Götz szabályszerűen működik

Tessék szíves lenni becsületszóra elhinni nekem, nem vagánykodni akarok, hogy én már mikor megmondtam, Hamletet sem kívánom felidézni (oh az én próféta lelkem), csak annyit akarok mondani, hogy idén április 24-én, amikorról az itt idézett bejegyzés való, már minden előre látható volt, ha az ember képes arra, hogy  értelmes kérdéseket tegyen föl.

„…tegnap valaki a magukat komolyan vevő politikusok közül szigorú arccal elítélte a kormány valamely tevékenységét. Nyilván hallotta a nagyoktól, hogy bizonyos társadalmi berendezkedésű országokban ilyesmit szoktak mondani. Miszerint bizonyos tevékenységeket úgy helytelenítenek, hogy elítélik őket. És akkor az azt jelenti, ez így nem lesz jó, sürgősen változtatni. És akkor valószínűleg változtatnak is, nem tudom, sosem éltem társadalomnak nevezhető közösségben, én itt élek ebben az ázsiai törzsszövetségben, ahol az együttélés szabályozása még mindig a vérszerződés rendkívül primitív és gusztustalan, ám a politikusaink által nagyra becsült aktusán alapul, annak a 8-9. századi kornak a szellemi és erkölcsi színvonalán tenyésző vezérekkel, akik még mindig úgy viselkednek, mint a nyáj kolomposai. Jó esetben. Kivétel elenyésző mennyiségben.

Namármost. Ebből az ázsiai hagyományokat szorgalmasan építgető, annak megfelelő szellemi és erkölcsi színvonalon tenyésző fajtából van nekünk egy miniszterelnökünk, aki egy, egyetlen egy dologban abszolút következetes: soha életében nem tett semmi jót. Minden cselekedetét a gyűlölet, az ártani akaró szándék, a bosszúvágy alapjáról indítja, ha netán épít valamit, azáltal is rombol, sokkal nagyobb az építés által okozott kár, mint amennyi hasznot hajt valami újnak a létrehozása. Ez azért nem lehet könnyű, még Hitler is tett olyan dolgokat, amiknek a hozadéka dicséretes lett, a mi miniszterelnökünknek azért sikerül ezt is elkerülni, mert minden egyes pozitívnak látszó mozdulata valaminek a megsemmisítését célozza.

És most itt van ez a mindent elsöprő oltási hullám. Tetszik gondolni, hogy sok évtized után egyszercsak tesz valami jót, valami mások üdvét szolgálót? Ugye első pillantásra nyilvánvaló, ez lehetetlen. Némely körültekintő, a holnapnál valamivel messzebbre látó elmék bölcs mosollyal legyintenek: ugyan, hát mindenki tudja, az EB miatt van az egész.

Komolyan? Ennek a széthízott gyűlölethalomnak szüksége volna arra a legitimációra, amit az oltás jelent? Ürügynek talán jó, de nem a teli stadion a cél. Itt vannak ezek a lelkes kékszemű kisgyerekek a nagy piros rollijukkal, és demokráciát akarnak játszani. És bármilyen pipogyák, látszólag el is érhetnék a céljukat, mert bár senki nem tekint rájuk úgy, mint akik képesek megváltani ezt a világot, de a hordóhasú most már tudja, hogy az ideje lejárt. A jövő évi választásokon egy hátsó lábaira álló pávián is megverné, ha a választás megközelítőleg tisztességes volna. A mi miniszterelnökünk annak hallatán is csak elnyom egy gúnyos mosolyt, midőn az „ellenzék” rendszeresen hárommillió kormánypárti szavazóról beszél, ő ugyanis tisztában van vele, hogy valójában három-négyszázezer közvélemény kutatási szavazat vehető biztosra, ami már régen nem jelent egymillió választót sem. Ide már kevés az a számítógépes csalás, ami a „határon túliak” ugyancsak hamisított szavazataival együtt is majdnem kevés lett a 2018-as választások megnyeréséhez.

Kisfiúk, kislányok ott az „ellenzéki” oldalon, akik még mindig legföljebb toporzékolni tudtok, esetleg toppantani egy mérgeset a cipőcskétekkel, próbáljatok ki egy egészen kezdetleges anticipációt: miért kellett mindent villámgyorsan kinyitni? Gyerekeket, tanárokat iskolába küldeni, hamarosan megnyitni mozit és cirkuszt, mikor minden szakértő rimánkodik, hogy ezt ne, mert a látszólag nagyszámú oltás egyelőre nem véd. Mikor minden ország, ami sokkal jobb helyzetben van nálunk, még mindig vár, és csak fokozatosan nyit. Kicsit kell tudni számolni, mikorra, milyen vad és nehezen megállítható fertőzéshullám fog végigsöpörni az országon. Ami nyilvánvalóan totális bezárkózást fog követelni, ha nem akarunk megjósolhatatlan létszámban elpusztulni. Milyen esélye lesz az „ellenzéknek”, hogy eljátssza a maga demokráciásdiját? Azt mondta a momentumos ifjú ember, hogy ha most ő lenne (helyesen: volna) a miniszterelnök, azonnal leváltaná az egészségügyi minisztert.

Azta! Úgy is mondhatnám, hüjnye! De kemény! Meg hogy milyen nehéz lesz visszaszerezni az ellopott ezermilliárdokat. Ajjaj. Ez egy ilyen kérdés? Lehet, hogy nincsenek még kiküldve azok a pénzügyekhez és joghoz értő nyomozók, akik évek óta figyelik ezeknek a pénzeknek az útját? Akik fillérre tudják, hol található az a Mészárosnak tulajdonított, de nyilván máshová tartozó vagyon, aminek a hiánya milliókat nyomorított meg és százezreket küldött a halálba? Ez az egy mozdulatsor megy, hogy amúgy játszásibul próbáljuk elkapni a miniszterelnök által közibénk hajított pamutgombolyagot? Mert majd a 2022-es választások után? Elítéljük a vadászati világkiállításra elköltött milliárdokat? Nem azokat kellene, hanem a fideszt vezérestül és megannyi bűnsegédi bűnrészestül perek százai által.

Megkérdezem ezredszer, mire tetszik várni? Vérre, verejtékre és könnyekre? Amikor már tényleg nem megy másképp?

Lehetséges persze, hogy csak rémeket látok. Hogy egy kártékony alak, aki akkor érzi jól magát, ha maga körül mindenkit szenvedni lát, most hirtelen eltökélte, hogy ő jó lesz, mint Götz von Berlichingen Az Ördög és a Jóistenben.

Dehát Sartre is azért írta meg a darabot, mert tudta, hogy Götznek gonosznak kell maradnia. Nincs más lehetőség.

Most tessék elolvasni a napi jelentéseket a megbetegedésekről, halottakról. Valamint a vészhelyzet meghosszabbításáról való értesítést jövő júniusig. Hozzá a lakóhelyekre bejelentkezésekről szóló „törvényt”. És amiket még nem tudunk, amikre a vérszerződés örökösei készülnek. Amiről már többször, több helyen leírtam, a csúti futballistának és összes bűntársának létkérdés, mert azt pontosan tudják, hogy vereség esetén valami módon megkapnák a nekik járó büntetéseket, ami életfogytiglaninál nem lehet enyhébb. Lehet persze reménykedni a tejbetök ellenzékben, de az kevés. Még ott is történhet valami, ami komolyra fordítja a helyzetet.

Ez a helyzet ma még kétségkívül komolytalan. Amilyen az április óta eltelt majd' nyolc hónap. Mely időszak alatt sikerült felmutatni egy „előválasztást”. Ezzel most mindenki nagyon meg van elégedve. Tényleg remek dolog, hogy a Kolnay meg a Barabás megállapodott, ki fogja rágni ezentúl a gittet. Amennyiben van egy jobboldali, konzervatív, mélykeresztény miniszterelnök jelöltje egy baloldali összefogásnak, akinek a tanácsadói között nagy örömmel üdvözölhetjük egy 1400 lakosú község polgármesterét. Az új pártelnök lány szólt is, hogy ez így nem lesz jó, rendesen neki is mentek, ne bomlasszon már, nagy munka folyik a színfalak mögött, világraszóló események viharzanak a kulisszák és függönyök által eltakarva. Az más kérdés, hogy ez a lány is utcára akar vinni mindenkit, hogy ő sem képes felfogni, a törvény előtti felelősségre vonással nem kell – sőt nem szabad – megvárni 2022-t. Mindenesetre most hatalmas vehemenciával várnak. 2022-re.

Ahogyan áprilisban előre látható volt, mi fog történni őszre, most is előre látható: a mi miniszterelnökünk nem készül tisztességes választásokra.

Én megpróbálnám ennek a készülődésnek a várható variációit részletezni. Erre vannak mindenféle szakemberek.

Nem vagyok benne bizonyos, hogy Kübekháza polgármestere az egyik közülük. 

A butaság megállíthatatlan

"Egyelőre a hódmezővásárhelyi városházán sem vezették be a kötelező oltást, mert Márki-Zay szerint fontosabb, hogy mindenki maga dönthessen az egészségét érintő kérdésekben."

Márki-Zay úr! Nagyon nehéz megtenni a következő logikai lépést, ami ön szerint így  szól:  fontosabb, hogy mindenki maga dönthessen a mások egészségét érintő kérdésekben? Hogy mindenki maga dönthessen megszámlálhatatlan ember egészségkárosodását, halálát jelentő kérdésekben?

Napóleon

„Egyiptom népe, ne higgyetek a hazugságnak, hogy vallásotok elpusztítására jöttem! Mondjátok meg a rágalmazóknak, hogy jogaitokat akarom visszaszerezni az elnyomók kezéből, hívebb szolgája vagyok istennek, mint a mamelukok… és tisztelem Mohamed prófétát és a dicső Koránt… Valaha Egyiptom a hatalmas városok, széles csatornák, virágzó kereskedelem földje volt. Mi döntötte romba mindezt, ha nem a mamelukok mohósága és önkénye?... Mondjátok meg a nemzetnek, hogy a franciák is hithű muzulmánok… Temérdek áldás hull azokra az egyiptomiakra, akik mellénk állnak. Gazdagság és megbecsülés lesz osztályrészük… De százszor is jaj azoknak, akik a mamelukokat segítik ellenünk. Nem lesz számukra menekvés, és még az emléküket is eltöröljük.”

Ezt a kiáltványt Egyiptom lakosságához 1798-ban ragasztatta ki Bonaparte Napóleon, midőn lerohanta és megszállta az országot.

Először úgy gondoltam, ezt így önmagában ide kirakom, ehhez nincs mit hozzátenni. Aztán mégis akartam mindenféléket írni. Például hogy mit kezdett volna a jog a korzikaival, ha csak ezt a kiáltványt kell megítélni, és mit a kései magyar karikatúrájával, ha ez a tanulatlan, gerinctelen gyűlöletgörcs semmi mást nem tesz, csak a plakátjaival ragasztja tele az országot.

Aztán abbahagytam a tűnődést. Nem kell ide semmi. Elég a kiáltvány Egyiptom népéhez. 

Nem éretenek egyet

 A Diszkrimináció című, november 6-iki jegyzetemet elég fontosnak gondoltam, elküldtem a Népszavának, azt azért valamivel többen olvassák, mint ezt a blogot. A két illetékes legfőbb korifeus közölte velem, hogy nem értenek egyet velem. Ezért aztán nem is közölték az írást.

Az csak az egyik érdekessége ennek a történetnek, hogy a nyolcvanadik életévemhez közeledve megértem, nem közlik, amit írok. Egy hatvan éve a pályán lévő, Pulitzer-díjas újságíróval ezt minden skrupukus nélkül meg lehet tenni. Voltam én is főszerkesztő, a Népszavánál némileg jelentősebb fórumokon, úgymint Nők Lapja és Magyar Rádió például, de nekem ott meg sem fordult a fejemben, hogy egy bizonyos színvonal felett teljesítő szerzőt elutasíthatok. Nem fér össze a szakmai etikával sem meg az emberi tisztességgel sem.

Dehát nem is ez a legfurcsább a történetben. Hanem hogy nem értenek egyet velem. Ezen annyira megdöbbentem, a szavam is elállt. Mivel nem tetszik egyetérteni? Az emberi jogokkal? A törvényekkel? Vagy mivel? Én csak adatokat, tényeket közöltem, nem a véleményemet, amivel persze lehetne nem egyetérteni (más kérdés, hogy az újságíró etika szerint közölni akkor is kötelező). De ezzel a mondattal például: "Senki, még egyszer, senki nincs abban a helyzetben, hogy önhatalmúlag eldöntse, én meghaljak miatta vagy ne. Egy tett el nem követése (az oltás elutasítása) ugyanis egy másik ember szabadságának, sőt életének a veszélyeztetését jelenti, méghozzá tudatosan, ami azt jelenti, hogy az oltás elutasítása szabályszerű bűncselekmény..." - ezzel nem kell egyetérteni, ez akkor is tény, ha valaki azt képzeli magáról, ő felülbírálhatja akár ezt is.

Sajátos.

Sportolóagy 2.

A kuplerájból készülnek kidobni a bútorokat. Pedig a madámot kellene. A bútorok jók ugyanis, a lányok is, csak a kupleráj üzemeltetője alkalmatlan.

A Nemzetközi Öttusa Szövetség (UIPM) elöljárói úgy döntöttek, hogy kidobják a lovaglást az öttusából. Tudniillik macerás. Baj van a lovakkal. Majdnem mindig, majdnem mindenhol. A lovak pedig ugyebár lóból vannak, azokkal nem lehet mit tenni. Kész, ennyi.

Volt nekem egy lovam, Gazsinak hívták. Pontosabban nem az enyém volt, az alagi diplomataistállóban állt, én csak kijártam lovagolni. A megismerkedésünk sajátosnak volt nevezhető. Elvitték a régi lovamat, kértem egy másikat. A lovászok tudták, nincsenek különösebb igényeim, azt szeretném – elsősorban a ló érdekében – hogy nagy legyen, erős, ne valami kényes kis arab (akkor még 190 centi voltam és 90 kiló, ez nem olyan borzasztó, de egy 40 kilós zsokéhoz szokott lónak mégis kicsit sok). Bementem az istállóba, nyitogattam a boxajtókat, hamar találtam egy akkora lovat, hogy alig bírt megfordulni a számára szűk boxban. Szóltam, hogy őt kérem. Azt mondták, ne kérjem, vad, kezelhetetlen. Hagyja magát fölnyergelni, ki is jön az udvarra, de ha valaki megpróbál felülni rá, azt már a fejével odébb löki, leteríti. Kétéves korában hozták el a galopp pályáról, olyan nagyra nőtt, hogy nem fért be a startboxba. Nem szereti az embereket.

Érdekelni kezdett az illető, gondoltam, beszélek vele. Egy depresszióba süllyedt versenyző, aki csalódott az emberekben. Az egyik lovász kivitte Gazsit az udvarra, én meg ahogy mindig szoktam, odamentem bemutatkozni. Megsimogattam a homlokát, aztán a két kezembe vettem a pofáját és eldörmögtem neki, hogy miért vagyok itt. Érdeklődve forgatta a fülét. Fölnyergeltem. Felültem. Mondtam, na Gazsi, akkor talán menjünk. Elindult. Az istállószemélyzet leesett állal nézett. Eddig ha netán valaki eljutott odáig, hogy felült rá, Gazsi azzal fejezte ki tiltakozását, hogy nem indult el. Állt az udvaron mozdulatlanul.

Végigsétáltunk az erdőn. Mikor kiértünk a rétre, lejjebb eresztettem a szárat, és szóltam, hogy térjünk át a vágtára. Fütyült a menetszél a fülem mellett.

Olyan nincs, hogy egy ló nem teszi meg azt, amit az ember kér tőle. Az én szóhasználatomban ez modor, viselkedés kérdése, a lovasemberek idomításnak nevezik. Tőlem úgy is lehet, egy a lényeg, tudomásul kell venni, hogy a ló is ember. Sőt, olyanabb, mint bizonyos ember a megtört és megalázott embertömegből, a ló ugyanis sosem lesz egy tömeg alkotóeleme, megtörni és megalázni is lehetetlen, pontosabban lehet, de akkor az isten irgalmazzon annak az embernek, aki a közelébe megy.

Ha egy lótól azt kérem, ugorjon át bizonyos akadályokat és közben legyen az emberhez bizalommal, azt meg lehet oldani. Csak vele kell elintézni a dolgot, tudomásul véve, hogy ő nem tizenkettő egy tucat. És akkor az ilyen lovakból elő lehet állítani egy olyan csoportot, amelynek minden egyes egyede alkalmas arra, hogy egy öttusaverseny lovas számában megbízható partnere legyen a hozzá kisorsolt embernek. Ehhez persze kell olyan ember, aki a fentiekkel tisztában van. Nem nagyon van kétségem afelől, hogy egy öttusázó tud bánni a lovakkal.

Egy versenyen ellenszegülő ló esetében egyvalamiben lehetünk bizonyosak: ő az egyetlen, aki az ellenszegülés következtében beálló kudarcban abszolút vétlen. Hibás az az ember lehet, amelyik őt felkészítette, azaz nem készítette fel, vagy az az ember, aki kiválasztotta egy olyan feladatra, amire nincs felkészítve, vagy az az öttusázó, aki nem ért a lóhoz, eszköznek tartja, nem tekinti társnak.

Munkaigényes dolog az olyan lóállomány előállítása, amelyik végig tud menni egy versenyen. És nem megspórolható. Mint ahogyan az sem megspórolható, hogy egy kiszemelt versenyhelyszínen a legnagyobb figyelemmel és szakértelemmel a lovakat kell megszemlélni. Egyenként. Az nem egy módszer, hogy „gazdag, megbízható lótulajdonosok lovait válogattuk össze”, ahogyan ez állítólag a tokiói olimpián történt, mert annak az eredménye nem lehet más, mint ami oda vezetett, hogy az esélyes német lány kiesett, minthogy a ló nem akart menni.

Ennyit általánosságban. Dehát van még egy szempont, amihez nem tudok hozzászólni, sosem voltam öttusaversenyen, nem tudom, hogyan zajlik a lovaglás. Egy bizonyos, mindenki idegen, számára ismeretlen lovon indul. Kerestem a szabálykönyvben az előírást, mennyi időt kell adni verseny előtt, hogy az öttusázó megismerkedjen a lovával. Azaz hogy elfogadtassa magát. Az pedig nagy baj, ha nincs ilyen előírás, mert akkor kizárólag fals eredmény születhetik, amennyiben minden a szerencsére van bízva.

Persze nem ez a lényeg, nem ez a fontos. Ez még talán el is jutna a sportolóagyú döntéshozók sajátos világfelfogásáig. Hanem az, hogy mit tesz ez az elképesztő nemtörődömség a lovakkal. Ők ugyanis nem képesek változtatni a szabályokon, ők csak az elszenvedői az ostoba ember érzéketlen nagyképűségének, ami eszköznek tekinti a lovat a saját, alapjában véve pitiáner céljának az eléréséhez. Az ugyancsak korlátolt fogalomértelmezés szerint a „sportszerűség” is úgy kívánná, hogy az erősebb legyen előzékeny és megengedő, ami persze már régen nem a „sportszerűség” ismérve, mint ahogyan mindig is az „emberszerűség”, az emberségesség megnyilvánulásait neveztük sportszerűségnek. Mely kifejezés már régen a kegyetlenség, a másokon való átgázolás, a kíméletlen győzni akarás fogalomgyűjteménye.

Ez a baromi szemlélet elsősorban egy másik élőlénnyel szemben káros, másodsorban pedig azt a primitív, beszűkült értetlenséget mutatja, ami még azt is képtelen belátni, hogy a lónak nem célja a verseny megnyerése. Őt kényszerítik egy sor olyan mozgásra, amire képes ugyan, de általában maga szereti eldönteni, mikor ugrik, mikor galoppozik és mikor sétál. Pedig különben meg lehetne oldani, hogy a ló ebben is partner legyen. Telivérhez értő emberek tudják, hogy versenynapon a ló már izgatottabban ébred, mint más napokon, mert tudja, hogy a győzelemért fog futni. A lóban általában benne van a versenyszellem, a szakmájához értő idomár ezzel tisztában van, használja is ezt a motívumot a lóval való közös munkában. Az öttusaversenyen részt vevő lóban is könnyű volna felébreszteni ezt az ösztönt, minthogy a ló szeret játszani, csak odáig kellene eljuttatni, hogy most az következik, ami az ő kedvenc tevékenysége: egy kedves emberrel kettesben fognak egy jót bolondozni, ő majd megmondja, mit mikor, a többi az én dolgom…

Na ilyesmikkel kellene foglalkozniuk azoknak a figuráknak, akik most készülnek kidobni a lovaglást, másként szólva készülnek megölni az öttusát. Nem ismerek senkit sem a nemzetközi szövetségben, sem a sunnyogó magyarban, csak egyet tudok bizonyosan: kivétel nélkül mindegyik olyan sportolóagyú lény, amilyet a minap leírtam. Elvágólag látja a világot, a világ meg nem hajlandó ezt tudomásul venni.

Az öttusában mindig a lovaglás okozta a legtöbb gondot, a legjobb lovas sem mehetett biztosra. Mert mindazzal, amit itt leírtam, emberszabású embereknek kellett volna foglalkozniuk és nem sportolóagyúaknak. Akik most végre rájöttek, hogy itt valami működési hiba van. Akik ennek reakciójaképpen úgy viselkednek, ahogyan az elvárható tőlük. 

Sportolóagy

Egy sportolóagyú sportújságíró „nagyinterjút” készített az úszóedzővel, akiről sok úszó mondta el a történeteit. Amik mind arról szóltak, hogy az illető egy erőszakos, embertelen, gyerekverő alak. A sportolóagyú sportújságíró úgy gondolta, majd ő most igazságot szolgáltat, elmondatja az illető úszóedzővel a saját verzióját. Mit tesz isten, ebből a „nagyinterjúból” az derül ki, hogy ez az úszóedző milyen nagyszerű ember. Az illetőt a „nagyinterjú” megjelenésének másnapján az úszószövetség minden tisztségéből felmenteni készült. Ezután a portál sportolóagyú szerkesztője nagy nehezen talált egy magához hasonló hülyét, aki kiállt a vérnősző úszóedző mellett – talán nem tudja a sportolóagyú szerkesztő, hogy bármiféle hülyét bármire bármikor lehet találni, ám ezen hülyék megnyilvánulásaitól függetlenül a valóság nem változik. De a portál valószínűleg nem nyugszik bele abba, hogy az illető úszóedző egy pitiáner hatalmi tébolyult, egy perverz, gyáva alak, aki kizárólag gyerekeken meri kiélni a beteges ösztöneit.

Előkerestem egy sokéves jegyzetemet, ez akkor íródott, amikor Kiss Lászlóról még nem derültek ki az aljasságai, aztán mégegyet és mégegyet, ideteszem őket, utána még beszélgetünk:

 

Baj van. Most láttam egy négy nappal ezelőtti tudósítást arról, hogy megnyilvánult az egyik úszóedző. Azt mondta, hogy "a tiszteletlenség nem uralkodhat a tisztesség felett". Aki ezt mondta, azt Turi Györgynek hívják, és a tudósítás szerint 35 éve munkatársa Kiss Lászlónak.

Ez baj. Nagyon nagy baj. Az ugyanis minősíti az embert, kit fogad munkatársának. Különösen 35 évig. És az is minősíti az embert, ki áll ki mellette.

Ideteszek egy bejegyzést a Jóreggelt Európából 2013. július 2-áról.

„Van egy könyv a piacon, nem tudok róla mondani semmit, nem olvastam. Amit az ’illetékes sajtó’ összehord róla, nem érdekel. Egy lány írta, bántják is érte, lehet, megérdemli, mondom, nem tudom, de nem is erről van szó. És nem is arról a szerencsétlen vénemberről, akit Szepesi Nikolett név nélkül említ és akivel kapcsolatban nincs bírósági ítélet, disznólkodott vagy sem, ennélfogva róla sincs mit mondanom.

Annál inkább arról a nyolc lányról a 22 aláíróból, akik tiltakoznak Szepesi Nikolett könyve ellen, és kiállnak az edzőjük, bizonyos Turi mellett. Az is szomorú, hogy a hímneműek ezt teszik, de a lányok…

Megvédenek egy alakot, aki azt mondja, neki nincs semmi köze ahhoz a disznólkodó vénemberhez (azaz semmiféle felelősséget nem vállal azokért, akikért pusztán a munkakörénél fogva felelősséggel tartozik), és aki sajátszájúlag is beismerte, hogy pofozta a sportolóit (a „tanítvány” kifejezést talán mellőzzük, ahhoz tanárt is kell feltételeznünk). Azt mondta ez a Turi, hogy akkoriban még nem ítélte el annyira a közvélemény a pofozást, most már más a helyzet, ehhez kénytelen alkalmazkodni.

Tetszik érteni?

Legszívesebben most is pofozna, dehát a közvélemény vagy mi a fene. Meg nem fordul abban a sajnálatosan csekély méretű agyában, hogy az ilyesmi nem a közvéleménytől függ. Most sem és száz vagy ötszáz évvel ezelőtt sem attól függött, megüt-e az ember egy másik embert, hogy mi erről a véleménye a köznek, hanem attól, hogy az egyén mennyire jutott a kétlábra állás megerőltető folyamatában. Ha egyelőre inkább makog, mint beszél, akkor persze még nem érte el a homo erectus szellemi színvonalát, ilyen van, ezt tudomásul kell vennünk, csak akkor nem szabad emberek közé engedni. Mert az ösztönvezérelt előember odacsap, ez természetes, ennyi telik tőle. Kisgyereket üt, esetleg nőket, egy alapszabály van, az illető legyen nála gyengébb. Fizikailag. Ócskalelkű bugrisok nagy számban élnek korunkban is, nem különösebben bonyolult lélektani művelet felismerni őket. Az ilyen gyáván elsunnyog ugyanis, amikor a felelősségéről van szó, mert akkor sem tett semmit, amikor egy Szepesi Nikolett nevű védtelen kislány szólt neki, hanem inkább megpofozta.

Aláírást gyűjteni, kiállni egy efféle mellett – hát nem tudom. A sportolói agy az esetek többségében eltér a hétköznapi emberétől (ezt nem pozitívumként említem), de ennyire?

A levél, amit huszonketten aláírtak, inkább felháborítóan, mint szánalmasan szemforgató és ostoba, olyan jó kis ötvenes évekbeli hangulata van neki, ’a legteljesebb mértékben kiállunk a minket a múltban és/vagy a jelenben felkészítő és segítő szakemberek emberi és erkölcsi tartásáért és példamutatásáért…’ (molesztáló /nincs bizonyítva, de az sem, hogy nem/ vénember és pofonokat osztogató edző emberi és erkölcsi tartásáról van szó, különös tekintettel a példamutatásukra, lányok, az isten szerelmére!). És van még egy apróság, amire persze lehet sokféle magyarázat, de egyelőre kérdés: a nyolc, nem túlságosan ismert lány mellett miért nem írta alá ezt a baromi levelet Egerszegi Krisztina, Kovács Ágnes és Risztov Éva? Bizonyos források szerint nekik is volt edzőjük ez az alak.

És végül tessék mondani, az hogyan lehet, hogy ez a Turi nevű még egyáltalán ott van, ahol eddig volt? Esetében ugyanis nem kell semmiféle jogerős ítélet ahhoz, hogy eltűnjön a gyerekek közeléből, elég az, amit beszél.”

Az nagyon kínos, amikor egy ilyen alak a szájára veszi a tisztesség szót például. Ha ezt ráadásul az én védelmemben tenné, elsüllyednék a szégyentől.

Bár… Ha akkor nem süllyedtem el, amikor megtudtam, hogy nem védi, hanem veri a gyerekeket…

 

Ezt január 11-én írtam Kiss László úszókapitányról (Turi György az, aki saját maga beszélt arról, hogy verte a lányokat, mert az régebben még nem volt olyan nagy baj).
Az Origón most megjelent egy hír Kiss László hároméves börtönbüntetéséről, amit csoportosan elkövetett nemi erőszakért kapott a 60-as években. Szinte lehetetlen, hogy egy olyan orgánum, amilyen az Origo, megjelentessen egy ilyen hírt ellenőrizetlenül, de én remélem, hogy csak valamilyen félreértés következtében...
Sajnos a Turi Györggyel való 35 éves együttműködésben benne van ez a lehetőség. Sokszor leírtam már, az embert a legrosszabb cselekedetei minősítik. Egy "kommentelő" fel van háborodva, ilyet közölni, mikor azóta hány olimpikont nevelt meg minden, meg hogy elévült már. Büntetőjogilag talán. Az embert a legrosszabb cselekedetei minősítik, azok nem évülnek el.
Hitler szerette a kutyákat és barackot nyomott a gyerekek fejére. Más nagyságrend, persze. De a lényeg ugyanaz.

 

A kisebbrendűség érzése evidencia, minden hímneműben munkál, és munkálni is fog, amíg anya szüli a férfit is, ezt értem, és szinte természetesnek tekintem, egy primitív ember ösztöncselekvése nem bonyolult folyamat.

Az üzekedési inger is adott, az állatvilágból éppen csak kiemelkedett faj, az embernek alig indokoltan nevezhető biológiai konstrukció önfenntartásból származó reflexe majdnem olyan természetes, mint az éhség.

Na jó, mondom, nem értem.

A Kiss László féléket érdekes módon sokkal egyszerűbb képletnek vélem, mint a csajozókat. Az úgynevezett nemi erőszak a gyilkos agresszió leggyávább kitörési formája, ugyanaz, mint a fasizmus és a nácizmus, csak ez nőneműekre korlátozódik. A Lantos-szerű gennyfakadék ezt még megtetézi azzal, hogy a férfiasságnak képzelt nemi irányultságát becsületbeli ügynek tartja, és perel, mert feltételezték róla, miszerint ő homoszexuális. Tetszik érteni? A nemi erőszak rendben van, de hogy buzi volna...

Most megjelent az áldozat. A Petrucchiók elhallgattak. Az értelmiség. Akik úgy gondolták, nem történt semmi különös, és tele szájjal mondták a magukét a lányok prédaságának magától értetődőségéről. 

 

Aztán itt van egy újsághír:

Ahogy a Népszava is megírta, a Takáts Zsuzsanna ellen elkövetett nemi erőszak kirobbanása után az is kiderült, hogy nem az 1964-ben megerőszakolt lány volt Kiss László egyetlen áldozata, a korabeli periratokból ugyanis kiderült, hogy a sportolót már korábban is felfüggesztették egy hasonló ügy miatt. 

Kiss uszodai eltiltásához egy csoportos nemierőszak-kísérlet vezetett, amely 1960. december 30-án történt. A volt úszókapitány ezen a napon két társával szexre akart kényszeríteni egy 18. életévében járó lányt a margitszigeti Sportuszoda medencéjében. Áldozatukat körülfogták, majd fogdosni kezdtek minden testrészén, így lábát, melleit és nemi szervét is megfogták, bár részletesen nem volt tisztázható, hogy a három úszó közül a fogdosásban kinek milyen szerepe volt. Kijelentették, hogy csak akkor engedik el, ha a lány megígéri, hogy Kiss Lászlóval és két társával közösülni fog. 

A lányt végül az mentette meg, hogy az arra haladó úszómesternek odakiáltott, de Kiss és társai a víz alá nyomták. A három fiú egyike még víz alatti közösülést is ajánlott. Az úszómester megjelenésére azonban a három sportoló, így Kiss ­László is elúsztak a lány közeléből. 

A Blikk megtalálta Kiss László az ügyben érintett társát, aki - mint írják - a kor ismert vízilabdázója volt, még Európa-bajnokságot is nyert a válogatottal. Egy budapesti klubban pólózott, úszóként országos bajnoki címet szerzett, a másik férfi pedig szintén egy budapesti csapat játékosa volt. 

Tettükért három hónapra minden sporttevékenységtől eltiltotta őket a Magyar Úszószövetség, s ebben az időszakban még az uszodákat sem látogathatták. Ugyanakkor a még komolyabb következményeket megúszták, ez ügyben nem indult rendőrségi eljárás – a lap ezért nem írta le a két pólós nevét.

Az egyik férfi úgy nyilatkozott a bulvárlapnak: "Engem nem tiltottak el soha, nem tudok semmiről, hagyjanak ezzel békén! Kiss László a barátom volt. Nem történt ilyen, semmiféle eljárás nem folyt ellenem.Szeretném, ha 80-100 éves történetekkel békén hagynának" - mondta feldúltan az egykori sportoló.

A lap felkutatta a Népsport részletes beszámolóját a történtekről: „Az ítélettel a legteljesebb mértékben egyetértek – ezt egy egyesületi vezető mondta a sportújságnak. – Meg kell mondanunk, ...-nak nem ez az első fegyelmi ügye. Sajnáljuk, hogy a különben tehetséges sportoló most ismét ennyire megfeledkezett magáról. Az utóbbi időben ugyanis azt tapasztaltuk, hogy megkomolyodott” – idézi a Blikk a Népsport akkori számát.

 

És egy másik:

 

 

Kiderült, az úszók későbbi szövetségi kapitánya, a Hosszú Katinkával való "szakítást" megkönnyező Kiss László is az események tevékeny részese volt, két társával együtt 1962. februárban el is ítélték a dokumentumokból kirajzolódó gyalázatos bűnügy miatt.

Kiss László a három úszó közül harmadikként gyalázta meg az addigra már "elernyedt" testű lányt.

Az ítélet indoklásában leírták: a Ferencvárosi TC három akkori tehetsége, L. László, V. Lajos és az akkor 21 éves Kiss László 1961 júliusában ismerkedett meg a Nemzeti Sportuszodában a későbbi áldozattal, Zsuzsannával, akinek megtetszett V. Lajos. L. azzal csalta fel a sportuszoda területén található lakásba, hogy V. is ott lakik, és megmutatja neki az ingatlant.

A férfi a lakásban egyből letámadta a nőt, és közölte is vele, hogy addig nem engedi ki onnan, amíg nem közösül vele. Dulakodásuknak az vetett véget, hogy megérkezett Kiss László és V. Lajos. A három sportoló együtt nyomta le az ágyra a tiltakozó nőt.

V. hátracsavarta a nő karjait, száját pedig lefogta, így tartotta őt ledöntve, amíg L. a sértett lábait szétfeszítve közösült vele. Ezután Kiss László vett át a lefogó pozíciót, és V. erőszakolta meg a lányt. Ekkora a lány már rosszul lett, ellenállásától már nem kellett tartani, ezért Kiss László fokozatosan elengedte, majd amikor sorra került, ő közösült "az elernyedt sértettel". Miután a lány magához tért és megmosakodott, újból rátört a rosszullét, ezért az élsportolók nyugtatót adtak neki.

 

Ennyit a „tisztességről” meg a Turi Györggyel együtt töltött 35 évről.

Még valami – a sportolóagyról. Nem fölmentés, csak magyarázat. Jónéhány évig éltem a sportolóagyúak között, sőt, talán én is olyanná akartam válni. Nem sikerült. A BHSE (Budapesti Helyiipari Sport Egyesület) a Népligetben tartott fenn sporttelepet, oda kerültem még gimnazista koromban, ahonnan föl sem lehetett látni a Honvédig meg a MAFC-ig, pedig azonos osztályba tartoztunk, és onnan jutottam fel a csúcsra, az élsportnak is a legtetejére. És ott kellett belátnom, hogy ezt nem nekem találták ki. A tekintélytisztelet, a militarista berendezkedés alapszükséglet az élsportban, anélkül a dolog nem működik.

Az olimpia militarista szimbólumok sorozata, a zászló, a láng, az alakzatban vonulás, a babérkoszorú, az érmek (kitüntetések), a jelszó mind annak a rendnek és fegyelemnek a szimbólumai, amiknek semmi köze nincs a sport eredeti jelentéséhez. A citius-altius-fortius (gyorsabban-magasabbra-erősebben) éppen olyan lelkesítően hangzik, mint a hendiatris más megjelenései, a veni-vidi-vici (jöttem-láttam-győztem), a liberté-égalité-fraternité (szabadság-egyenlőség-testvériség) vagy az ein Volk-ein Reich-ein Führer (egy nép-egy birodalom-egy vezér) (bocsánatot kérek az érzékeny lelkűektől, de a hendiatris, azaz a hármasság fogalmába az utolsó is beletartozik), és éppen olyan kártékony, mint minden, ami az ösztönöket akarja feltüzelni lelkesítés céljából. A vége mindig blood-sweat and tears (vér-verejték-és könnyek, hogy egy áttételesen lelkesítő hendiatris-t is idézzek).

A militarizmus, a diktatúra és a nacionalizmus „szellemén” kívül mit ad még a versenysport? Gyors és felületes kielégítését az ember zsigeri szintű vágyainak a küzdés, a versengés iránt. Üzenetének lényege: ha már tenni nem tudod, legalább nézd. És példát ad fegyelemről, lemondásról, az emberi szervezet fizikai tűrőképességének határtalanságáról (a határ mögött már csak a halál van), azaz csupa olyan dologról, ami az emberiséget nem viszi előre az emberré váláshoz vezető úton, ezzel szemben viszont legalább hátráltatja. Fegyelmezett ember még soha mást nem tudott létrehozni, mint fegyelmezettséget, a lemondás és az önsanyargatás hozzátartozik egy cella magányában sínylődő szerzetes vagy egy remete alapfelszereltségéhez, de mindezekből még soha nem született zenemű, kép vagy szobor, sem regény, sem színdarab, az e=mc2 fegyelmezett, a világot elvágólagosan kezelő koponyában soha nem fogant volna meg. A sportagyú élharcosból elő lehet állítani 35-40-es pulzusszámú, 7 literes tüdejű, 45 kilós biciklistát, de soha nem lesz belőle Mozart, El Greco vagy Rodin. És viszont, Thomas Mannt, George Bernard Shaw-t vagy Albert Einsteint, Wigner Jenőt nem lehet rávenni arra, hogy másoknál nagyobbat ugorjon, vagy hátvédeket és kapusokat megszégyenítő gólokat rúgjon. Nem azért, mert nincs hozzá tehetségük, hanem mert más a mentalitásuk.

A sportoló attól a pillanattól fogva, hogy nem a saját örömére fut, úszik, labdázik, része lesz egy függési láncolatnak, egy függelmi rendszernek, amelynek ő mindaddig a legalján marad, amíg sportol. Főnök, mester, Laci bácsi vagy Kati néni – mindegy, hogyan hívják, ő mondja meg, mi legyen, mikor legyen. Nincs olyan, hogy majd megbeszéljük, te miképpen látod ezt, fiam, mondd el, mert lehet, hogy én tévedtem.

A sport nem demokratikus rendszer (mondom a demokrácia híveinek). Az edző, aki nem parancsol és nem kinyilatkoztat, nem alkalmas edzőnek. Lehet persze lázadni, az asztalra csapni, hogy én ezt másképp tartom jónak, de ez a viselkedés a sportoló pályafutásának a végét jelenti. Különösen, ha sikeres, nagy tekintélyű edzőre csapja rá az ajtót. Az én első egyesületi edzőm a közepesnél gyengébb képességű volt, de eszembe sem jutott, hogy akár csak magamban minősítsem őt. Félpályától labdavezetés, ziccer. Ennyit tudott a kosárlabdáról, de azt fölényesen, ellentmondást nem tűrően.

Fentiekhez nem tartozik hozzá a pofozás, az edzőnek nem szükséges rosszjellemű, rosszminőségű, ócska alaknak lennie, ezek nem edzőtulajdonságok.

Berlinben, a 2009. évi atlétikai világbajnokságon a maratoni futás ezüstérmese az utolsó két-három kilométert végighányta. Futva. Kicsit oldalt fordult, hogy a mezére azért viszonylag kevesebb hányadék jusson. Aztán a célba érkezve kiadta magából a maradékot. A pekingi olimpián ugyanezt tette egy nőversenyző. Ő a vert mezőnyben végzett. Még az ezüstérmesnél is vertebb mezőnyben.

Micsoda önuralom, micsoda fegyelem, hogyan sanyargatja és győzi le az ember a saját szervezetét! Ó milyen nagyszerű! Egy frászt. Értelmetlen és védhetetlen marhaság akkor is, ha aranyérem a vége. A baj az, hogy a sportolók nagy részének ezt hiába magyaráznánk. Nemcsak a kenyai maratonfutóknak, hanem az európai és amerikai „egyetemistáknak” is. (Az idézőjel nem annak az elenyészően csekélyszámú sportolónak szól, akik az agyvelejük és nem az izomzatuk teljesítménye okán kerültek be az egyetemre.) Ez ugyanis nem szellemi szint, nem IQ és nem kultúra függvénye, hanem jellemkérdés. Nevezhetjük lelki alkatnak, mentális irányultságnak, a lényeg az, hogy a jórészt érdemtelenre pazarolt tekintélytisztelet, a rajongás valami és valaki iránt (főnök, mester, Laci bácsi vagy Kati néni), az ebből fakadó hamis értékrend uniformizálja ezeket az ifjú embereket tekintet nélkül arra, hol születtek és milyen környezetben nőttek fel. A sportoló agyú ember soha nem lesz önálló gondolkodású és ízlésű ember, mindig szüksége lesz egy felettes énre, akit csodálhat, és aki sosem lehet nála bonyolultabb személyiség. A sportoló agyú ember inkább végighányja a maratonfutást, de nem áll meg, mert gyerekkorában azt mondta valaki, hogy az ember nem adja fel. Ez a valaki nagy valószínűséggel a tornatanár volt.

Nem minden versenysportoló sportolóagyú, viszont rémületesen sok sportolóagyú van azok között, akik soha semmit nem sportoltak.

(A volt, bukott köztársasági elnök például reménytelenül sportoló agyú, marad is, amíg él. Azt is mondhatnám, nem tehet róla szegény, de azért ez nem volna igaz. Egy bizonyos szellemi szint fölött mindenki maga döntheti el, milyen halmazállapotú gerinccel kívánja leélni az életét, ez nem életkortól függ, hanem jellemerőtől. Vagy mondjunk inkább jellemgyengét?)

A legnagyobb tömegeket kiszolgáló népszórakoztató intézmény dermesztően jelzi az emberiség szellemi állapotát. Mit kap a versenysporttal a közönség? Militarizmust, diktatúrát és nacionalizmust. Ezért nézi hol őrjöngve, hol könnyekig meghatódva, magához ölelve a nemzethez tartozót, és (persze sportágtól függően) megvetve, lenézve, gyűlölettel eltaszítva az „idegent”, a más nemzet polgárát. Vigyázzba vágja magát, a sírás a torkát szorongatja, amíg leng a nemzeti zászló és szól a nemzeti himnusz, és közben érzi, hogy ő mennyivel különb, mint a más nemzet fia-lánya. Máskor is érzi ezt persze, mert ha máskor nem érezné, akkor most sem nézne diadalmasan a szomszédra, de a máskor az más, most ez így még diadalmasabb, és még sokkal világosabb a magasabbrendűsége, most, hogy a Peti megnyerte az aranyat. A mi Petink.

A sportriporter tárgyilagossága szakmai és etikai alapkövetelmény. Kivéve ha magyar van a mezőnyben, annak szabad, sőt kötelező drukkolni, és illik többes szám első személyben beszélni. (Esetleg van a nacionalizmusnál rosszabb is? Vajon mit mondott az amerikai sportriporter 1968-ban, a mexikói olimpián a 200 méteres síkfutás eredmény hirdetésekor? Amikor az árbocra lassan húzták fel az amerikai zászlót, szólt az amerikai himnusz, és a dobogón két amerikai állampolgár, Tommie Smith és John Carlos, az arany- és a bronzérmes felnyújtott, fekete kesztyűs kézzel tiltakozott. Hogy mi ellen? Talán rosszkor lőtték el a rajtot, vagy egyenetlen volt a futópálya? Nem. A saját hazájuk politikája ellen tiltakoztak. Az olimpián. Zászló, himnusz.) Van még egy kérdésem. Jobban szeretném, szívesebben nézném Usain Boltot, a képességeit magasabbra taksálnám, ha magyar volna?

Diktatúra és nacionalizmus ölelkező fogalmak, nem kiegészítik, hanem feltételezik egymást. A diktatúra mechanizmusára épülő és a nacionalizmust magától értetődően fel- és kihasználó sport jelenlétének mennyisége és minősége egy ország felépítményében következtetésekre ad lehetőséget az illető ország társadalmi berendezkedésének minőségére. Rákosi Mátyás a helsinki olimpia 16 magyar aranyával hirdette országlásának nagyszerűségét, és a berni világbajnoki döntő elvesztésébe bukott bele. A sportra különös figyelmet fordító, stadionépítő és milliárdokat a sportra (különösen a futballra) költő politikusok és a nagy sportnemzetek mindig gyanúsak. (Az amerikai nacionalizmust és a feketékre épülő sportot most hagyjuk, a gyanú alól nem kivétel az sem, csak másfajták az összefüggések, mint Hitler 1936-os olimpiája, Rákosi Magyarországa, a Szovjetunió, az NDK és Kína esetében. A magánstadion építését, ahová az ember a hálószobájából közvetlenül beléphet, már nem tudom a gyanús kategóriába sorolni. Az annál sokkal súlyosabb. A nemzetről meg, ami ezt szó nélkül tűri, végképp nincs mondanivalóm.)

A Turi nevű alakról nincs újabb hír. A jelen rendszerben kicsit sem csodálkoznék, ha végül tőle kellene bocsánatot kérnie a megvert és megalázott úszóknak.

  

Kommunistázó

Én nagyon szeretem ezeket a kommunistázó írásokat, amiket különösen annak a rendszernek a kegyeltjei írnak (ami különben – mint már milliószor elmondtam – sosem volt kommunizmus), vagy olyanok, akik akkor nem éltek. Voltaképpen a címnél (Jobb egy átkos Demeter ma, mint egy áldott Aczél tegnap) sokkal többet nem olvastam. Már ettől felfordult ugyanis a gyomrom.

Rögtön itt az elején meg kell jegyeznem, nem voltam jóba’ Aczél Györggyel. Személyesen nem is ismertem, soha nem találkoztam vele, egyszer hívott fel telefonon, 1969 novemberének végén, hogy sajátszájúlag közölje velem, egy ideig semmi nem fog megjelenni, amit írok. Ez – mint végül kiderült – 5 évet jelentett, ha jól emlékszem. Abban az időben (fantasztikus főszerkesztőmnek, Eck Gyulának köszönhetően) külpolitikát írtam monogrammal, meg színes összeállításokat készítettem francia, német és olasz hetilapokból szemlézve (persze a forrás megjelölése nélkül) – vigyáztam, hogy ne fordítsak szó szerint, bár valószínűleg senkit nem érdekelt volna sem a Paris Match-nál, sem a Sternnél, sem az Epocánál, ha rájönnek, hogy Magyarországon valaki az ő cikkeikből készít külpolitikai bulvárt. A Der Spiegelből külön rovatot gyártottam, Augstein és Engelmann írásaiból raktam össze ezt a komoly részt, a nevüket is említve, nem tudom már, mi lehetett ennek a jogi legitimitása. Akkor is sejtettem, most meg különösen nyilvánvalónak találom, Aczél tudta, hogy ezeket az oldalakat én írom, a Szabad Földnél (egymillió feletti példányszám) jelentéktelenebb lap esetén is tudta volna, de nem szólt semmit, talán úgy gondolta, hogy amíg a nevem nincs leírva, békén hagy. Ha jól emlékszem, ’74-re évült el a Ház az erdőben című tévéjátékom miatti büntetés, ő többet nem jelentkezett. Jártam rendesen raportra a Pártközpontba, fenyegettek engem is, az éppen esedékes szerkesztőimet is, de Aczél nem szólt semmit, még Az új Kharón című kötetem megjelenésekor sem, pedig arról a Népszabadság is megírta, milyen veszélyesen bomlaszt.

Ezt csak azért mondom, hogy világos legyen, semmi okom nincs arra, hogy nosztalgiával gondoljak Aczél Györgyre. De az tény, hogy Pándi Pál szemináriumán megvitattuk (én például egy széket törtem el ebben a vitában) Golding frissen kiadott könyvét, A legyek urát. Amiről csak a hülye törleszkedő kiszista szocializmus seggnyalók mondták, hogy az a fasizmusról szól. Pándi a félév végén külön megemlítette, hogy a jelest azért kapom, mert a Golding-regénnyel fasisztázókat leordítottam – azaz tudta, hogy az indulatom a fennálló rendszernek szólt. Pándi az Aczél-korszakban - régi magyar irodalmas létére fontosnak tartotta, hogy kiadja szemináriumi feladatnak Faulkner Medvéjét, Paul Guimard Hárman Párizsbanját, Thorsteisson 79-es sofőrjét. A kortárs irodalomnak ezeket a Modern Könyvtárban megjelent műveit. A Modern Könyvtár 1958-ban hozta vissza az Athenaeum húszas években volt sorozatának címét és szellemét. Attól az évtől kezdve, hogy Aczél átvette a kultúra irányítását. Azt én nem tudom, mekkora volt Pándi hatása Aczélra, feltételezem, jelentős, a lényeg mindenesetre az, hogy a rettegett cézár kire hallgatott. A következő harminc évben a magyarországi kultúra olyan korszakát éltük, amit sem korábban, sem azóta meg sem közelített semelyik rezsim. Amit Aczél „tiltott”, azt jórészt én is betiltanám, ha nem betegednék bele már a kifejezésbe is (tiltás). Ami érték volt, az megjelent, a kulturális szemetet kétségkívül nem engedte – ezzel lehet nem egyetérteni, meg lehet vágyni rá, végülis mindegy, de az tény, hogy Ottlik, Sarkadi, Kardos G., Kertész Ákos, Konrád, Esterházy az Aczél-időkben jelent meg, Jancsó Oldás és kötése akkor készült és utána az összes többi nagy filmje, Huszárik, Makk, Gaál, Sára, Bódy akkor forgatta a világra szóló filmjeit, Szabó István akkor fejezte be az Álmodozások korát a „tessék kérem felébredni” képsorral, Bálint András a Szerelmesfilmben rohant ki a párizsi pályaudvarról egy utolsó szippantásnyi szabad levegőt szívni, és a Mephisto akkor kapott Oscar-díjat. Az én tévéjátékom egy evidensen hallható ordítás a fennálló rend ellen, mellesleg szerintem nem volt igazán jó darab, csak éppen a politikai felhangjai csináltak belőle néhány napos szenzációt – de megjelent. És a kötetem is megjelent, ami után Hegedűs azt írta a Népszabadságban, hogy figyelemreméltó tehetség vagyok, de károsak az eszméim (ezeket csak azért említem, mert elég jól ismerem a történet minden oldalát). A színházak bemutattak Sartre-t és Fejes Endrét, az Erkel Színházba eljött Ella Fitzgerald és a Modern Jazz Quartet, meg ilyesmi. Mindent lehetett – na jó, majdnem mindent – ami érték volt, és semmit, ami szemét. Működhetett a „dühöngő”, hivatalos nevén a Fiatal Művészek Klubja, amiről mindenki tudta, mi zajlik ott minden éjszaka rendszergyalázásban, és működhetett a Gorkij-fasorban meg a Báthori utcában a Filmművész Szövetség vetítőterme, ahol olyan filmeket nézhettünk meg, amiket moziban nem lehetett. Persze az nem jó, hogy az értelmiség és a művészvilág elitje részesül ilyen különleges elbánásban. Mint ahogyan az sem jó, hogy a Jules és Jimet, a Kifulladásigot és az Unokafivéreket akkor sem nézte volna meg más, mint ez a bizonyos elit, és ahogyan az sem jó, hogy ma sem nézné meg, mert van helyette valóságsó, influenszer és sztárban sztár.

Egy minden szempontból undorító rendszerben éppen csak a kultúra volt annyira működőképes, amennyire egy minden mást megfojtó diktatúrában ez egyáltalán elképzelhető. Egy relatíve annál is undorítóbb diktatúrában még az sem működik.

Ne tessék nekem ezt a kis nyikhajt, ezt a kinyújtott nyelvvel lihegő, két lábon járó megfeleléskényszert egy napon említeni egy igazán nagyformátumú, kétségkívül gazemberi tulajdonságokat is magában hordozó alakkal, aki az Oszlopos Simeont berakatta a Sarkadi-kötetbe, miután értesült róla, hogy a szerkesztő nem meri az életműbe illeszteni.

Valamint ha szabad kérnem, pufogni se tessék a nyikhaj szövegén, mert semmi különöset nem mondott ezzel a 80 százalék kidobandóval, hacsak azt nem vesszük, hogy valamelyest túlzott a 20 százalék megtartandóval. Nem a százalékokkal van baj ugyanis, hanem a szemlélettel, valamelyest tájékozott irodalmár nagyjából tudja, hogy a világirodalomnak legjobb esetben az 5 százaléka az örök érték. A magyar irodalom sincs ennél előkelőbb helyzetben.

Mondom, nem ez a baj. Hanem hogy bárki lehet olyan helyzetben, ahonnan bármiféle kultúrát irányíthat és uralhat. És hogy ezt valaki „még mindig jobb”-nak minősíthesse. Bárminél, bárkinél.