ugyanis ennek a hazug történelemírásnak a következtében születnek a Himnusz és Szózat szerű förtelmes, a magyar felsőbbrendűséget és vesztességet egyszerre sugalló, hazug versezetek, amik önmagukban szinte jóvátehetetlen dúlást vittek véghez a magyar néplélekben, nagyobbat, mint a kiváltó történelemírás (bővebbet erről Nyáry Krisztián könyvében találtok, Kölcsey véleményével a saját verséről, a könyv címe: Általad nyert szép hazát). Persze ebben az esetben is nagy a tanár felelőssége, eléggé felkészült-e ahhoz, hogy egy alapos elemzéssel rávezesse a diákokat, mi a baj az effajta véres könnyeket síró klapanciákkal. Hogy ez nem irodalom, hanem nacionalista faliújság. Hogy ilyeneket politikus ír, nem költő. Aztán a nebuló azt kezd vele, amit akar. Mindenesetre egy működő iskolarendszer kevesebb olyan gyereket képezne, aki bömbölve énekeli vagy hallgatja a Himnuszt, miközben magát szomorú és megalázott embernek képzelve gyűlöli a világ többi részét, abban a meggyőződésben, hogy ő megbűnhődte már, ennélfogva ő mindenkinél különb. Holott a múltat nem megbűnhődni kellene, hanem tudomásul venni a maga valójában, és elkezdeni azt a jövőt építeni, amit ezer évvel ezelőtt kellett volna.

Adós vagyok a jelenség (a melldöngetés, tódítás, hazudozás, kisebbrendűségből fakadó gyűlölet és bosszúvágy) okozóival, a forrásokkal, ahová beszerzésre jártak például még az olyan költők is, mint a zseni Vörösmarty, a remek Kölcsey és a kiváló Berzsenyi. Akiktől elvárhatnánk ugyan, hogy ha alaposan olvasni és kételkedni nem tanultak is meg, legalább kérdezni tudnak (ahogyan kortársuk, Széchenyi István képes volt erre), de ez a módszer nem tartozott a poétai fegyverzetükhöz. Pedig latinul természetesen valamennyien tudtak, és ha gondolkodni nem tanultak is meg Descartes-tól, a „de omnibus dubitandum est” (az eredeti mű is latinul íródott, nem franciául) legalább töprengésre késztethette volna kedves mindnyájukat. Nem késztette.

Nagy költőink (és a többiek) beszerzési forrásairól, a Hungarus-tudatos történetírókról kell néhány mondatban megemlékeznem és a hozzájuk szorosan kapcsolható meseirodalomról. Ezt azért szükséges tisztázni, mert a reformkorban élők még semmit nem tudhattak sem Anonymus, sem Kálti Márk művéről (hacsak be nem kéredzkedtek a Bécsi Udvari Könyvtárba – ennek sehol sincs nyoma), valamilyen közvetítőkre volt szükségük, akik még ismerhették a két „alapművet”, vagy legalább olyat, aki még láthatta.

Werbőczy Tripartituma legföljebb azért érdemel említést, mert az ő megállapítása, miszerint nem létezett törvénykönyv az övé előtt, legalábbis érdekes, talán tanulságos is. A két slágerszerző, ugyancsak a XV. századból (Bonfini, Marzio) meg a „barbár” Thuróczi a közvetítők közé tartoznak, az olaszok csak áttételesen, mert őket a nemzeti vagánykodás nem motiválta, nem érezték feladatuknak bizonyítani, hogy a magyar nép van olyan értékes, mint bármelyik európai, sőt. Thuróczi meg a másik véglet, őt már a kortársak is elviselhetetlennek tartották.

Van egy érdekes vonulat a XX. századi visszatekintésekben, amik úgy bontják „irányzatokra” a magyar történetírást, ahogyan a fontoskodó, magukat teoretikusoknak képzelő jazz- és cikizene „elemzők” teszik ezt a könnyűzene különfélének vélt változataival: ott, ha két hang valami módon eltér egymástól, már más besorolást kap (egyik kedvencem a gothic metal és a gothic rock, ahol már azt sem sikerült fölfedeznem, hogy bármely két egész nóta különbözne egymástól vagy bármi mástól, hóttegyforma az összes, és az illető stílus annyira emlékeztet a gótikára, mint egy földbevájt kunyhó – a szó második jelentésére, a barbárra, vadra persze annál inkább). Ezek a könnyűműfajban utazó történészek arra az eredményre jutottak, hogy a „humanista” (ez már nagyon jó) történetírás „felbomlott” a XVII. században. Addig nyilván egységes volt. Látnak ők „felekezetivé váló történetírást”, ezenkívül „erdélyi, sőt tiszántúli történetírást”. Ezen kívül van „jezsuita”, illetve „protestáns”, aztán „forrásgyűjtő” meg „forrásközlő”, valamint a Bél Mátyás-féle „honismereti iskola”. Itt is van egy kedvencem, a „tudományos történetírás”, ami ugyebár nyílt beismerése annak, hogy van nem tudományos történetírás is. Ehhez csak annyi a hozzáfűzni valóm, hogy úgyszólván csak az van, például az itt felsoroltak.

A Hungarus-tudat abból a különben reális felismerésből táplálkozott, hogy a nyugati történetírás nem vesz tudomást Magyarországról. Jónéhányan akkor úgy gondolták, ezen változtatni kell, megírták hát a maguk történelmi munkáit, és például Nadányi János Florus Hunaricus-a meg is jelent angolul (1663-ban), korabeli állítások szerint vették, mint a cukrot. Otrokocsi Fóris Ferenc, Enyedi Gáspár, Timon Sámuel, Inchoffer Menyhért szépen körbehivatkozták egymást, sorra írták a magyar múltról szóló értekezéseket – ezekkel két baj van, mindkettő súlyos. Az egyik az, hogy az ő apologetikusnak szánt munkáik nem elsősorban védekeznek, hanem nagyszerűbbnek ábrázolják a magyar történelmet helyből, mint amilyen a nyugati történelem nekifutásból. Azaz folytatják az istváni hagyományt a „pöffeszkedő külföldiek” lenézésével, hogy ugyanis hol vannak ők tőlünk. A másik pedig annak az Anonymus-tól Kálti Márkon, Küküllei Jánoson, Bonfinin, Brodaricson, Istvánffyn átívelő szokásnak a természetes átvétele, hogy mesélnek arról, amit ők magyar történelemnek képzelnek. Skrupulusok nélkül, egy pillanatig sem belegondolva abba, hogy talán nem ártana valami minimális mennyiségű konkrétum. Ne legyünk telhetetlenek, ne sóhajtozzunk az angolszász modellről, ami két különböző helyről származó hiteles forrás nélkül semmit nem fogad el létezőnek – nekünk elég volna egy is. Csak hát annyi sincs. Nem baj, mesélünk helyette. Árpádról, honfoglalásról, Vajkról, egymástól veszik át a szebbnél szebbnek tartott történeteket. És ezekből ír förtelmes verseket Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty. Olykor még Petőfi is...

Az eddigi utolsó elutasítás

A könyvet rendkívül izgalmasnak, jogos indulattal megírt, jó értelemben vett provokatív műnek tartjuk, amelynek – gondoljuk – mindenképpen meg kellene jelennie.

Néhány évvel ezelőtt kiadónk bizonyosan „beleállt” volna e mű kiadásával kétségtelenül együtt járó szakmai és politikai vitákba, de manapság a könyvnek és a kiadónak is csak a mocskos lejárató hadjáratokat, sárdobálást kellene eltűrnie, amelyeket nap mint nap tapasztalhatunk, ezt pedig nem akarjuk.

Kis, független kiadó vagyunk, amelyik a jelenlegi politikai és gazdasági helyzetben nem biztos, hogy sokáig állva tud maradni.

Ugyanakkor reméljük, hogy az Ezerév – Semmi nem úgy van hamarosan kiadóra talál. Ehhez sok sikert kívánunk!

Nem ismerem személyesen a kiadó szerkesztőjét, egyszer beszéltem vele telefonon, rokonszenves volt. Nem haragszom rá. Nem is teszek ide semmit, amiről rá lehetne ismerni, csak ezt a levélrészletet. Ezt is csak látleletként. Hogy ránézhessünk és tárgyilagosan megállapíthassuk: ezért olyan ez az ország, ami miatt már sehol nem emelhetjük fel a tekintetünket.

Mit is kellene eltűrnie a kiadónak? "Lejárató hadjáratokat, sárdobálást"... Esetleg "szakmai és politikai vitákat". Hogy milyen áron? Miért kellene mindezt elszenvedni? Egy olyan könyv megjelentetéséért, ami a magyar történelem során először nemcsak megállapítja erről a népről, hogy szerencsétlen, nyomorult és szánalmas, hanem azt is leírja, miért és mióta az. És hogy mit kellene tennie, ha változtatni akar ezen az állapoton.

Nem valószínű, hogy a szerencsétlen, nyomorult és szánalmas nép megdobálja sárral a kiadót, de ha mégis, nem éri meg? Egy könyvért, ami szembenézésre késztet, ami ezerévi hazudozás után elmondja a valóságot, hiteles adatokkal, dokumentumokkal bizonyítva, hogy semmi nem úgy van, ahogyan "történészek" és politikusok hada tolja le a torkunkon, és tesz minket nevetségessé magunk és a világ előtt. Nem kell "beleállni" szakmai és politikai vitákba, nem a véleményemet írtam meg, hanem adatokat és dokumentumokat soroltam fel, amiknek a létén vagy nemlétén nem lehet vitatkozni. Az ugyanis nem vitatéma (csak egy példát mondok a könyvben leírt számtalanból), hogy egy egész "uralkodóházat", valamint eseményeket és intézményeket neveztünk el valakiről, aki a mesék által megjelenített módon soha nem létezett. Nem vitatéma ugyanis, hogy tudunk-e bármit egy Árpád nevű "vezérről", mert a létét semmiféle hiteles dokumentummal nem tudjuk alátámasztani, azt sem tudjuk, hol és mikor született, azt sem, mit tett, hogyan és hol élt, mikor halt meg és hol van eltemetve. 

„Szívesen elidőznénk Arthur udvarában, de – úgy tűnik – nem is volt udvara. A Kerek Asztal lovagjainak kalandjai is a mondák körébe tartoznak, évszázadokkal Arthur halála után keletkeztek, számos ciklusa nem is Angliában, hanem a kontinens dalnokainak képzeletében született.” - írja Szántó György Tibor az Anglia történetében.

Pedig micsoda remek dolog lett volna Anglia nagy történetét elkezdeni egy olyan lánglelkűvel, mint Arthur király. Akkor ráadásul, amikor Angliának még nem is volt nagy története. Jöttek-mentek a kelták meg a rómaiak meg a szászok meg a dánok, alakulgatott valami, dehát Arthur! Hogy’ tudna nekilendülni vele a történelem! Ja hogy nem is volt király? Na és aztán!

Arthur a mondák körébe tartozik. Anglia uralkodóinak sora évszázadokkal később, 829-ben kezdődik Egberttel. Ha nincs korábbról adat, alátámasztható történelmi tény, akkor az legenda. Amit lehet szeretni, lehet róla mesélni, jobbnál jobb (és rosszabbnál rosszabb) filmeket készíteni, de Anglia történelméhez a tudományos történelemírásban semmi köze nincs, Arthur legenda és mint ilyen, az irodalomtudomány része.

Árpád? Vagy volt ilyen nevű vezér vagy nem volt. Szántó György Tiborhoz hasonlóan azt állíthatom, hogy évszázadokkal későbbi uralkodók dalnokainak fantáziájában született a mi honfoglaló nagy fejedelmünk. Van rá esély, hogy ezeknek a fantázia szülte állításoknak volt valamilyen alapjuk? Persze, hogy van. De jó volna belátni, hogy egy nemzet történelmének a megalapozásához ez vészesen kevés. Az egész „honfoglalást” a különféle törzsekkel és vérszerződéssel együtt évszázadokon át mint egzakt történelmi tényt tálalni, azaz kijelenteni, hogy az úgy volt és kész, az nem merészség, hanem arcátlanság, a magyar történelemírás hitelének rombolása olyan történészekkel kapcsolatban is, akiknek nincs közük ehhez a korszakhoz, akiknek a munkássága nem megszokott mesékből indul ki (nincsenek sokan). Lelkiismeretfurdalás nélkül ki merem jelenteni, ha bármilyen komolynak elfogadott történész, akadémikus sejhajrá bármivel kapcsolatban kimondja Árpád vagy az Árpád-ház nevét mint létezőt, azonnal hiteltelenné teszi az összes többi szövegét.

Tessék nekem megmondani, ezen hogyan lehetne vitatkozni? Egy eljárás persze elképzelhető: az opponens bemutat egy hiteles bizonyítékot Árpád létezéséről, születési hely és idő satöbbi - de ez sem vita, ez cáfolata az én állításomnak. A többi ökölrázás...

Na jó. Hagyjuk a fenébe az egészet. Csak szomorú ilyen módon is elszenvedni az arcomba köpést.

Ezerév

Két és fél évvel a könyvem befejezése után lassan be kell látnom, hogy nem fogok kiadót találni, amelyik meg meri jelentetni az Ezerévet.

Időnként beleolvasok, mert eszembe jut valami, ellenőrzöm, jól írtam-e.

Most megálltam az előzéklapnál, ahová kvázi mottóként leírtam egy tanmesét. Ideteszem, mert máshol nem látok fórumot, pedig tanulságos és végtelenül szomorú:

Kutatók egy csoportja 5 majmot zárt be egy ketrecbe.

Középre egy létrát helyeztek, majd annak a tetejére egy banánt.

Amikor az egyik majom felmászott a létrán a banánért, a kutatók egy vödör hideg vizet zúdítottak a másik négy majom nyakába.

Minden alkalommal amikor egy majom megpróbált felmászni a létrán,

leöntötték a többieket hideg vízzel.

Hamarosan meg is tanulták a majmok, hogy aki el mer indulni a létrán,

azt meg kell akadályozni, le kell onnan verni, mert ha nem, jön a hidegzuhany.

Nem sok idő kellett, hogy egyik majom se próbálkozzon felmászni a létrán.

Ezek után a tudósok lecserélték az egyik majmot egy újra.

Az új majom természetesen rögtön elindult a létrán, de a többi majom leverte, pedig már nem is kaptak hidegzuhanyt.

Az új majom persze nem értette, hogy miért kapja a verést, de pár alkalom után megtanulta, hogy a létrán nem megyünk fel.

Ezután lecseréltek még egy majmot és ugyanez történt.

Elindult a létrán és rögtön kapott is érte...

Ami furcsa, hogy az előző új majom is részt vett a verésben, holott nem tudta a miértjét, hiszen ő sosem kapott vizet a nyakába.

A harmadik, negyedik és végül az ötödik majommal is megismétlődött ugyanez a történet. Most már nincs senki az eredeti 5 majomból.

Senki nem tudja, miért nem lehet felmászni arra a létrára.

Senki nem érti, miért nem lehet elindulni a banánért.

Mégsem másznak fel érte.

Miért?

Ha megkérdeznénk őket és tudnának beszélni, valószínűleg ezt válaszolnák:

nem tudom. De ez mindig így volt és ezt így kell csinálni.

Csak ülünk lenn a létra alatt és megtámadunk bárkit, aki meg merészeli kérdőjelezni a törvényt...

Csak ülünk a létra alatt.

                                                          

Ez a könyv azokról a majmokról szól, akik először próbáltak felmenni a létrán. És azokról, akik azóta csak félnek.

Mi kell még?

Hónapokkal ezelőtt jelent meg a világsajtóban az itt következő mondat, hónapok óta nem írom le azt, ami nyilván minden többé-kevésbé értelmes emberben felmerült, most már nem várok tovább.

„Ha Putyin ledobná az atomot, az USA megsemmisítené az orosz hadsereget – mondja a CIA volt igazgatója”

Van egy, első pillantásra különösen hangzó kérdésem: miért csak akkor? Ami eddig történt, az nem elég? Ha az oroszok szándéka Ukrajna megtámadására abban a tettben konkretizálódik, hogy elindul a hadseregük és kilövik az első golyót, és az ezután következő egyetlen írásbeli figyelmeztetésre nem fordulnak azonnal vissza, akkor még mire várunk annak a hadseregnek a megsemmisítésével? Mi kell még? Ez, ami az elmúlt tíz hónapban történt sem elég? Emberek százezreinek halála, millióinak nyomorba döntése, városok romhalmazzá változtatása sem elég?

Nem fogom én itt most a törvényhelyeket idézni a béke elleni bűncselekményekről meg a háborús bűncselekményekről, elavultak, szemforgatók, ostobák. Béke elleni és egyben háborús bűncselekmény az, amit néhány sorral följebb leírtam: a szándék deklarálása, a hadsereg fenyegető megmozdulása és a figyelmeztetés figyelmen kívül hagyása a háborús bűncselekmény. Így együtt. Aminek azonnali retorziója az illető hadsereg megsemmisítése.

Semmi kétségem nincs afelől, hogy nem alaptalan David Petraeus idézett mondata: …az Egyesült Államok és szövetségesei megsemmisítenék az orosz csapatokat és a felszereléseiket Ukrajnában… – megismétlem a kérdést, miért nem teszik?

Van egy szomorú és egyben szörnyű válaszom. Azaz tudják mit? Nem írom le a választ és nem fejtem ki a vele járó következtetéseket, csak felteszek néhány kérdést: mit gondolnak, az Egyesült Államok és szövetségeseinek fegyvergyártói mennyi pénzt kerestek eddig Oroszország háborúján? Mit gondolnak, az Egyesült Államok és szövetségeseinek kormányai mennyi pénzt fizettek ki eddig ezeknek a fegyvergyártóknak azokért a fegyverekért, amiket ezek a kormányok Ukrajnába küldtek? Mit gondolnak, azokat a pénzeket nevezett kormányok honnan vették? Kiknek az adóiból? Ön, kedves olvasóm, ön személy szerint mit gondol, mennyi pénze ment rá eddig erre a háborúra? Mit gondol, azokat, akik ezeket a pénzeket tíz hónapja eldurrogtatják, mennyire érdeklik a megölt emberek százezrei, a nyomorba taszítottak milliói, a lerombolt városok épületei, bennük az elpusztított lakások kifosztott lakói?

Még egyszer, semmi kétségem nincs afelől, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei képesek szinte pillanatok alatt megsemmisíteni az orosz hadsereget. Az ukrán nép szenvedése ehhez nem elég. 

Mi kell még? 

Hülye kérdés, ugye? Még több pénz a még több fegyverért, mely fegyverek gondos megválogatása egyvalamit garantál: nem semmisíti meg az orosz hadsereget. Miáltal az ukrán nép szenvedése folytatódik.

Az meg kit érdekel?